Horváth Hanna Lea: A jósda kapujában
Gnothi seauton
Mi áll, mihez közelebb?
A teremtett, a magától létező? –
részeként az ember némiképp
a természet törvényének még
e túlcivilizált, technikált korban
fejet hajtva mégis, s fejét közben
maga által teremtett gondolat gubancaival
tömve, gyönyörködtetve, körbe
látottakat önnön képére újjá teremtve,
megértés örök vágyától vakultan
sokszor örökre szétboncoltan
hátrahagyott maradványok vázain
torpanva töprengünk, rökönyödünk
s magunktól hőkölve, útmutatásként
keretnek, maradandót egyetemest
keresve a természetjog intelmeit lesve
fonódik így tovább a kör, farkát
harapva, embert az ember létből
ki nem szakíthatva, önmagára
ismerhet mégis örökkön:
erkölcsben, mértékben, igazságban
s erényben. Tisztességgel, kitartással,
könyörületes alázattal. Elnézésben,
közösségben találhat rá, így –
magára, emberi méltóságára,
mi bár létével adatott, s egyenlően
szétosztatott, csak józan ésszel,
csak önmagára ismeréssel
nyerheti el helyét, bennünk nyugvó
fényszikra jellegét
Illusztráció: gnózis (fh. mozaik: in San Gregorio Magno al Celio)
Ezek is érdekelhetik!
Kirilla Teréz: Vállaira vette (versek) →
Ferenczfi János: Jól vagyok (versek) →
Horváth Szabolcs verseiből →
