Bán Szabó Laura: Szavam a csend…
– Illésék az utca másik végén laknak. Az utolsó ház az övék – magyarázta a kaszálásból fölegyenesedett napbarnított férfi, miközben széles mozdulattal, karjával a keresett ház felé intett. – Meglátják, mert Illés néni mindig a kapu előtt ül, az udvaron meg sok gyerek szaladgál.
A fiatalasszony megköszönte a segítséget, s megindult az ura után a keskeny járdán. Imitt-amott egy fa útra vetődő árnyéka szelídítette a forró nyári délelőtt hőségét, de nem adott igazi enyhülést. Az asszonyon szinte gőzölgött a fehér fodros nyakú blúz, s ahogy ráizzadt a testére, sejtetni engedte a tökéletes formákat. Hosszú, fekete vörös rózsás bő szoknyája minden mozdulatnál a csípőjét ringatta, s egy–egy hosszabb lépésnél erős, formás lábai is megmutatták magukat. Ahogy megállt egy pillanatra a hűvösön, hogy kifújja magát, hullámos sötét haját egy megszokott mozdulattal hátul összetekerte, s a szoknya zsebéből előkotort csattal feltűzte. Néhány engedetlen tincs azonban kibújt a szorításból, huncutul lesiklott a nyakán s incselkedve megpihent vállának ívén. Nem törődött vele. Kézfejét végighúzta izzadt homlokán és szapora léptekkel indult tovább. A férfi mindezt észre sem vette, kemény, ütemes léptekkel haladt előre.
Az asszony már–már kocogott, hogy utolérje, egészen kifulladt a nagy sietségben.
– Várjál már meg Jóska! Hova sietsz? Odaérünk egy kicsit lassabban is – szólt méltatlankodva az ura után.
– Meddig akarsz még sétafikálni ebben a dög melegben? Az kell, hogy innen is lekéssünk. Akkor mit csinálunk Mari, azt mondd meg! Még jó, hogy Kismarit meg Jóstit nem hoztuk magunkkal, mert sose érnénk oda.
– No, ne morogj már! – türemkedett hozzá közelebb az asszony, s szinte belekapaszkodott a párja csontos, erős karjába.
A férfi engedékenyen lassított, de úgy csinált, mintha az egészet észre sem venné. Pedig észrevette, mert Mari úgy meg tudta az ő kérges férfi szívét lágyítani, mint ahogy senki más. Dehát az apja, nagyapja is mind azt szajkózták, hogy nem lehet az asszonynépnek engedni, mert könnyen az ura fejire nő. Ezt a szégyent meg már mégsem veheti magára. Mit szólnának, ha azt látnák, hogy Kolos Jóskát csak úgy hajlítgatja az asszony kénye-kedve szerint ide-oda. Nem lenne többet férfi, aki a kocsmában akár csak egyet is koccintana vele, de még tán a köszönését sem fogadnák.
Ily módon forgott az agya, míg rótták az utat, haladtak kitűzött céljuk felé.
A férfi fekete kalapját időnként egy-egy faág megbillentette. Ki tudja, ő nőtt-e magasra vagy a fát gallyalták régen. Mindegy. Szikár termetével, inas, izmos testével Marinak ő volt a legszebb, a legjobb, a legkülönb. Jóskára felnéztek a környéken, a rokonok sokszor kérték a tanácsát, s míg munkája volt, a munkahelyén is megbecsülték. Még ajándékot is kaptak onnan mikor Jósti és Kismari megszülettek. Micsoda boldogság volt, és most milyen irdatlanul nehéz lett minden. Mintha a napsütésből hirtelen egy sötét alagútba értek volna, s csak nem akarna kivilágosodni. Jóska szokta mondani, amikor Mari elkeseredik:
„Ha sötét van, akkor nem félni kell, hanem lámpát kell gyújtani, hogy meglássuk az utat.”
Ilyenkor Mari elmosolyodik, és együtt tervezgetnek tovább.
Végre elérték az utolsó házat, s mindketten egyszerre, szinte vezényszóra megálltak.
A ház előtt valóban ott ült az idős asszony. Ültében két karjával a térdei közé szorított görbe botra támaszkodott. Sötét kendője az álla alatt csomóra kötve, kendőjének sarka pedig engedelmesen simult a hátán feszülő fakó kékfestő ruhához. Derekas fekete vászon kötője jobb napokat látott, csakúgy, mint a kopott papucs, melynek színe első látásra kivehetetlen volt. Szúrós tekintete szüntelenül az utat kémlelte. Minden szófoszlány, minden arra tévedő ember fölkeltette az érdeklődését. Már jó ideje fürkészte a közeledőket, s föltűnt neki a két ember sietsége, mert errefelé az emberek nem szoktak sietni. Most, hogy végre ott álltak előtte, fejét oldalra billentve, alaposan végigmérte őket. Köszönés helyett nem titkolt kíváncsisággal szögezte nekik a kérdést:
– Hát maguk? Honnan hova?
– Csak ide – felelte bátortalanul Mari, majd hozzátette: – bennünket a Kormos Tóthék küldtek, hogy maguknak van kiadó bérletjük.
