Hajnal Géza: Ostromnaplók a karantén idején
Zimándi Pius, a premontrei krónikás
A békecsók egy ideje elmaradt, aztán a következő héten már misére és dolgozni sem mehettem. Számítva a korlátozásokra, a szervita templomból egyenesen a Rózsavölgyi könyvesboltba siettem, hogy megvegyem Zimándi Pius ostromnaplóját.[1] Már régóta terveztem, és úgy gondoltam, a vastag kötet vigaszt nyújt majd a világjárvány idején. Írója a háború utolsó- és a forradalom évében naplóírásba,[2] én meg az ötvenhat után születettek legnagyobb válságának gondolt időszakban az olvasásukba kezdtem. S valóban vigaszt nyújtottak az egykori premontrei szerzetes krónikái. Egy intelligens, művelt és szerény férfi alakja bontakozott ki előttem, előbb harmincöt, majd negyvenhét éves korában. A korábban megjelent 1956-os naplót és a 2015-ben kiadott ostromnaplót is többen méltatták, beszélgetéseket tartottak róluk, ám tudomásom szerint a kettőről együtt nem folyt még diskurzus. Pedig a szerző tizenkét év alatt rengeteg viszontagságon ment keresztül, ami természetesen az egész magyar társadalomra érvényes volt azokban a vérzivataros években, ám az ő esetében egyértelműen csak veszteségek mutathatók fel a Horthy-korszaktól a koalíciós időkön át a Rákosi diktatúráig ívelő folyamatban. Hogy mi mindent veszített, azt mindjárt feltárom, mert magamnak is utána kellett járnom a később napvilágot látott kötet hiányosságának folyományaként. A háborús napló előszavát Zimándi unokahúgának lánya, Eschbach-Szabó Viktória írta, szépen egybegyűjtve a szerző élettörténetének fő állomásait, a családi vonatkozásokat és néhány kedves személyes emléket. Az utószó írását a kiadó a történész Ungváry Krisztiánra bízta, részint mint a korszak avatott kutatójára, részint pedig mint népszerű közszereplőre, aki néhány keresetlen mondattal vélhetően fokozni tudja az eladott könyv példányszámát. Hogy ez bekövetkezett-e, nem tudom, de tény, ha a naplóról keresünk információkat a világhálón, szüntelenül Ungváry megállapításaiba botlunk. Ez pedig baj, mert félrevezető. Véleményem szerint a történész dolga lett volna a naplót és szerzőjét elhelyezni az adott történelmi korban, amit becsülettel el is kezdett a háborús veszteségekről és a háborús naplókról szólva, majd egy hirtelen irányváltással áttért a zsidókérdésre és Zimándi Pius általa feltételezett antiszemitizmusára. Miközben egy sort sem írt arról, kik voltak a premontreiek, mit kerestek Gödöllőn, hogyan éltek, mit tanítottak, mi volt a szerepük a társadalomban. S ha nem volna a járvány, s az interneten megtartott óráim és végtelen hosszú online értekezletek után elsorvadó társaséletünk helyett nem Zimándival és a premontreiekkel foglalkoztam volna az elmúlt hetekben, nekem sem lenne fogalmam se minderről. Ungvárynak a napokban Horthy Miklósról megjelent kötete kapcsán ült le vitatkozni Szakály Sándorral,[3] ahonnan két tételmondatot idézek: „a múlt értelmezése részben a mának szól”, illetve „önmagában értékítélet, hogy ki milyen forrásokat használ”, és ehhez teszem hozzá, hogy miről ír és miről hallgat. Vonatkozik ez Ungváryra és Zimándi Piusra egyaránt. Az előbbi a fent felsorolt tételek elhallgatásával megnehezíti az olvasó dolgát a szöveg hátterének megismerésében, az utóbbi viszont szerénységből, óvatosságból, olykor mások védelmében nem írt le mindent, amit leírhatott volna. Micsoda különbség!
