Bajnai Zsolt: Hasznos-ház
– Ezt a lepukkant koszfészket akarja nekem kiadni? – állt meg a kisváros főterén lévő ház földszinti üzlethelyiségének bejáratában a fiatalember. Jobbjának ujjaival a kilincsről tenyerére ragadt piszkot próbálta ledörzsölni, baljával meg nadrágját porolta, miközben napszemüvegén át mustrálta a félig leragasztott portálok miatt gyengén megvilágított helyiséget.
– Jó napot kívánok! – fordult felé a terem túloldalán, félhomályban ácsorgó hatvanas férfi. Az ajtón beszűrődő fények miatt csak a kontúrjait látta a belépőnek. – Amennyiben önre várok harminc perce, és ön keres a városközpontban kétszáz négyzetméteres bérleményt, akkor igen. Igaz, először körbevezetném. Ráér utána dönteni.
A fiatalember beljebb lépett. Az ajtót nem csukta be. Látszott, már semmihez sem szeretne hozzáérni. A helyiség közepén lassan körbefordult. Akár az apám, gondolta a férfiról.
Mintha csak magamat látnám harminc éve, figyelte egy darabig a fiatalembert a férfi, aztán komótosan a bejárathoz sétált, és óvatosan becsukta az itt-ott még a szecesszió nyomait őrző ajtót.
– Valóban nincs a legjobb állapotban, de hát lassan öt éve üres. Gyömörrey János – nyújtotta jobbját a harmincnak tippelt fiatalembernek, aki végigmérte, de nem vette ki kezeit a zsebeiből. A férfi ilyesmin jó ideje nem akadt fenn. Úgy döntött, gyorsan eldarálja, amit az ingatlanról tudni kell. – Ez egy nagyjából kilencven négyzetméteres helyiség, amiből további, legalább száz négyzetméteren kisebb szobák és szociális helyiségek nyílnak…
– Mi volt itt utoljára? – szakította félbe határozottan a fiatalember, és elindult az egyik belső ajtó felé.
– Bankfiók, amíg úgy nem döntött a külföldi tulajdonos, hogy túl kicsi város vagyunk számukra.
– Porfészek.
– Hogyan? – szaladt ki a férfi száján, amit azonnal meg is bánt. Tudta, hogy az ügyfeleket nem lehet megválogatni, és jutalékért dolgozik. Mégsem bírta megállni, hogy olykor előbújjon belőle a néhai pedagógus. – Már ne haragudjon, de attól nem lesz olcsóbban, ha megpróbál mindent leszólni!
A fiatalember eltűnt egy ajtó mögött. Gyömörrey tudta, hogy hamarosan vissza fog térni. Csörömpölés hallatszott az egykori takarítószertárból.
– Annyira rosszul ment a banknak, hogy Istenhez fohászkodtak? – lépett ki a fiatalember egy falusi vásárokban is eladhatatlan színvonalú Krisztus-ábrázolással a kezében.
– Azt nem tudom, de a bank előtt egy alternatív egyház volt a bérlő.
– Én valami hitelközvetítőre emlékszem – fordult vissza a fiatalember a takarítószertárba. Háttal folytatta. – Anyámékat itt vették rá, hogy váltsanak devizahitelre, amibe aztán belerokkantak.
– Nem tudtam, hogy idevalósi.
– A freskót a bank vagy az egyház csináltatta? – mutatott a terem végében lévő halvány faliképre a fiatalember, miközben elindult a négy hatalmas kirakatablakkal a város főterére néző helyiség falai mellett.
– Azt még a rendszerváltás előtt festették. Az egykori észt testvérváros ajándéka volt a felszabadulás negyvenedik évfordulóján a helyi úttörőknek. Merthogy akkor úttörőház működött a Hasznos-házban.
– Milyen ház? – fordult felé hirtelen a fiatalember, holott úgy tűnt, nem érdeklik Gyömörrey szavai.