Az öregasszony még egyszer alaposan végigmustrálta őket tetőtől-talpig, majd bütykös kezeivel szorosabbra húzta az álla alatt a kendőn a csomót és nagy nehezen megszólalt:
– Ha a Kormos Tóthék küldtek, akkor van. No meg – s göcsörtös mutatóujját figyelmeztetően fölemelte – ha fizetni tudtok.
– Ha nem tudnánk, nem gyüttünk vó’na! – mordult rá Jóska. Nem adományt kérünk, hanem bérletet. Osztán mekkora?
– Mi?
– Hát a bérlet!
– Gyertek, nézzétek meg! – tápászkodott föl az öregasszony, s nagyokat nyögve segítségül megkapaszkodott a gyalulatlan kapufélfában.
Megindultak mindhárman befelé, libasorban, lassan a téglából kirakott, hepehupás járdán. Elől az öregasszony, mögötte Jóska, végül Mari. A bot egyenletes kopogását elnyelte a téglákra imitt – amott vastagon rászáradt sár, a kutyák ugatása és az udvaron hancúrozó gyermekek zsivaja. Vizes agyaggal dobálóztak, s valami halandzsa szöveget szajkóztak, miközben nagyokat sikkantottak és nevettek. Ügyet sem vetettek az érkezőkre, az érkezők sem rájuk.
Közben a furcsa hármas elhaladt a vályogból épült hosszú parasztház mellett, s az udvar végében szerényen meghúzódó kis alsóépület felé tartott.
Mari szíve olyan hevesen dobogott, hogy szinte félt, kiugrik a blúza alól.”Istenem csak jó legyen, csak használható legyen… csak megfizethető legyen” – fohászkodott magában. Jóskának arcizma sem rándult, ahogy beléptek az alacsony kis épület ajtaján. Picit behúzta a nyakát, s a küszöbön át nagyot lépett a házba. Akkora kis helyiségben találták magukat, ahol éppen elfér egy kis asztal, négy szék, egy kredenc meg egy sparhert. Innen nyílt az a pici kis szoba, ahol leleményesen elhelyezve lehetnek az ágyak és egy szekrény. A parányi ablakok keretéről mindenütt pergett a festék, a falak álmosan, piszkosan meredtek rájuk. A padlón itt-ott lyukak, hasadások éktelenkedtek. A villanykörte egy szál dróton úgy csüngött alá, mint egy tragikomikus felkiáltójel.
– Mi az ára… persze havonta… – bökte ki az elkerülhetetlent Jóska.
– Tízezer, meg a villany, amennyit égettek, a fűtés a ti gondotok… Mindig pontosan előre, ötödikéig – szögezte le ellentmondást nem tűrően a házigazda.
Mari hirtelen rémülten és könyörögve nézett Jóskára. A sűrű csend rájuk telepedett, a fagyos hallgatás végtelennek tűnt.
– Nem bánom, legyen nyolc ezerötszáz… mondta az öregasszony engedékenyen – majd göcsörtös mutatóujját ismét a magasba emelte – de akkor besegítetek a ház körül is.
A férfi eddig a padlón figyelt elmélyülten egy hasadást, most azonban fölkapta a fejét, s bólintott. Mari ajkát egy alig hallható, megkönnyebbülést jelző sóhaj hagyta el. Jóska ekkor megismételte hangos szóval is: – Jó,rendben, megegyeztünk.
Kifelé menet a kapuból a fiatalasszony még visszanézett:
– Jó helye lesz itt Kismarinak meg Jóstinak, meglátod, nem lesz semmi baj… Csak hát ez nem a tanácsi lakásunk abban a nagy emeletes házban.
A férfi eddig szótlanul, fejét lehajtva, zsebre tett kézzel lépkedett mellette. Most fölnézett, előre, valahova a távolba és úgy válaszolt:
– Hát nem, de nem is a rokonok könyöradománya. Az egyiket nem tudtuk, a másikat meg nem akartuk megfizetni.
– De ha munkád lett vó’na, ha nem szűnik meg az üzem, akkor tudtuk vó’na fizetni – bizonygatta szaporán az asszony a sokat átbeszélt igazságot.
– Akkor tudtuk vó’na. Így meg örülhettünk, hogy a magunk jószántából jöhettünk el, s nem lakoltattak ki. Azt a szégyent mán csak nem várhattuk ki – dohogta a férfi inkább csak úgy maga elé a sűrű fekete bajusza alól.
– Azért jó, hogy a rokonok mégiscsak befogadtak – vetette oda bátortalanul az asszony.
– Persze, hogy jó. Csak most má’ elég. Elég a rokoni könyörületből, de főleg a rokoni közelségből. Nekem ne ők mondják meg, hogy mink hogyan éljünk – a férfi szeme villogott, amikor sebtében oldalt az asszonyra nézett. Nekem ne mondja még az apám se, hogy az a család nem család, ahol évente nem születik gyerek. Annyi gyerekünk lesz, amennyit mi akarunk és annyit akarunk, amennyit el tudunk tartani. Azt akarom, hogy legalább a fiam iparos ember legyen, asztalos, szobafestő, kőműves vagy tudom is én mi, valami rendes, kereső szakmás. Az pedig nem ingyér van. De az én fiam akkor se legyen alább a többinél.