Haladjunk sorjában! A premontrei egy kanonokrend, tagjai Szent Ágoston regulája szerint élnek, alapítójuk Szent Norbert (az 1100-as években magdeburgi érsek), jövőre ünneplik fennállásuk 900. évfordulóját. Végtelenül leegyszerűsítve, korban és felfogásban is a ciszterciek és a ferencesek között kereshetjük a helyüket, voltak birtokaik és perjel vagy prépost vezeti a közösségeiket, különleges esetben apát a monostoraikat, de a nép körében élnek és dolgoznak, s jó ideje iskolákat tartanak fent. Nem klasszikus tanítórend, mint a piarista, de az iskolát az egyik legfontosabb örömhírt átadó közegnek tekintve, tagjaikat kiváló tanárokká és pedagógussá képezték. A Trianon előtti Magyarországon számos rendházuk és iskolájuk meghatározó lelki és szellemi központként működött.[4] Már ezek a tények is kikerülhetetlenek ahhoz, hogy követni tudjuk a magyar–latin szakos, gyorsírást is oktató fiatal tanár jegyzeteinek jó részét, ám az már szinte nélkülözhetetlen információ, hogy éppen az ország feldarabolása miatt telepedtek le Gödöllőn 1924-ben és épült meg 1928-ra az anyaházuknak tekintett jászóvári rendház másolataként az új iskolaépület a konviktussal a rendházukkal együtt. Részeként a klebersbergi iskolaépítő és -teremtő kultúrpolitikának, s gondoskodva a szülőföldjükről elüldözött családok gyermekeinek taníttatásáról. Csak így érthetjük meg, hogy miért voltak ott kassai, nagyváradi vagy éppen délvidéki diákok, akik szenvedéseiről vagy menekülésük történetéről rendszeresen beszámoltak szeretett tanáruknak. Aki ráadásul saját maga is trianoni menekült sváb család gyermekeként lett bácsalmási lakos tizenéves korában. Ablonczy Balázs fel is hívta a figyelmet Ungváry Krisztián tévedésére, miszerint a német anyanyelvű, kisemmizett Zillicheket (Zimándi eredeti családneve) a magyar keresztény középosztály képviselőjének tekinteni botorság.[5]
A koronavírus szabályozásának lényege, hogy minimálisra szorítsuk a kontaktusok számát, ám levegőzni szabad, így ezt kihasználva különböző helyeken tettünk sétákat feleségemmel az elmúlt két hónapban, s mikor végeztem az ostromnaplóval Gödöllőre is elautóztunk. Napjainkban a Szent István Egyetem központjaként működő főépületet körbejárva, egészen mélyen átélhetővé válik minden részlet a szerzetesi krónikából. Mit jelenthetett ebben az impozáns épületben középiskolás fiúkat tanítani és egy kétszobás lakásban élni, majd onnan egyre kisebb helyiségekbe szorulni a második emeletről a pincéig, egyre többekkel összezsúfolva, másokat menekítve, miközben körülöttük mindenhol lőttek, bombáztak, s az ablakból látható állomáson föl-le vonultak a legnagyobb hadosztályok szállítmányai. Majd bekövetkezett az elűzetés is a szovjet hadsereg jóvoltából; Zimándi néhány társával előbb a szalvatoriánus nővérek házába költözhetett át Máriabesnyőre, odahagyva bútorait és könyvtárát. S talán ez sem könnyen megérthető a mai olvasó számára, hogy a személyes közlésekkel csínján bánó, fegyelmezett szerzetes miért kesereg folyvást ezek fölött. Mert egyébként csak „ház”-ról ír, s ha nem látjuk, mekkora, miért épült és hol, akkor nem élhetjük át vele a tragédiát, hogy a kidobásukkal ezek a szerzetesek egyszerre veszítették el otthonukat, munkahelyüket, fennköltebben szólva tanári hivatásukat, mindenüket, ami célt szabott addigi életüknek. Olyan volt ez számukra, mint parasztnak a földjét veszítenie. Körülbelül ennyi maradt ki az utószóból, de nincs okunk keseregni, mert Zimándi szövege minden másban kárpótol.
Életének besnyői színhelyeit jól ismertük már régebbről, de azért azokat is körüljártuk. Néhány hét után a nővérek házát is lefoglalta a felszabadító hadsereg, így a szomszédos kapucinusoknál találtak menedéket a premontreiek. Séta közben morfondíroztam el azon is, hogy a zsinat előtti egyház hierarchikusabb felfogásában mekkora társadalmi különbség lehetett Szent Ferenc csuhásai és a fehérreverendás kanonokok között. Zimándi szereplői mindkét rendből a krisztusi parancsnak engedelmeskedtek a zúgolódás nélküli elfogadással és a rászorultak befogadásával.
