Mindák Dániel: Mátyás világgá megy (két kispróza)
Mátyás világgá megy
Szóval belebújt a kisördög a királyba. És most nem úgy, mint szokott, hogy addig kérdezget egy felfuvalkodott papot vagy követet az udvar előtt, amíg mindenki körbeneveti szerencsétlent, vagy bekéret magéhoz egy menyecskét; hanem azt mondta, ő bizony itt hagyja az egész hóbelevancot és világgá megy. Amit a magamfajta nem ért, mert ha már itt van neki ez a sok uraság meg szolganép csak azért, hogy reggeltől estig, meg még azon túl neki hajbókoljon, azt ki lehetne élvezni; de itt az ideje letennem róla, hogy a nagyurak minden csodáját megértsem.
Furább dolog, hogy a világgá menéshez rám, Györgyre, az ő egyszerű szolgájára volt szüksége, nem pedig valamelyik fő kapitányára, vagy legalább egy csutakos nyelvű tányérnyalójára. Előfordult már néhányszor, hogy amikor nekem kellett őrt állnom Mátyás királyunk valamely szobája előtt, akkor megkérdezett tőlem ezt-azt, amiről mintha idősebb atyjafiaként beszélgetne a fiatalabbal, és úgy vettem ki, megmagyarázhatatlan úri bolondsága miatt kedvel engem, de most nem atyafiságos beszéde volt, hanem kiadta, hogy szedjek össze néhány megbízható embert és szökjünk el. Szerezzek sátrat, ruhát, lovat, fegyvert, és ne szóljak feljebbvalóimnak. Azt mondta, intézzek mindent olyan semmilyen arccal mintha csakugyan vadászni vagy üzenetet vinni menne el néhány udvari lovag. És milyen igaza lett, senki vissza nem kérdezett, hogy minek nekem ez vagy az, néhány óra múlva már össze volt készítve minden.
Nem szóltam másnak, csak Gergely és Gábriel nevű társaimnak. Búcsúzkodnom senkitől nem kellett a fehérvári táborban, hulló falevél vagyok Isten előtt és kicsiny porszem az udvarban, én nem hiányzom senkinek, ha pár napig nem mutogatom körbe az ábrázatomat. A fölöttem szolgáló hadnagytól még egyszer megkérdeztem, hogy biztos úgy lesz-e, hogy én Gábriellel a király úr sátra előtt állok őrt este, Gergely pedig pár lépésre onnan, hogy pont oda lásson. Esti szolgálatomra tekintettel még fényes nappal pihenhettem előtte egy keveset.
Az éjféli őrségváltás előtt kopogással jelt adtam őfelségének, hogy keljen fel, és méltóztasson fölvenni a neki szerzett rossz gúnyát. Egy nemrég halálos sebet kapott társam után maradt. Őrségváltásnál átadtuk a helyünket, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és őfölsége bent aludna, mi magunk pedig négyen csendben felmálháztunk és lóra ültünk, hárman a sajátunkra, őfelségének nagy tisztelettel megmutattam melyik jó, bár sajnos nem királyi méltóságú lovat tudtam megszerezni.
Kifelé menet a tábor kapujánál megállítottak minket a vigyázók, ez volt a parancsuk, ismertem őket. Parancsot teljesítünk – mondtam.
– Ilyenkor? – kérdezték.
– Ilyenkor – mondtam.
Nagyot néztek.
– A király közvetlen parancsa – mondtam, és ballal, mintha véletlen lenne, félrehúztam a köpenyemet, hogy látszódjék az összes tiszti díszítés az egyenruhámon, na meg az is, hogy jobb kézzel már nagyon az övem bal szélénél kotorászok. Utat nyitottak. Sisak volt rajtunk, nem látták arcunkat.
Téves nyomokat hátrahagyandó dél felé indultunk, szótlan ügetésben. Később a mezőkön, dűlőutakon átvágva tértünk át a nyugati útra. Még hosszú órák vannak hátra amíg a testi szolgák bemerészkednek a király úr lakrészébe, azalatt egérutat kell nyernünk, hogy a felbolydult táborból ne érjenek utol. Aki szemből találkozik velünk, csak négy lovast lát a király címerével. Ki volt ez találva. Közel volt a holdtelte, világos éjszakánk volt. Némelyik dűlőről halványan látszódott Fehérvár sötét tömege és a mellette levő táborváros őrtüzei.
Urunk már levette sisakját, és annyira fedetlen hordta királyi fejét, hogy még korona sem volt rajta. Úgy képzeltem, a király személyének annyira része a korona, mint a neve, hogy hozzánőtt, és levenni holtáiglan nem tudja. Bizonyára okosan tette, hogy levette, mert koronával az utolsó paraszt is felismerné a mezőn vagy az erdőben, sőt amilyen szép rajzolatú pénzeket vernek az arcképével, tán arról is, korona nélkül, hosszú göndör hajáról, görbe orráról, nagy kerek álláról.
Próbáltam ellesni urunk arcáról, mit gondol mirólunk, esetleg nem gyötri-e fáradtság vagy más testi szükség, de semmi jelet nem láttam. A háborúkban már megmutatta, hogy katonához méltán bírja a kényelmetlenségeket.
Már látszottak előttünk Veszprém tornyai amikor azt mondta, húzódjunk félre pihenőt tartani. Kerestünk egy dombot, ahonnan a Fehérvárra menő hadútra ráemelhettük tekintetünket, mi azonban nem keltettünk feltűnést. Jól esett a pihenő, a sok caplatás közben csak annyit engedhettünk meg, hogy a kulacsból pár korty vizet húzzunk, és a lovagláshoz használt testrészem is elfáradt. Szabadkoztam, hogy csak kenyérrel és szalonnával tudok szolgálni, ami bizonnyal nem fejedelmi tányérra való, de urunk rám hagyta. Leheveredtünk a fűbe, középre terítettünk egy pokrócot. Egész kellemes katonai étkezés volt. Eszembe jutott, hogy még egy durva pokrócot elhoztam arra, ha a király fázni találna.
– Nem fázik felséged? – kérdeztem
– Nem – válaszolta a király – Kérlek titeket, amíg négyesben vagyunk, szólítsatok csak nevemen, Mátyásnak, és beszéljetek hozzám úgy, mintha egy lennék közületek. Ha meg mások vannak körülöttünk, szólítsatok Mártonnak, és közlegény vagyok a király seregében, és neki – és itt rám mutatott felséges ujjával – vagyok a testvére. Ki tudja, ki hall meg minket, akinek nem kell tudnia, hogy koronás királya van itt.
– Márton, hozz bort! – mondta Gergely rossz tréfaként.
– Értettem felség – vágtam gyorsan, mielőtt a király kivégezteti társamat szemtelenségéért. Ő azonban komolyan vette Gergely tréfáját, és felé nyújtott egy kulacsot.
Mondogatták néha, hogy hasonlít a fizimiskám a királyra egy kicsit, mintha fiatalabb testvére lennék. Nagy kegy, ha a király atyjafiának nevez valakit, ilyet az országos uraknak és követeknek is csak sokadik pohár után mond.
– Kérlek mondjatok pár szót magatokról, kik vagytok, honnan jöttetek, milyen emberek vagytok.
Csönd következett, ekkora kegyre nem számítottunk.
– Jó, akkor kezdem én – mondta a király. – Ő itt György – és felséges ujjával rám mutatott – aki valahonnan Békésből jött, van neki kutyabőre, lova és kardja, továbbá van egy igaz és tiszta szíve. Azon szerencsések közé tartozik, aki ifjabb kora óta a palotában nevelkedhetnek, ezt pedig kiváló, alázatos tevékenységgel és minden hibától mentes magatartással hálája meg. Kihagytam valamit?
– Igen! Felséged leghűségesebb szolgálója vagyok.
– Valóban, ezzel kellett volna kezdenem.
Ismét csönd támadt, pedig ha ugyanezt a tréfát más ejti meg közülünk, nevettünk volna. A király aztán pár szempillantásnyi idő elteltével Gábrielre fordította arcát. Gábriel jobban járt volna, ha én beszélek helyette. Elmondtam volna, hogy Eger mellől jött, szereti a bort, és a verekedést. Ez utóbbira Mátyás visszakérdezett, hogy csakugyan szeret-e verekedni.
– Mást se annyira, felséges királyom – válaszolta társam.
– Nagyon jól van. Hanem azt tudod-e, engem hogyan neveznek?
– Mátyás királynak.
– Nagyon jól mondod, előbb hívnak Mátyásnak, mint királynak. Kérlek amíg utunk tart így szólíts.
Mátyás ezután Gergelyhez fordult, aki elmondta, hogy Liptó megyéből jött, apja szerzett nemességet és amellett jól kilombosította a család fáját, így küldte őt katonai pályára, hátha megcsinálja szerencséjét. Gergely nem mondta el, hogy tótnak született, és azért inkább szeretett egyszerűen beszélni a mi magyar nyelvünkön. Gábriel azt sem ragozta sokáig noha akár még dicséretére is válhatna, hogy csak magának, bátorságának, vitézségének köszönheti, hogy beválogatták a királyi palota személyzetébe.
– És azt tudjátok-e miért jöttünk el az udvari emberektől? – kérdezte Mátyás amikor az eszegetésnek végén jártunk. Egymásra néztünk. Honnan tudtuk volna? Parancsot teljesítettünk és kész. Bár ugyan sejtettük, hogy ez is, mint Fehérváron minden, az új királyasszony miatt van, de ki merné ezt a szemébe mondani.
– Azért jöttünk, hogy megnézzük a királyasszonyt közelebbről.
Nagyot néztem. Egy szúnyog berepült a számba. A leendő királyasszony kíséretével éppen Fehérvár felé tartott, naponta jöttek a hírek, hogy merre jár, elérte Velencét, elérte az ország határát, legutóbb már a Dráván is átjött. Ha tehát vele akarna találkozni a felséges úr, azért még nem kellene eljönnie Fehérvárról. Mi tagadás, egy kicsit azt gyanítottam, éppen az új királyasszony elől akarunk elszökni, hisz mi más oka lenne pont most a nagy szökésnek, ezért nem értettem, miért térünk le a pécsi útról a veszprémi felé.
