2650 – Karaffa Gyula, Koppány Zsolt, Sajó lászló
Karaffa Gyula: Úton lenni…
1964-ben születtem Nyíregyházán. Ahol felnőttem (Pócspetri), nem keresték az „utat”, a „napút”-ról (vagy Csontváryról) meg történetesen (talán a tanárokat és a papot kivéve) senki sem hallott. Az út sokaknak a „fekete vonat” sínpárjait jelentette, ahogy apámnak is, vagy a gyaloglásokat a rokonokhoz a kietlen, elvadult földutakon egyik településről a másikra, vagy a vásárokba az első nagyobb városba, Nyírbátorba. Esetleg ki a határba a „dohányba” kapálni, a rétre kaszálni, a téesztelepre dohányt csomózni. Hogy a szomszéd falun túl is van ég, s ez az ég milliárdnyi ember fölött ugyanolyan kék, vagy felhős, akkor még nem igazán fogtam fel. Persze hamar megtanultam, hogy a világ nem csak annyi, amennyit látok. (Minden generáció egyre többet tud, vagy tudhatna.) Ehhez kellő információt nekem a könyv adott. 14 éves sem voltam még, amikorra elolvastam több száz könyvet a pócspetri könyvtárból, s a nővéremtől, és innen-onnan gyűjtögetett „saját könyvtáram” már 340 darab körüli volt. Rádöbbentem, hogy amit láttam eddig, a fekete vonaton, az alkoholizmuson, a csalásokon és csalatásokon, a roboton és a rabszolgamunkán kívül van más is. Van valami más, ami akár életcélja is lehet az embernek. És ez engem nagyon vonzott. Rájöttem, hogy „úton lenni” a legjobb. (Ehhez előtte sokat kellett otthon ülnöm, bezártan, saját gondolataimmal.) Rájöttem, hogy aki megáll, annak – ahogy a ma embere mondaná – „ annyi, reszeltek, kampó, finitó, kampec”. Azóta „úton vagyok” akkor is, ha épp nem utazok sehová. Ilyenkor a lélek emel magasra, s visz el egy olyan útra, ami után már és megint csak nem lehetek ugyanaz, mint aki voltam. A „napút”-on minden pillanatban „rádöbben valamire” az ember, minden pillanatban „megjobbítja a lelkét”, jobbá teszi a cselekedeteit. A „napút” a világosság és az élet! Aki ezen jár, már nem ragaszkodik többé tárgyakhoz, hanem szétosztogatja azt, amije van. S miután szétosztotta tárgyait, s nem maradt neki csak egy tarisznya (hogy ő is kaphasson, ha rászorul), akkor elkezdi szétosztani a lénye legbelsejéből a megtapasztalt tudást. Lehet, hogy ezt úgy teszi, hogy fest egy képet. Lehet, hogy ezt úgy teszi, hogy ír egy verset. Lehet, hogy ezt úgy teszi, hogy leül velünk szemben és csak mesél. Az ilyen embert aztán már végképp nem érdekli, hogy mi lesz a festményével, mi lesz a versével, vagy mi lesz a meséjével. Onnantól az már nem az övé. Onnantól az már mindenkié.
1964-ben születtem. Akkor még emberibb volt mindenki arca. Nagy László 1975-ben mondta az őt kérdező Kormos Istvánnak (-Tegyük fel – amiről itt beszélgettünk, elmondtad itt a gondolataidat –, ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szembe veled?): – Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.
Felötlik bennem is a kérdés, vajon mi lesz 2650-ben? Lesz-e még emberi arca az embernek? Lesz egyáltalán kinek üzenni? Az ember megtisztítja-e a lelkét ahhoz, hogy a „napút” végén találkozzon a Fénnyel? S ez a Fény megcsókolja-e? Remélem, az egyértelmű válaszokat ha én nem is, de kései leszármazottaim megkapják!
Koppány Zsolt: Lélekdarabkák a vertikálisban
Nézni szónokot. Ravatalnál.
