Rashwan Mohamed: A szerelem lélektana
Tudja uram, a szerelem mocskos dolog. Nem, bocsánat, nem jól mondom. A szerelem hazug dolog, illetve, ha pontosabb akarok lenni, öncsalásféle. Várjon kicsit, maga vén kéjenc, ne emelje így a szemöldökét, és ne csodálkozzon állandóan. Őszintén szólva uram, és ne vegye tőlem rossz néven, maga buta, mint a menetrend, ám az utálatos sorsom olyan szamárral ajándékoz meg ivótársként, mint maga. De mit csináljak? Kénytelen vagyok megelégedni magával, vagy különben mesélhetek a székeknek, és ez nem ildomos dolog, azt jelentené, hogy én is meghülyültem. Inkább maradjon nyugton. Ha engedi, hogy befejezzek két mondatot, akkor tudni fogja, mit akarok mondani. Szóval, a szerelem hazug dolog. Ez azt jelenti, hogy amit állandóan szerelemnek hívunk, abban valójában sok minden van, kivéve a szerelem. Benne a vágy, benne az érdek, benne a szükség, benne az üzlet, ezért, ha megfigyeli, minden dal, ami róla szól, így kezdődik: szükségem van rád, szerelmem (I need you.). Higgyen nekem, uram! Összekeverednek benne a dolgok. Emlékszem, a nő, akit szerettem, ezt írta nekem valamikor, kifejezve nagy szerelmét: nem mondok le rólad soha!!
Nem mondasz le rólam soha? A csudát, szerelmem! Nem mondasz le rólam? Ez emlékeztet Torgyán Józsefre, amikor mindig felállt és kiabált az aktuális miniszterelnökre, hogy mondjon le, mondjon le. És a nő jön, és közli velem: nem mondok le rólad. Mi vagyok én? Tőzsdei részvény? Osztalék? Ingatlanszerződés? És messzi-messziről hallom a néhai Torgyánt: mondjon le, mondjon le. Megőrülök tőletek, fajankók. Látja, összekeverednek a dolgok. Itt üzletről van szó, uram. Érdekről van szó. Nem mondok le rólad, mivel ez ellentmond az érdekemnek, a vágyamnak, a szükségleteimnek.
Könnyű kimondani ezt a szót: szeretlek, holott csak azt jelenti, hogy ki akarom elégíteni a vágyaimat. A vágyak uram, a vágyak és a számítások. Ezeket nem illik így, kerek perec mondani, hanem csomagoljuk be szép szóba: a szerelembe. Rájöttem, és kérem, ne pislogjon nekem, és ne aludjon el a széken ülve, mindjárt befejezem, maga fajankó. Szóval, rájöttem, hogy a modern nyelvekben, mondjuk az utolsó háromszáz évben, a nyelv szerepe nem az információ közvetítése, hanem ellenkezőleg, az információ elrejtése. Ez érdekes dolog uram, higgyen nekem. Nézze például a magyar nyelvet. Azt mondják, életbiztosítás, amikor arról van szó, hogy meg kell döglened, hogy megkapd a pénzedet. Vagy azt mondják, elaltatták a kutyát, pedig megmérgezték, illetve megölték. Azt mondják, hamvasztás, amikor hullaégetésről van szó. Azt mondják, hűségnyilatkozat, amikor kemény és lerázhatatlan köteléket írnak elő. Azt mondják, örömlány, holott prostituált. Nem tudom, mi abban öröm, hogy valaki kurva. Vagy örömöt okoz annak az idiótának, akinek kielégíti állati kéjét? Azt mondják, fakitermelés, amikor erdőirtásról van szó. Azt mondják, hűtlen kezelés, pedig lopás. De milyen lopás, uram?! Milliárdok! Csak akkor nevezik lopásnak, amikor egy szerencsétlen hajléktalan elcsen egy darab zsömlét a boltból. Amikor hallom a rádióban azt a szót, hogy reform, akkor rögtön tudom, hogy gáz van, és valami disznóságot készülnek csinálni. Amikor hallom, hogy pánikra