– Most bizonyára arra gondoltok, hogy azért még nem kellene világgá menni, hiszen pár napon belül láthatnám szerelmetes mátkámat. De nekem elegem van az udvari színjátékokból, és abból, hogy a színlelt tökéletességem jegyében előírják nekem minden apró mozdulásomat. Márpedig, mint már mondtam, én előbb vagyok Mátyás, és csak utána király. Elég nekem az, hogy az ország javáért kell házasodnom, Isten színe előtt holtomiglan egy olyan nővel, akit nem láttam, és akiről még annyit is csak követemtől tudhatok, hogy szép. Az egész udvar előtt úgy kell beszélnem vele az ünnepségek végéig, hogy egy szavam sem az enyém, mindent megírtak előre, és megtanultam három nyelven. Ha be akarnám tartani az udvari emberek összes lehetetlen, hazug elvárásait, még az is meg lenne szabva, nekem, a királynak, hogy mikor szabad ránéznem vagy megérintenem az asszonyomat. Holott az én feleségem lesz, nekem kell majd nemzőszervemet bedugdosnom a lába közibe, ha utódot akarok az ország nagyobb dicsőségére. Őszintén beszéltem, férfiak vagytok, viseljétek el. Nekem kell szeretettel bánni vele akkor is ha nyájas lesz, és akkor is ha veszekedős vagy hataloméhes lesz, mert nem ismerhetem előre a természetét. Annyi joga meg még a parasztnak is van, hogy örülhessen vagy ne örülhessen sorsának. Na hát nekem is, és úgy akarok találkozni a feleségemmel, hogy önmagam vagyok, Mátyás, minden királyi jelvény nélkül, és mintha én magam saját kedvemre döntöttem volna úgy, hogy pont ezt a leányt ültetem magam mellé; és úgy is beszélhetek vele, ahogy én akarok, a tökéletlenséget is vállalva, és nem úgy ahogy az udvarbeliek, meg a kenetes, pergamenszagú püspökök elvárják. És ezért nagyon jól érzem magam, ha prémes palást helyett kopott egyenruha van rajtam pár napig, és madárlátta kenyér az eledelem, és főleg, ha olyan emberek vannak velem, akik nem csak akkor neveznek barátjuknak, amikor új birtokot akarnak kapni.
Mintha fejbe vertek volna. Habogtam valamit a többiek nevében, hogy megtisztelő a bizalom, amivel kitüntet minket. Ilyen mélyen csak legjobb barátok között szokás beszélni, viszont a katonabarátaim nem tudnák összeszedetten megfogalmazni, mi bántja lelküket. Nagy ember a király. Felidéződött bennem, amikor a cseh király küldött követet a mi Mátyás urunkhoz, és visszakérte tőle teljes országát, amit pedig Mátyás fegyverrel a kézben meghódított, és nem ajánlott fel érte semmit, akkor felmelegedett a vér király urunk koponyájában. Hívatta udvari orvosát, hogy nézesse meg, nem bolond-e a követ, vagy nem sütötte-e meg a nap a halántékát, hogy ilyen badarságokat beszél. Talán még be is záratta néhány napra a holdkórosok közé. Aztán úgy küldte haza, vigyen urának két sapkát, ajándékként a magyar királytól. Az egyik sapka négyágú volt és tarka, és csilingelők lógtak a négy végében, amilyet az udvari bolond hord, a másik pedig az eretnekek csúcsos süvege. Akkor is a legpontosan megtalálta, mit kell tennie. Mert a cseh király veszteg maradt, bezzeg, ha a mi királyunk küldöttével űznek a csúfságot, nagy felfordulás, háborúskodás lett volna a vége. Nem szeretném, hogy a mi királyunkat a csehekére cseréljük le.
– De azt is akarom – térített vissza gondolataimból a király hangja – hogy amíg így vagyunk négyen, addig legyünk egyenrangúak. Torkig vagyok az engedelmes alattvalókból, akik minden megszólalásomban csak a parancsot látják. Akkor leszek boldog, ha úgy szóltok velem, mint társatokkal. Szabad velem tréfálni, és szabad beszélgetni. És ti már ismeritek belső gondolataimat és kapcsolatomat a nőkkel. Megtisztel esetleg a bizalommal valamelyikőtök arról, hogy van-e kedves, szerető, s ha igen, hogy hívják, milyen a szeme, milyen a haja? És mit mondtok neki amikor keresitek kegyét, vagy mivel békítitek, amikor megharagszik?
Gergely erre mondott pár szót a tótosan Jadviga, magyarosan Hedvig nevű szőke, zöld szemű, állítólag nagyon szép lányról. Arról már kevesebbet mesélt, hogy nagy ünnepek alkalmával Buda legrosszabb hírű kocsmáiban milyen nőkkel szokott barátkozni.
Mivel társaim ismerték valamelyest az én történetemet, nem tehettem meg, hogy hallgatok. Ejtettem pár rövid szót, csak kissé belefeledkeztem, és közben útra keltünk. Meséltem az én Annámról, akinek teljesen mindegy, hogy milyen színű a haja, ha a szíve annyira telve van tiszta jóakarattal, önátadással, a teremtett világ iránti lelkesedéssel, józansággal és az összes keresztény lányokhoz méltó erényekkel. Nem csoda hogy még a hatalmas Szakolczai báró is felfogadta elsőszülött lánya mellé társalkodónőnek. Ezzel a csodálatos Annával sikerült nekem megbarátkoznom, és néha vásáros napokon vagy a palota kertjének csücskeiben találkoznom, és mondhatom, hogy olyan erős szerelem fűzött össze minket, még senki mást a föld kerekén. Még azt is kibírtuk, amikor nekem a török háborúskodás, neki Szakolczai báró bajor atyjafiainak látogatása miatt hosszú hónapokig nem láthattuk egymást, ugyanolyan szeretettel láttuk viszont egymást, mint előtte. Bizony meg is kértem volna a kezét, ha olyan egyszerű lenne a király palotásának házasodnia. Két hónapja viszont hiába kérném, nem engedi látni magát, és meg is mondta, hogy ne szeressem őt, és nem vagyunk mi egymáshoz valók. Mindezt azért, mert magunk között való beszélgetéseinkben nem emlegetem elégszer Jézus urunkat, és kifigyelte, hogy a nagy ünnepi miséken néha unott arcokat vágok; és akkor biztos nem szeretem eléggé a megváltónkat. Azért az csakúgy van, hogy az imádkozás nagyját szívesen ráhagyom a papokra. Mert azért teremtette Isten a papokat, hogy imádkozzanak ők, engem pedig azért, hogy felaprítsam az összes pogányt és eretneket akik megcsúfolják az Istent. A papok is megmondják minden háborúba menetelkor, hogy így van ez jól, és én azzal építem Isten országát, hivatásom szabályai szerint, ha néhány gonosztevőt vagy törököt rövid úton Isten színe elé küldök.
Mátyás, miután végighallgatta történetemet, megnyugtatott, hogy ő ugyan nem haragszik rám, amiért egy lányt jobban szeretek az Úrjézusnál, és akkor tartaná okosnak az én Annámat, ha ilyen dolgokban már meg tudnánk egyezni. Kár, hogy a király parancsa sem lenne elég, hogy az én Annám újra szívébe fogadjon.
Mire végeztünk Veszprém megkerülésével, és a falaktól biztos távolságra újból rátértünk a napnyugat felé tartó útra, bizony már jócskán benne jártunk a délelőttben. Bár megparancsolta, hogy reggel sokáig hagyják aludni, mégis ez lehetett az idő, amikor a fehérvári táborban észreveszik Mátyás király hűlt helyét. Azt mondta, kicsit sajnálja, hogy nem nevethet azokon, akik a nagy ünnepi készülődés közben az ő hollétén is törhetik fejüket.
Felvettük a sisakjainkat, hogy legalább az takarjon valamennyit ábrázatunkból. A közrendűek letértek előttünk az útról. Egy szemből jövő lovascsapattól megtudtuk, hogy a királyasszony menete már Kanizsát is elhagyta. Nekem kellett beszélnem velük, mintha én lennék a legmagasabb rangú személy a mi csoportunkban. Alig bírtam ki, hogy ne nézzek minden szavam után a királyra, vajon helyesel-e.
Az úton vágtatást a többi üzenetvivővel, katonai csoporttal találkozást elkerülendő hegynek föl – hegynek le menetre cseréltük. Az együtt vonuló nyolc lélekből, négy férfi és négy ló, ahogy elnéztem, Mátyás tűnt legkevésbé kimerültnek, habár ő sem aludt többet, és ő is nyeregben volt, egyetlen pihenővel éjfél óta. A lassú menet közben kérdezgetett bennünket a mindennapokról, a szolgálatunkról. Elmondtuk, melyik tisztet tartjuk vitéznek, melyiket henyének, melyiket emberségesnek, melyiket érzéketlennek. Megbeszéltük a téli, Száva melletti hadjárat eseményeiből hogyan vettük ki a részünket, már azért is, mert Gábriel éppen ott tűnt ki a közkatonák közül bátorságával annyira, hogy a palota tisztjei maguk mellé vették a királyi kíséretbe. Magát kihúzva mesélte, hogy az rohamra egymástól néhány lépésnyi távolságról indulhatott a király és a senkifia Gábriel. Erről beszélve Mátyás úgy tett, mintha ő lett volna meglepve katonái vitézségén; noha nekünk kellene értékelnünk, hogy egy hatalmas úr, akinek ki se kellene lépnie palotája kényelméből, férfiasan és bátran kockára teszi életét, mint bármelyik közkatonája.
Nagy örömmel fogadtuk, hogy királyunk hosszabb pihenőt engedélyezett, amikor ösvényünk egy sziklából előtörő forrás mellé ért. Dombos, erdős helyen voltunk, távol emberektől és nagy utaktól, így félnünk nem kellett attól, hogy valami udvari ember belénk botlik. A nyereg mögül előkapott étek elfogyasztása után egy kevés alvásra is jutott idő. Elővigyázatosságból, rablók ellen hármunk közül egy ébren maradt őrködni. Beosztottuk az őrséget, és úgy aludtam el, mint akit fejbe vertek.
Gergely ébresztett fel édes álmomból azzal, hogy őrködjek. A fák lombjai megóvtak minket a nap hevétől, igen kellemes időnk volt. Hanem azt kellett látnom, hogy nem egyedül vagyok ám ébren, akkor sem amikor Gergely elaludt, mert Mátyás urunk kinyitotta felséges szemeit, és ráérősen nyújtóztatta tagjait. A feje alatt tartott zsákjából elővett egy könyvet, és azt kezdte nézegetni, mintha ugyan deák lenne. Hosszas mesterkedésembe került, hogy egy kicsit közelebb kerüljek hozzá, és halkan, társaim álmára vigyázva megkérdezhessem, miről szól az írás.
Erre ő felém fordította a könyv írott felét, mintha azt akarná, hogy olvassam el. El is tudnám olvasni a saját nevemet, meg Jézus urunkét, de ebben a könyvben más szavakat írtak egymás után, amivel nem boldogultam.