– Ja, maga a rendszerváltás után születhetett. Úttörőház. Tudja, ez amolyan kommunista gyerekszervezet volt.
– Nem tudom, mikortól számolja a rendszerváltást, így azt sem, hogy előtte vagy utána születtem, 1989-es vagyok. De mondott valami másik nevet is.
Gyömörreynek fel kellett idéznie, miről beszélt az elmúlt percekben. Tulajdonképpen lemondott arról, hogy a fiatalember révén új bérlőt találjon a helyre. Fejben már máshol járt. Most viszont be kellett vallania, meglepte, hogy ez a fiatalember nemcsak önmagával van elfoglalva.
– Azt mondta, Hasznos-ház?
– Nemigen használjuk már ezt a nevet. Véletlenül szaladt ki a számon. A városban inkább úgy hivatkozik mindenki erre a házra, amilyen funkciójára emlékszik: úttörőház, 33-as áruház, pártház. Itt a főtéren az elmúlt száz évben sok mindenre jó volt ez az épület.
– De miért Hasznos? – lett egyre izgatottabb a fiatalember.
– Azt hittem, irodát keres. A bérlőket nem szokta érdekelni a házak története, ezért aztán gátlástalanul át is alakítják őket. Nézzen a bejárat fölé! Amikor a születése évében az első független városi újságot szerkesztettük itt, akkor bontottuk ki az évtizedekkel korábban elfalazott díszítést. Még írtunk is róla. Aztán újra befalazták. Valamelyik reménybeli bérlőre várva bontottam ki nemrég, mert szerintem kifejezetten szép az a pajzs, meg benne a H. D., azaz az építtető, Hasznos Dániel monogramja.
A fiatalember szinte odarohant. Gyömörreyben felmerült, hogy esetleg ismét valami futóbolonddal vagy szélhámossal van dolga, aki csak az idejét rabolja, és akitől legjobb mielőbb megszabadulni.
– Jöjjön, megmutatom a hátsó helyiségeket, hogy tudjon dönteni!
A fiatalember nem mozdult. Megbabonázva bámulta az ajtó fölötti díszítést. Gyömörrey csodálkozott. Utoljára a Holnapunk szerkesztőségében hozott lázba bárkit az a stukkó.
– Ez az – motyogott az orra alá a fiatalember.
– Hogyan kérem?
– Mit tud róla?
– Ez a város első bérháza, 1899-ben egy régi iskola telkére építették, szemben a városházával. Eredetileg bank volt a földszintjén, az emeleten meg lakások, de a Tanácsköztársaság idején itt működött a helyi Vörös Őrség. Harminc éve szerelték le az emléktábláját. Ami egyébként a negyvenötben megfordított márványtábla hátulja volt. Merthogy az a kő eredetileg a vörösök által meggyilkolt itteniekre emlékeztetett. Többek között…
– Maga valami tanár?
– Az voltam, de tudja…, hogy is magyarázzam el magának? – Gyömörrey egy pillanatra elgondolkodott, hogy folytassa-e. Folytatta, mert amióta egyedül élt, az ilyen találkozások jelentették az egyetlen alkalmat, hogy idegenekkel beszélgethessen. – Pár évvel azután, hogy elkezdtem tanítani, kiemeltek. Jött Moszkvában Gorbacsov, én meg elhittem, hogy jobbá lehet tenni azt a rendszert.
– Kommancs volt.
– Hogyan kérem?
– Komcsi. Kommunista.
Gyömörrey kényszeredetten elmosolyodott. Annak ellenére, hogy az utolsó években valóban párttag volt, ezt eddig így senki sem szegezte neki azóta. Nem tudta, mit válaszoljon.
– Végül is leszarom. Nekem már múzeum, hogy ki volt kommunista meg ki nem – azzal a fiatalember belépett a belső udvarra néző helyiségbe vezető ajtón. – Az fontosabb, hogy mennyiért lehet kivenni ezt a lepukkant helyet – nézett körül. – És mennyit kellene költeni rá – torpant meg az ablaknál. – Ez meg mi a franc?