semmi ok, akkor tudom, hogy okos dolog pánikba esni, mert szar a helyzet, nagyon szar. Ha valaki ezzel kezdi a mondatot: ha nem vagyok indiszkrét, akkor nagyon diszkrét dologról fog kérdezni. Amikor hallom a rádióban, hogy színes bőrű ember, akkor tudom, hogy nem fehérről van szó. De az a baj, hogy nincs színes bőrű ember. Ilyen nem létezik. Van színes tévé, de színes bőrű ember nincs. Ahelyett, hogy azt mondanák, néger, vagy cigány, vagy arab, mondják ezt az idétlen, semmitmondó kifejezést, színes bőrű. Látja, uram, ahogy mondtam. A nyelvvel elrejtik az igazi információt, arra hivatkozva, hogy nem illik ezt mondani, vagy annak kimondása sértő valakinek, és szépen lassan megszokják az emberek, illetve megtanulják, hogy a nyelvnek ez a szerepe: hazudni. Elrejteni, eltakarni, ami kellemetlen, ami nehéz, ami teher. A nyelv is megtanul hazudni a finomságra és az illemszabályokra hivatkozva, és fokról fokra elfelejtik az emberek, mi az igazi információ, mi az eredeti.
Ugyanez nyilvánul meg a szerelem szóban is. Igaziból nem szerelemről szól, hanem valami másról, amit el akarunk rejteni azzal, hogy kiejtjük ezt a szép szót, szerelem.
Mondom uram, mondom, most a nyelv szerepe nem feltárni az információt, hanem leplezni. És ez rettenetes, higgyen nekem, maga vén trotty. Maga alszik? Dehogynem! Látom, hogy bóbiskol. Akkor kinek beszélek? Atyaúristen! Magamnak beszélek?
Visszatérek a szerelemre. Mondok magának valamit, és jegyezze meg, jól jegyezze meg, kérem. Ébredjen már fel! Csak egy percre! Ha nem bírja az ivást, akkor miért iszik ennyi bort? Csak egy percre, utána aludjon vissza, vagy csináljon, amit akar, maga bitang. Szóval, ha egy nő azt mondja magának, hogy szeretlek, akkor biztos, hogy hazudik, vagy a legjobb esetben nem tudja, mit beszél. Az igazi szerelem, a tiszta szerelem, amely érdek és számítások nélküli, hátsó gondolat nélküli, ez csak korán, nagyon korán történhet az ember életében.
Mondjuk, amikor tizenkét-tizenhárom éves. Olyankor minden friss. Tudja, mit jelent ez a szó? Tudja, mit jelent az, amikor a test sejtjei frissek? Amikor a lélek hullámai szintén? Amikor az ember képes egész nap körbe-körbejárni szerelme házát, csak azért, hogy lássa egy másodpercre, csak lássa, semmi más. Nem akarja sem lefektetni, sem birtokolni. Olyankor egy ujja érintése jobban izgatja és megrendíti az embert, mint most lefeküdni a legdögösebb nővel. Fiatalon, uram, a lélek beszél, a lélek, ami szépen lassan meghal vagy elhalványul az idővel, és olyan lesz, mint a kísértet, mint a láthatatlan és megközelíthetetlen szellem. Fiatalon, uram, fiatalon, olyankor történik a csoda, az igazi szerelem. Amikor jobban szeretsz valakit, mint saját magad, hajlandó vagy megjárni a poklok poklát érte, és nem érdekel sem az emberek, sem az idő, sem a fáradság, függetlenül attól, hogy a szerelmed szeret vagy sem, tud-e a szerelmedről vagy sem, és ami a legmegdöbbentőbb, hogy szerelmed számodra a legtündéribb, a legtisztább, a legcsodálatosabb nő a világon. Itt, uram, ahogy többször mondtam, nincsenek hátsó gondolatok, nincs érdek, hiszen sokszor érdeked ellen szól az egész, nincsenek számítások, röviden szólva, nincs „DE”. Ez a szerelem, uram. De idővel