– A lovag helyes viselkedését magyarázó könyvet olvasom– mondta tanácstalan ábrázatomat látva – melyeket egypár éve írt össze egy francia, vagy hogy pontos legyek, burgundi lovag. És a király, mint ez a könyv is írja, a lovagok legelsőbbike, így tisztában kell lennem a lovagi viselkedéssel, még ha az itt írtak némelyike nem is vonatkozik egy királyra, vagy a magyarok királyára.
Mondtam erre, hogy engem is érdekelne a dolog, mert ha kardom, lovam és kutyabőröm van, akkor én is lovagféle ember vagyok.
– Ejj, sokféle tanácsot meríthetsz ebből a könyvből. Olyat is, hogy miként viselj gondot öltözékedre és fegyvereidre. Olyat is, hogy mikor szabad vagy nem szabad a legméltóságosabb fekete színt hordanod. Na meg olyat is, hogy mennyire fontos, hogy egy lovag mindig hűséges legyen uralkodójához, amit szívesen elolvastatnék minden alattvalómmal. De ha nem tudsz olvasni, azt mondanám, nézz mindig a szívedbe, és kövesd a lelkiismeretedben megszólaló Isten hangját. Azzal nagyot nem tévedhetsz.
– A nagy dolgokban biztos úgy van, na de azt például egészen mostanáig nem tudtam, hogy a fekete lenne a legméltóságosabb szín. Na nem mintha feketét akarnék hordani, hiszen az egyenruhán a király színeit hordom.
– És ez nagyon jól van így, mert ezzel is jelzed hűségedet, és hirdeted a király nagyobb dicsőségét. – Valami mozgolódást hallottam pont a hátam mögötti irányból. Láttam, hogy a király is arra tekint, majd finoman intett, hogy nyugodjak meg, nem fenyeget semmi veszély. – És az is igaz, hogy az uralkodó iránti engedelmesség az Isten iránti engedelmesség tükörképe, ezért bízik meg az uralkodó fokozottan vallásos emberekben, akik hallgatnak a lelkiismeretükben megszólaló isteni hangra. És ehhez nem kell se gazdagnak lenni, se előkelő születésűnek, se reggeltől estig ájtatoskodni meg aranyozott miseruhákat hordani.
– No akkor megnyugodtam, hogy egy magamfajta egyszerű, de istenfélő szolga még a legújabb divat szerint is lehet értékes.
– Isten-félő…. Félni a hóhértól kell! Isten pedig szeret mindenkit, egyesével az összes keresztényt, és a bölcs ember viszontszereti őt. Félni pedig a hóhértól és a boszorkányoktól…
Nem kérdezhettem meg amit akartam, mert a hátam mögül neszezést hallottam. A fák közül két parasztlányka közeledett felénk.
– Jó napot a vitéz uraknak! – mondták – Vizet vinnénk a forrásról. Nem mertünk idejönni, mert nem tudtuk, miféle emberek maguk, de aztán hallottuk, hogy csupa istenes dolgot beszélnek…
– Jó napot a kis hölgyeknek, nincs félnivalójuk tőlünk. A király katonái vagyunk, ha egy rossz szót szólunk, rögtön a király úrnál jelenthettek fel minket. Hanem azt mondjátok meg, van-e falu a közelben?
– Igen, kis sétára az erdőben. Ott is van kút, de a forrásnak édesebb a vize. És a vitéz urakat mi szél hozta erre?
– Ha azt elmondanánk, akkor meg kellene titeket ölnünk – viccelt a király.
– Ó jaj, akkor ne mondják el, nem szeretném, ha a mi megölésünkkel annyit kellene fáradozniuk az uraknak, és még a kardjuk is csupa vér lenne.
– Bizony én is sajnálnám, ha valami baj lenne, na nem a vér miatt, hanem mert akkor le kellene mondanunk nagyszerű társaságotokról.
– Ejnye, talán a törököt is azzal az éles nyelvével kaszabolja a vitéz úr?
A lányok közben megtöltötték vödreiket, és indultak is volna hazafelé, amikor az idősebbik, aki eddig a király úrnak válaszolgatott, megcsúszott egy nedves kövön, és nagyot esett hátra. Mindannyian talpra ugrottunk, hogy segítsünk, de a lány csak Krisztinának szólított húgától fogadott el segítséget. Jajgatott és azt mondta, kificamodott a válla, és nem fogja elbírni a vödröket.
Mit volt mit tenni, a lányok leültek mellettünk. Boriska, az idősebb testvér próbálgatta sérült vállát, Mátyás figyelte, és azt mondta, ha így hajlik, akkor nem ficam és nem is törés, talán csak egy kis zúzódás, ami néhány nap alatt helyrejön, és jobb lesz, mint új korában. Boriskának persze ugyanúgy fájt a válla, akárhogyan nevezzék a sérülést.
Gábriel felajánlotta, hogy segítünk a cipekedésben, de a lányok visszautasították, mondván, rosszul nézne ki, ha idegen legényekkel jönnének kifelé az erdőből. Mátyás rám kacsintott, a könyvére mutatott és azt mondta, nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani. Gábriel nem hagyta annyiban a dolgot, és azt mondta, ő bizony nagyon szívesen elkísérne egy ilyen lányt – és itt a fiatalabb testvérnek, Krisztinának arcába nézett – a szülői házig, és parolázna az apjával, csak a kezét adja neki.
– Ejj, de messzire szaladt a vitéz úr! Talán azt hiszi, ha szédít engem pár szép ígérettel akkor majd rögtön hanyatt vetem magam?
– Kérlek, ezek a szavak méltatlanok érzéseim magasztosságához – védekezett Gábriel.
– Különben is az a világ rendje, hogy a paraszt lánynak paraszt legény legyen a párja. – szólt közbe Boriska. – A vitéz urakat elárulja beszédük, hogy úri népek, bizonyára valamelyik országos úr katonái, akik máskülönben hercegkisasszonyok szoknyái után szaladgálnak és csak unalmukban néznének miránk.
– Kétségtelenül igazad van te lány – mondta a király – kénytelen vagyok hát elárulni az igazságot: nagyon nagy urakat tisztelhetsz bennünk. mi egy országos úr kancellárjának a kancellárjának a kancellárjának a testőrének a testőrének a testőrei vagyunk.
– Hú, ez már nagyon sok réteg az igazi nagy uraktól hozzátokig – értelmezte az elhangzottakat Boriska.
– Olyan ez, mint egy lakodalmas lány szoknyája – mondta Gábriel. – Sok réteget le kell hántani, hogy az ember eljusson a lényegig.
Krisztina hangosan felnevetett.
– Most már nem is olyan úri a beszéded.
– Barátunknak nagyon faragatlan a nyelve – mondta a király. – A Bakonyi hercegkisasszonyok tetszését nyilván elnyerné, ha befognánk valamivel a száját. Úgy láttam, olyan becsben tartja azt a furulyát, amit nyerge mögött hordoz, mint én könyveimet. Illendőbbnek találnám, ha inkább zeneszóval szórakoztatná a hercegkisasszonyokat.
Egyben tévedett a király, mert a ló, amelyiknek nyergéhez furulya volt kötve, nem Gábrielé volt, hanem Gergelyé. Gergely tehát, társa helyett engedelmeskedve a parancsnak, elővette a zeneszerszámot és eljátszott egy nótát, a „Lehajlott a kökény ága” kezdetűt. Királyunk az énekszót hiányolta, megkérdezte a lányokat, nem akarnának-e énekelni, mire Krisztina nemmel válaszolt, mondván inkább táncolna. Nem kellett sokáig tanakodni, Mátyás udvari modorban felkérte Boriskát, Gábriel elkapta Krisztina derekát; Gergely pedig külön kérés nélkül belekezdett egy serény forgatósba, mire a két pár rögtön el is kezdett lépegetni a fák alatt az avarban.
Én egyáltalán nem bántam, hogy kimaradok a nagy táncos mulatságból. Csak az én Annámmal lettem volna hajlandó táncolni, nélküle pedig özvegységre vagy papival egyenértékű egyedüllétre jutok. Mondják, Mátyás a hajadon nemes urakat azzal szokta csúfolni az udvarban, hogy a papok közé ülteti őket; nekem is mindegy, pap vagyok-e, vagy csak Annám kegyetlensége késztet magányra. Sőt, ha ő azt mondaná, hogy menjek papnak, az ő kedvéért azt is megtenném.
Mátyás tapasztalatlanul mozgott, nem ismerte ezeket a táncokat. Boriskának kellett súgnia a lépések rendjét, neki pedig, fél világ urának, akitől szultánok és hercegek rettegnek, tűrnie kellett, hogy egy parasztlány oktassa. Meg kell hagyni viszont, ha a figurát nem tudta előre, az ütemet jól érezte, és nem a darabos katona módjára mozgott, hanem finoman és stílusosan, időnként megérezve, milyen cifrát lehet beletenni.
Amelyik tánchoz ének tartozott, és a lányok véletlen ismerték, azt énekkel kísérték. Krisztina nyitotta a „Vetek árpát, vetek búzát, közepibe csupros rózsát” kezdetű énekkel, és meg kellett állapítanom, hogy megjelenéséhez illően szép hangja van. Gergely egy huncut felelgetős nótát kezdett el játszani, mire Boriska magára vette mindkét szerepet, és magának felelgetve így alakította a szöveget:
Hát a liszttel mit csinálsz szederinda-rinda?
Csirkét sütök belőle szederinda-rinda!
Ezen mindenki nevetett, annyira, hogy egy időre abba kellett hagyni a táncolást. Már hogyan lehetne lisztből csirkét sütni?
Nekem sírni lett volna kedvem, szívesen énekeltem volna ezt nótát csirkéstül, szívesen csapkodtam volna vasalt csizmám talpával a földet, mintha csak az én Annám elhidegülésének okozóját csapkodhatnám, ej de szívesen megsütöttem volna azt a komisz alakot, aki elvette tőlem az én Annámat. De hát az az Úrjézus, rá pedig nem haragudhatok. Így csak a csendes bánat maradt.
Boriska kiszúrta, hogy az ő párja nem énekelt. Mátyás ki akart térni, és a hárfakíséret hiányát hozta elő, de egy hölgy kívánságát nem lehet elutasítani, és a képzeletbeli kancellár testőrének becsületét sem teheti kockára. Egy kézlegyintéssel leállította tehát Gergelyt, és énekre nyitotta királyi ajkait:
Szépség, tiéd sorsom
szemed foglyul ejtett
és elraboltad jonhom
mosolyod megsebzett
Jöjj, mentsd meg életem
vagy menten elvesztem.
Miért húzódsz, te kegyes
ha melletted vagyok?
Ha látom tekinteted
eszemet elhagyom.
Csodálatos lényed
így bánik el vélem.
Majd ha az összes vizek
csak felfelé folynak,
és fekete lesz színe
a napnak és holdnak,
szerelmem akkor lesz
gyengébb egy keveset.