Maradva még a szerző személyénél és veszteségeinél; a háború utáni években a Budai Nagy Antal Gimnázium jogelődjébe, Budafokra került iskolaigazgatónak, ahol a premontreiek 1937 óta tanítottak. Az egyházi iskolák államosítása után 1948-tól a Norbertinumban, a rend főiskolájának épületében a Horánszky utcában lakott, majd jött 1950, a szerzetesrendek feloszlatása, s a segítségére siető jóbarát, egykori premontrei diák Rónay György, akiknek rózsadombi lakásában a néhány hétre tervezett megbúvásból tíz évi rejtekben élés következett. A Horthy-korszakban egy nagy tekintélynek örvendő szerzetes paptanárból a Rákosi-érában egy időre bujdosó számkivetett, a hivatalos társadalmon kívülálló ember vált. Ezt nem azért tartom fontosnak leszögezni, mert elfeledkeznék arról, hogy emberek milliói ne vesztettek volna ennél sokkal többet is – akár a puszta létüket –, hanem hogy láthassuk a két naplószöveg fogalmazójának megváltozott helyzetét. Külön érdekesség, hogy míg a szerző egzisztenciális körülményei gyökeresen megváltoztak, addig térben mindkét eseménysort szinte „páholyból” szemlélhette: a front Gödöllő körül hullámzott hetekig, és rendszeresen bejárt Pestre is körülnézni, míg 1956-ban a Rózsadombról tekinthetett a városra, gyakori sétákat téve a legfrekventáltabb helyszíneken is. Nekem pedig „koronavírusos” sétáinkat folytatva csak fel kellett idéznem régebbi olvasmányaimat, hogy a térkép összeálljon a fejemben: Zimándi Pajzs utcai „ideigenes” otthonában egy-egy sarokra lakott a forradalom emblematikus alakjaitól. Bibó István Berkenye utcai házától pár száz méter választotta el csupán. Illyés Gyulától, akit látott is kenyérért sorban állni a Margit körúton október 27-én (amiről az író is megemlékezik a maga naplójában,[6] mikoris Jékely Zoltán, Borsos Miklós és Bibó István segített felvinni a meredek utcán a bevásárlást…) sem volt távol, hiszem Illyésék a forradalom első napjaiban a testvérééknél húzták meg magukat a Gül baba és a Vérhalom utca sarkán, mielőtt november elején visszaköltöztek volna Józsefhegyi utcai házukba. (Külön érdekesség, hogy Zimándi posztumusz könyveinek harmadik kötete a Kodolányi Jánossal folytatott évtizedekig tartó levelezésének gyűjteménye, akinek író-politikus unokaöccse ma ebben a házban él, lévén Illyés Gyula lányának férje…) És végül, a naplóban rosszul pozícionált (Zimándi a Vérhalom tér 7. számú házba helyezi a valójában a Cserje utca 21. lakó kommunista vezért) Kádár János is egy kőhajításnyira élt a krónikástól. Őt rengeteget emlegeti, de vélhetően soha nem láthatta a környéken.
Még egy párhuzamot vélek fölfedezni a két napló esetében Zimándi Pius „kint is vagyok, bent is vagyok” szerepéről. Az ostrom idején előbb egy épületben, majd egy ideig egy szobában él Dálnoki Miklós Béla lányával, annak férjével és újszülött gyermekükkel, mialatt Dálnoki a debreceni ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke lesz, tehát a történések aktív résztvevője. Lánya családjával a nyilasok elől menekült a premontreiekhez, mivel a tábornok Horthy félreállítása után átállt a szovjetekhez.[7] Zimándi Kiss-sel többször jár Gödöllőn, hogy orosz parancsnokoktól tudakozódjanak Dálnokiról, és a maguk helyzetén javítsanak a rá való hivatkozással. 1956-ban pedig Rónayék lakása is betölthetett egyfajta hírközponti funkciót, még ha nem is a forradalom napjaiban, mivel akkor a házigazda feleségével a Mátrában üdült, és jó időre ott is ragadt, hanem már a „kádári konszolidáció” kezdetén, amikor november közepén Rónay Györgyöt beválasztották az Írószövetség elnökségébe. Mindezeket Litván György az ötvenhatos napló előszavában így fogalmazta meg egy pontos mondatban: „Nála a bennfentes tájékozottság a kívülálló tekintetével, szemléletével és valóságérzékével párosul.”