felnő az ember, megöregszenek a sejtek, lerakódnak a csalódások, megismeri az ember ennek a világnak a túloldalát, és rájön, hogy a szerelme nem annyira tündéri, házsártos és aljas, hiszen, ahogy tudja, az emberi aljasságnak nincs határa, és a hazugság körülvesz mindent, beleértve a szerelmet is. Felbukkannak a hátsó gondolatok és az érdek. Rájön az illető, hogy ez a kapcsolat sokba kerül neki, és ha folytatja, apja kizárja az örökségből. Rájön, hogy a szerelme rangon aluli, és hogyan lehet összekötni az életét valakivel, aki nem nemesi származású, mint ő, nem gazdag, mint ő. Kezdődnek a számítások, uram. Rájön hirtelen, hogy szerelmének nagy a feneke és kicsi a melle. Rájön hirtelen, hogy nem annyira élvezetes lefeküdni vele, és nem szabad ezért feláldozni a hatalmas örökséget, a nemesi rangot és a nagy házat otthon. De még mindig mondja neki, hogy szerelmem és szeretlek, és szeretni foglak, bla-bla-bla-bla, miközben itt vannak a számítások és a hátsó gondolatok. Ez már uram, nem szerelem. Ez minden, minden, kivéve szerelem.
Hadd mondjak magának valamit. Egy történetet, ami réges-régen történt velem, vagyis ez személyes tapasztalat. Szomorú és vitathatatlan. Tizenkét-tizenhárom éves voltam, amikor apám, a nagy úr, odaadta belvárosi hatalmas lakásunkat egy családnak, akik elmenekültek a frontról. Tudja, mindig háborúk és konfliktusok zajlanak a Közel-Keleten. Na, szóval, mivel gazdagok voltunk, a nagy úr segíteni akarta a háborús erőfeszítést, és szinte odaajándékozta ezt a lakást, mondván, ez áldozat a haza oltárán. De nem ez a fontos most, hanem az, hogy ebben a családban volt egy lány, huszonkét-huszonhárom éves forma, és én, a tizenkét éves fiú, belehabarodtam. Tündérinek, gyönyörűnek találtam. Két vagy három beszélgetés után beleestem, mint légy a tejbe, és mindig kitaláltam valamilyen ürügyet, hogy odamenjek, és meglássam ezt a lányt. Nem érdekelt sem a családunk rangja, sem a bátyja faragatlansága, sem a barátaim csodálkozása: mit keresek ott, ennél a primitív, beduin családnál. Amikor messziről megmutattam a lányt, ezt a gyönyörű lányt, az egyik barátomnak, nevetett rajtam. Hahotázás közben egyre ismételte ezt a mondatot: ez gyönyörű?! Ez tündér? Ez inkább tehén. Fél óráig tart, amíg megfordul maga körül, illetve a tengelye körül. Ezt nem lehet átölelni! Legfeljebb átmászni egyik oldaláról a másikra. És a haja, mint a szivacs, mint a négereké. Atya úristen! Te megbolondultál, Mido! Te teljesen meghülyültél. Az út végéig ilyeneket hajtogatott. De mit bántam én, nem hederítettem rá. Beszélt, beszélt, de én szerelmes voltam, és kész. Bárki bármit mondott, nem érdekelt. De a baj az, hogy nem bárki, hanem apám, a nagy úr, szerzett tudomást erről a hóbortomról. Honnan tudta meg, fogalmam sincs. Behívott az irodájába, és egyenesen rákérdezett. Bajban voltam, és nem a válasz járt a fejemben, hanem az, hogy vajon honnan tudta meg ez az átkozott. Végül töredelmesen bevallottam, azt gondolva, hogy mivel nekik ajándékozta a lakást, ez a család sokat jelent számára. De nem, ellenkezőleg. Kiderült, hogy lenézi őket éppen e miatt a nagy ajándék miatt, és biztosított, hogy valahogy megszabadít engem ettől a hülyeségtől. Ez mit