Próbáltam magam helyett arra figyelni, a lányok mennyire elandalodtak a szép szavak hallatán. Mintha pillangóvá változva szállongott volna égi magasságokba képzeletük. Az ének vége azonban összetörte a varázslatot, és visszahozta a lányokat a földi szférába. Az ég már elkezdett sötétedni, amit a visszajózanodás pillanatában Boriska is észrevételezett, és kijelentette, hogy most már tényleg menniük kell, nem maradhatnak itt estére. Gábriel tiltakozott, talán csak megszokásból, és ismét felajánlottuk, illetve felajánlottam én, lovaghoz méltó segítségünket a vödrök cipelésében, amit megint elhárítottak. Boriska próbálgatta egy kicsit fájós vállát, és úgy tapasztalta, munkára fogható állapotban van. Felvették a vödröket.
– A faluban a malom melletti házban lakunk. Ha egészen véletlenül máskor is erre járnak a vitéz urak, ott tudnak alkudozni édes jó apánkkal – mondta Krisztina a fák közül visszafordulva.
– Rendben, küldöm az adószedőket – dünnyögte Mátyás a bajsza alatt.
Egymásra néztünk.
– Maradjunk itt éjszakra, hátha visszajönnek – mondta Gábriel.
– Nem maradunk olyan helyen, amiről egyvalaki már tud. Titkos katonai küldetésen vagyunk. Továbbmegyünk – mondta a király.
– És nem is jönnének vissza. Ha nem vetted volna észre, nemes hölgyhöz méltóan vigyáznak jó hírükre – tettem hozzá én.
– A nemes hölgyek jó hírét inkább hagyjuk – mondta a király.
Társaimra néztem, nem mertek nevetni. Gábriel az erdőbe nézegetett, abba az irányba, amerre a lányok mentek. Gergellyel a lovak köteleit oldoztuk.
– Igyekezzetek! Ma még sok mérföldet kell megtennünk – hallottam Mátyás hangját.
– Talán hajt a tatár? – kérdeztem.
– Ha a tatár nem hajt, akkor majd én.
És tényleg olyan iramot diktált, mintha a tatár elől menekülnénk, holott legfeljebb saját nemesei követhettek. Mire leszállt az éjjeli sötétség, visszaértünk az üres főútra. Senkitől se zavartatva jó tempóban haladhattunk. Ráláttunk a nagy tóra, ami a hullámok tetején táncoló holdfénytől világosnak tetszett, ellentétét adva az út másik oldalán álló fekete hegyeknek. Kellemes hűvös este volt, éreztük a víztömeg szagát. Mátyás kioldozta sisakját. Hosszú haja lobogott a menetszélben. Elképzeltem mögé húszezer jó magyar lovast, akiket épp rohamra vezet a janicsárok sáncai ellen. Jól állt neki.
Már közelebbről láttuk a lapos tetejű nagy hegyet a parton, amikor a király bölcsességében éjjeli pihenőt engedett. Éjfél lehetett. Úgy számoltuk, ha üldözőink reggel indultak utánunk, és a legrövidebb úton jöttek, akkor még mögöttünk lehetnek. Bár ők pihentebbek, hiszen mi és lovaink előző éjjel nem pihentünk, és nappal is csak keveset. Kerestünk egy fákkal lazán benőtt területet a hegy oldalában, ahonnan a lombok közül ráláthattunk az útra. Ha elmegy mellettünk egy lovascsapat keletről nyugat felé, tudjuk, hogy hírünk előttünk jár. Ha nem, akkor egyszerű dolgunk, addig menni tovább másnap, amíg szembe nem jön a királyasszony kísérete.
Kikötöttük a lovakat, és Gábriel tüzet csiholt egy bukkanó mögött, hogy a fény el ne áruljon minket. Evéssel, ivással, ügyes bajos dolgainkkal hamar végeztünk, elaludni mégsem akaródzott. A nagy hajtásban már megszokhatta a testünk, hogy nem jut alváshoz, vagy a holnapi találkozás a királyasszonnyal nem hagyott minket nyugodni. A király először találkozik leendő feleségével. Nagy dolog neki, és az országnak, és rajta keresztül nekünk. Biztos más lesz az udvar, rendezettebb, kényesebb, kevésbé szilaj. Hoz magával a királyasszony új szokásokat, új naplopókat, és új udvarhölgyeket, akik közül egy se lesz Annához mérhető. Sóhajtottam és elnéztem a távoli égbe, valamit keresve, amibe megakaszthatnám képzeletemet. A szemembe világító holdfényről felidéződött bennem a királyi felség énekének utolsó szakasza. Hozzá fordultam.
– Szép volt a nóta, amit Felséged dalolt.
– Azért, mert tudok egy szép nótát, még nem kell Felségnek szólítani.
– Akkor csak annyit, hogy szép volt a nóta.
– Igen, tudom. Én magam fordítottam franciából. Ez a fajta ideológia, ami a nő felemelésén alapszik, idehaza tökéletesen ismeretlen.
– Valóban?
– Hát persze. Még soha nem hallottam ilyet parasztoktól vagy alacsonyabb rangú emberektől, csak olyan fiataloktól, akik maguk sokat forognak művelt külföldi körökben.
Egy királlyal csak nem vitatkozik az ember. Pedig a legostobább parasztlegény is tudja, hogy ha el akar érni bizonyos dolgokat egy lánynál, akkor szaporán kell virágokhoz, énekesmadarakhoz és más szép dolgokhoz hasonlítva dicsérni a lányt, és örökké tartó szerelemről beszélni akkor is, ha csak egyszer akarja bevinni őt a szénapajtába; csupán azért, mert kellemesebb így beteljesíteni kívánságát annál, mintha bunkósbottal verné fejbe a lányt.
– Ej, ha paraszt lennék, de szívesen énekelgetnék ennek a Borisnak az ablaka alatt – mondta kis idő elteltével a király. – És milyen szép életünk lenne az erdők és hegyek között. Ide nem ér el a török, de nem érnek el az udvari fejfájdítók sem.
– A király paraszt akar lenni? A parasztok meg mind urak lennének.
– Ha meg paraszt lennék, akkor nem kérhetném minden nap az ágyamba a frissítőt, nem állnának előttem tisztelegve a hadnagyok, és nem leckéztethetném a cseh király követét. Mi lenne helyette? Túrhatnám a földet, fizethetném az adót, és moroghatnék magamban, ha egy nemes megbecsteleníti a lányom. Nem az egész életét irigylem a paraszttól.
– Csak Boriskát?
– Csak azt, hogy kicsinységében néha el tud bújni a történelem nagy eseményei elől. Nekem pedig az élére kell állnom. A paraszt a királyasszonyt fogja irigyelni tőlem.
– Meg a koronát.
– Bele se gondolva, hogy néha a korona is nehéz egy kicsit.
A szóban emlegetett nehézséggel nem törődve Mátyás ruganyos mozdulattal felpattant a tűz mellől, és néhány szempillantás múlva egy butykossal tért vissza lova mellől.
– Mi ez? – kérdeztük
– Szilva. Ma vagyok utoljára szabad ember. Holnap már parancsol nekem egy nő. Élvezzük ki, barátaim, a szabadságot, amíg lehet.
– Csakugyan mi vagyunk felséged barátai?
– Olyan ember, aki barátomnak nevezi magát, ezrével van. Akivel én egy tűz körül aludnék, amíg fegyver van kezében, és akit megkínálnék italomból, abból már kevesebb. Igyatok.
Nem kellett kétszer mondani. Megkóstoltam. Égette a számat, forróságot adott a torkomnak. Erős volt, mint a pokol tüze.
– Azt mondják, kiégeti ez az emberből a betegségeket. A gyávaságot például biztosan.
Nevettünk.
– Ha kellően felbátorodtatok, akkor hadijátékot fogunk játszani. Na gyertek – feltűrte ruhájának ujját – ki mer kiállni birokra? Aki földhöz csap megkapja a lovamat!
Az a gebe, amin velünk jött nem ért sokat, ezt nyilván tréfának szánta a király. Ezért nem tudtam, vajon a birkózás komoly-e.
– Mi van, nem mertek? Rajta! – mondta – Ma még szabad férfi vagyok, hadd legyen férfias időtöltésem!
Csak nekiálltunk. Ha úgy akarja, úgy lesz, birkózzunk. Elhatároztam, hogy óvatos leszek, és ha lehetőségem lesz, akkor is csak finoman vágom földhöz a királyt, nehogy csontját törjem. De nem volt rá lehetőségem. Ahogy összekapaszkodtunk, bár termetre nem volt nálam nagyobb vagy erősebb, néhány mozdulat alatt kipuhatolta, merre tud kimozdítani egyensúlyomból, és kirántotta alattam a talajt. Társaimmal is így tett.
– Ha ilyenek a katonáim, legjobb lesz, ha egyedül megyek a törökre – mondta, hogy feltüzeljen minket.
Még egyszer nekirugaszkodtunk, de ugyanúgy jártunk, mint az előbb. Húztuk egymást jobbra és balra, és a legváratlanabb pillanatban kibillentett, és lehuppantam a fűbe. Inkább társaimmal tettük próbára egymást, volt is némi sikerem, de minek dicsekedjek. Ám, ha egyszer unokaöcséim megkérdik, mit végeztem életemben, a legnagyobb dolog amit mondhatok, hogy birkóztam a királlyal, egymás karját téptük, egymás övébe kapaszkodtunk, éreztem kezének izzadását, bőrének párolgását. Ha a lovaglásban még nem fáradtam volna el eléggé, most karom, vállam is kitehetett magáért. A mérkőzések végén már semmi nem tűnt kívánatosabbnak egy jó alvásnál.
A nap első sugaraira ébredtünk. Sajgott a fejem kegyetlenül, a napsütéstől, vagy az estétől, nem tudom. De ha urunk azt parancsolja, hogy keljünk fel, a felkelésben pedig ő maga jó példával járt elő, akkor az egyszeri katonának arca lapos.
Nyergeltünk, és indultunk volna tovább, hanem láttuk, hogy tőlünk alig kőhajításnyira egy őz lépdel lassan a tó irányába. Mátyás intett nekünk, hogy lepjük meg. Lóra pattantunk, és üldözőbe vettük. Én más irányba ugrattam, egy nagyobb facsoportot megkerülve, mert arra számítottam, hogy így a vad elé vághatok. Számításom bevált, amikor az őz a másik irányból megkerülte az akadályt, alig néhány ugrásnyira látott meg engem maga előtt. Egy pillanatra megállt, előtte én, mögötte a király és Gábriel, oldalra, a legsűrűbb erdő felé fordult. Ebben a pillanatban lőtte oldalába az első nyilat a király Gábrieltől kapott íjával, és a másodikat, éppen mielőtt elérte volna a sűrűt. Én kint maradtam a lovakkal, amíg ketten gyalog követték a sebzett vadat. Nem kellett sokat várnom, hamarosan visszajöttek. Az őz tetemét feltették Gábriel nyerge mögé.