Az ötvenhatos naplószöveg egyetlen bejegyzés erejéig kapcsolódik a háborús napló helyszínéhez, egyben szerzőjének elveszett múltjához, illetve múltbeli és jelen idejű hangulatához: „Ma délelőtt meglátogattam Mécs Lászlót Máriabesnyőn. Gödöllőig a HÉV-vel mentem, onnan az országúton gyalog a besnyői kegytemplomig. Már a HÉV-ről láttam, hogy az oroszok még megszállva tartják az agrártudományi egyetemi diákszállót, a Király-park közelében, az országúton pedig egymás után robogtak el mellettem, tizenkét év előtti emlékeket ébresztgetve bennem. Akkor az oroszok kiraktak bennünket a házból, és a máriabesnyői kapucinus kolostorban kaptunk ideiglenes lakást. Sokszor járkáltam akkor az országúton. Akkor is tél, most is, akkor orosz katonák, most is, de akkor valahogy bizakodóbban intett felénk a jövő.”
A krónikás társadalmi és térbeli helyeinek rögzítése után a fenti idézet is átvezet magukra a naplószövegekre. Nagyon érdekes, hogy már a háborús naplóban is rendszerezi az eseményeket, az 1956-os szövegben szinte már újságszerűen, kvázi rovatonként strukturálja a híreket. A legnagyobb részt mindkét naplóban a politikai híreknek és a harci eseményeknek szenteli, forrásai elsősorban az újságok, heti- és napilapok cikkei, valamint a rádióadások. Mindkét időszakban megvannak a kedvesebb lapjai és rádiói, de alapvetően mindenevő. Forrásait túlnyomórészt pontosan meg is adja. A rádióban elhangzott szövegek, főleg a háború idejéről csak hiányosan maradtak fent, Zimándi gyorsírással lejegyzetelt beszámolói így a ma történészeinek is forrásul szolgálnak például a nyilasok időszakáról. Igazi értelmiségire vall, hogy egy témáról is minden lehetséges forrást feltár, és az alapján elemez, dönti el, mi igaz, és mi nem az. Szüntelenül mérlegel és kritikus a számára hitelesebb hírforrással szemben is, például egy ötvenhatos bejegyzésében: „A Népszabadság mai száma kioktatja az angol rádiót, és ez egyszer igazat adok neki. A forradalom heteiben Amerikát nem tudtam hallgatni, de a Szabad Európa rádió bizony sokszor fölöslegesen heccelt és uszított bennünket. Ha ilyesmit hallok, nem tudok megszabadulni attól az elképzeléstől, hogy aki ezt beolvassa, utána beül jó meleg szobájába, dúsan megrakott asztalához, szabad idejében pedig éli világát, mi pedig itt állunk a szép-, szabadság- és egyéb hiányokban, rosszul vagy sehogy sem fűtött szobákban, szerény koszton, és ezer és egy lelki és anyagi gond közepette. Könnyű a kerítés mögül hetvenkedni. És ami a legjobban meglepett, a londoni rádió hírszolgálata sem mindig megbízható, ezt most tapasztaltam, amikor híreinek java rólunk szólt. Pedig még ez – az angol rádió – a legkomolyabb külföldi adás.”