A nagy halott. Odaképzelni magamat. A szónok helyébe. Aki dicsér. Aki dicsőít. Minden sír- és gyászbeszéd laudáció. És tegeződés. Mert neki, ott a koporsóban, már mindegy. Fiatalon hittem: jó volna beszélni egyszer nekem is, kitárni szívet és lelket. De nincs, nem lehet föltámadás. Majd az utolsó napon. Fölemelni lehet. Föl, az égig. Hogy ő volt a legnagyobb. Mi, többiek halovány xeroxok, egydimenziósok csak lebegünk, akár a papírlapok. Megadatott. Kossuth-díjasok is. És nem akarnám többé.
Hatvanhat évet élt festőnőt kellene búcsúztatnom. Nem láttam soha. Műveit nem ismertem. A család nem óhajt papot látni. Vállalom, hát persze. A ravatalt félkaréjban körbevett festmények. Olajtájak, házak, fák. Emberre nem is emlékszem. És semmi, amit naivitásnak nevezhetnék. El Kazovszkij halálos betegségében kérdezte: Elszáll a lélek? Nem tudom. Ezen temetői kamarakiállítás képein ott derengtek Isten azonosíthatatlan ujjnyomai. Lélek vibrálhatott, vagy a művész szellemisége, nem tudni. De erőt adott, szárnyalva szólni tudtam.
Aztán a feneketlen gödör dohszaga. Félkörben állunk. Alig tucatnyian.
Kosztolányi Összegyűjtött versei szoronganak kezemben. Tele pici cédulákkal. Amelyek nekem a legfontosabbak. És ott nyílik ki. Halotti beszéd. Mi mást is olvashatnék?
Lassan épül az apró sírhalom. Koszorúszalagok libbennek a lanyha szélben. Egyszál virágom is mintha ott táncolna a többi közt. És akkor végre lenyelem a gombócot, mely a torkomat szorítja. – Testvéreim a gyászban, mondjuk el közösen azt, amit Jézus Krisztus ajánlott, hogy evvel szólítsuk meg az Atyát. – Mindenki egyszerre. „Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved”. …Fejtájékon alacsony, ám annál tömzsibb sírásó mélyen a földbe szúrja a keresztet. Mintha imát mondanék, Ady Endre szólal meg mélyen legbelül, Latinovits Zoltán hangján. Csak részletek a versből. Pedig kívülről tudom. „Az Úr Illésként elviszi mind,/ Kiket nagyon sújt és szeret:/ Tüzes, gyors szíveket ad nekik,/ Ezek tüzes szekerek.” Érzem, hogy hang nélkül tátogom a sorokat. Hozzám lépett az özvegy, idős, szépvonású ember. Elmezavara van. Pszichotikus. Akár meg is ölhetne. Átölelt. Kezeibe vette az arcom. Nemrég még a holt asszony üvegkemény arcát markolászta a fehér selymen keresztül. – Üdvözül? – Úgy néz, hogy most már félhangosan folytatom Adyt. „Gonosz, hűvös szépségek felé/ Száguld az Illés szekere.// Szívük izzik, agyuk jégcsapos,/ A Föld reájuk fölkacag,/ S jég-útjukat szánva szórja be/ Hideg gyémántporral a Nap.” Kezei visszavonultak. Mosolygott. És kérte, hogy kettőnkről csináljon valaki fényképet.
A festmények, így, a csupasz vakkereten majd hazaszállnak és tátongó lyukakat vágnak a falba. A fájdalom ragasztója teszi valamennyit mozdíthatatlanná. Közben aranybetűk kanyarodnak az égen. EGO, SUM, VIA, VERITAS ET VITA. Én mondjam ki helyette? Jézus szavait?
Sürgősen mosdót keresve, hogy minden földi bűnt lemossak kezemről, meg a simogatás foltjait arcomról, csak magam elé mormolom: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.”