Gyömörrey mellé lépett az udvarra néző, kosszal foncsorozott ablakhoz.
– A Hasznos-rom nevű kocsma maradványai. Egy Pestről hazaköltözött, magakorabeli srác nyitotta pár éve, de mivel nem követték a példáját, mármint a hazaköltözésben, bulizni vágyó fiatalok nélkül gyorsan tönkrement. Az elmaradt bérleti díj fejében hagyta itt a berendezést.
– De miért Hasznos?
– Talán, mert a Párt-rom nem hangzott volna olyan jól – mosolygott saját hirtelen jött poénján Gyömörrey. – Pedig néhány párt romjait maga alá temette ez a ház.
A fiatalember kérdőn nézett rá, amitől kedvet kapott a további magyarázkodáshoz.
– Amikor felépült a zeneiskola, akkor odaköltözött az úttörőház is. Ebből az épületből meg pártház lett, mert a korábbi sztálinbarokk irodaház a Felszabadulás, bocsánat, 67-es gyalogezred téren, életveszélyessé vált. Azt tervezték, hogy ha majd felújítják, visszaköltöznek. Csak hát jött a rendszerváltás…
– Maga is itt dolgozott? – vágott a szavába a fiatalember.
– Pont fölöttünk volt az irodám – mutatott Gyömörrey a plafonra. – Amíg fel nem mondtam.
– Olyat is lehetett?
Gyömörrey érezte, hogy kissé elpirult. Nem értette, miért. Talán, mert erről se kérdezte senki az elmúlt harminc évben. Néhány pillanatig várt, hátha a fiatalember nem gondolta komolyan a kérdését. Végül mégis neki kellett megtörnie a kínos csendet.
– Komolyan érdekli?
– Ha már belekezdett. Nem szeretnék olyan helyet bérelni, ahonnan régi csontvázak kerülhetnek elő – nézett rá kajánul a fiatalember.
– Harminc voltam. Két pici gyerekkel, nyakamban a nehezen megszerzett lakásra felvett ótépével – a zsebeiben kezdett kotorászni, aztán eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt leszokott. – Nyolcvankilenc elején még úgy tűnt, van értelme maradni, aztán amikor megszűnt a KISZ… – megállt, kérdőn nézett a fiatalemberre, hogy érti-e ezt a szót. Rezzenéstelen volt az arca. – Szóval a Nagy Imre temetés után felmondtam. Féltem, úgy megy ki alólam a rendszer, hogy végül állás nélkül maradok. A fejemhez is vágták, hogy a patkányok menekülnek a süllyedő hajóról.
– Ismerős – bólintott a fiatalember. – Mit csodálkozik? Harminc vagyok, egy pici gyerekkel, meg egy csomó hitellel. És nem tudom, mikor megy ki alólam a cég, aminek a tulajdonosa most még jól fekszik. Meneküljek, vagy még várjak? Egyébként idevalósi vagyok.
Gyömörrey hirtelen nem tudta, hogy az utolsó mondat hová tartozik. Teljesen elképedt az elsőre pökhendinek tűnő fiatalember szavain. A saját gyerekeivel évek óta csak a legszükségesebb dolgokról váltanak szót. Többnyire telefonon. Mert, ha évente egyszer-kétszer hazajönnek, nem akarnak lelkizni.
– Hasznos Dániel – nyújtotta a kezét a fiatalember.
Gyömörrey teljesen összezavarodott.
– Igen, ő építette százhúsz évvel ezelőtt ezt a házat, hogy aztán száz éve talán pont ebben a helyiségben lőjék főbe. Az ő neve is ott volt azon a megfordított emléktáblán… – A fiatal férfi arcát fürkészve rádöbbent, hogy rossz irányba folytatta a beszélgetést. Hirtelen elkapta Hasznos kezét. Rázta és szorongatta.