– És Kismari? – vágott közbe az asszony sietve. Az se legyen kevesebb. Legyen… mondjuk boltos… vagy fodrász – s mosolyogva végigsimította a haját, mintha máris ott ülne a sampon illatú üzletben a színes flakonok között, frizurára várva.
Ezután hosszú percekig haladtak szótlanul egymás mellett, ki-ki saját gondolataiba merülve.
Mari törte meg a csöndet:
– Te Jóska – fordult az urához bátortalanul – honnan lesz nekünk megint bútorunk? Amit szétosztottunk a rokonságban az ott lakás fejibe’, azt már csak nem kérhetjük vissza.
– Majd lesz, mire kell… lesz.- vakkantotta a másik.
Marit teljesen megnyugtatta a férfi kurta, határozott válasza, s hálásan végigsimította a karját.
– Meg azt hiszem, egy kis mész is kéne a meszeléshez– folytatta kisvártatva alig hallhatóan.
– Az is lesz. Holnap, holnapután napszámba megyek a dadogóshoz. Az egyik napért majd meszet meg ilyesmit kérek. Van annak annyi, mint a nyű. Meglátod, milyen fajin kis házunk lesz. Még annak a cifra tollseprűnek is leesik majd az álla, ha meglátja.
Mari kuncogva bújt az urához.
– Olyan vicceseket tudsz te mondani, Jóska.
Nincs ebben Mari semmi olyan, amin nevetni lehetne. Kaptunk egy hónapot – attól a mindenható nagyságától – hogy hajlékot szerezzünk, ahol csak mi négyen a gyerekeinkkel ellehetünk. Házat meg munkát kell keríteni. Mintha ez csak úgy menne. Mintha ez csak akarat dó’ga lenne. De meg kell lennie, mert beledöglenék, ha a gyerekeink is intézetisek lennének.
– Ugye így most már nem vihetik el tőlünk őket? – nézett föl rá Mari bizakodóan.
– Nem – csattant a válasz.
– De tudod, hogy ott majdnem mindenki olyan formájú, mint mink – aggodalmaskodott tovább az asszony.
– Így van, de nem ezen múlik az Mari. Igaz, mink is romák vagyunk, de mink meghalunk a porontyainkért. Mink majd kitaníttatjuk őket, megadunk nekik mindent, ami ehhe’ kell. Nem lesznek kevesebbek a többinél, se alább. Ősszel Jósti szépen elkezdi az iskolát, Kismarit meg óvodába íratjuk.
– Óvodába? Ki tudjuk mi azt fizetni, Jóska? – riadozott Mari.
– Ki hát. Mind a ketten dolgozunk majd. Csak találunk munkahelyet. Ha meg nem, akkor feketén. Minden hónapban kifizetjük először a lakást, aztán az óvodát, iskolát, a többiből meg élünk. Ha sikerülne a gyárba bekerülnünk, lehet, hogy még félre is tudnánk tenni…Egyszer talán még saját házunk is lesz. Azt mondják: ”Segíts magadon, az Isten is megsegít”. Hát rajtunk nem fog múlni.
A következő hét gyorsan elszaladt. Mindketten sokat dolgoztak. Jóska a napszámban, utána meg a házikón együtt Marival. Az asszony egész nap meszelt, festegetett, szépítgette parányi otthonukat. A hét végén már a pici konyha és a falatnyi szoba is vakító fehérségtől sziporkázott. A mész és a friss festék illata beburkolta a házat. Belopakodott a szoknya ráncaiba, megült a padló réseiben, bujkált a sűrű, fekete hajtincsek között, s végül a nyitott ablakon át versenyre kelt a szél lebbenésével.
Mikor a javítással, szépítgetéssel készen voltak, Mari büszkén állt a küszöbön és gyönyörködött új birodalmában. Úgy érezte, hogy a boldogság karnyújtásnyira van, még egy kevéske erőfeszítés, egy kis kapaszkodás, egy icipici ügyesség az egyensúlyozáshoz, egy morzsányi szerencse, és akkor talán sikerül megérinteni, a közelében maradni.
Ám a boldogság törékeny jószág, elég egy rebbenés és a sziporkázó, csalóka szivárvány-ragyogás egy pillanat töredéke alatt szertefoszlik, köddé válik.
Ahogyan Mari kitaposott papucsában a bejárati ajtó küszöbén elégedetten előre-hátra billegett, karjait két oldalt az ajtófélfáknak feszítve széles, boldog mosollyal az arcán, váratlanul hideg zuhanyként tört rá a fölismerés: ”Hiába a lakás, ha nincs bútor. ”Egyre inkább erőt vett rajta a nyugtalanság, türelmetlenül pillantgatott a kapu felé, mikor nyikordul már, mikor lép be rajta Jóska.
