A. Gergely András: Terrorista remete selyemtunikában
(avagy átlépés az időtlenségbe)
Rövid novellacímek rövid reflexió-címbe iktatva… Látszólag összefüggések nélkül. Kezdve egy remetével s egy egyszerű történettel, bevégezve az időtlenségek, őslakosok, másvilágok, berber kereskedők jókedvével, röppenéssel, csókok, lakatok és hullócsillagok bűvöletével, és a reinkarnáció kalandján túl is. Csáji László Koppány Suttogás a zajban. Rövid novellák című kötetébe (Cédrus Művészeti Alapítvány. Budapest, 2019., 148 oldal) lapoztam bele. Bele, avagy át…, de kiolvasni bizony a suttogások és zajok sokszoros sokaságán át lehet csupán. Több földrész, megannyi hős, szereplő, álomalak, tünemény, kultúra, értékrend, emlékanyag, ábránd, impresszió, ismerettudomány, kaland és illusztráció…
„Nem érezte magát távol a világtól, csak az emberi gyarlóságtól érezte magát roppant messze. Naponta hétszer imádkozott, közte pedig szemlélődött és élelem után kutatott. Egy volt az erdő nagyobbacska lényei közül. Mint a többi lény, ő is szeme sarkából figyelte az emberek világát; anélkül, hogy közéjük vágyott volna. /…/
A természet küzdelmes élet-halál harcában meg tudta látni a pókfonálon megcsillanó harmatcseppek csodáit. A faluból is felhallatszottak a siralomvölgy kacagásai és sirámai. Mégsem érezte úgy, hogy ez a szemlélődés lenne létének kiteljesedése. Az ima boldogsága majdnem kitöltötte életét; ilyenkor Isten mellé telepedett, és együtt ölelték át tekintetükkel a világot, de hiányzott még valami: a feladat. Kis keresztjét már-már úgy hozta-vitte, úgy beszélt hozzá, mint a lányok a babáikkal, és korántsem érzett hiányt a beszélgetésben: imái során magával a Jóistennel diskurált, sőt, néha még barkochbázott is vele. Na de miért van ő itt, miért él e földön, mi a szerepe? Így töprengett ezen a verőfényes reggelen.
Ha őáltala csak egy különös állatot akart volna teremteni Isten ebbe a vadonba, akkor ezt könnyedén megtehette volna, alkothatott volna egy medvéből, majomból és disznóból összegyúrt csupasz, lomha mindenevőt, aki – mint faja egyetlen képviselője – felbukkanásával már ki is hal. /…/
Vegyetek belőle, ha gondoljátok, s amíg megízlelitek, beszélek nektek a szeretetről. Az ember célja a szeretet sugárzása, hogy a szeretet fényét növeljük magunk körül, akkor is, ha…” – puff, ekkor dobták rá az első sárlabdát. „…ez az igazi boldogság. Szeretni.” Puff, a másodikat. Folytatta: „…a szeretet nem akar rosszat a másiknak, még annak sem, aki rosszat akar neki.” Puff, puff, rohadt krumpli, löttyedt körte és sár egyszerre záporozott rá. „Kéregess az anyádtól!” – ordított valaki. „Nyomorult éhenkórász!” – kiáltott más, és a többit már nem is hallotta a fejét ért placcsanások miatt. Felemelte a kezét, hogy az arcát védje, de a haja már teljesen tele volt az undorító mocsokkal. Röhögtek rajta. Elhallgatott, és keresztet vetett. Lócitrom találta el a cipócskát, és vele együtt belökte a kútba mindhárom ajándékát… /…/ Mosolygott álmában. Az üzenetet elmondta, az ajándékot elvitte.” (A remete, 7-12. old.).
