Diószeghy László: „Százéves emlékeim, oly…”
Nagyapa, amikor otthon volt, tizenkettő előtt öt perccel leült az ebédlő asztalhoz. Nagymama meg pont tizenkettőkor behozta a levest. Sok évtizedes hagyománya volt ennek, és nem azért, mert nagypapa olyan merev vagy bogaras lett volna. Nem is volt ezzel a rituáléval senkinek semmiféle gondja.
Nagypapa számtalanszor mesélte, hogy apró gyerkőc korától csodálta a vonatokat, a vasutat, de főleg a mozdonyokat. Persze, akkor még a gőzt. Később vasutasnak tanult, végigjárta szükséges ranglétrát, amíg végre mozdonyvezető lehetett. Több masinán is szolgált, mindet imádta, és úgy gondozta őket, mint egy kedves ékszert.
Értelemszerűen többet volt távol, mint otthon, és útjain meglehetősen hektikusan étkezhetett. Ezért aztán, amikor otthon volt, velünk lehetett és ehetett, kialakult a pont délben az ebéd. Meg ugye a szolgálattal a pontosság, a precizitás, az időérzék.
Abban az időben a vasútnál mindenki nagyon komolyan vette a pontosságot. Ha nem történt valami váratlan, elháríthatatlan akadály, nem lehetett késni. Elképzelhetetlen volt! A Vasútnak nem csak elvárásai voltak, tettek is a pontosság érdekében. Például minden mozdonyvezetőnek vettek egy zsebórát jó erős védőtokban. Doxát. Már akkor is tudták mibe érdemes hosszú távra befektetni.
A vasútnál korkedvezménnyel nyugdíjaztak, tudták, hogy hamarabb kopnak az emberek abban a kemény szolgálatban. Nagypapa a vasút után egy húsfeldolgozóban vállalt munkát. A kritikus ötvenes években az bizony jól jött, náluk így mindig kerülhetett valamennyi-valamilyen hús az asztalra.
Azután végleg nyugdíjba vonult. De a zsebóra továbbra is ott maradt „szolgálatban”, abban a bizonyos zsebben. Csak már a végtelenbe eltűnő útjára nem vitte magával, gyakran mondogatta, az már időtlen lehet.
Rám hagyta. A zsebóra szépen a védőtokban, de szem előtt. Persze időnként kiveszem, felhúzom és emlékezem. A Doxa bizony ma is az, és száz év után is másodpercre „halálpontos”.
Másik nagyapa tanár lett és elég fiatalon a nagyszalontai régi „Arany János” gimnáziumba kapott kinevezést. Ott volt alkalma megismerkedni a Tiszákkal, akik bizony országosan is jelentős szerepet játszottak. Biharban meg pláne. A Trianoni döntés után nem sokkal a tanár úr véletlenül összefutott az egyik Tiszával Nagyszalontán. Pontosan melyikkel, azt már nem őrzi a fáma. De azt igen, hogy az illető megkínálta a tanár urat egy szivarral. Nagypapa soha életében nem szívott el egy cigarettát sem, de azt a szivart akkor elfogadta. Azzal a megjegyzéssel, hogy amikor eltörlik a diktátumot, akkor annak örömére bizony majd elszívja a szivart.
a szerző fényképe
Az ismert történelmi okok miatt arra soha nem került sor. A szivar a családi szájhagyománnyal, a történetével a mai napig teljesen épen megvan. A piros-aranyos szivargyűrűjével, ami fennen hirdeti, hogy: „Magyar Királyi Dohányjövedék”. A családban csak „trianoni szivar”- ként emlegetik
Ez a tanár nagyapa nagyon fogékony volt a technikai újdonságok iránt. Valószínűleg matematika-fizika-természetrajz végzettsége is sokban hozzájárult ehhez.
A 20. századdal rohamosan terjedt az elektromosság, fejlődött a technológia. Így, például az izzók gyártása is. Olyannyira, hogy a „nagy verekedés” idején már gyártottak karácsonyfára égősorokat. Akkor még zöld textilborítású szigeteléssel, apró, zöld, kerámia foglalatokkal és persze az égőkkel. De nem akármilyenekkel! Sok mainál meglehetősen látványosabbakat és vonzóbbakat kezdtek gyártani. Minden izzó színes volt és valamit formázott: rózsabimbót, mikulást, barackot, diót, narancsot, gombát, epret, körtét, sőt még madárkát is.
Az égősor az eltelt több mint száz év alatt sokat megért. Egyes szakaszokon a vezetéket ki kellett cserélni, a porcelán foglalatok is sérültek, azokból is többet pótolni kellett. Persze ugyanolyannal nem lehetett, nem volt már senkinek. Az izzókból is jó néhány kiégett, de a mai napig működik tizenkét égő. Ennyi még pont elég.
Napjainkban már a negyedik generáció bámulja, és nő fel vele! Igaz, mostanában az állaga megóvása érdekében nem kerül fel a fára, csak alá, és csak néhány másodpercre kapcsoljuk be, hogy a legifjabbak is megcsodálhassák. Tátják is a szájukat a páratlan látványra! Páratlan, mert érdeklődtünk hasonlókra szakosodott múzeumoknál is, és sehol nincs ilyen. Semmilyen azokból az évekből, nem hogy több mint száz év után is működőképes legyen.
a szerző fényképe
Illusztráció: “Trianoni szivar” (fh.: Diószeghy László fényképe)
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