– Mégsem mehetek üres kézzel a menyasszonyom elé – mondta Mátyás és nevetett. – Mulattattunk lányokat, birkóztunk, ittunk, vadásztunk; az összes tevékenységet végrehajtottuk, amit szabad férfi megtehet. Köszönöm barátaim, minden vágyam valóra vált.
Örültem volna én is Mátyással, csak úgy hasogatott a fejem, mintha a török belevágott volna egy buzogányt. Megpróbáltam mosolyra húzni a szájamat, ám a mozdulat kívülről úgy nézhetett ki, mintha szólni vagy okádani akarnék. A király elértette szándékomat és azt mondta:
– Ne aggódjatok, nem leszek hálátlan. Gábriel, úgy hallottam, te szeretsz múlatni. Akkor kapsz annyi pénzt, amennyiből Buda összes kocsmárosát boldoggá teheted, és mellé pár hordócskával ebből a tegnapi szilvából.
– Köszönöm nagy jó uram!
– Gergely, úgy hallottam, több a testvéred, mint a birtokod. Hát akkor küldj fel öcséid közül annyit, amennyit apád már nem bír etetni, bevesszük őket a zászlóm alá.
– Köszönöm uram, helyettük is.
Tudtam, hogy most én jövök, de mit adhat nekem a király, pénzt vagy birtokot csak, amitől nem leszek boldog. Az egyetlen dolog, amit kívánnék, azt pedig nem a király adhatná meg.
– György fiam, a te nevedben meg teszek egy jó nagy adományt valamelyik kolostornak.
Elképedtem, hogy mire megyek azzal, ha a nevemben adományoznak. Ahogy a lélegzet lejutott a tüdőmbe, úgy jutott el a felismerés elmémbe, hogy a világ második legvallásosabb férfiújának tűnhetek a pápa őszentsége után, ha bármikor együtt imádkozhatok egy kolostorra való szerzetessel. Talán egyikőjük még Rómába is elzarándokol a nevemben. Az adománnyal szent lehetek az udvarnak és sokaknak szemében. Arra gondoltam, jó lenne a Szakolczai-birtok közelében kinézni egy kolostort, hogy biztosan híre menjen. És az atyák valamelyike talán az esküvőt is megtartja. És akkor nem az unokaöcséimnek kell majd mesélnem Mátyás királyról, hanem a fiaimnak.
Mire a mámoros jövőképből kicsit visszatértem a jelenbe, már rég lovon ültünk. Sőt, éppen az térített kissé eszemhez, hogy a szigligeti várhegy tövében ötven páncélos lovas állta el utunkat. Bánffynak, a királyasszony kísérőjének címerét viselték.
– Állj! Kik vagytok? – kérdezte vezetőjük.
Igyekeztem összerakni, miket kellene mondanom erre Mátyás akaratából. Aztán kapcsoltam, úgy kérte, amikor elérjük a királyasszony menetét, akkor visszaveszi csapatunk parancsnokságát. Ezek pedig a menet előörsei lehettek.
– Nem ismersz meg, Kerényi János? – kérdezte a Mátyás
– Nem emlékszem, hogy együtt őriztünk volna libákat a legelőn. Mondd meg, hogy ki vagy és mit akarsz!
Mátyás elővett a nyerge mögötti zsákból egy vörös palástot, ami válltól derékig takarta, és némi úri méltóságot adott neki, és egy koronát, amit nyomban a fejére illesztett. Fene tudja mit hordott még a zsákjában, és ha királyi jelvények voltak vele, azt hogyan nem vettük észre két napig.
– És így megismersz-e már? – kérdezte.
Kerényi János heves bocsánatkérésekkel és sisakjának levételével jelezte, hogy a koronát már megismeri. Ajánlotta szolgálatait, és értetlen pofát vágott, mint amikor a borjú először látja meg az átfestett kaput. Háta mögött a lovasok sugdolózni kezdek.
– Mennyivel van mögöttetek a királyasszony? – kérdezte a király.
– Talán két óra lovaglásra – válaszolta Kerényi.
– Nagyszerű. Mire kaptál parancsot?
– Takarítsak le mindenkit az útról, és a falvak népeinek szóljak, hogy illően köszöntsék királyasszonyukat.
– Más parancsod nincs?
– Mire gondol felséged?
– A király személyére vonatkozó parancsot nem kaptál?
– Ilyet nem kaptam. De készen állok szolgálni.
– Helyes. Akkor, ha valaki a király hollétéről érdeklődne, arról te nem tudsz semmit.
– Értettem, uram.
– Ja és adj mellénk néhány Bánffy-címeres embert.
Még néhány szerencsekívánságba tellett, mire elengedtek. Jól megcsapkodtuk a lovakat, talán egy óra sem telt el, már láttuk magunk előtt a hosszú menetet, elöl Bánffy vérteseivel, mögöttük sorakozó utazóbatárokkal, és a végtelen porfelhővel. Egy rövid fújtatásra összevártuk egymást, hogy ne lógó nyelvvel kelljen a királyasszony elé járulnunk.
Már csak nyíllövésnyire voltak tőlünk az első lovasok, és ismét megindítottuk lovainkat. Mátyás ismét magára terítette a vörös palástot és a koronát. Én és a velünk tartó címeres lovasok vezetője tüdőnk szakadtáig kiáltoztunk: Itt a király! Itt a király! A vértesek porának és zűrzavarának közepéről Bánffy Miklós ugratott elénk sisakját a kezében tartva.
– Király urunk, nem számítottunk jövetelére…
– Köszönöm, Miklós, ne most! – mondta a király.
És rögvest ugrattunk tovább a batárok felé. A katonák, kísérő népek utat nyitottak előttünk, felbolydult a menet rendje, sokan megfordultak, és nyomunkba szegődtek. Mátyás célba vette a legékesebb utazóbatárt, mi pedig követtük. A batár ajtaja felnyílt, és kilépett belőle egy lány, nem, ez nem lehet a nápolyi király lánya, ez egy udvarhölgy lesz. Másodikra egy kerek arcú, sötét hajú, mélykék ruhát viselő, fejedelmi tekintetű lány lépett a hágcsóra. Ő lesz az!
Mátyás letépte magáról a palástot és a koronát: Fogd! – kiáltotta amikor a nyergembe dobta jelvényeit. A kísérőkből villámgyorsan egy félkör formálódott a batár köré, a félkör peremén egy lóhosszal belül mi. Mátyás csapzottan, borotválatlanul, nem is takarva a szakadozó gúnyát és a foltos nadrágot, közkatonánál alig úriasabban lépett jegyese elé. Akkor mondott neki valamit deákul, amit később az értők úgy adtak szájról szájra, hogy szép vagy, látni akartalak Beatrix. Beatrix is mondott valamit deákul, majd Mátyás szájon csókolta őt. Bánffy az égre emelte a kardját és vivátot vezényelt. Háromezer férfi torkából zengett a vivát Beatrix, vivát Mátyás.
Mielőtt folytatta volna a bájolgást mátkájával, a király szólított engem, egyszerű szolgáját, és a hatalmas Bánffyt.
– György fiam, te lóhalálában visszamész Fehérvárra, megnézel mindent, megnézed milyen a tábor távollétemben. Alkalmas időben meg majd jelentést teszel róla. Itt van ez az írás, arról szól, hogy te, György lovag Parlagi udvarmester alatt szolgálsz, mert szüksége lesz rád, mihelyst visszaérkeztél khm, pécsi futárkodásodból. Elindulásunk előtti napot írtam rá keltezésnek. Bánffy, parancsolom, hogy a menetet mostantól senki meg nem előzheti, ezen a fiún kívül Fehérvárra senki nem mehet; ha valaki Fehérvárról ide jönne, azt a táborunkban tartjuk. Úgy fogunk megérkezni Fehérvárra, hogy azok ne tudják, én is jövök. És ne húzzuk az időt, rendezd vissza az embereket, és folytassuk az utat máris.
Egy alacsonyabb rangú tiszttől friss lovat szereztem, és már indultam is vissza. Társaimtól elbúcsúzni sem volt időm. A szemem sarkából láttam, ahogy a király is beül Beatrix utazóbatárjába, és a katonák, kísérők tömege izgatott sugdolózás közepette elkezd visszarendeződni menetbe.
Az utat gyorsan, fennakadások nélkül tettem meg. Most szabad volt végig a nagy úton haladni, és rejtőzni sem kellett, így sötét estére elértem a fehérvári tábort. Már semmi erőm nem maradt, levetkőztem, és lerogytam fekhelyemre. Az elmúlt két éjszaka alig pihentem, két napot töltöttem nyeregben, király urunk kívánságát lesve. Egy jó alvásnál még egy bödön méz sem lett volna édesebb.
Reggel társaim kedélyes oldalba rugdosására ébredtem. Már majdnem hiányzott. Tettem pár említést az öreganyjuk térde kalácsáról, és feltápászkodtam. Szedelődzködés közben vettem észre, hogy még mindig a zsákomban van a király koronája és vörös palástja, amit előző nap a kezembe nyomott. Hű, ha megtalálják nálam, felkötnek az első fára. A zsákon belül még rácsomóztam a koronára azt a pokrócot, ami velem volt az úton, és reméltem, hogy Mátyás visszaérkezéséig el tudom rejteni. Ha neki adom vissza, ő nem tart tolvajnak. Rohantam jelentkezni Parlagi udvarmesterhez megbízólevelemmel. Hümmögött a bajsza alatt.
– Ezt még megírta a király…
– Nagyuram miért mondja, hogy ezt még…?
– Nem tudod? Akkor te vagy az egyetlen, aki még nem tudja a táborban, vagy tán már az országban, hogy a király eltűnt. Két napja reggel arra ébredtünk fel, hogy volt-nincs, üres és hideg az ágya, és azóta se találjuk.
– Nahát – mondtam – hol lehet?
– Ebben fogsz segíteni. Te bejáratos vagy a királyi sátorba, csatlakozni fogsz azokhoz, akik ott keresik. Semmi nyom. Semmi nyom! De előbb még… A király parancsában az áll, hogy hasznavehető ember vagy, és segítesz nekem az udvar rendben tartásában.