Most a szokásosnál is később érkezett. Üggyel–bajjal próbálta a nagykaput kitárni, de a hosszú pihenő miatt az már oly mértékben elvetemedett, hogy a nyitásnál minden centiméterért birkózni kellett vele. Végül lassú kínlódás, keserű káromkodások után Jóska győzött. Mari a mennyország kapuját sem várhatta volna erősebben, hogy kinyíljon, mint ezt a foghíjas deszkatákolmányt. Kérdezősködni nem mert, csak izgatott várakozással leste,mint kisgyermek a karácsonyi meglepetést, hogy ugyan mit hozott az ő ura azon az ütött-kopott kordén. Elszabadult a fantáziája, kiszínezte magában a képet, hogy milyen meglepetés várhat rá. Teljesen elszakadt a valóságtól, a szíve tele volt csodavárással, minden porcikája feszült izgalommal. A legképtelenebb várakozás volt az a néhány perc, amíg szembesült a valósággal. A kitárt kapuszárnyak között most ott állt a kordé, ami a rajta lévő portékához képest királyi hintónak tűnt.
„Mi ez?” – gondolta, s lába mintha a földhöz cövekelte volna. Szólni nem mert, várta, hogy Jóska majd útba igazítja. A férfi még néhány percig kínlódott, cipekedett a hozott teherrel, mire végre a ház mellé ért vele. Mari örült ennek a kis időnyereségnek , mert ennyire szüksége volt ahhoz, hogy ismét visszazökkenjen a valóságba abból a színes mesevilágból, amelybe néhány percre vagy talán csak másodpercre kimenőt adott magának.
Jóska végre megállt, fölegyenesedett, csípőre tett kézzel megropogtatta a cipekedéstől kissé sajgó derekát, majd a győztes magabiztos mosolyával mutatott a kordéra:
– Hát itt van. Ezt is a dadogós adta.
Mari elkerekedett szemmel nézett hol a kordéra, hol az urára. A férfi vonásai között ott bujkált a szerzés öröme, s a győztes büszkeségével nézett az asszonyra. Mari tétova mozdulattal nyúlt az „ajándék” után, óvatosan végigtapogatta, s lassan-lassan összeállt benne a fölismerés: „konyhaszekrény”.
– Az hát – bólintott rá erős nyomatékot adva a fölismerésnek Jóska. Szépen ki kell csak subickolni, átfesteni, aztán kész is. Ugyanúgy a kisasztalt meg a hokedliket is. Azt mondta az a jó ember, hogy holnapra talál nekünk a padláson szekrényt is, az ágyakat meg csak elhozzuk amonnan.
– Hunnan? Melyiket? – horkant föl Mari.
– Hát, amin most is alszunk, azt a kihúzhatósat. A gyerekeké is jó lesz még egy darabig, aztán meg majd veszünk, legalább nekik.
– Veszünk? – húzta el a szót Mari.
– Nem majd vetünk, aztán kikel, még locsolni se kell. Ne bosszants már! – indulatoskodott a férfi és egy széles mozdulattal letörölte arcáról az izzadságot, miközben borússá vált tekintetével méregette az asszonyt.
Mari egy szót sem szólt, csak nekilátott, hogy lecibálja a kordéról az össze-vissza fölstócolt bútorokat. Aztán ahogy huzakodott, erőlködött, nemhogy fáradt volna, hanem egyre jobb kedve kerekedett.
– Nem úgy kell azt! – tolta feltűrt inges karjával kissé hátrébb Marit a férfi, s maga fogott hozzá a pakoláshoz. – Te meg eredj, hozzál vizet meg sikál kefét! – vetette hátra a válla fölött az asszonynak.
Mari sebtében bő, ráncos szoknyája aljába törölte a kezét, miközben sietve sarkon fordult és odalépett a ház végénél üresen ásítozó, horpadt, nagy bádog vödörhöz. Hirtelen karon kapta, s hamar teleengedte, majd igyekezett vissza az időközben lerakott és katonásan sorakozó ragacsos bútorokhoz. Még egyszer végigmérte „őket”, majd nagy lendülettel megmarkolta a földön heverő, jobb sorsra érdemes súroló kefét, s belemártotta a mosóportól habosan csillogó vízbe. A csobbanástól néhány színes buborék táncolva szállt a levegőbe, hogy kisvártatva szétpukkanjon a semmibe, apró nedves emléket hagyva maga után. Mari a munkához először leguggolt, majd később térdre ereszkedett, s teljes elszántsággal, minden erejéből csutakolt. Arca kipirult, homlokán az izzadság csöppek egyre vadabbul kergetőztek, haja kibomlott és csapzottan tapadt az arcába. Könyökéről a rátapadt mosópor habja egyre lejjebb kúszott s búcsúzóul meg-megcsillant a lebukó nap szivárvány színű ölelésében. Mari pedig csak sikált és sikált megállíthatatlan lendülettel. Gondolatai eközben messze jártak, kavarogtak, olyanok voltak, mint a szélben táncoló falevelek. Hol könnyűek, színesek, hol pedig sötétek, földhözragadtak, nehezen mozdulók. Jóska ez idő alatt betolta a ház mögé a kopott kordét, gondosan eligazgatta, hogy ne lássák az utcáról, nehogy éjszaka „gazdát cseréljen”. A nap egyre lejjebb szállt, hogy lassan, méltósággal átadja királyságát a sötétedő égbolton föl-föltünedező, várakozó csillagoknak. Csaknem egészen eluralkodott az este, mire végeztek a munkával. Mari fölegyenesedett, kezében a gyökérkeféről csöpögő piszkos lé egy darabig még feleselt az öblös vödörrel, míg végül a kefe egy utolsó loccsanással elmerült benne. Az asszony dereka egy ideig nehezen állt a régi formára, még sajogta a kemény munka ódiumát, de az öröm, mely a szívében sátrat vert, minden nyilallásért kárpótolta.
