Báthori Csaba–Füleki Gábor: Szó szerint minden (részlet)

“– Úgy tudom, a könyvek iránti érdeklődésed nem gyerekkorodban kezdődött, hanem később, amikor más már átesett az indiánkönyvek és a nagy angolszász ifjúsági remekművek csábításain. Már javában falta Vernét, Sztrogoff Mihályt és mást. Van Flaubertnek egy fiatalkori kisesszéje, Bibliománia, s abban említi, hogy a főhőst, Giacomot, a barcelonai könyvkereskedőt főleg a könyvek morális súlya és irodalmi értéke foglalkoztatta. Szerzetes volt, aki könyvei miatt Istenről is lemondott, sőt később az emberek számára legdrágábbról, a pénzről is, aztán… és itt valami érdekeset mond: a könyvek kedvéért lemondott még a lelkéről is. Fel tudnád idézni azt a szenvedélyt, amely téged is hatalmába kerített, sodort minden más érzelmen túl, és talán mindmáig meghatározta az életedet?

– Ez pompás, ez a kettős kitétel. És ez a káprázatos vallomás, önleleplezés – hiszen Flaubert a 19. század egyik legszorgalmasabb olvasója volt –, hogy a figurát a lélek elvesztésén túl is a moralitás és az irodalmi érték érdekli. Mi tűrés-tagadás, a monogám alkat párkapcsolatban él, de ha felébred és ég benne ez a könyves vonzalom, sokszor kerülhet ilyen határhelyzetbe: a nő… vagy a könyv? egy új nadrág… vagy a könyv? egy görögországi utazás… vagy a könyv? Én úgy emlékszem magamra, hogy az „elkönyvesedés” (ez a randalírozó, deviáns bebábozódás) többször szorított határhelyzetbe, és én ilyenkor mindig a könyv mellett döntöttem. Furcsa művelődéssel jár ez, művelt műveletlenséggel, világra vak világismerettel, egyszerűen informál és deformál, nagyjából felfoghatatlanná tesz az emberiség szemében, és az ámulattal elegy gyanakvás levegőjét gyűjti köréd. Egyre többet tudtam néhány dologról, de egyre inkább semmit sok mindenről, ilyenné ferdültem. Lehet, mohóságomat növelte, hogy otthon úgy éreztem, nem jutok hozzá bizonyos művekhez. Ez az irodalomra kisebb mértékben volt csak érvényes, de a tudományokra fokozott mértékben. Az irodalomra annyiban: az alapművek itthon is megjelentek, de… mennyire más dolog egy műalkotást eredetiben olvasni, vagy több nyelven fordításban, esetleg többféle célzattal létrejött fordítás-sorozatban. Ismered Leopardit? Jó, jó, néhány versét olvashattad itthon is, de a többi művét, a párbeszédeket, a Zibaldonét és mást? És versek? Olyan – a szó szerinti értelmet aprólékosan mérlegelő, semmit elhullatni nem hajlandó – változatot nem ismertem, mint azokat ott kint. Elemi erejű élmény volt. Vagy maguk a német nyelvű klasszikusok, osztrákok, németek, svájciak. Egy hosszú élet műfordítás után be kell vallanom: semmiféle fordítás nem lélegzik úgy, mint az eredeti. Nem lehet más szemével belepillantani az idegen nyelvű mű boldogságába. Igen, de ezt a tudást el is kell érni. Mert mi történik? Kimész, jobb-rosszabb nyelvtudással, és elkezded böngészni a világszellemet. Puhatolni. És minden apróságnál meg kellene állnod, hopp, ezt így mondja itt, de nézd, amott azt a mondatot. És látod egy idő után, hogy (mint anyanyelvedben is) egy nyelvben több nyelv bujkál, és a nagy írók bujkálása mind magasabb síkokra vezet. Talán említettem már, hogy nekem ifjúkoromban nemigen volt indiánkönyv-élményem, – annál inkább volt Vergiliusom, még a katonasághoz is cipeltem magammal azt a régi könyvet. Aeneas alvilági utazását, a hatodik éneket már egyetemista koromban lefordítottam prózában… látszik, már akkor érdekelt az alvilág, a latinitás, a műfaj-hűtlen fordítói idea, a hazakeresés mindenféle „elhagyások” árán. A bécsi villamosokon eleget utaztam ahhoz, elég hosszúak az útvonalak és elég komótosak piros szerelvényeik, hogy Vergiliust vagy Dantét világos prózában elolvasd, sőt még mással is elbeszélgethess ezekről a szerzőkről. És közben rájöttem: persze, igaz, hogy a költészetben a tartalom és a forma