– Ez egyre zavarosabb.
– Ez a történelmünk – vihogott zavarában Gyömörrey. – Vagy csak egy ház története?
Néhány pillanatra csend telepedett közéjük. Gyömörrey azt érezte, sajnálná, ha most döntene úgy a fiatalember, hogy nem érdekli az ingatlan. Hasznos elmosolyodott.
– Puncibár. Nekem az a név ugrik be erről a helyről.
Gyömörrey felnevetett. Mélyről és őszintén. Az elmúlt percek feszültségét oldotta.
– Pedig nem hiszem, hogy járhatott itt akkoriban. De tényleg, sokan ma is így emlegetik a városban. Amikor a rendszerváltás után indított Holnapunk tönkrement, vagy tönkretették, akkor megkapta valamelyik párt. Aztán visszajöttek a szocik, és elpasszolták valami vállalkozónak, aki először topless bárt működtetett benne, aztán meg szextelefonos irodát. Szó se róla, sok szép és még több érdekes hölgy fordult meg errefelé akkoriban.
– Valami ruhaboltra is emlékszem – nézett vissza a fiatalember a következő helyiségből.
– De nem a legendás 33-asra – követte Gyömörrey. – Anyám még ott vette a kisdobos egyenruhámat. Merthogy az államosítás után, amíg fel nem épült a Centrum, itt gyerekruhabolt működött. Aztán lett úttörőház.
– Nem, én arra a turkálóra emlékszem, ahonnan anyám próbált tízéves koromban az öcsémmel öltöztetni bennünket – mondta fanyar arccal a fiatalember.
Gyömörrey nem tudta eldönteni, hogy emiatt neki most szégyenkeznie kellene, avagy magyarázkodnia. Aztán eszébe jutott, hogy a felesége is rendszeresen járt abba a turkálóba, amikor éppen egyiküknek sem volt normális állása.
Szótlanul nyitogattak be a láthatóan utólag kialakított apró szobákba. Némelyik a romos belső udvarra nézett, de akadt olyan is, amelyiknek ablak sem jutott. Meg ahová be se lehetett lépni, mert már a padlót érte a megereszkedett plafon.
– Ezt a pazarlást. Maga egyébként hogy lett ingatlanos? – fordult Hasznos a mögötte álló Gyömörreyhez. – Mondjuk, azt se fejezte be, hogy mi lett magával, amikor felmondott a pártnál.
Gyömörrey elgondolkodva nézete az alig pár perces ismerősét.
– Persze, ha nem akar róla beszélni…
– Azt hittem, irodának való helyet keres. Mit akarnak itt csinálni?
Hasznos Dániel kesernyésen elhúzta a száját. Kicsit a vállát is megrántotta. Szótlanul mentek vissza a térre néző legnagyobb helyiségbe.
– Itt ingatlaniroda lenne, hátul meg talán tervezők ülhetnének.
– Hát, ilyesmi még tényleg nem volt ebben a házban.
A fiatalember nem reagált. Újra a bejárati ajtó fölötti monogramos stukkót nézte.
– Szóval?
– Ez most valami állásinterjú?
– Mert? Váltani szeretne?
– Hatvanévesen? Első generációs értelmiségiként, a diplomaosztómon még az hittem, az egész életemet leélhetem tanárként. Ehhez képest néhány évente új munkahelyem lett. Talán, ha azért a szépnek tűnő ígéretért nem hagyom ott a nyolcvanas évek közepén a katedrát, ma is azt csinálom. Persze, lehet, hogy anyagilag akkor is itt tartanék. Nem, kedves Hasznos úr, a nyugdíjig már nem szeretnék ugrálni. Ha nem küldenek, maradok. Rokonok?
A fiatalember levette a szemét a monogramos stukkóról, majd lassan megfordult. Nem vette észre, hogy Gyömörrey válla majdnem az övéhez ér. Szinte összeakadtak.
– A névből nem volt egyértelmű?