Néhány nap múlva a kis alsóépület olyan ékszerdobozkához hasonlított, amelynek értéke nem az anyagában, hanem a belefektetett munkában van. Tetszetős volt, csaknem kihívó a maga környezetében. A bútorok ugyan lefogták a tér nagy részét, de mintha szerénységükkel igyekeztek volna puhán belesimulni a szükség, különös, érdes tenyerébe.
Mari és Jóska pedig mintha fölpezsdültek volna, mintha az elmúlt napok és hetek nem emésztették, hanem sokszorozták volna az erejüket, növelték életkedvüket. Úgy érezték valóságos az esély a győzelemre. Ez az érzés átjárta egész lényüket, boldog elfogadással tekintettek a jövő felé.
– Most már indulhatunk! – gondolták.
Ahogy a két ember áthaladt az udvaron, a kötélen a frissen mosott, kopottas rongyszőnyegek, mint a szegénység elodázhatatlan zászlai szilaj táncra kaptak a széllel és a surrogás hangja a kapuig kísérte a távozókat. Édes muzsika volt ez az ünneplőbe öltöztetett szívüknek.
Úgy háromnegyed óra múlva már a polgármesteri hivatal előtt álltak. A tömör fából készült ajtó nehezen nyílt, mintha vissza akarná tartani a befelé igyekvőket. A tágas, hűvös előtérből több folyosó is leágazott. Mariék sietve befordultak jobbra. Ahogy mentek, cipőjük élesen kopogott a fényes, színes burkolaton. A falak szinte arcukba vágták a megtört csendet. A folyosó végén ismét elfordultak. Olyan érzésük volt, mintha egy sötét alagútba haladnának egyre beljebb és beljebb. Itt már nem voltak ablakok, csak a hideg neonfény segített az eligazodásban. Végül néhány lépcsőt mentek lefelé, amikor egy színtelen, szellőzetlen váróhelyiségbe értek. A bejárattal szemben a szürke ajtón végre megpillantották a kiírást: ”Lendvay Zsuzsanna gyámügyi előadó”.
Néhány ember várakozott a kopott székeken ülve. Volt, aki maga elé meredt, gondolataiba mélyedt, mások türelmetlenül föl-alá járkáltak, de akadtak, akik csaknem kedélyes csevegéssel múlatták az időt. A falakról nagyobbrészt már rég letörölték a festéket a támaszkodó hátak, a nekinyomott széktámlák. Kivehetően őriztek néhány tenyér-és ujjnyomot, két-három fölvésett monogramot, magukba itták a hosszú évek alatt elszívott cigaretták füstjét. Mari és Jóska a radiátornak támaszkodva csöndben megálltak. Lopva körbe-körbe néztek, hátha találnak ismerősöket. Mari szeme egyszer csak megakadt egy magányosan ácsorgó fiatalemberen.
– Ni, ez meg a Robi! – lökte meg az urát – az unokatestvéred.
De akkora már a fiatalember is előttük állt, s parolázásra nyújtotta a kezét Jóskának.
– Hát ti? – kérdezte.
– Dó’gunk van. Veled meg mi van ?
– Semmi. Egy kis elintéznivaló. Mingyá’ gyün az asszony is.
Alig nyelte le a mondat végét, máris egy kerek arcú, nevetős, nagyhangú asszony viharzott közéjük. Megrázta a haját, megigazította tarka kendőjét a vállán és széles mozdulattal a sógornője nyakába borult. A két asszony zajosan összecsókolódzott, aztán egymás szavába vágva kérdezgették egymást mindenféléről. A férfiak közben kissé odébb húzódtak, mintha nem akarták volna, hogy az asszonyok minden szavukat értsék.
– Tudod az a baj, hogy a szegénynek kevés a becsülete, a cigánynak meg még kevesebb, de ha a kettő egybeesik, rég megette a fene az egészet – dohogta Jóska.
– Rajtunk csak az Isten segít – sóhajtott egy keserveset a másik, miközben elnyomta tövig szívott cigarettáját az e célra odakészített üres konzerves dobozban – mert mi még egymás kezét sem igen fogjuk meg.
– Nem-e?
– Nem egykomám, ahogy mondom, nem.
Jóska értetlenül meredt rá. A másik nagy hévvel folytatta:
– Emlékszel Zsiga bátyámra? Arra, akinek három fiát vitték el egyszerre intézetbe… úgy tizenöt éve… mert ángyommal együtt elmentek lakodalomba szombaton, oszt csak hétfő este keveredtek haza. A gyerekek meg addig be vó’tak zárva, a szomszédok bejelentették a tanácsná ’, oszt kedden má’ nem otthon aludtak.