úgymond csak együtt adja a művet, de, de… a szótári értelmet, az elsődleges tartalmat pátyolgató szemlélet maga is költészetet hoz létre, a nyersfordítás maga is költészet, más síkon, más vitaminokkal. Egyik költő barátom panaszkodott, hogy ő – nyelvtudás hiányában – soha nem tudhatja meg, mi van pl. Baudelaire vagy Rimbaud verseiben. Igaza van: aki csak fordításban ismeri a verset, más verset olvas, mint az eredeti anyanyelv olvasója. Az idegen ellenben olyan szemszögből olvas, amelyre az anyanyelvűnek nincsen radarja, vagy örökké friss érzékszerve. Nem is gondoltam volna – hányszor és hányszor hallottam ezt németajkú olvasóktól, ha felhívtam figyelmüket ilyen-olyan furcsaságokra, költői nyelvhasználati trükkökre. Igaza van Rilkének, hogy a költészetben még a kötőszónak is más jelentése lehet, mint a hétköznapi beszédben.

– Gondolom, ez a bibliománia anyagilag is terhet jelentett. És aztán a teljesség rögeszméje. A másodlagos művek vonzása. A könyvek külsejének mágiája. Aztán a könyvek szaga, a bőr tapintása, a papír minősége. Ki tudja, hány szál rejlik egy ilyen szenvedély alján.

– Ó, a szaga, a bőre, a papírja. Egy nőnek, egy könyvnek. Ezt csak érzékeny utazók sejtik, a nők és könyvek világának kalandorai és rajongói. Mi a nyolcvanas években Linzben laktunk, és én elég sok francia Pléiade-kötetet rendeltem Münchenből. Ismered ezeket? Először is azokat külön műanyag védőfólia óvta. Kinyitottad a csomagot, lesodortad a durva papírt a tárgyról, s máris érzékelted az első, bevezető gyönyört, a műanyag-fólia leheletét. Ha láttál ilyen új terméket, tudod, hogy azok megpöndörödtek, még nem keményedtek rá a könyv bőrtábláira, púpot vetettek, szinte legurultak az asztalról. Aztán orrodhoz emelted a kötetet, percekig szaglásztad a lélegző bőr illatát, magadhoz vetted, örökre megjegyeztetted az orrlyukaiddal. Közben a darab lágyan meghajlott a kezedben, elalélt ujjaid közt, mintha nem is könyv volna, hanem valami lenge élőlény, leányos megadással és kiteríthetőséggel. S az első belseje. A cím pirossal. Azelőtt soha nem láttam pirossal, kurzívval szedett címet. A felső homloka pedig színes: zöld, kék vagy piros. És a papír? Álom. Alig tudtad lapozni a hajszálvékony bibliapapírt, talán meg is nedvesítetted az ajkad, anélkül semmiféle önátadás nem megy. Nem beszélek a betűformákról, a vízjelekről, a két könyvjelzőről (egyik az olvasott laphoz, a másik a jegyzetekhez), az egésznek a részletektől hovatovább függetlenedő csodájáról. Nem, azóta se láttam a Pléiade-hoz hasonlót, – ha könyvekben monogám volnék, őt választanám magamnak mindörökre. De az az igazság, hogy a német kiadványok gazdáinak sincs szégyenkeznivalójuk. Én viszont – magyar termékeimmel büszkélkedve – már nem egyszer tördeltem az ujjam… A kilencvenes években meglátogattuk Gernsbachban Rilke unokáját, aki papírgyáros, és feleségét, Hella-Sieber-Rilkét. Hallhatták, mennyit törődtem-zúzódtam a nagypapa magyarországi üdvéért, mégis: amikor átadtam az unokának a magyar Rilke-Levelek kiadását, majdnem megszégyenültem. Ő a mennyezeti csillár fényébe tartotta az egyik kötetet – amúgy átvilágította –, és csak ennyit dünnyögött felém se nézve: Hát, láttam már szebbet is… Na ja, a német kiadványokat ma is forgatom, őrzöm, kóstálom. Például a zsebkönyveik. Egy nyomdász mondta nekem, egy perzsa mester Bécsben: az a jó zsebkönyv, amely – ha széthajtod – fektében nyitva marad az asztalon, még akkor is, ha az egyik oldalon a 322 oldal feszül, a másikon pedig csak az utolsó pár, mondjuk, a tartalomjegyzék. Ilyen a német zsebkönyv. (A franciát nem hajtod szét csalódás nélkül: eltörik a gerince, kiesnek a lapjai, erős ólomszaga pedig nem feltétlen szükséges az élvezethez.) De engem a külalak is megbabonázott sokszor: a kemény tábla meggypirosa, a szellős tükör, az elegáns mintázat.