– Tudja, hány Hasznos él ebben a városban?
– Minket viszont kárpótoltak a nagyszülőktől elvett házért. Apám, ha később rátört az alkoholos világfájdalom, mindig azt mantrázta, hogy a Hasznos-házban adta el fillérekért a Hasznos-házért kapott kárpótlási jegyeit. Talán parabolaantenna meg színes tévé lett belőle.
– Lehet, hogy én vettem át az édesapjától azokat a kárpótlási jegyeket – lépett hátrébb Gyömörrey. – Mert a Holnapunk utolsó tulajdonosa, miután bezárta a lapot, egy ideig brókerházat működtetett itt, és nagyvonalúan átvett néhány firkászt. Igaz, annyiból állt a brókerkedésünk, hogy minél több kárpótlási jegyet kellett felhajtanunk a lehető legolcsóbban. Csak amikor bezártunk, akkor lett itt újra pártház, aztán meg topless bár.
– De ott már nem dolgozott? – nevetett Hasznos a portálüvegre ragasztott régi újságok fölött a városka lomha főterét figyelve.
– Nem – vigyorgott újra Gyömörrey. – Utána biztosítási ügynök lettem. Aztán, amikor már nem volt egyetlen ismerősöm se akit, hát nincs mit szépítenem, bepalizhattam volna, akkor újra visszatértem ide. Merthogy a maga által említett turkáló után utazási iroda nyílt a Hasznos-ház földszintjén. Én meg akkor éppen ahhoz értettem. Vagyis abból éltem.
– Nagyapám mindig azt mondta az ilyenekre, hogy csak akasztott ember nem volt.
Gyömörrey bólogatott, miközben a fiatalember mellett állva már ő is a főteret nézte.
– Olykor megérdemeltem volna azt is. Vagy legalább néhány rettenetes pofont a saját nagyapámtól, aki akkor is becsületesen művelte a földet, amikor már a lova se volt az övé. Ha belegondolok, hány rendszer keresztezte az életét, és mindig ember tudott maradni, nekem meg kettő alatt sem sikerült.
Érezte, hogy könnybe lábadnak a szemei. Nem fordult Hasznos felé. Mereven nézett előre.
– De hát élni kellett. Legalábbis, mindig ezzel mentegettem magam. Élni kell. Amikor már senki se utazott, akkor hitelközvetítő lettem.
Hasznos erre hirtelen felé fordult. De csak oldalról látta az ősz halántékot meg a fehér szakáll keretezte fél arcot.
– Vessen meg! Lehet, hogy a szüleit másodjára is én vertem át. De higgye el, nem magamtól! Nekem azt mondták, jók azok a banki termékek. Nem értettem hozzá. Elhittem. Én is megfizettem érte. Az a bank árvereztette el a fejem fölül a házunkat, amelyik utoljára itt működött.
Csend telepedett közéjük. Gyömörrey úgy érezte, ennyi bocsánatkéréssel tartozott azoknak, akiket szándékán kívül megvezetett. A fiatalembernek meg eszébe jutott, hogy tizennyolc évesen meg tudta volna ölni azokat, akik rászedték a szüleit. Azóta lenyugodott.
– Az egész élete a házunkhoz köti.
Gyömörrey hirtelen nem értette. Aztán lassan Hasznos felé fordult.
– Hát látja, ebbe még soha sem gondoltam bele.
– Volt itt valamikor boldog?
Gyömörrey felhúzta a szemöldökeit. A száját csavargatta. Látszott, hogy pár pillanat alatt fejben lefuttatja az életét.
– Talán amikor a Holnapunk szerkesztőségében dolgoztam. Itt volt az íróasztalom – mutatott maga mögé. – Ráláttam a városházára, a művelődési házra, az akkor még itt átrobogó főútra. Innen néztem végig, ahogy Lenint elviszik a talapzatáról. Akkor tényleg azt hittem, hogy egy jobb világ jön.
– Nem így lett?
Gyömörrey megrázta a fejét.