Egészen kimagasló abban, mennyire tisztán, okosan gondolkodott, és a tévedések, torzítások nagy többségét kiszűrte. Sokszor napokkal később visszautalt egy-egy hibára, álhírre. Erre példa alábbi bejegyzése: „Egy rémhír szerint 120 ezer felkelő van a Bükkben. Én nem hiszem ezt el, és eszembe jut egy barátom szellemes mondása: »Borzasztó, már a rémhírek sem megbízhatók.«”
Gyakran a politikai hírek alrészeként szerepelnek az egyházzal kapcsolatos fejlemények, ezeket, ha teheti személyes közlésekkel egészíti ki. Zimándi haditudósítóként is megállta a helyét, részben az utókornak is ellentmondva, hogy tudniillik félt volna (időnként gyávaságot is említenek vele kapcsolatban), hiszen életének elengedhetetlen része volt, hogy jelen legyen az események sűrűjében. Ha félt is, legyőzte félelmét! Számtalanszor nem kellett volna Pestre utaznia a bombázások idején, és ötvenhatban is nyugodtan otthon maradhatott volna, de valami belső hangnak engedelmeskedve kitette magát a veszélynek, hogy tudósíthasson. Meg is fogalmazza ezzel az attitűddel kapcsolatos kulcsmondatát a forradalom napjaiban: „egyformán dolgozott bennem a kíváncsiság a biztonságkereséssel.” Leírásai pontosak, ellenőrizhetők, s nem csak a képet láttatja, hanem hozzákapcsolja az utca emberének szavaitól az ágyúdörgésig a hangokat, a hőmérséklettől a fényekig minden megfigyelt apró részlet érzeteit. A testében-lelkében megforgatott tapasztalatok mellé építi szövegeibe a barátok, ismerősök leírásait, közléseit, ostrom idején a leveleiket, ötvenhatban a telefonbeszélgetéseket is. Külön figyelmet érdemelnek az aktuális viccek és bemondások, melyek még átélhetőbbé teszik a kor hangulatát. A személyes közlések egészen ritkák egy átlagos naplóhoz képest. Nem saját magával foglalkozik, hanem a világra nyitott és az emberekre kíváncsi az adott történelmi helyzetben. Sok tucat oldal leírása után említi először a tanítást mint alaptevékenységét, akkor is inkább arról morfondírozik, mi hogyan lesz a háború poklában, ám nem ír módszerekről, osztályokról, osztályzásról. Ahogy a papi tevékenységéről szóló szövegek is ritkák, érdekes módon az „átkosban” még többször említi, hogy misézett, vagy részt vett az első „szabad” feltámadási körmeneten, de ha nem tudnánk róla, hogy pap és szerzetes, tőle magától nem könnyen informálódhatunk erről. Az ötvenhatos naplót egyértelműen volt diákjainak szánja, az viszont nehezen megfejthető, hogy az 1944/45-ös krónikát milyen közönségnek írta. Mások is felvetették már ezt a kérdést, a válasz lehet, hogy örökre titok marad.[8]
Többször végiggondolva a felsorolt tematikát, a szövegek mélyére nézve újabb és újabb hasonlóságokat is megfigyelhetünk a szerző változatlan világszemléletében. A második világháború idején Horthy Miklós feltétlen híve (ami önmagában nem jelent sem antiszemitizmust, sem egyéb gonoszságot, s egybevág a társadalom nagy részének szimpátiájával), bő tíz évvel később pedig Nagy Imréé (ami semmilyen helyeslését nem jelenti a kommunista eszméknek, netán a padlás-lesöpréseknek), egyiküknél sem aggodalmaskodva a két politikus vitaható döntésein, cselekedetein. Ugyanakkor mindkettőért aggódik lemondatásuk után. Egyikükről sem tudja, hova lett. Érti a politikai folyamatok sajátosságait, és az ezzel járó vezető szerep gyakorlójának kihívásait. Nem fanyalgó értelmiségiként tekint rájuk, hanem egy adott történelmi korszakban egy nemzetet vezetni képes államférfiként. Leegyszerűsítve úgy fogalmazhatunk, hogy Zimándi konzervatív volt a hatalomtechnikai kérdésekben, s mindkét esetben a magyar állam függetlenségének kivívása foglalkoztatta. Ugyanakkor egyházi ügyekben pedig meglepően rugalmas volt, és leírta másoktól eltérő véleményét Mindszentyről is: „Ez is lehetetlen helyzet. Mindszenty vagy mondjon le, vagy jöjjön ki az amerikai követségből, de így nem lehet egészségesen kormányozni az egyházat, hiszen megközelíthetetlen.” Hozzáállása pragmatikusnak mondható, az egyház politikai érdekérvényesítéséről például ezt írja: „Általában a katolikusok közt igen gyönge a helyzet, vezető egyéniség egyáltalában nincs, és ha párt lenne, és bejönne, igen vegyes és csekély értékű társaság lenne az. Egy leendő kereszténydemokrata pártnak egyszerűen