Sajó László: Ablakperspektíva
(Három Csontváry-kép)
Esti halászat Castellammaréban
a János-hegy felett
maga kevert
színeket
feketét sárgát narancsszínt
kék piros zöld mint az abszint
odakent
emberek
emberek odalent!
az egyikben
szakállas kalapos
magamra ismerek
az isten
Istenem!
már nem látni a napot
már sötéten hallgat a hegy
de még már lehet
gyereket sétáltatni
van itt látnivaló annyi
valaki alkonyatkor
lovat patkol
megnyíltak a játszóterek
adj király katonát
kesztyűben add a kezed
csók a maszkon át
már gyúlnak a lámpák
lássák
az élet vize ez
három halász kievez
kezdődik esti halászat
kifeszíti a mester a vásznat
az eget
a János-hegy felett
kimerészkedett
ment ment már nyomta hátát a festőláda
itt jó lesz ez az a pillanat
még látta
eltűnt a csónak a nap
megszállottan festi a képet
a fényt a sötéten
tátongó élet vizében
megannyi apró és mázsás hal
hajnalra kész lesz
mire a halászok a zsákmánnyal
a felkelő nappal visszatérnek
A taorminai görög színház romjai
reám várt egy olyan naplemente
amellyel tisztában voltam hogy ez lesz
a világnak legszínesebb napút-festménye
eddig a vásznak csak összevissza kenve
én isteni jóslatra sugallatra festek
felizzanak a napútfények
a mindenségből egy szelet
a mindent Látó-hegy felett
a résben
megjelenik színről színre
fehér sötétkék zöld aranysárga
az Isten
ki lát
itt húzódik az e és túlvilág
határa
izzó horizont
archimédészi pont
a nap
már csak a fényei látszanak
és a hó lángra kap
a romok nem érdekelnek
de mert itt van idefestem
igazán impozáns
„ilyen közel a lényeghez
nem látszik más
csak” a naplemente
a látványt nem zavarja ember
a képen
világoskéken
éppen
visszahúzódik a tenger
olvadni kezd a hó
fehér sötétkék zöld aranysárga
közeledik az Istennek
teljes
valósága
Baalbek
álmomból felriasztott egy fény
amely tűzvörösen húzódott le
belángolta aranylehelettel világító színekkel
a világ legnagyobb plein-air motívuma
festőszekrényemet magamhoz csatolva elindultam
a napútra
megfessem
amilyet nem festett
amekkorát nem alkotott ember
ez a látvány a természetben
350 méter hosszú volt 4×7 méter
vásznamon ennyi fér el
megint meg kellett festenem
mert odarakták nekem Baalbeket
a kép előterében emberek
kitűnnek a képből tevén
házakat templomokat Héliosz oszlopait
hisz mindig Hélioszt festettem én
a napútistent ki nem vakit
a naplemente
alap- és komplementer
színeiben látható csak
„gyónom a mindenhatónak
és nektek testvéreim”
kik bárhol
járok mindenütt
kacagtok egy vándor
próféta festményein
gyónom hogy modellt ült állt feküdt
nekem az Isten
a tar-pataki vízesésben
Trauban Nápolyban Castellammaréban
Taorminában Baalbekben
naplemente
mielőtt éj van
visszasüt a hegyekre
vastagon felhordott festékrétegek
ez a freskó meg nem reped
tartja az eget
mert képeim nem nappal
nem elsötétedő olajjal
este
kaolinnal enyvvel terpentinnel sóval vízzel festem
fekete fehér rózsaszín zöld sárga kék vörös
napút színekben
s a hegy az ég a kép mögött
színről színre az Isten
képeim kimetszettem
az égből festőkéssel
szél támad tűzoszlop szentlélek
húzd végig ujjad a festéken
ez az én testem
a vérem
2020. tavasz
(A dőlt betűs szövegek Csontvárytól, idézetek Jász Attila, Szentmise.)
Illusztráció: 2650-táblakép
Ezek is érdekelhetik!
2650 – Nemere István, Virágh László →
2650 – Demény Péter, Pusztay János →
2650 – Lackfi János, Kerékgyártó György →