Bűvösek ezek a suttogások. Nem úgy, ahogyan a báj áthatja a nemzettudatot, fohász az istenhitet, vagy a képzelet az indiai utcát, egy apáca létét vagy egy arab szerájfürdő delnőit, hanem ahogyan a lét abszurditásai is rejtett emelkedettségekkel telnek meg minduntalan, vagy ahogyan a létezés háborítatlan jelentéktelensége áthatol az illatmintákon, korokon és szituációkon is. Akár az egészséges abszurditásokig. A kiútmentes, sőt végletes helyzetek sorában ugyanakkor végighúzódik a (talán itt-ott mégiscsak kitüremkedő) képtelenségek, sejtelmes üzenetek, szinte versezetbe illő mondandóként abszurditásba fordíthatóság parttalan lehetőség-együttese is…
„Ahogy kiment, egy másik, zárt ajtó kulcslyukán belesve egy teltkarcsú hölgyet látott, aki mezítelenül nyúlt el az ágyán és az ajtót leste. Felhúzta combjait, és oldalra fordult. Kopogott, hátha kinyitja, de a nő mintha nem hallaná. Rángatta a kilincset – mindhiába. A kulcslyukon újra belesve látta, ahogy a nő disznóvá változik, és felé röffent. Jaj! Elrohant. /…/ Oldalra nyúlt, és magára húzta a koporsó fedelét. – Talán majd egyszer – sóhajtotta, és várt. Átfutottak előtte élete eseményei. Mire vége lett, a koporsóban ébredt fel, de a fedele már rá volt szögelve. Dörömbölt. Semmi. Fuldoklott. Ordított. Könyörgött. Sírt. Kétségbeesve töprengett, hogy lehet a halál érkezését ilyen hosszan érezni? Ezer évbe telt, mire békében eltűnt. Molekulái észrevétlen foszlottak szét, ahogy a hajnali nap tüzén a ködfoltok”. (Másvilág, 41., 44. old.)
Valahol a fuldoklások és feszengések szép sodrásában mintegy ködképként mégis beúsznak vágyak, imázsok, emberies bűvöletek, helyenként még a mindennapi erotikusság határvonalát is súroló jelzések… avagy egy létezhetetlenül beteljesületlen kamasz-szerelem hűsítő feelingje… (Nő selyemtunikában), a távolság idő-szorzatával szépülő vagy durvuló történések (Az őslakos, A Terrorista), vagy éppen a kulturális antropológus oldott kíváncsisága a létezés ezernyi más világai iránt…
„Egy orosz régész barátom, Szergej Botalov jóvoltából 2007 óta gyakran járok az Urálban. A régészeti hagyaték megismerése közben alaposan bejártuk a Déli- és Középső-Urált, de az uráli átjárón átkelve elkirándultunk még az Északi-Urálba is. Sátraztunk mocsarak mellett, hajdani, bronzkori városok romjainál és kurgánok tövében, tajgán, ligetes erdőkben, sziklás hegyek oldalában és a végtelen füves sztyeppén is. Útjaink során helybeli régészek ismertették az adott környék múltját az ásatások, leletek segítségével.
Miközben a Kincses Urál című könyvemet írtam, sok történeti fejezethez – melyekben a kőkortól a réz- és bronzkoron, majd a középkoron át napjainkig áttekintem a térség múltját – az ásatásokról és a leletekről készült fotók hiányérzetet keltettek bennem. Hol vannak az illusztrációk közül az emberek? A csontok, urnák, halomsírok nem mutatják meg, hogyan éltek hajdanán azok, akiknek az életét kutatjuk – Szergej régészként, én pedig kulturális antropológusként. Amikor erről töprengtem, gyakran jelentek meg előttem apró jelenetek, élethelyzetek. Képzeletem így alkotta meg a hiányzó képeket. Ezért úgy döntöttem, hogy a történeti áttekintéshez szokatlan illusztrációkat írok: apró múltfelvillanásokat. Érzéseket, történetfoszlányokat, képeket a múltból. Nem a híres emberek nagy eseményeit akartam megírni, hanem azokat a hétköznapokat, egyéni sorsokat, meghatározó élményeket, küszködést és boldogságot, amik közel hozzák a hajdanvoltak életét az olvasókhoz. Emberi érzéseket, amelyek hatására a múlt immár ismerős arcával fordul felénk: örömöket és bánatokat, rettegést, ballépéseket, túlélést és küszködést, és főleg a szeretetet, ami az emberiség minden korszakon átívelő, közös hagyatéka…” (46. old.).