nincs garnitúrája.” Egyértelműen elítéli szövegeiben a békepapokat, miközben az örömhír továbbadását tekinti az egyház fő feladatának, és nem helyesli a politikai szerepvállalást. Az alábbi idézetben kifejezetten kritikus: „Hadd említsem meg, ha már újságokról van szó, Hamvas csanádi püspök balkezességét. A sztrájk első napján a Népszabadság közli Hamvas püspök pásztorlevelét, amelyben többek között elítéli a sztrájkot is. A körlevél papoknak szólt, tartalma nem volt rossz. De: amikor a magyar munkásság küzd az egyházüldöző és vallásellenes kommunizmus ellen, és ebben a küzdelemben egyik fő eszköze a sztrájk, akkor a sztrájkoló nép a sztrájk első napján az egyházüldöző és vallásellenes kommunistapárt hivatalos lapjában egy katolikus püspök felszólítását olvashatja arról, hogy ne sztrájkoljon. Persze, Hamvas nem a Népszabadság számára írt, de tízéves tapasztalata megtaníthatta volna arra, hogy a kommunisták mindent felhasználnak a maguk céljaira. Mért nem marad a körleveleiben szigorúan vallási téren? Okosabb lenne, ha Krisztust prédikálná, mint ha politizálna. Lám a Grősz pásztorlevelét és beszédét sem sztrájk idején, sem előbb nem közölte, mert ebben az van, hogy őrizzük a nemzet egységét, és imádkozzunk, és hogy a népek sorsa Isten kezében van. El tudom képzelni, milyen zokszavak kíséretében olvasták a munkások Hamvasnak a kommunisták által jól időzített szavait.”
Vagyis a magánéletben folyamatosan politizáló szerzetes tökéletesen el tudja különíteni a politikáról (természetesen beleértve a társadalmi folyamatokról) való gondolkodást a politikai cselekvéstől. Ez a kritikus, ha tetszik gondolkodó hangvétel is oka lehetett, hogy diákjai annyira szerették. Azt nem láthatjuk, ő mit írt vagy mondott a fiúknak, ám a tőlük érkező levelek stílusa meglepően közvetlen, baráti hangvételű volt. Erre találhatunk magyarázatot a neves jezsuita szerzetes, Beöthy Tamás nekrológjának szövegét olvasva: „1937 őszén Gödöllőn találkoztunk. 8 évig osztályfőnököm, sokáig prefektusom, 37 éve apám, anyám, barátom. Kapcsolatunk hatását nem tudom felmérni. Valódi pedagógus volt. Isten munkatársa, aki Isten arcát kereste bennünk, azt segítette kibontakozni. Bízott a bennünk rejlő, csírázó isteni jóságban, ezt szerette igen meleg szeretettel, szeretetével életre, gazdag, teljes élet élésére serkentette. Mindig biztatott, bátorított, lelkesített. szeretett. Szobája nyitva állt előttünk, akár bent volt, akár nem. Asztalánál dolgozott, imádkozott vagy olvasott rádiószó mellett. Nagyon sokat dolgozott, már akkoriban vázolta Péterfy-könyvét.[9] Mi meg a szőnyegen játszottunk, vagy újságját, könyveit bujkáltuk. Beszélt szülőföldjéről, Bezdánról, majd Bácsalmásról, kalocsai jezsuita diák koráról, munkájáról, szüleiről, családjáról, terveiről. Szíve és füle is nyitva állt, ha beszélgetni akartunk. Korgó gyomrunkra is gondolt: hazai kolbásszal, szalonnával, süteménnyel, itókával kínálgatott. Nem félt, hogy titkait kikutatjuk, dolgaiban kárt teszünk. Bízott bennünk, s bizalmára méltók akartunk lenni. Mindene rendelkezésünkre állt.”[10]
Ahogy már említettem, az 1944/45-ös napló bőséggel tartalmazza a szétszóródott „fiaitól” érkező leveleket, melyeket legtöbbször nem kommentál, csak közöl. Ezért is érthetetlen, miért gondolja Ungváry Krisztián, hogy a tanár egyetért egyik diákjával, aki a zsidókérdésről értekezett. Írnak a fiúk a számukra is furcsa koedukációról – egy nyolcadikos például így: „Két lánytanulónk is van. Nekem nem tetszenek, de megzavarták az osztály zömét.” Egy hatodikos pedig így: „Az osztályunkban van négy lány vendégtanuló is. A tanárok mérlegelik a helyzetet, és nem pofoznak mindjárt.” Sokan a munkájukról írnak, amit végzős diákként kell végezniük, és a premontreieknél megszerzett tudásukkal legtöbbször ők lesznek a munkairányítók vagy éppen a gazdák könyvelői. Van, aki egész hosszú értekezést küld családja hetekig tartó meneküléséről a front elől, tele megfigyelésekkel, leírásokkal és persze harccal az életben maradásért. Tizenhét-tizennyolc éves fiatalok hetek alatt értek fiérfivá a háborúban, ma, tisztelet a kivételnek, egy végzős egyetemista nem tudna olyan szabatos stílusban helyzetleírást adni, ahogy ezek a fiúk tették.