– Megérdemelték. Aki a gyerekirül megfeledkezik a mulatság végett, az megérdemli.
– Persze, hogy meg, nem is azér’ hoztam én ezt most elő, hogy huzakodjunk rajta, hanem azér’, hogy ezek ott bent nőttek föl, sose kerültek haza. A csepp Zsiga akkor vó’t három éves, ott vó’t az addig, míg föl nem nőtt. Oszt mi lett belűle? Na mit gondolsz mi? – s a nagyobb nyomaték kedvéért egészen belehajolt a komája képébe, s úgy vágta ki, mint kártyázás közben az adu ászt – soha nem találod ki!… Bőrfejű… fajgyűlölő, pedig olyan fekete ma is, hogy a képébül csak a szeme meg a foga világít.
– Honnan veszed?
-Hát úgy szóltak az igazgatónak, az meg Zsiga bátyámnak, hogy a kis Zsiga a szkinhedekkel egy bandában jár és gyűlöli a cigányokat, ott árt nekik, ahol csak bír.
– Oszt megkérdezte-e tőle valaki, hogy mér’ bántja a fajtáját?
– Persze! – bólogatott erősen a másik – az igazgató. Megkérdezte, hogy mér’ állt be a bőrfejűek közé, amikor ő is cigány. És erre a kis Zsiga kikerekedett szemmel csak rámeredt és ennyit mondott: ”Ezt meg honnan veszi igazgató úr?”
– Ennél én különb történetet is tudok komám – szólt bele a beszélgetésbe egy nagypapa korú, őszes halántékú, testes öregúr, aki eddig nyitott füllel és tátott szájjal igyekezett részese lenni a két férfi beszélgetésének. Picit homlokába tolta tollas kalapkáját, majd így folytatta:
– Amit te meséltél fiam – bökött Robi felé kövér mutatóujjával – az félelmetes, de amit én mondok fiaim, az keserű.
A két férfi érdeklődve fordult felé.
– Világéletemben kupeckedtem, lovakkal kereskedtem…Semmi máshoz nem értettem, de ehhez nagyon… Nem is éltünk rosszul. A lányomat, Rozálkát tisztességgel férjhez adtam, a lakodalmán az egész falu ott vó’t. Igazi cigánylakodalom vó’t az – hej, van, aki még máma is fölemlegeti, ha meglát. Aztán jöttek az unokák. Az első fiú, Miklóska vó’t – az öreg szemére mintha pára ereszkedett volna, mikor azt mondta „Miklóska”…. Jött utána még három, de azok a nyomába se léphettek – legyintett húsos kezével a nyomaték kedvéért. – De Miklóska, az igen. Ő volt a szemem fénye, a mindenem. Azt gondoltam, majd ő veszi át tőlem a kupeckedést, ha megnő. Megtanítom mindenre, amit csak tudok – az öreg, ahogy beszélt, szemlátomást megfiatalodott. Mély ráncait az emlékek kisimították, szemének fiatalos tüze visszatért, s kalapkája is büszkébben hetyegett a fején. – De Miklóska nem, nem és nem. Nem akart kupec lenni – ütemesen csapkodta térdét, miközben ezeket mondta. – Ő csak olvasott, olvasott meg olvasott. Falta a könyveket, mindig tanult. Eleinte bántott a dolog, de idővel mindig csak büszkébbek lettünk rá. Ő volt a család esze. Mindent megértett, mindent megmagyarázott… csak azt nem, ami itt belül van – s öklével nagyot ütött mellkasára. Néhány másodpercig némán ült a feszült figyelem középpontjában, erőt gyűjtött, majd folytatta:
– Miklóska elment, itt hagyott… vissza se nagyon nézett… eleinte néha még telefonált… máma má’ azt se…
– De mér’?… Hova lett? – kérdezték szinte egyszerre az asszonyok.
– Pestre, az egyetemre.
– Egyetemre ? – csapta össze két kezét szinte rémülten a kerek arcú asszony. Aztán mivé lett?
– Orvossá… azzá lett… – lehelte az öreg. – Úgy sírtam, amikor a pakszust a kezibe adták, hogy most má’ doktor, akár gyógyíthat is, mint egy taknyos kölök.
– Rítt? – hüledezett Mari.
– Az örömtül… a szívem meg úgy reszketett, ahogy most fáj a bánattól.
– De mér’? – morogta Jóska – mér’ bánkódik?
– Azér’, mer’ azóta má’ nem jár haza. Má’ nem ismeri a fajtáját. Elfelejtette az utat az üvéihö’.
– Ne haragudjon rá, no, hát ő má’ másutt érzi jó magát – szólalt meg engedékenyen Jóska.
– Nem haragszok én – legyintett húsos kezével – dehogy haragszok, csak az a bolond szívem fáj érte. Mer’ tudja, ha az, aki föjjebb van, nem próbálja magával húzni azt, aki lenn kuksol, akkor az lenn is marad. Dicsőség, hogy kiemelkedett, de szégyen, ha elfelejti, hogy honnan.