„Egy-egy szép repülést sokáig emlegetnek, sőt… Most, amikor az apó haldoklott, átjött a közeli házból a testvére, s megfogta a kezét, leült mellé, és csak nézte a haldoklót. – Mire gondolsz? – kérdezte végül apó. Az csak annyit mondott: – Hja! Emlékszel arra a röptetésre, ott a kis patak kanyarulatánál? Az volt ám! – Az apó messze révedő tekintete most mintha a rohanó karikát követné a falakon túl. – Bizony – mondta mosolyogva az öccse –, az aztán valami volt! Fennakadt a fán, és a gallyakon még pörgött tovább! Az aztán valami volt! Egy csuda!” (47. old.)
„Nézd, fiam, a föld a mi életünk. Mintha testünk folytatása volna. Néha gyengélkedik, akárcsak mi. Néha erősen és büszkén ontja terményeit, gyarapszik, akárcsak a családunk. Ősidők óta műveljük ezt a földet, és remélem, hogy unokáitok unokái is ebből élnek majd. Büszkén, békében. A föld az az érték, ami értelmet ad a létünknek. Csak aki nem teheti meg, hogy földje legyen, vagy nem tudja megművelni, az tartja a vagyonát állatokban. Az állatok egyik napról a másikra elhullhatnak. Rablók elterelhetik őket. De a mi földünk itt marad, és mi az erdei bujkálásból is visszajöhetünk, megművelhetjük. Elvehetik a hasznát, de az csak olyan, mintha a rabló az állatodnak csak a szőrét és a tejét vinné el. Értitek már? /…/ A föld és a gazdája: egy.” (73-74. old.)
Ami ezekből a „múltfelvillanásokból” éppen „magyarázatra” nem szorul, az talán összességében is a jelen olyan foglalata, melyet a kulturális antropológus, kultúrakutató, szimbolikus beszédmódokban keresgélő-felfedező érdeklődő maga is úgy fogalmaz meg a legközvetlenebbül, „mintha ők mondanák”, a narratíva akár mesei, akár eposzi, akár struktúráktól semmiképpen nem kötött más közlésmódjai szerint. E szinte kötötten szabad átmesélése történésnek és létnek, eseménynek és tüneménynek, rendszernek és rendhiánynak, impressziónak és depressziónak az emberi létek oly széles köreit fogja át, hogy ezek szinte hullámzanak, mintegy elveszítik vagy maguk mögé utasítják történeti kiindulópontjaikat, s így az öröklét felé jutásra formálnak igényt. S ezáltal Csáji szövege úgy mesei, hogy az emberi nem impresszív kitárulkozásaiba ívelő tartalmai a visszafogott drámaiságot is épp oly magabiztosan sejtetik, mint a drámai történések prózapoétikai dilemmáit. Ugyanez a viszonya időhöz és terekhez is. Legifjabb novellahőse még épp a születése pillanatában van, a legidősebb már az évszázad sokadik nemzedéke. Térben Indiától Transszibérián át Marokkóig vagy a Szaharáig kóborol, de az eposzi kellékek síkján főhősei éppenséggel időtlen tájak marginalizált színterein is otthonosak (mint sziklák ormán, dzsungel partján, ősöreg erdőben vagy vizek tündéreiként is akár) – hovátartozásukat ugyanakkor nem a tér determinálja, hanem a jelentéshordozó identitás épp annyira vagy még inkább…