Parlagi úr viszont élt a lehetőségével, hogy engem jobbkezévé fogadhat, és egyik intézni valót a másik után bízta rám. Egyik percben a Külső-Szolnok és Belső-Szolnok megyei küldöttség közti vitát kellett rendeznem, sátorhelyeik ügyében, másik percben a katedrálisba kellett gyertyákat, olajat, kanócot vitetnem, hogy még éppen visszaérjek akkorra, amikor a lengyel király követét kellett elkísérnem. A táborcsinálás és az ünnepség levezénylésének összes feladata Parlagi úr nyakára nehezedett, és mindez azért a királyért, aki közben ismeretlen helyen tartózkodott. Az egész gyülekezetben az egyetlen ember voltam, aki tudta, hol a király.
Zsongó, kapkodó felfordulás volt a táborban, és nem csak a király eltűnése miatt. A sátrak között hagyott ösvényeken egyfolytában valamelyik püspök vagy zászlósúr nevét hangoztatták a névkiáltók, hogy nekünk halandóknak ki kelljen térnünk előle. Szertefelé katonákat, kisnemeseket láttam, akik fegyvereiket gondozták, nehogy valahol egy horpadás, nehogy egy halvány rozsdafolt legyen rajta, amikor a királyi pár előtt tisztelegnek. Az urak fontoskodó képpel beszélgettek, miközben egyik szekér a másik után hozta a szénát, az élelmet, a boroshordókat, kiszolgáló személyzetet.
Hallottam az urakat arról beszélni, hogy újabban már a királyasszony menetéről se tudnak semmit, akit oda küldenek Bánffyhoz azzal az üzenettel, hogy késlekedjen, lassítsa a menetet, az nem tér vissza. Egy Tamás nevű pap mégis volt elég dörzsölt ahhoz, hogy az út mellé kémlelőket küldjön, akik visszarohannak Fehérvárra, amint a királyasszony menetének porfellegét meglátják. Innen tudták, hogy a menet már közel tart, legkésőbb másnap megérkezik.
Délután lett, mire eljutottam a királyi sátorba, és saját szememmel, saját kezemmel átkutatattam minden zugot. Meg kellett néznem, nincs-e a király az ágyában. És mivel az ágyon nyolc takaró volt, mind a nyolc alá külön-külön be kellett néznem, nem fekszik-e ott betegen. Utána a ládában hozott könyveket kellett egyesével kiemelnem, mindegyik alá benézve, nincs-e ott elbújva. A sátor elülső helységében a parádés ruhákat egyesével le kellett akasztanunk a szögről, megvizsgálni, nincs-e mögöttük megbújva egy gyilkos. A sátor körül két napja egymás kezét tartó katonák álltak, ki és be csak Parlagi úr engedélyével mehetett az utolsó szúnyogfióka is. És amint végeztünk a sátor átvizsgálásával, újabb csapat érkezett, hogy ők is felemeljék mind a nyolc takarót, mert az nem lehet, hogy a király csak úgy eltűnjön éjszaka az őrzött sátorból.
Ismerve az átjárót, ami a kárpitok között a királyi lakosztályból az udvari lovagok szállása felé nyílik, kiosontam, és behoztam a zsákba csomagolt koronát. A lakosztály egyik mellékes zugában, ládák között épp nem mászkált senki. Ez volt az esélyem, hogy a koronát visszacsempésszem. Az egyik láda oldalának támasztva nagy tükör állt. Biztos a királyasszony szépítkezéséhez lesz rá szükség. Vetettem bele egy pillantást. Megszállt a kisördög, és ahogy kibontottam a zsákból a királyi öltözékeket, egy pillanatra csak vállamra terítettem a palástot, és fejem fölé helyeztem a koronát. A kárpitokon átszűrődő éppen derengő világosságban tekintettem képemre. Ekkor megéreztem egy ember jelenlétét mögöttem. Oldalra fordultam.
– Felség, itt van? Égen-földön… Húha.
A bikanyakú Tamás pap volt a kancelláriáról. Hát György, gondoltam, most vége, karóba húznak vagy megégetnek. Legalább több földi bánat már nem ér Annám hideg szíve miatt.
A pap rögtön hívatta Veronai Gábor püspököt, a kancellárt, és latinul beszéltek valamiről. Biztos elítélésemről. Ez pártütés, lázadás, felségsértés. Nincs reményem. Töredelmes arccal levettem a jelvényeket, de a püspök intett, hogy hagyjam magamon, mint bűnjelet. Majd a mi magyar nyelvünkre váltott és azt mondta:
– Ha nincs király, használjuk a képét.
Átmentünk a palotába, és egy asztalnál mellett állhattam Veronai Gábor kancellárral, Ország Mihály nádorral, Báthory országbíróval, és Vingárti Geréb Péterrel, a király unokatestvérével, aki a nápolyi eljegyzésen személyesítette meg a vőlegényt. Tamás pap vezette fel a teendőket, és kérlelt olyan mézes szavakkal, hogy akkor se mondhattam volna nemet, ha az urak előtt lett volna merszem.
A királynak nem akadtak nyomára, az esküvőt halogatni pedig nem lehetett, mert itt volt az ország, és az összes külföldi követ, és mert a nápolyi királlyal úgy kötötték meg a szerződést, hogy amint megérkezik a lánya, rögtön oltár elé vezetik. Veronai Gábor kancellár, és barátja, a bikanyakú Tamás pap sütötték ki, hogy akkor tartsanak látszat-esküvőt. A szájtátiak, és nápolyi kíséret azt fogja hinni, hogy az esküvő érvényes, csak két apróság fog hibádzani. A vőlegény akarom helyett igen-t fog mondani, így egyházjogilag érvénytelen lesz. És a vőlegény helyén én fogok ülni, György, a király alantas szolgája, akinek termete és képes fele az ég kifürkészhetetlen akaratából egy kicsit hasonlít a királyra.
A tanács végeztével Gábor püspök és Tamás pap magával vittek a székesegyház melletti házba, és hívatták a király szabóját és kamarásait, hogy rám próbálják a felség ruháit. Megborotváltak, kenegették arcomat festékekkel, kormozott pennával ráncokat húzogattak a szemem alá. A korona prémes alsó abroncsához hullámos műhajat csomóztak. Az egyik kamarás közelebb és távolabb lépkedett, hogy vizsgálja, milyen messziről tévesztene össze Mátyással. Amikor a koronát a műhajakkal a fejembe nyomták, tíz lépés távolságra állt meg. Tamás pap azt mondta, ennél közelebbire nem jutunk.
– Mutatkozhatok ebben a maskarában a táborban? – kérdeztem.
– Mutatkoznod kell. Megyünk át a székesegyházba. Át kell néznünk a teendőket.
A feszes ruhákban egyelőre a járás tudományát próbáltam. Közrefogtak és deákul beszéltek valamit.
– Beszélsz latin vagy itáliai nyelven? – kérdezte tőlem a püspök.
– Tudom Jézus nevét…
– Jól van, jól van, semmi baj.
Közben kiértünk a székesegyház előtti térre. A szájtátiak kiáltozni kezdtek:
– Visszatért a király!
– Éljen a király!
Néztem, hogy hol, merre, de csak azt láttam, hogy felém néznek, felém integetnek. Tehát most egy napig én leszek az ország a királya. Tamás pap súgta, hogy intsek nekik; mire próbáltam leutánozni az szokásos királyi áldásosztó intést. De a kiáltozóknak ennyi nem volt elég, közelebb akartak jönni, szinte menekülnünk kellett a székesegyházba, és az őröknek kellett utánunk elállni a kaput.
A székesegyház sekrestyéjéből nyíló egyik helységbe mentünk. A püspök előszedetett egy teleirkált kutyabőrt, és elém rakta. A király beszéde volt, amit menyasszonya érkezése fölötti örömben kellett elmondania. Kértem, hogy olvassák fel. Felolvasták. Aztán újra és újra. Így kezdődött: Felicitas immensa! Valde beatissimi sumus, ut te potes nobiscum esse, post tam gravem viam, tot pericula! Anima nostra triumphat, etiam nos tamquam exsilimus a veste nostra.
Amikor látták, hogy haladok a beszéd megtanulásával, a püspök néhány szót mondott deákul Tamás papnak. Gesztusaiból megértettem, hogy búcsúzik.
– Mit tanácsol, mutatkozhatok a tábor előtt? – kérdeztem, mikor a püspök elment.
– Azt beszéltük a püspök úr őszentségével – válaszolta Tamás pap – hogy kettőnk közül az egyik mindig melletted lesz, hogy szükség esetén szólhassunk a király szavával.
– Nem kaphatnék egy kicsivel több szabadságot? Lenne még néhány elintéznivalóm. – És arra gondoltam, megkeresem Annámat a királyi maskarában, és megparancsolom, hogy adja nekem a kezét. Ha megnevettetem, már megérte. És ha a parancsszó vagy a nevetés meggyőzi, hogy igent mondjon, hát azt se bánnám.
– Az az elintéznivalód, amit mi mondunk neked. – válaszolta ridegen a pap.
– Nem akarok barátságtalan lenni, de ha kiállok a tábor közepére, és azt mondom, hogy kiválóságodat húzzák karóba, akkor kiválóságodat karóba húzzák.
– Kivéve, ha leveszem a parókát a tökkelütött fejedről, és az egész tábor látja, hogy egy imposztor vagy. Azt javaslom, próbálj meg minél kevesebbet szerepelni, mert nagy bajba sodorhatod az országot, és magadat is.
– Egy napig leszek király életemben, akkor is engedelmeskedés a feladatom.
– Nem tudjuk, meddig leszel a király ruhájában. De ne aggódj. Gábor püspök most egyezteti Parlagi udvarmesterrel, hogy a lakodalmon már ne kelljen a királyasszony mellett ülnöd.
– A vőlegény ne üljön menyasszonya mellett?
– Nem a te menyasszonyod. És mi lenne, ha a bohó asszonyi népség csacsogni szeretne veled latinul utazásáról, a szülői házáról, vagy amiről szeszélye éppen tartja. Na ugye. Hivatkozunk valami régi szokásra, hogy a magyar király a lakodalmi ünnepségen nem szokott menyasszonyával ülni, beszélni, táncolni. Nincs ilyen szokás. De Zsigmond házasodott legutoljára királyként, annak meg már hetven éve. Nem emlékszik rá senki. Az országnagyok asztalánál fogsz ülni, és elnyerheted barátságukat. Ez a te jutalmad. Éjjel majd lóhalálában érkezik egy hírnök Nándorfehérvár alól azzal, hogy jön a török irtózatos sereggel, és feltétlenül szükség van a vitéz királyra a déli határon. Muszáj, mert ha a királyasszony a házasságkötés megpecsételését követelné, abban már igazán nem segíthet neki más, csak Mátyás. Persze a lakodalmas nép ünnepelhet tovább Fehérváron, itt biztonságban lesznek, de téged elrejtünk, amint az összes követ megnyugodott, hogy az esküvő Isten színe előtt megtörtént. Fájdalmas búcsúzó szavaidat a menyasszonynak szerény személyem fogja tolmácsolni.