– A fene se tudja. Ahogy azt se, mi lett volna, ha minden marad a régiben. Az alapján nem lehet ítélkezni, hogy néha úgy érzem, nekem valahogy nem jött be. Lehet, hogy ez a ház az oka. Mert valahogy mindig itt kötöttem ki.
– Hisz az ilyesmiben?
– Nem – fordult a fiatalember felé. – Ez is csak most jutott eszembe, hogy ráébresztett, szinte az egész felnőtt életem kötődik ehhez a házhoz. A házukhoz? Tényleg ki akarja venni?
A fiatalember felnézett az építtető Hasznos Dániel monogramjára. Aztán meg le, a kopott parkettára.
– Nem is akarja kivenni, igaz?
Gyömörrey érezte, összeugrik a gyomra. Döngő léptekkel átvágott a helyiségen, aminek a túlsó végén, egy vakablak párkányára tette a kulcsokat meg a táskáját. Felkapott mindent. Elindult a kijárat felé. Aztán megtorpant Hasznos mellett, akit először pökhendinek, végül pedig már egy érdeklődő, kedves fiatalembernek látott.
– Ennyivel tartoztam magamnak, mielőtt én is elmegyek – szólalt meg halkan a fiatalember.
Gyömörrey nyelt egy nagyot. Nem tudta, mit mondhatna.
– Egész gyerekkoromban gyűlöltem ezt a várost, ahol csóróként nőttem fel – folytatta. – Miközben hallgattam az egyre többször talajt vesztett apámtól, hogy mi Hasznosak, mi, akiké valamikor a fél város volt. Utáltam a történeteit. Aztán vele együtt, szép lassan mindet elfelejtettem. Vagy csak nem akartam gondolni rájuk.
– És most? – csattant fel Gyömörrey.
Hasznos habozott.
– Most sikerült eladnom a szüleim házát.
– És?
– Kifizetjük belőle a megmaradt hiteleiket. Megcsináltatjuk a sírjukat. Aztán ennyi.
– Nem erre gondoltam. Ide, minek jött? Késve! Elment az egész délelőttöm. Azt mondja meg, minek nyittatta ki velem!
Úgy álltak egymással szemben a rosszul megvilágított helyiség közepén, mint a felbosszantott tanár meg a rosszul felelő diák. Gyömörrey szemei csillogtak, miközben Hasznos a padlót bámulta. Aztán megfordult, és újra felnézett a bejárat fölötti stukkóra.
– Az ingatlanirodában láttam meg, hogy kiadó ez a hely. Gondoltam, búcsúzóul megnézem. Bár nem voltam biztos benne, hogy ez az a ház. A Hasznos-ház. Szerencsém volt magával, mert nem a négyzetméterekről kezdett beszélni,
– Hanem az életemről. A nevetséges, félrecsúszott életemről. Most boldog?
– Nem. Inkább megrettentem.
– Megrettent?
– Igen. Mert a múltam érdekelt, erre összeakadtam magával, aki meglengette előttem a jövőmet. Én ugyanis bele se vágtam a tanárságba. Mert elhittem, hogy a pénz mindent megold, azzal jobbá tehetem az életem. Visszanézve erre a pár évre, azt látom… azt látom…
– Hogy ugyanúgy hánykolódik, mint én. Most meg azon rágódik, hogy a történelem ismétli-e önmagát.
Gyömörrey elindult a kijárat felé. Hasznos követte. Gyömörrey akkurátusan becsukta az egykori szecessziós ajtón az összes zárat. Hasznos zavartan nézte a hatvan körüli férfit. Nem tudta eldönteni, hogy kezet nyújtson, vagy csak köszönjön, esetleg szó nélkül hagyja ott a kisváros főterén.
Bajnai Zsolt a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: “Hasznos-ház”
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Karácsony a faodúban, Dodó bohóc karácsonya (kisprózák) →
Szabó K. Orsolya: Örökség →
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