Az öreg az utolsó mondatokat már inkább csak az orra alatt, földre szögezett tekintettel magának dünnyögte, de a hirtelen támadt csöndben mégis összesűrűsödött körülötte a levegő. A szellőzetlen helyiség és a kimondott szavak súlya rátelepedett a várakozókra. Mindannyian az ajtót nézték, a névtáblát bűvölték, hátha hamarább telik az idő, gyorsabban fogy a sor. A fejük fölött lógó neoncsövek időnként bele-belepislogtak az időtlenségbe, magukra vonva az egyre lankadó figyelmet.
Hirtelen kinyílt az ajtó. Egy testes asszonyság nyomakodott ki rajta. A kezében nagy gonddal egy papírt hajtogatott, ügyet sem vetett a várakozókra, míg elégedett arccal távozott.
Mari és Jóska szeme összevillant: „Mi következünk.” Egyszerre indultak a félig nyitott ajtó felé. Mari ért oda először. Finoman két ujjal megfogta , nehogy idő előtt becsukódjon, majd puha macskaléptekkel szinte besiklott az ajtón. Jóska szögletes, hangtalan mozdulattal követte a rózsás szoknya libbenését, s egy szempillantás alatt mindketten ott álltak a tágas szoba közepén. Hirtelen nem is vették észre az asszonyt, aki a forgószékben háttal nekik, egy számítógép előtt ült, s szinte beleolvadt az őt körülvevő irathalmazba. Nem vették észre, de azért köszöntek, mikor beléptek, ahogy illik. A gyámügyes hölgy fogadta, de nem fordult meg, csak hátra szólt:
– Üljenek le!
Mari és Jóska körbenéztek. Az ajtó mellett, közel a falhoz állt két rozoga faszék, lassan rátelepedtek. Mari eligazgatta a ruháját, lesimította a haját, megfogta Jóska kezét és ültek. Vártak.
A hölgy egyszer csak egy félfordulatot tett irányukba a székkel és rájuk nézett.
– Maguk azok?
Sem az arca, sem a hangja nem árult el különösebb érdeklődést, inkább csak rögzítette a tényt.
– Igen, mink … merthogy van lakás – bökte ki Jóska.
– Meg bútor – toldotta meg örömmel Mari.
– Milyen lakás? – csattant hidegen a kérdés.
– Hát… albérlet – szólt most már sokkal bátortalanabbul Mari – a bútor is jó lett ám – folytatta kis szünet után elbizonytalanodva.
– Maguknak fogalmuk sincs arról, hogy egy kétgyermekes család esetében mit regisztrálhatunk mi lakásként… – jegyezte meg éles hangon a gyámügyi előadó, miközben vállára terítette szürke pulóverjét. – Fogalmuk sincs…
– Igen tudjuk, tudjuk, hogy kicsi, de ezzel bírunk, ezt ki tudjuk fizetni – magyarázta Jóska.
– Majd egy kicsit összehúzzuk magunkat, aztán meg majd csak megsegít az Isten… ugye?- nézett nagy fekete szemével a „trónuson”ülőre Mari, egy biztató szót, egy bólintást várva. De az csak nem akart megérkezni. Helyette újabb kérdés vette célba:
– Aztán milyen az a bútor? A szemétdombról való ugye? – választ sem várva folytatta – Hát arról szó sem lehet! Abban nem lehet gyereket nevelni – s egy hirtelen mozdulattal visszafordult a számítógép felé.
– Higgye el, hogy jól elrendeztünk mindent – próbálkozott most Jóska.
A gyámügyes visszafordult:
– Jól? Majd én ismertetem magukkal, hogy mit jelent ebben az esetben, ha jól elrendezünk valamit. Hát nem biztos, hogy így.
– De most csak így tudjuk, mert a gyerekeket mi nem adjuk oda senkinek. Ők a mieink! – küszködött a sírással Mari. – Óvodába is, iskolába is járnak majd.
Jóska keze ökölbe szorult, de a felesége egy szelíd mozdulattal kisimította és csendre intette, mielőtt megszólalt volna.
A gyámügyes nagyot sóhajtott, s ettől a sóhajtól megkönnyebbültek mindannyian. Mintha ez a sóhaj elfújta volna a közöttük tornyosuló iratcsomagokat, a hivatal lélektelenségét, a hivatalnok szürkeségét, s egy pillanat tört része alatt olyan emberi lett minden.
– Na, jó, legyen! – szólalt meg engedékenyebb hangon a gyámügyes – próbáljuk meg, aztán majd meglátjuk. Még meglátogatom magukat.
Mari úgy ugrott föl, mint a gumilabda, s már pattant volna oda a másik asszonyhoz, hogy megköszönje, hogy hálálkodjon, de a megpakolt íróasztal pöffeszkedve útját állta. Nem is lett volna értelme. A pillanat varázsa már messze járt, sebtében lerakta ajándékát, tovatűnt és nem tér vissza soha többé.