– Nálunk is voltak szép sorozatok. Emlékszel pl. a hatvanas években kiadott műbőr Balzacra vagy Tolsztojra? Kitűnő fordításban. Vagy a tetszetős bordó Dosztojevszkijre?

– Hogyne, persze, kivételes könyv-hőseink sarjadtak, hogyne, isten áldja meg a jótevőinket. De ott kinn egy dolog mégiscsak nyűgözött, nem tagadom: a teljesség maradéktalan és sokszoros ígérete.    Nálunk nemzedékek töltenek el életeket azzal, hogy összegyűjtsék egyik-másik írónk összes műveit jobb kommentárokkal, nem szakadékony és hamar szagosodó papíron, nem avatag magyarázatokkal, nem romlott szövegváltozatokkal. Eh! Ha pl. Arany János műveinek és leveleinek „kritikai” kiadására gondolsz, sírva fakadsz. Ej! megint igaza támad Shakespeare-nek, édes és keserű értelemben egyaránt. Mit jelent szeretni (akárcsak egy könyvet)? Hogy teljesen sóhajokból és könnyekből vagy csinálva (It is to be all made of sighs and tears, As You Like it). Könnyezel és sóhajtozol, ha kézbe veszed az 1952-es első kötetet, azt a ganajtúróbogár színű, megsárgult lapos, rókalyukszagú nyomdaterméket… Mondjuk ha egy akkor húsz esztendős Arany-ínyenc kézbe vette a primőrt, a Verseket, annak 2015-ig kellett várnia, hogy megláthassa a 2015-ös zárókötetet, a tizenkilencediket, a levelezés 5. kötetét. Három vízözön, két forradalom, ötvenkét elaljasodás, négyszeres paradigmaváltás, négyszázezerhuszonkét hajszál elhullása, teljes fogpótlás alul és felül, inkontinencia-megjelenés, ki-kiújuló szürke-hályog és kezdődő zöld. És akkor még egy szót se szóltam a válásokról, a tengerek szennyeződéséről, az Északi sark kezdődő olvadásáról, és egyéb katasztrófákról. És akkor most kézben tartjuk Arany János „kritikai kiadását”. Olvasd, öreg, ha kibírtad. Ki kell bírni, mindent ki kell bírni, ide jutunk Shakespeare-nél, ide jutunk Goethénél, és lám! Rilke egyik alapszava a húszas években ez: ertragen, és rokonai. Engem a teljes kiadások nyugati mániája hosszú ideig elkápráztatott. A művek ápolásának, forgatásának az az észbontó részletekig terjedő rögeszméje – ez, azt hiszem, inkább azért német jelenség. Goethe-összes, Herder-összes, Mörike-összes, Hölderlin-összes, minden-összes. Disznóbőrben, vászonkötésben, zsebkönyvben, jegyzetekkel vagy anélkül, minden formában. Sokáig gyűjtöttem a teljeseket, a gatyám és üngömet áldoztam volna egy Bruno Bauer-kiadásért. És csak lassan jöttem rá, hogy egy jó nem-összes, egy szigorú kis mintavétel néha többet ad az emlékezetnek, sőt még az elmélyedésnek is. Aztán a kevesebb felől kezdtem visszafúrni az összesek felé. Amikor már nagyjából ismertem más-más forrásból az „összes”-t (az összest nem lehet felszívni, elárulom), akkor vettem le a gyönyörű sorozatok egyik-másik darabját. A terjedelmes életműveknél mindig ez volt, van: ha a végére értél, kezdhetted elölről. Ki mondhatja, hogy naprakészen