jelent? – ebben a pillanatban nem tudtam megfejteni, de később rájöttem. Nem telt el egy hónap, és meglepetésemre a lány egy külföldi ösztöndíjat kapott. Nem volt nehéz megsejteni, kinek a keze van a dologban. Így váratlanul megszakadt a kapcsolat. Szenvedtem, jajgattam, panaszkodtam, de ahogy szokott lenni, az idő mindenből kigyógyít, a szerelemből is, sőt, elsősorban a szerelemből. És láss csodát, tíz vagy tizenkét év múlva találkoztam ezzel a lánnyal. Én huszonöt éves körüli voltam, ő pedig harmincöt forma. Jött velem szemben, mosolygott, kitárt karokkal közeledett hozzám. Bár ne tette volna! Forrón megöleltük egymást, és egyszerre beszéltünk a szokásos érdeklődő és semmitmondó szavakkal: hogy vagy, mi történt veled, hol voltál, mi újság, mit csinálsz, bla-bla-bla-bla. De közben máshol járt az eszem. Atyaúristen! Ez az a nő, akibe szerelmes voltam? Tényleg! Ahmed barátomnak igaza volt, ez tehén. És micsoda lába van! Mint a kecskéé. És a haja! Uram atyám! Milyen vak voltam! Ami megdöbbentett, hogy a nő nem változott. Nem lett kövérebb azóta, nem lett csúnyább, ugyanolyan volt, mint tíz évvel ezelőtt. Igaziból aki megváltozott, az én vagyok. Elvesztettem az ártatlanságomat, a tisztaságomat, elvesztettem a hátsó gondolatok nélküli Midot, a szerelmes Midot. Ezért most nem láttam tündérinek, nem csodálatos, hanem otromba és büdös. A szájából dőlt a hagymaszag. Legszívesebben visszafordultam, és hanyatt-homlok menekültem volna. Látszott, hogy ő is szereti a vöröshagymát, mint én. Én is szoktam büdös szájjal járni az utcán, ami felháborodást és botrányt keltett a családomban, és apám, a nagy úr, kijelentette, hogy ki fog tagadni engem, ha nem hagyom abba a vöröshagymaevést. Dehogy hagytam abba. Mielőtt bemegyek hozzá, mindig megeszem egy jó nagy darabot. Szóval, undorodtam a nőtől, mert ugyanolyan büdös szájú volt, mint én, és nem lehetett bírni ezt a szagot, ami mindkettőnkből áramlott. Nem így van, uram? Nem lehet két dudás egy csárdában. Hirtelen rájöttem, hogy ez a nagy szerelem és rajongás nem volt több, mint kamaszi vágy, illúzió, amely tündérinek, csodálatosnak festette ezt a tehenet.
Most, tisztelt alvó ivótársam, elmondom magának a záró fejezetet, mielőtt ledől a székről. Tegnap találkoztam az aktuális barátnőmmel, szerelmemmel, és kijelentettem szakítási szándékomat. Természetesen a hisztérika kiabált és siránkozott, és esküdözött, hogy nem tud elfelejteni, nem tud elszakadni tőlem, de én nem tágítottam. Kész, vége, finito. Végül, amikor a nő sírva kiabált: de én szeretlek, felálltam a székről, és lassan, szó nélkül eltávoztam. Ahelyett, hogy mennék hozzá vigasztalni vagy magyarázni, itt ülök magával az Isten háta mögött ebben az istenverte kocsmában, mesélek magának, miközben itt alszik nekem. Mit bánom én, maga fajankó. A lényeg, nem emlékszem semmire az egész történetből, nem érdekel sem a szerelem lélektana, sem a nyelv hazugsága, és az ostoba megjegyzései sem. Látszik, hogy ez a bor, amit elém méltóztatott tolni, annyira ócska, hogy elfelejtet mindent, kivéve ezt az édes és semmitmondó kiáltást: miért drágaságom keserű?!!
Illusztráció: Keserű pohár (fh.: Sloan, Munch)
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