– Ilyen az egynapos királyok sorsa… Nem tudjuk megsürgetni a király visszatérését?
– Hidd el, nem jókedvünkben játszatjuk ezt a komédiát veled. Senki sem tudja, mikor akadunk a király nyomára. De te ezzel foglalkozz, hanem tanuld azt a beszédet. Megy már fejből?
Megpróbáltam elmondani a szövegemet. A pap elégedetlen volt vele. Még néhányszor felolvasta előttem, és javítgatta a hangsúlyozásomat.
– És mit tegyek, ha valaki szól hozzám?
– Lehetőleg várjad meg, amíg valaki válaszol helyetted. Ha meg nem lehet várni, akkor mondjál valami üreset.
– Bene, bene. Mindig ezt hallom a nagyuraktól.
– Azt jelenti: jól van. Hát jól van, mondjad.
– Bene, bene. Ezt mondjam, ha külföldi követek szerződést akarnak kötni, vagy ha valamelyik úr újabb birtokot akar?
– Jó király lennél.
– Bárcsak…
– Mátyás urunk sem született bíborban. Ki tudja, mit hoz a szerencse; melyik hercegkisasszony szeme ragad meg rajtad, amikor a legszebb fejedelmi ruhában parádézol.
A pap nem tudta, hogy rajtam csak egyvalakinek akadhatna meg a szeme. Az én Annám viszont nem hercegkisasszony, és nem is cserélném el egy hercegkisasszonyra.
– Hogy állunk azzal beszéddel? – Térített észre ismét Tamás pap. Még vagy egy órát gyakoroltunk. A legnehezebb fordulatokat, amiket nem tudtam kimondani, végül könnyebbekkel helyettesítette. Alaposan elfáradtam. Jól esett volna egy kancsó bor és egy dézsa meleg víz, vagy bánom is én, fordítva, kacsó víz és dézsa bor. A pap ekkor karon ragadott, és átvitt egy másik házba azzal, hogy ott az ünnepség részleteiről beszélünk, mikor hova kell mennem. Úgy tűnik Parlagi úrék közben átnézték a tervezeteket.
Amint fedetlen helyre értünk a dolog nélkül lófráló katonák ismét nekiálltak éljenezni, fegyvereik ütögetésével zajt csapni tiszteletemre. Szóltam, hogy a Fűzfa alatt ül a babám kezdetű nótát énekeljék a kedvemért. Tamás pap szabadkozott, hogy a királynak dolga van, engedjék. Bene, bene – mondtam, amikor a nótaszó alatt a papok berángattak célállomásunkra, ahol a kancellária ideiglenes helye volt.
Klerikusok és titkárok körmöltek és mászkáltak az asztalok között. Engem uralkodónak járó tisztelettel köszöntöttek. Odaintettem egy tébláboló klerikust, és ráparancsoltam, derítse ki, Szakolczai báró birtokán, vagy annak közelében, milyen kolostor van. Amikor visszajött azzal, hogy a bencéseknek van kolostora a báró úr kastélyának közelében, parancsba adtam, hogy írjon kutyabőrt, adassék a kolostornak gazdag jutalom, ötezer arany, és egy gazdátlan falu; amiért ők kötelesek a király György barátjáért imádkozni. Gábor püspök hüledezve hallgatott, mondandóm végeztével így szólt:
– Kérem ilyenről szó sem lehet, a királyi kincstár javai…
– A király szava törvény! – mondtam emelt hangon. Reméltem, hogy ha elég sok alattvaló figyel rám, a püspök nem mer leleplezni, én pedig királyként osztogathatok parancsot. Ötezer aranyat talán megér a püspöknek, hogy ne legyen botrány. Számításom beválni látszott. A megszólított írnok hajbókolva távozott.
– Csak azért parancsoltam ilyet – szóltam a püspökhöz – hogy kiválóságod lássa, milyen istenes ember vagyok. És ha egyszer visszatér a király, az igazi, első dolga lesz jóvá hagyni rendelkezésemet, erre szavamat adom.
– Azt kötve hiszem. – mondta Gábor püspök. – De most fontosabb dolgunk van.
Legalább ennyit elérhetek királyként. Mert ha parancsba adnám, hogy Anna szeressen engem, azt mondaná, a szívnek parancsolni nem lehet. Ha parancsba adnám, hogy menjünk rá a törökre, hetekbe telne mire a sereg összegyűlik, és akkor se mennénk sehova. Ha parancsba adnám, hogy vége a szónoklat-tanításnak, és hozzanak egy kancsó bort, a papok megtiltanák. Jól van ez így? Ha társaimmal lennék a szálláson, ott senki nem tépné ki a kezemből a boroskancsót. Vagy ha mégis, azt képen törölném érte.
A püspök úr fontosabb dolga a ceremónia eseményeinek átbeszélése volt. Nem gondoltam volna, hogy erről sokat lehet beszélni. Minden lépés ki volt számítva előre. És nem csak a királyé, hanem a léhűtő szolgák ki-be járkálása is. Megmutattam új tudományomat, és szaporán mondogattam, hogy bene, bene.
Figyelni már rég képtelen voltam. Események, ez lesz, az lesz, oda kell menni, azt kell mondani. Miközben nem kell mondani, mert addigra megjön a király, és én visszavedlek Györggyé. Végre az udvari emberek is megunták a beszélgetést, és elengedtek. Átvezettek a királyi szállásra, mint mondták, ha már látták a népek a királyt, úgy kell hinniük, a szállásán alszik. A királyi ágy mellett vetettek nekem valami derékaljat pár zsák szalmából. Amikor az utolsó magasorrú udvari léhűtő is eltávozott, átmentem a királyi ágyba. Egyetlen éjszakám királyként. Az alsóruhám még ugyanaz volt, amiben pár napja együtt lovagoltunk a menyasszony elébe.
Meg kell hagyni, jól nézett ki a királyi lakosztály belülről. Mi udvari lovagok, bár a közvetlen közelben kaptunk szállást, de a puszta földre egyetlen vásznat terítettek, azon aludtunk egy légtérben hatan-nyolcan, mellettünk csak fegyvereink és ünneplő ruhánk. A király sátor – bár csak az előkészületek idejére szolgált, a királyasszonyt már a palotában látta volna vendégül Mátyás – más minőséget jelentett. A földet vastag, puha szőnyegek melegítették, és a sátor falainál több rétegű kárpitok enyhítették a külvilág zajait. Vetett baldachinos ágy, a szúnyogok ellen hálóval. Itt pihenheti ki uralkodásban megfáradt elméjét a király, hogy másnap megint csak az ország gondjára kelljen figyelnie.
Következő nap reggel lezajlott a már ismert készület, arcfestők, szabók, és végül a papok a beszédükkel. Felfrissítettem a tudásomat, negyedik próbára el tudtam mondani a beszédet úgy, hogy a papok csak kicsit finnyáskodjanak.
Beatrix menetének megérkezésére díszrendbe állt a város. A kapu előtt egy mérfölddel köszöntő küldöttek, és onnantól sorfal a menet két oldalán, és legbelül, a székesegyház előtti téren a legrangosabb urak, püspökök, követek. A székesegyház oltárával szemben kettős trónus; a kapuban, a kíváncsi szemel által alig látható helyen álltam én maskarámban, a király címerével mellemen. Oldalamon a daliás Vingárti Geréb Péter legszebb prémes ruhájában, és a töpörödött Veronai Gábor püspök. Láttam minden mozdulatukat. Bezzeg a bevonulás kinti része takarva volt előttem.
Előző nap két udvari tisztviselő azon vitatkozott, hogy piros vagy kék szőnyeg illik-e jobban a királyasszony topánkája alá, amikor bevonul a városba. Sajnos nem figyeltem meg melyik győzött. Talán a jó szemű történetírók majd megmondják, hogyan volt. Na meg arra is gondoltam, hogy abban a könyvecskében, amit a király úr olvasott a fák alatt, biztosan van rendelkezés a királyné lába elé terítendő szőnyegről.
A távolból morajlás és vivátozás jelezte, hogy a menet közelebb ért. Gábor püspök tarkóján kövér izzadságcseppek gurultak. Meleg nap volt. Engem körbeálltak a beavatott előkelők, nehogy egy éles szemű pletykafészek kiszúrja arcomat. Így nem annyira szememmel, mint fülemmel követtem a királyasszony kíséretének közeledését. Egyszerre meghallottuk, hogy a nép és a kíséret Mátyás királyt élteti. Még csak a menet élén gyalog haladó két alakot láthatták, lassan, ahogy közelebb értek, úgy szúrták ki, hogy a magasabbik Mátyás király személyesen. Gábor püspök még hunyorgott és nyújtózott, amikor Geréb Péter már súgta neki, hogy a király az, én pedig a vörösesbarna hullámos hajának lengését is láttam. Az urak előbb hitetlenkedve néztek egymásra, majd amint a királyi pár olyan közel ért, hogy vonásaikat mindenki biztosan kivihette, ujjongásba és éljenzésbe csaptak át. Amíg az urak a királyi párra figyeltek, én Geréb Péter széles válla mögé húzódva egyetlen hajtással lehámoztam magamról a fejedelmi díszruhát, egyet penderültem hátra, hogy egy lépés távolságban legyek az országnagyoktól, és összemosolyogtam Mátyással.
Mátyás, karján gyönyörű menyasszonyával lassú lépésben a trónszékek elé vonult. Gábor püspök kiguvadt szemmel keresett engem, mintha nem hitte volna el gyors átváltozásomat. Felém lépett, mintha mondani akarna valamit, de nem tehette meg. A királyi pár megállt egy lépéssel a püspök előttem, miközben én az arannyal átszőtt bársony díszruhát próbáltam elrejteni, Mátyás azt mondta:
– Ugye megmondtam, György fiam, hogy szükség lesz rád Fehérváron?
Válaszomra nem várva a püspökhöz fordult, és fennhangon, édes patakként folyó latinsággal szavalni kezdte neki:
– Felicitas immensa! Valde beatissimi sumus…
Pisi, kaki
Vasárnap vezetni mentünk anyámmal.
Láttam egy összeállítást, hogy a nők szemében mitől lesz valaki jó pasi. Első helyen állt, hogy fürdik, másodikon, hogy vezet. Eszter azt írta érdeklődésemre, szerinte ezek nem pluszt jelentenek, hanem alap dolgok, amiknek csak a hiánya tűnne fel. Tehát vezetni mentünk.