tudja az egész Goethét? Vagy Musilt? Karl Kraust, ismeri a Fackelt? De a teljesség részegsége fokozta a szédületet: egyik könyv szülte a másikat. A lábjegyzetek és egyéb kilátóhelyek növelték az étvágyat: a legtöbb könyvnek nem szakadt vége az utolsó lapon, hanem hívott egy újat, epedt máris egy újabb után. Álom és kapaszkodás és kurta kielégülés volt az irodalom. De aztán jött a teológia, s a hit ősi rákfenéje, hogy szeret hasadni, osztódni, egyre izgalmasabb eretnekségek felé menetelni. zuhanni: és mivel a teológiai művek zöme – már amelyeket nem semmisített meg a sok évezredes vakbuzgóság és mániákus istenszerelem – amolyan mákony a zsenge elmének, a boltokban is istenes polcokon babrált az izgága kéz. De melyik a gyógyszer? és melyik a méreg? És melyikben lapul az igazság? és melyikben erjed a hazugság? Ki tudhatná. És a könyvek nem férnek meg magukban: némelyikük arra unszol, menj színházba, nézd is meg a darabot, ne csak olvasd. A másik azt súgja: menj múzeumba, ne csak az albumokban kotorássz és bámulj végeérhetetlenül. És a harmadik azt kattogja: ne csak a verset olvasd, végy verstant, hiszen a ritmikai rejtélytömeg éppoly izgató, mint a kész remekmű. A negyedik selypegte: végy egy másikat, amely ugyanerről szól, de egészen mást mond. És nincs se vége-se hossza. Az ötödik azzal gyötört: menj el oda, ahol az író élt, a cselekmény játszódik, s ahol ma is ugyanúgy néz ki a világ, mint akkoron. És nem férhettek úgy sem, hogy nem fértek egymásra stószolva – nekünk polc kell, és katalógus, és portalanító asszony vagy ember. Ahogy az embernek, úgy a könyvnek is vannak igényei. Akadtak például sérült vagy bicegő vagy eleven, de aggastyáni példányok: ezek könyvkötőért kiáltottak, nem hagyhattam őket rongyos ruhában ázni-fázni. Jöttek a polcok, de a polcokon mintha megduzzadtak volna a kötetek, a rakoncátlanok. Netán ők maguk híztak volna meg? Dehogy. Csak ahogy szorosan álldogáltak, felfedezték, hogy ők férfiak és nők, elkezdtek hát dörgölőzni, ölelkezni, s jaj, szaporodni. És akkor valamelyiknek eszébe jutott: ő szíves-örömest áll a hátsó sorban is, nemigen vágyik már kézbevételre, simogatásra, megelégszik azzal, hogy ki-kikandikál a hátulsó sorból. Így született nemzedékeim egyik szerényebb vonulata: a bujdosók és maholnap semmirekellők serege. Ezek nagyrészt a sorozatok voltak. Későbbi feleségem kiókumlálta azt a módszert, hogy csak egy-két darabot hagy elöl, s arról tudni fogjuk, ki áll mögöttük. Fellélegeztem. De aztán elkezdődött a rejtőzés komolyabb időszaka a tömegben. Külön makrancos halmazatok gerjedtek, púposodtak fel, és én elkezdtem másodszor is megvenni a példányokat… Szóval így görgettük egymást, én s a könyvek.

– És amikor hazaköltöztél, mindet hazahoztad, nem? Teherautóval? Vagy volt már saját autód? És elfért itthoni lakásodban az összes?