„…abbahagyta, amit éppen csinált, felnézett a domb sötét sziluettjére, és lehunyta szemét. Valós volt a tánc, olyan, amilyen hajdanában. Gyerekkorában. Érezte a füst illatát. Hallotta a jelenbe szűrődő dalok ritmusát is. Egyszerre töltötték el boldogsággal és fájdalommal ezek a pillanatok. Öreg volt már, egyedül élt, gyermek- és leánykora is mintha a horizonton várná a láthatár mögé billenést. Kihalt mellőle népe minden tagja: öregek, fiatalok hullottak el. Kit a betegség, kit a háború, kit pedig a maga választotta kitaszítottság vitt el. Egyedül maradt az épületben, amelyet hajdanán megtöltött a gyerekzsivaj és a finom falatok illata. Amikor főzött, még most is gyakran azon kapta magát, hogy azokat a dalokat dúdolja, amiket korábban énekelt a gyerekeinek, vagy amikkel a csatába induló férfiakat búcsúztatták. Néha azok is önkéntelenül ajkára gyűltek, amiket hosszan ismételgetett a sziklák tetején, ha egyedüllétre vágyott. Akkor még tudta, hogy bármikor visszamehet a faluba, ahol visszavárják, ám azóta a házak megroggyantak, a sírkövek sorra elenyésznek, és a kerteket felverte a gyom. Közel s távol nem lakik senki, az erdő úgy veszi körül a falut, mint valami halotti koszorú. Ő maradt. Egyedül.” /…/
„Hallgattak. Feltekintve egy széken észrevette a szőttest, amiről az anyóka régen azt mondta, hogy esküvői ruhának készült, mégis szemfedő lesz belőle. Ráterítette, betakargatta. Fogalma sem volt, hogyan kellene értenie az utolsó szavait. Kiszolgáltatottá vált és elhivatottá. Csak érthetetlen szavak jutottak eszébe.” (Az őslakos, 89. és 108. old.).
Ami pedig ezeket a kipusztulási sorsra ítélt mindenkori és mindenholi őslakosokat illeti, az talán éppen a „Felszabadító” és „Terrorista” közé ékelődött világ szánalmasságának megértő elfogadása, mely az írások alaphangján is úgy ad létjogot születésnek és teremtésnek, hogy nem sajátítja ki magát a kegyosztás gesztusát, hanem átutalja ezt a kecstelen lét kegyetlen magáértvalóságát őserőként forgalmazó ügyeseknek, az érvényesülés drámájába fölöslegesen kapaszkodó „Teremtőknek”, akik épp a világzajban suttogás finom esélyeiről nem tudnak már semmit. A pánikrealizmusnak ez a teremtő kegye azonban éppen a létezhető létek határairól visszapillantva jól láthatóan nem ura még önnön erőszakteremtő övezeteinek sem. A helyi kis terminátorok ellenpólusaként nem a még jövőt pusztítani esélyes nagyobbak állnak előttünk, hanem a pusztulat mindenkori legfélelmesebb erői, a teremtő képzelet hősei.
„A sűrűből egy majom rikácsoló hangja ütötte meg a fegyverdörgés utáni halotti csendet. Sikítani senki sem mert. Az útszéli parkoló, ahova a zömmel turistákat szállító jármű beállt, a dzsungeltől alig karnyújtásnyira volt. Egy helybéli asszony a suttogásnál halkabban, szinte némán szavakat mormolt: a miatyánkot. Ugyanis néhányan már tudták a buszon, hogy ez újabb figyelemfelkeltő akció, és nemigen élhetik túl a Párduccal való találkozást. Aki a buszra lépett, nem volt más, mint a Felszabadító, másik nevén: a terrorista. Egyesek Párducnak is emlegették errefelé – főleg az egyszerű falusiak.” /…/ „Szinte azonnal kitépte kezét anyja szorításából, és egy szempillantás alatt eltűnt a sűrűben. Úgyis odavész a dzsungelben, mondták a csapat tagjai röhögve, de a Párduc felemelte a kezét és utánaeredt. Kémlelte a nyomát, a levelek redőit és a talaj tócsáit. Egy percre rá hallotta az út felől a sortűz zaját. Végül néhány hatalmas levél alatt megpillantotta a vacogó gyereket. Egymásra néztek” (A terrorista 109. és 113. old.).