A jogsi megszerzése óta alig fértem hozzá a családi autóhoz, és eredetileg sem túl fényes tudásom tovább kopott. Elfoglaltuk helyünket, én a vezetői ülésen, anyám mellettem. Megkérdeztem, hogy mehetünk-e, mire megkaptam a kulcsot. Lakóövezetben köröztünk, vasárnap délután, amikor még a helyiek is csak véletlenül ültek autóba. Az anyósülésről mégis szabályosan minden egyes saroknál jött a visítás, mintha zsákmányra éhes kamionok lesnének ránk a családi házak garázsbeállóiról, nekem meg ment a pulzusom felfelé tízes ugrásokkal. Amikor a közeli főutat akartuk keresztezni, tényleg kicsúsztam egy méterrel a stoptáblán túlra. Éreztem a hibát, de a visítás ezúttal elmaradt. Gyorsan rükvercbe kapcsoltam, rátettem a lábam a pedálra, félve jobbra néztem, és akkor jött a mexikói szappanoperákból eltanult sikoly, mely hosszú másodpercek után formálódott emberi szavakká: Eszeden vagy? Mit csinálsz? Jesszusom! És akkor kimondtam: Bazmeg!
Ez a szó – bazmeg – anyám jelenlétében korábban nem hangzott el. Ürítéssel és nemiséggel kapcsolatos szavak eleve nem hangozhattak el. A szar-t érettségi óta mertem használni, de csak metaforikusan. Amikor a gimis és egyetemi fiútársaságokból hazamentem, át kellett kapcsolni magamat, hogy csöndben maradjak, amikor házon kívül csapatosan szálldostak volna az anyjapicsáják és a kettébaszottkurvaéletek.
Szóval kimondtam: Bazmeg! Így nem lehet koncentrálni! Behúztam a kéziféket, kikapcsoltam a motort, kiszálltam, és elindultam gyalog hazafelé. Anyám óbégatását ösztönösen nem engedtem be a fülembe. A postaláda ellenőrzése alatt ért utol. Én elfordítottam arcomat és siettem a házba. Az ágyamra feküdtem, és néztem a falat. Remegtek a karjaim, kalimpált a pulzusom. Anyám mosogatott, mint mindig, amikor ideges volt, vagy mielőtt ideges lett volna. Legközelebb vacsoránál beszéltünk meg, a húgom iskolai eredményeiről.
Az eredmények gyászosak – ezért kerültek szóba. A húgomnak úgymond többet kéne a feladataival foglalkoznia. Szerintem reménytelen. Hédike ennyit képes hozni, ha véletlen tanul, akkor is. Anyám úgy fogalmaz, hogy mi mindent megteszünk az ő kiborítására. Erre a bizonyíték az évtizedes sztori, amikor Hédikét úgy kellett hazahozni oviból, hogy a buszon végig a Pisi! Kaki! Pisi Kaki!, rigmust ordította, és nem hagyta abba se almaléért, se pofonért, csak abban a másodpercben, amikor leszálltunk.
Hétfőn anyám azzal jött haza, hogy sajnálja, nem tudta, nem találta a címzést, rossz szándék nélkül beleolvasott ebbe a levélbe. A levélpapír piros színéről és az írásképről egy negyed szempillantás alatt felismertem, Eszter levelét tartotta kezében, amit ő címzés és boríték nélkül, összehajtott lapon dobott be a postaládába. Kikaptam a kezéből, és artikulálatlan torokhangokat adva a szobámba rongyoltam. Bezárkóztam kulcsra, aztán még egy szekrénnyel is eltorlaszoltam az ajtót. Eszter levelét senki nem olvashatja el. Ha meg mégis, akkor nem beszélhet velem soha többé. A kulcsot celluxszal beragasztottam a zárba, nehogy a túloldalról kipiszkálja. Közben hallom, hogy próbál benyitni, nyikorog a kilincs, az ajtólap nekifeszül a szekrénynek, mondana is valamit, de felvettem a fejhallgatót és benne egy régi érzelmes bölcsődalt, és már nem zavart.
Az ajtóm eltorlaszolva maradt. Amikor reggel ki kellett jutnom, a szobám ablakából másztam át hátizsákkal a fürdőszoba ablakába. Délután vagy olyankor jöttem haza, amikor anyám még nem ért haza, vagy éjjel, amikor már aludt. Saját pénzből vettem kaját, engem az az ember csak ne etessen. A családi portréképből kivágtam a fejét, és Hitlerét raktam be helyére. A szobában palackba hugyoztam. Egy használaton kívüli széket kineveztem a rendkívüli állapot tárhelyévé, azon tároltam az élelmiszereket, a vizespalackot és a hugyospalackot. Ezek voltak önállóságom letéteményesei, amik fölött nyugodtan bazmegolhattam.
Egyik nap az éjjeliedényként szolgáló üvegpalackot elfelejtettem a fürdőszobában kiüríteni, és magammal vittem az egyetemre. Úgy kellett ülni az órákon, és társasági életet élni, hogy a táskám középső zsebe nem nyílhatott ki. Aznap rosszul számítottam ki a hazatérés időpontját, és akkor jöttem meg, amikor anyám zöldségeket pakolt ki a bevásárlószatyorból. Egy almát nyújtott felém, de én mereven, mintha ott se lenne, és leplezni kívánt, de nyilván látható zavarral elléptem mellette. Most haragszol? – kérdezte, amit én megint válasz nélkül hagytam, és nyitottam a fürdőszoba ablakát, hogy átmászhassak magamhoz. Mit csinálsz? Ez veszélyes! Gyere vissza! – hallottam, és a veszélyért gondolatban rá hárítottam a felelősséget. A szobából megint hallottam az ajtólap mozgását, koppanásait azon a milliméteren, amit a zár nyelve és a szekrény engedtek; a dörömbölést, és a nyivákolást, hogy bocsánatot kér. A zajban nem tudtam volna lenyugodni, ezért a hifiről a legnagyobb hangerőn ismétlésre állítva lejátszottam egy, az ő korából jövő számot:
Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa
Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra
Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsájtunk
Azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmuuunk, minden álmunk
De ez a szám igazából nem tetszett, és a számítógépről, fejhallgatón át megpróbáltam elnyomni egy másikkal:
stali dumati hadat
çim ditiatko goduvat,
çi bubleçkom çi medkom,
çi solodkim moloçkom
Talán fél órán át mehetett így, amíg behunyt szemmel a falnak fordulva lihegtem, akkor a dobhártyám fájdalma erősebb lett a belső felindultságnál, felkeltem és leállítottam a zenét. Kintről a tévét hallottam, ami a szokásosnál jobban fel volt hangosítva, biztos azért, hogy az én zeném mellett is érteni lehessen. Politikusok beszéltek arról, hogy most, a nagy terrortámadások tizedik évfordulóján be kell látnunk, nem valósíthatjuk meg egyszerre a tökéletes szabadságot és a tökéletes biztonságot. Az ember, aki a tévét nézte, észlelte, hogy nálam elhallgatott a zene, és lejjebb vette a tévé hangerejét. Aztán tányérok koppanását hallottam az asztalon. Most vacsoráznánk, és beszélgetnénk, vagy társasoznánk. Visszavettem a fülhallgatót.
Olvastam valahol, hogy az ember egész életében őriz néhány molekulát abból a levegőből, amit születésekor első szippantásával lélegez be. Én azon a napon születtem, amikor a bíróság kimondta Nagy Imre ártatlanságát, és az ’56-os nagypapa szavával: megdöglött a Kádár. Az a néhány molekula akkor nálam a feltétlen és végtelen szabadság iránti vágyat őrzi. Csak ma már nincsenek nácik és nincsenek komcsik – nagypapa elkergette őket. Ma már csak a reptéri fegyveres őrök túrják át az ember holmiját. És anyám. És a szabadságért meg kell küzdeni, akkor is, ha fáj.
Létrehoztam szobámban a szabadság szigetét, ahol senki nem pofázik, senki más nem ad szabályokat, és senki nem olvassa a leveleimet. Akár azt is játszhatnám hangfalról, hogy Pisi! Kaki! Pisi! Kaki! Végigtekintettem a szoba négy falán. Eddig, és ne tovább. A padlót és az ablakkeretet anyám választotta. Ahogy ő választotta a létezésemet, mert engem biztosan meg nem kérdezett róla. És felülírni sem tudom, mert ha felakasztom magam, akkor is itt marad a matéria, amit ő huszonkét éve a világra szart. És ő választotta, hogy szégyenkeznem kelljen magam előtt, ha fellázadok zsarnoksága ellen.
Aggódtunk, hogy nincs kajád – mondta Hédike, amikor szétnézett a letéteményes székre hajigált, félig megevett felvágottakon. Egy zacskó ropi volt a kezében. Engem nem zavarsz – mondtam – de most meccset nézek. Leült mellém és együtt néztük a meccset. Utána megnézetett velem két rész nyálas sorozatot. Untam, de ez volt az ára, hogy a meccset megnézte. Egy kicsit még beszéltünk, és én visszatoltam utána a szekrényt az ajtó elé. Anyánkról annyit mondott, hogy lehetnék vele rendesebb.
Elkezdtem üzeneteket kapni a nagynénéimtől. A címsorban hogylétem felől érdeklődtek, a többit nem olvastam. De a levelek törlésével sem sikerült minden emberi érintkezést kizárni, ha nem egyedül voltam a lakásban, hallottam annyi hangot, amiből kikövetkeztettem, mi történik, és ami figyelmem lekötésével meggátolt a függetlenedéstől. Hallottam a tévét, hallottam a vécézést, hallottam a sóhajtozást. Amikor véletlen csend volt, arra kellett gondolnom, hogy most ő hallgatózik, és várja, hogy tőlem szűrődjenek ki hangok. Kényszerítve voltam tehát, hogy csöndben maradjak. Nem adom meg neki az örömöt, hogy tudást szerezzen be rólam. Esztert sem mutathatom be neki, mert ugyanolyan kicsi és szőke, mint ő, és az alteregóját látná benne. Járkáltam néhány kört ablaktól ajtóig, és ismét megerősítettem, hogy ez a haladás útja, néha keménynek kell lenni azokkal, akikkel a konvenciók szerint nem kellene, és a fájdalom az, amikor a gyengeség távozik az emberből.
Néztünk filmet Eszterrel, egyszerre beindítva, közben cseten kommentálva. A vége előtt fél órával küldött egy utolsó szmájlit, és elment aludni. A nappaliból tévézés zaja hallatszott, a halk hangfoszlányok, és Hédike kuncogása alapján vígjáték vagy standup mehetett.
Anyámmal tizenhárom nap szünet után beszéltünk újra. Akkor már néhány napja elhúztam a szekrényt az ajtó elől, csak ő nem vette észre. Két hét elteltével, vasárnap délelőtt, amikor hallotta neszezésemet, bejött egy csokival a kezében. Azt mondta, sajnálja, és hogy megyünk-e vezetni.
Illusztráció: Matthias-tükör (fh.: Corvina, Mantegna)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