– Ne is mond, katasztrófa. Mikor hivatásom jobb sorsot ígért itthon, megkínált azzal a balsorssal, hogy bedobozoltam a könyveket a pincében, egy hét múlva jött a barátom egy kis furgonnal, hogy indulás haza! Lemegyünk az azelőtt csontszáraz pincébe, és lám: térdig vízben állnak a dobozok. Eszemvesztése jött el majdnem, az kerülgetett, szédület és keserűség és fájdalom. Nekem nem volt ellenségem a házban, tudtommal, ki is tehetett volna ilyet. És most mi legyen? A legalsó nedves réteget azonnal kidobtam a kukába. Jut eszembe a bécsi utcai szemetesládák egyik szellemes felirata: Ihre Papiere, bitte! (A papírjait, kérem!) Mintha egy hivatalnok kérné a személyi igazolványodat. Vagy a repülőtéren a jegyeidet. Amolyan tárgyszerű modorban, de ellenőrző szándékkal. Szóval azonnal odaadtam én is akkor a papírjaimat, de azért hazahoztam az özönvíz kissé megkímélt felső rétegeit. Szárítottál te már könyvet? Ismered a szárítás módszereit? Hát nekem fogalmam sem volt ilyesmiről. A Királyhágó utcai kis lakásban, amelyet apámtól örököltem, kiterítettem a földön az ázalagokat. Talpára állítva, fektetve, laponként szétnyitva, kissé összezárva. De hát hol lett volna annyi felület, hogy mindegyik kényelmesen száradjon, párologjon? Az az igazság, hogy pár nap múlva annak is java részét kihánytam az otthoni – sosem szellemeskedő – kukákba. Megőriztem, jó, néhányat eltettem emlékbe a végső száradás napjai után. Az albumok mély merítésű papírból készült csodái olyan sziklakeményre ragadtak össze, hogy baltával sem vághattad volna fel őket. Alois Riegl és Erwin Panofsky csodás albumszerű könyveiből téglák váltak. Falat építhettél volna belőlük, de semmi olvasás. Ma is megvan, nézd, itt a polcon pl. Auden esszékötete. Fedele délen és északon domború és homorú, lehet hintáztatni, mint egy lovacskát. Öt-tíz oldalanként még olvashatsz is belőle csipetenként. Nem volt szívem kidobni ezt a kedvencet. Hiszen Audent annyira szerettem… és egyébként is, Alsó-Ausztriában lakott, és Bécsben halt meg a Moulin Rouge közelében. Hogy is válhattam volna meg szelleme ezen intésétől. Egy városban éltünk egy darabig, már csak ezért is ragaszkodom hozzá. És hát sokat foglalkozott Shakespeare-rel, ez sem elhanyagolható szempont. Az európai irodalmak jelentős alkotói többnyire eleven kapcsolatban élnek elődeikkel. Van róla fogalmuk. Helyt adnak nekik a műveikben. Útjaik közül nem egy visszafelé kanyarodik a történelembe, s talán nem is a legrögösebbek. Én azt hiszem, Eliot életművének is legszebb része ez, az esszék. A macskák. Ja, a Négy kvartett? Az is. De csak az esszékkel együtt. Azokat is tudni kell, hogy tudhasd a többit. Olyan ez, mint amikor bizonyos házakba egy ideig csak a hátsó kapun, vagy az ablakon tudnál bejutni. Ilyen mellékkapu nekem ma is néhány megázott könyv. Őrzöm őket, bár csak ritkán veszem le őket. Vannak könyvek, amelyek kinyitatlanul is a nyájhoz tartoznak. Megtartottam őket, mert olyan időszakban jöttek be az ajtón, amikor ők is, főleg ők, a könyvek, segítettek megmaradni. Most már én segítek nekik megmaradni. Egyik barátom azt mondta: olyan gyöngédség ez, amely csak évek alatt képes megjelenni. Az élet olyan szokatlan. Minél hosszabb, annál szokatlanabb.

– Azóta ez a könyvszerzései gyakorlatod változott valamit? Vagy változatlanul járod a helyeket? Azt hiszem, mintha ma már főleg nem a könyv volna a legfontosabb ismeretforrás, vagy legalábbis más csatornák is egyenrangú helyet foglaltak el a könyvek mellett.