Ami a dzsungelek és terepjárós Párducok közötti olvasói-értelmezői térben további izgalmak tónusa, az az antropológus résztvevő megfigyelői interpretációjától a sűrű leírás kötelmein át a képzeleti szférák abszurdjáig bevont-betöltött mozgástér, mely a laikus számára talán jócskán ismeretlen terep. Itt Csáji talán igazi „köztes” tartománya nyílik meg, melyről nem egykönnyen eldönthető, hogy alkotói útkeresés, tudatos „végtelenre” hagyatkozás vagy a végtelen számú terepkutatói tapasztalat megnyilvánulási zónája, melyben a saját hang épp a köztes, a mindezek közötti és mögötti elbeszélő szántszándékolt terrénuma-e. Magabiztosan mozog benne, s csak hébe-korba kerít hatalmába a befogadói élmény, hogy az elbeszélés tudatosan tör a nemtudatos világok becserkészhetősége felé. Ez éppúgy lehet a Reinkarnáció impressziója, mint a Naszreddin Hodzsát megidéző „törökmuzsika” tónusú köztes lét a csillagpályák és az „idelent” közötti világban, „éjjeli vadak suhanása” és a Föld ablakának megnyílása közötti mesei közegben, s lehet ugyanakkor a varjú segítségével ökröt lopó kalandor életművészeti drámája is a Hogyan lépjünk át az időtlenségbe keretében. A mesei-népmesei-mondai-eposzi szövegvilág meg-megidézése is ehhez járul hozzá alapélményként, de akár egyetlen lapozás után kiderül, hogy A csók vagy A lakat köztünk-való történése nem az eposzi mindennapokba emelte át az olvasottakat, hanem meghagyta mindezt a Szerző kiváltságául, aki „egyéni sorsokat, meghatározó élményeket, küszködést és boldogságot” kívánt tudatosan átadni, „amik közel hozzák a hajdanvoltak életét az olvasókhoz. Emberi érzéseket, amelyek hatására a múlt immár ismerős arcával fordul felénk: örömöket és bánatokat, rettegést, ballépéseket, túlélést és küszködést, és főleg a szeretetet, ami az emberiség minden korszakon átívelő, közös hagyatéka…”. Viszont az univerzum megidézése ehelyt inkább teremtő feladat talán, s nem kutatói vagy felfedezői… Naszreddin Hodzsa invokálásával pedig a Szerző itt ugyancsak olyan hagyaték-kezelőnek bizonyul, aki „a vérdíjra éhes üldözői elől útitársaival együtt egyszerűen eltűnt a távoli, sziklás hegyek között a porfelhőben…”.
Persze, újabb lapozás után már kiderül, ezzel is csak furfangosan megtréfált bennünket, s átlépett ugyan az időtlenségbe, de kész bármikor visszatérni is onnan. A kötet második blokkjának Múltjelen tükörszilánkok címe is tükrözi, hogy a jelenmúlt tatár-baskir-mordvin-kazah jelenvilága éppúgy a múlté, mint a lehetséges jövőé is. E világokban Ural-kodva még Csáji is megtéveszt a tetszőleges múltat idéző rövid élethelyzet-impresszióval szembeállított klasszikus orosz nagyregény-kezdeménnyel, vagy akár csak a „karikát hajtó gyerekek” klasszifikációját megtestesítő viadal leírásával, mely úgy vezet át az időtlenségbe, hogy tekintetében Naszreddin Hodzsa fénypöttyöket követő mókás pillantása is megjelenik.