Amikor újra kiléptek az utcára, a házak már vígan fürödtek a napfényben. A lubickoló boldogság néhány csöppje most őket is elérte. Vidáman, könnyű szívvel lépkedtek egymás mellett. Az utca zaját nem is hallották, csak a nyárvégi zsongást érezték minden idegszálukban, a jövő reményét dédelgették sejtjeikben.
– Akkor most, hogy lesz? – húzódott közelebb Mari Jóskához.
– Hát hogy lenne? Ahogy elgondoltuk, úgy lesz! – válaszolta meggyőződéssel a férfi. Most bemegyünk anyámékhoz a gyerekekért, oszt indulunk haza. Holnap megkeressük az óvodát, iskolát, aztán beíratjuk őket. Utána meg benézünk az üzembe is, mert azt mondták, lesz fölvétel.
Mari némán tudomásul vette az előttük álló feladatokat, mert tudta, hogy Jóskánál okosabbat még ő se tud kitalálni. Hamarosan beléptek a kis sárga, omladozó vakolatú vályogház kapuján. Az udvaron, a kútnál épp egymást locsolták friss hideg vízzel egy horpadt vödörből Kismari meg Jósti. Azonmód vizesen, sarasan rohantak és ugrottak szüleik nyakába.
– Jól van, no! – búgta az anyjuk a gyerekek fülébe – látjátok, hogy jöttünk, ahogy megígértük.
– Össze vagytok pakolva? – kérdezte az apjuk. Akkor Jósti hozd a biciklit, felrakunk rá minden csomagot és már itt se vagyunk.
A gyerek fürgén pattant és már tolta is kifelé a kerékpárt a fészerből, egyenesen az apjához. Egy harmincas, bajuszos, testes férfi ballagott a nyomában, a keze olajos volt, azt törölgette egy piszkos rongyba.
– Hát te Miska? – rikkantott felé Jóska vidáman.
– Épp hogy kész lettem a biciklivel, leesett róla a lánc, azt tettem vissza – felelte bosszúsan a másik.
– Aztán ezér’ vagy ilyen paprikás?
-Nem ezér’… Mindenért – dohogta az orra alól, miközben az olajos rongyot mérgesen összegyűrte és a ház sarkára hajította.
– Mi az a minden?
– Ez a tetves világ, ez az a minden. Úgy rossz, ahogy van.
Keservesen beszélt, keserves volt hallgatni, így aztán Jóska nem is hagyta annyiban.
– Mondd már ! – nógatta türelmetlenül.
A férfi nehezen fogott hozzá, mintha szorították volna a gégéjét, úgy szűrte a szavakat.
– Hát máma vó’tunk bent a gyerekkel, hogy megvizsgálják, mehet-e iskolába .
– Aztán? – sürgette Jóska .
– Aztán azt mondták, hogy ügyes meg eszes, csak még éretlen az iskolához vagy mi a fene. De hát mondom a tanítónak, az én fiam nem hülye, hadd kezdje meg az iskolát, ne tartsák vissza. Az meg csak magyarázott, hogy nem az eszivel van baj, hanem még gyenge, erősödni kell neki, hogy jobban bírja majd az iskolát. Én meg begurultam, oszt’ megmondtam neki nyíltkereken, hogyha hét évesen kezdi az iskolát, akkor nem lesz ideje befejezni. Az meg csak rám meredt: Miért?
– Hát megmondtam neki, hogy azér’, mer’ nálunk az a férfi nem férfi, akinek 15–16 évesen nincs asszonya. Ez a szokás. Én is így csináltam, apám meg öregapám is.
– És jó volt az magának? Iskolázottság, szakma nélkül? – kérdezte tőlem olyan szelíden, hogy legszívesebben világgá szaladtam volna szégyenletemben. – Nem vo’t jó, dehogy vo’t jó, most se jó – az utolsó szavakat már csak kitalálta Jóska, mert a másik lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel közben hátat fordított, s lassú léptekkel visszaindult a fészerbe.
– Menj utána! – szólt halkan Mari.
Jóska egy pillanatig habozott, majd jobb kezével keményen megragadta az időközben fölpakolt biciklit, a bugyrok tetejére a ballal még felültette a két gyereket és elindult velük a kifelé vezető keskeny úton. Mari szótlanul követte, s nagy gonddal behúzta maguk mögött az ócska kaput. Útközben sokan megállították őket az övéik közül. Kérdezősködtek erről – arról, dicsérték vagy éppen korholták őket. Ők azonban senkivel és semmivel nem törődtek, csak az előttük álló utat látták. A hold lassan már búcsúztatta a napot, s a csillagok végtelen gyöngysora szegélyezte az eget hazafelé. A gyerekek már el-elbóbiskoltak a biciklin. Mari és Jóska csak néha váltott halkan egy-két szót, hogy ne zavarják őket.
Az út mindannyiuknak hosszú volt, és fárasztó.
A csönd puhán átölelte őket, a meg-megélénkülő friss szél elsimította a gondok redőit, és a befelé hulló szavak elpihentek a gondolatok bársonyszőnyegén.
Bán Szabó Laura a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Az út hazafelé (fh. festmény: F. C. Cachoud)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