– Nézd, a könyvekhez már csak azért is vonzódom ma is, mert köztük telt el az életem. Könyvek nélkül nem volnék az, aki. De igen, támadnak a filmek, a színházak felvételei, a zenék, és minden más versengő érzékiség. A könyvek azonban ma is, mondom, első rangon állnak. Vissza tudok térni hozzájuk, nehezebben avulnak el, le kell ülni melléjük, ellenőrizni tudod a közlendőiket, s általában úgy érzem, kevesebb csalási-árulási potenciállal közelednek az ember felé, mint az újabb mediális csábítások. És az a helyzet, hogy bizonyos tudást (történeti, teológiai, költészettani stb.) továbbra is csak a könyvekből tudok megszerezni. Például nemrég – miután mindig is izgatott a magyar reformkor históriája, s azon belül is Széchenyi alakja, valamint a forradalom néhány részletkérdése, pl. az, hogy s mint jutottak el az első felelős magyar kormány mozgatta törvénycikkek az udvarhoz – szerencsésen megszereztem és elolvastam az öreg Károlyi Árpád aprólékos, de lenyűgöző tárgyszerűséggel komponált 1936-os könyvét. Nem, ezt az élményt semmi más úton-módon nem tudom megszerezni, minden más médium eltakarja előlem. Vagy most már életfogytig tartó lapozgatás marad csak Viszota Gyula hatalmas műve Széchenyi és Kossuth hírlapi vitájáról. De fukarkodni kell az idővel: minden menekül, láthatatlanná válik, színét s visszáját váltja unos-untalan. A fő mezsgye most már mégiscsak az irodalom marad, azon belül a költészet, illetve a költészet vissza-visszatérő kérdései: hogyan születik a vers, mi teszi a művet magasrendűvé, miért nem emel föl a modern írásbeliség hatalmas tömege, és van-e visszaút a jelentős szellemi árucseréhez. Kedves halottaimat is szeretném megőrizni, de régi bálványaim eltűnését is panaszlom. Miért merült el a lejtőkön pl. Illyés Gyula, vagy Németh László életműve, akiket ifjabb koromban annyira imádtam? Illyés nyelvi villogása hol van? Milyen meghökkentő, hogy nem tudjuk már hétköznapjainkban átvenni ezt a káprázatos invencióval kidolgozott verbális halmazt, – nem bírunk lelkesedni a lelkesedésért, és a régi csodák valahogy lejárnak, legalábbis nem a stílus fénypontjain maradnak hűek hozzánk. Kosztolányi, akit Illyéssel párhuzamosan, versengő nyelvi nagyságként magasztaltam, ugyancsak hullatja virágait. Ki lehet mondani? Az a gyöngyszem, a Pacsirta, amelyet anno mondatról mondatra szívtam magamba, ma már némileg ingerel kiszámított és kényeskedő ecsetkezelésével, jólfésült aggályosságával és elmélyülési merevségével. Talán emlékszel rá, Nabokov pompás Gogol-könyvében bírálja Dosztojevszkij henye stílusát. És lám, mégis, mégis: Dosztojevszkij – vagy Móricz Zsigmond, vagy Babits Mihály – gondatlanabb tollkezelése, kócosabb mondatszerkezete mélyebben érint, mint a hibátlan stiliszták csillogása. A filozófiában is volt idő, amikor azt hittük, Hegel birtokolja a bölcsek kövét. Pedig csak bűvös szemfényvesztő volt. (És ezt már Goethe is látta, de még élesebben látta Karl R. Popper és mások.) Popper nem elvakít, hanem nevel modorának nagyzolást kerülő, higgadt csöndjeivel. És milyen furcsa, a kritikai racionalizmus más alakjainak könyveit alig-alig látom német boltokban, könyvtárakban, bárhol. Hans Albert? Ismeretlen nagyság. Pedig az egyik legnagyobb élő filozófusunk, és maholnap százéves. Azt hiszem, a hódítók és tódítók győzik a jelenkort, és inkább az utókor tartozik azokhoz, akik emberi edényekben tudják átadni nekünk portékáikat.

– Nem féltél attól, hogy elveszíted azt az eredeti érdeklődést, a költészet irántit, amely átkísért, sőt átsegített ifjúságodon? Nálad, úgy tűnik, a Vers nemcsak a tehetség egyik óhajtott medre lehetett, hanem az ábrándozás biztosítéka, a reménykedés hordozóanyaga, a viszontagságok pótléka. Nem? Ugyanakkor, érdekes, az írás-gátlást talán éppen a verses fogalmazás képes elfedni a leghosszabb ideig – az ember leghosszabban ebben a műfajban marad töredék, ez a leghosszabb reményfutam. A vers szociális ellenerő, esztétikai megelégülés, a cinizmus ellenmérge, de lehet – ha nem találja meg szerves formáit – egy egész életet kisiklató szenvedély, egy félszeg élet hamis gerjedelme, az egyoldalúság mákonya, a különcségnek hamis igazolása, minden. Éreztél-e olyan késztetést, hogy másképp csatornáztasd ezt a legrégibb őrületet, amely még az idegen nyelv présében is eleven maradt?