„Meglátta a felszálló és kidurranó szappanbuborékok arcát: mosolyogtak, féltek, acsarkodtak és szerettek. A tábortűz mellett egy vándorkereskedő gyermeke fújta rendíthetetlenül a buborékokat, és azok a forró levegővel együtt, remegő fénypöttyökként röpültek föl a sötétlő magasba.
Ezen az estén Naszreddin Hodzsa, a híres, furfangos bölcs és tréfacsináló, jóságos tolvaj tekintetét a buborékok magasba vitték; csöndben figyelte, amint a csillagok lassacskán sakkoztak az égen. Kikerülték egymást hosszú pályájukon, vagy épp kioltotta a fényesebb a haloványabbat, azután továbbkúszott mind. Tücsökmuzsika és éjjeli vadak suhanásai hallatszottak idelentről.”
„Naszreddin Hodzsa elfeledve tegnapelőtti kényszerű távozását Khinesszir városából, s hogy azóta tizenöt-húsz martalóc lesi nyomát, boldogan nyújtózott el Allah szent ege alatt. A vérdíjról sem tudott, s a távollétében meghozott halálos ítéletről, hogy őt bárki bárhol és bármikor megölheti, sőt, hogy a tettes jutalmat érdemel. Hiszen éjszaka kinyílik a Föld ablaka az érthetetlen messzeségek tájaira, és a Szíriusztól a Vénuszig beláthatni elérhetetlen partjainkat.” (Hogyan lépjünk át az időtlenségbe, 114-115. old.)
S nem mert maga a morbidra hangolt hétköznapi reinkarnáció teremtené meg a tónus-állandóságot, de mert a kötet-végi tónusok között a látványosan megoldott, átélés-hitelesen kimunkált varázslat talán a legteljesebb írói közlésmód is, kínálkozik itt egy újabb suttogás a zajban – mégpedig nem pusztán a stiláris cselekkel (mint az Olvasó megszólítása, a mesébe illő meghívás a csodavilág légkörébe, Marokkó vagy Fez rivális értékszférájába és rangadójára, tűznyelő és berber varázsló titkos gyógyítóhelyére, a szaharai kultúra couleur localjába…), hanem a stiláris formaművészet speciális elbeszélőterébe. Ebben Csáji libbenő könnyedséggel közvetíti az önmaga-gyűjtötte szimatú élmények jelentés-hátterét…
„Vegyél nagy levegőt, oh, Olvasók Szelleme, és hallgasd, kit csalok elő a csodalámpából a dörzsöléssel! Nyugat-Szahara poros, berber településére viszlek, Afrika egyik eldugott oázisába. Történetem egy európai utazóról szól, akit egy tehetséges berber varázsló-orvosságosember (tifelétek úgy mondanák: tudós, népi gyógyász) megment a halálból, ezért a hálás beteg megjutalmazza. /…/
A nyugalom úgy közeledik az emberre, mint tengeri viharra a szélcsend. Ott van már a csökkenő, de még tajtékzó hullámok hátán, ott a lihegő szél unalmában, míg egyszer csak megáll, váratlanul, és a hajó vitorlái elernyednek. /…/
Az alacsony asztalra nemsokára mindenkinek egy-egy pohár illatos mentatea érkezett. A zöld levelek úgy úsztak benne, mint formalinban a hullák. Mikor az ember egész testének árnyékára ráléphet, mint valami csúszómászóra, az az igazi déli hőség.” (Iszmail karkötője, 131-132. old.)
A sivatag ottlétének Naszreddin Hodzsát idéző parttalansága Csáji környezete is. Ebben állandósult suttogásai minden zajon áttörnek. S nem a párducos hódító türelmetlenségével és kíméletlenségével, hanem a megértő üzemmód békés szeretetteliségével. Érdemes volt hát odafigyelni a sikolyokat lágyan elnyomó suttogásokra…
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