– Túl magas ez a szempont, hogy megszabadíthatott volna attól a – mondom enyhe túlzással – vakmerő hazugságtól, amely a kerítés mögötti célokat meghatározta. Az ember mámoros embrió, képzeld el őt abban az állapotban, amely még semmi bizonyítékot nem nyújtott: egyfajta költői, de tárgytalan megszállottság, zabolátlan, de veszedelmes és a fél világot ingerlő és ellened szító hóbort, vesszőparipák etetése és nyargaltatása a levegőben. Minden zubogó ifjú költőnek Ikarosz-sorsot jósol a javasasszony, és csak páran hökkentik meg az utókort, miután az szerbe-számba veszi a halálra sebesült poéta hagyatékát. Nálunk a költészet a kötelező nemzeti buzgalom és igazság-hordás és -hirdetés eszköztára, s az ember (még ha nem is költő) a nemzeti andalgást az emberré válás magyar feltételének tartja. Ha nem vitted semmire, de továbbra is költőienlakozol, megváltod becsületedet, és sokáig őrzöd mások figyelmét. Én ennek a költői bebábozódásnak és elszigetelődésnek szorító kereteit éreztem, de mindig úgy véltem: ebben a szűk határban rejlik ugyanakkor a legértékesebb kincs, amely fölényt biztosíthat nekem az egész emberiséggel szemben. Ma már látom, hogy ebben a fennhéjázó büszkeségben osztoztam honfitársaim zömével, és fennkölt előnynek rémlő valóságos hátrányait későn vettem tudomásul. Az anyagiak s általában a matéria alábecsülése, a külső pályák rendezésének igénye, az illeszkedési hajlamok szolid nevelése, az egyoldalú fizikai és szellemi táplálkozás kerülése, az egyre égetőbb valósággal szembeni cselezgetés: mindez ébren tartotta bennem a költészet kiváltságos magasztalásának rögeszméjét. El sem tudtam volna képzelni például, hogy egy darabig írok, és aztán valamilyen más foglalkozásra adom a fejem; vagy írok verset egy darabig, és aztán megpróbálkozom más műfajokkal. Hiszen tudhatod: a műfajok elterelő jósága megmentheti az embert önmagának és az emberiségnek, sőt embert faraghat a költői homunkuluszból anélkül, hogy a költői pályára tévedt volna. Ragályos örökségként élt bennem – átvettem a hagyományból – a költői pálya kizárólagos vágya. És ez a megférhetetlenség kissé keserítette másoldali fekvéseimet is. Érdekes, az erkölcsi vagy másféle szellemi erőfeszítéseket is e hamis rangsor értelmében rendeztem magamban, mintegy hierarchikusan: legfelül a poézis, és ami utána jön, az jóval lejjebb működik, közel a földhöz, sőt az alvilághoz. Felsőbbrendű önérzet, talán ez volna a szabatos kifejezés erre a gőgös tudatra. És tagadhatatlan, hogy ez a nemzeti mániánk az egyoldalúságok olyan ferde köntöseit aggatja vállunkra, amelyet csak pimasz és burjánzó önimádattal lehet elviselni. Senki nem akar jobb jellem lenni, ha magyar ifjú; kevesen akarnak ésszel érvényesülni; még kevesebben becsületesen haladni. Viszont rengetegen firkálnak verset átabotában, és számosan nem is tudnak letérni erről a pályáról életük végéig, még a felismert kontárság életveszélyes ingoványain sem. Nem az a kérdés a legtöbbek fejében: vajon értelmed ma is helyes úton járt-e, hanem az, írtál-e ma is valami szépet, megpendítetted-e ma is a húrt. Költő ír, még akkor is, ha nincsen ereje, alkalma, tárgya többé. Régen azt mondták: a szónok köp egyet-kettőt, ha nem jut eszébe semmi; a szerelmes pedig – ha kifogyott a témából – elkezd csókolózni…

– Lehetne azt mondani, hogy a jóléti világ látványa, életed megoldódni látszó rendje kezdett elszívni a költészettől? Én úgy képzelném, hogy a Nyugatra vetődő tehetséget leginkább ez a két veszély fenyegeti: a gazdagodás költészet-gátló és -szüntető megjelenése, továbbá a széles körű társadalmi „harmóniák” paralizáló hatása (és jaj, az istenért, a világért sem azt kívánnám itt jelezni, hogy Nyugaton nincsenek „társadalmi problémák” és egyéb nyavalyák).

– Én is azt hiszem, hogy az anyagi viszonyok lényeges jobbulása, a nagy társadalmi feszültségek lehiggadása, a gondok, mondjuk így: „légiesülése” erősen ritkítja a költői szempont jelentőségét, megfoghatatlanná teszi a tárgyakat, s a makrancos tehetségeket is bizonyos magánmítoszok építésére csábítja. Az egyik angol filozófus azt mondta: a művelt társadalmak általános nyelvhasználata a konkrét észleletek lajstromba vételétől az általános ítéletek elvont síkja felé mozog. A civilizált társadalmak a gondolkodás absztrakt tartományaiban éppolyan fesztelenül tartózkodnak, mint ahogy a kevésbé fejlett népek többnyire megragadnak a költői képzetvilágban. És mi tűrés-tagadás: az angol költészet csakugyan sokkal magasabb elvontsági szinten közli a tudását, mint, mondjuk, a magyar. (Vannak nagy áttörések, pl. Csokonai, József Attila, az Újhold.) Ha fellapozod az angol metafizikus költőket, Wordsworth, William Blake  vagy Coleridge műveit, Eliotot, Ted Hughest vagy bármit, rögtön az idea forró jelenlétét érzékeled. Persze, a költészetben a gondolat máshogy dereng, mint a filozófia nehézkes porlasztóiban. De igen: a vers egyfajta belátást, észérvekkel bajosan igazolható, de érzéki-sejtelmi-léttapasztalati vonatkozásban azonnal érthető tényállást közvetít. A magyar költő gyönyörű leírást ad, észvesztő részletezésbe kezd ott, ahol mélyebben hatna egy „gondolat”, valami intellektuális „meghökkentés”, valami eszes szikra. A fejlettebb költészeti beszédmód megrendítő feltevéseket ecsetel, övez hasonlati anyaggal, de nem kedveli a részletezést magáért a leírásért. Illetve ha a leírás végtelenített rögeszméje elárasztja a lecsupaszított, csonka tényanyagot, akkor jön létre a verbális érzékletességnek éteri állapota. Paul Valéry költeményei az efféle lélektébolynak örök darabjai: nem tudjuk, magyar fejjel fel sem tudjuk fejteni, mi „van azokban megírva”, csupán átadjuk magunkat a tárgytalan gyönyörnek, és nem számoljuk többé a légvételeinket. A költészet kritikájának lehetséges szójárása lehet az is, ha azt mondjuk: a költőnek (főleg a fejletlenebb civilizáció költőjének) szüksége van az igazság tébolyának illúziójára, ha érvényt akar szerezni műveinek. Nálunk az esztétikai hiszékenység hamar hitelt ad a művész édes őrületének, és hagyja még azt is, hogy saját értelmi erejének megzavarásával csábítsák el a katarzis mélyeibe. A mi társadalmaink őrzik a legtovább a költői őrület szép formájú mintázatait, s ezeket amolyan vezérszónak tekintik a szélesebb boldogulás útján. Az értelmes és szélesen megalapozott belátásokat itt helyettesíti a költői világlátás sokrétű jelenléte, s míg Nyugaton még a mindennapi életben is hatványozottan érzed az értelem, a meggondolt szabályozás, az elemzés ígérvényeit, nálunk inkább a lelkesülés ezerszeres fűtőanyagainak lidércei uralják az élet felületeit. Több ízben jártam Svájcban, és ott – noha csodáltam annak a világnak biztonságát, észszerűségét, rendületlen megalapozottságát, mindennek a tartósságát – mégsem bírtam szabadulni a gondolattól: igen, itt nincsen szükség költészetre. De még irodalomra se igen. Félelmetes benyomás ez, főleg annak, aki a lét számos szépségét a költészet tartományaiba próbálja terelni.”