Amellett, hogy a naplóíró nem kommentálja vendégszövegeit, és viszonylag távolságtartó stílusban ír, sokszor érzékelhető a kíváncsiságával együtt járó rácsodálkozás is. Ezeknél a részeknél látható igazán irodalmi vénája, például mikor a megrökönyödését próbálja leplezni, ahogy leírja az orosz katonákkal teli gödöllői kastély bejárását, látva a főkapun kilépő szovjet tisztet ott helyben leguggolva a nagydolgát végezni. Egykedvűen teszi hozzá: ide azelőtt Ferenc József járt nyaralni, na meg Horthy Miklós. A szövegből süt az irónia. Mindezzel együtt a német és az orosz katonákról leírt véleménye nem az előítéletein alapul, hanem a megfigyelésein és a tapasztalatain. Nem válogat a történeteiben, semmi tendenciózusság nincs e tekintetben, figyel, beszélget és lejegyez. Újra elgondolkodhatunk: lövöldöző, részeg, olykor szadista stb. katonák cselekedeteit ki tudná ma objektíven megítélni, mikor sokkal kisebb vélt vagy valós sérelmek fölött sem tudunk napirendre térni? Egyértelmű a szimpátiája a németek iránt, de a cselekedeteiket ítéli meg, nem elhallgatva például visszavonuló egységeik pusztítását, gyújtogatását és fosztogatását. Tiszta lappal fogadja az oroszt is, kíváncsian tekint rájuk, és ha tisztességesek, azt is mindig leírja. Ötvenhatban már egyértelműen elutasítja a szovjet hadsereget, de egyes katonákról, akik elpusztulnak a Molotov-koktéltól kiégett tankokban, vagy emberségesen viselkednek a magyarokkal, szintén képes elismerően írni.
Két föntebbi állításomat megismétlem, kifogásolva a zsidókról írt részek Ungváry-féle (félre)értelmezését: 1. Zimándi többségében nem kommentálta a diákjai szövegét, 2. nem voltak előítéletei emberekkel vagy népcsoportokkal szemben. Véleményem szerint a szerzetes egyetlen szalonképtelen megjegyzést sem tesz a választott nép fiaira, a zsidókat éppúgy a tetteik alapján ítéli meg, akár az oroszokat, németeket vagy éppen a magyarokat. Teljesen világos, hogy a nyilasokkal semmiben nem ért egyet, s abban pedig semmi kivetnivaló nincs, hogy a munkára elvitt németet vagy magyart éppannyira sajnálja, mint a zsidót. Érteni vélem Ungváry aggodalmát, hogyha tudta, hogy a halálba mennek ezek a szerencsétlen emberek, akkor nagyobb részvétet illett volna mutatnia, de mára ez is közhellyé vált: Auschwitz után minden megváltozott. Nem önmagában csak a megtörténte, hanem a róla való tudás birtokában is. Ám Zimándi szövegeiből elég nyilvánvaló, hogy ő a holokauszt borzalmáról nem tudhatott, csak olyan pletykaként, ahogy sok minden másról. Nem érzem a hozzáállást semmivel távolságtartóbbnak a zsidó szenvedéssel kapcsolatban, mint bármilyen más tragédia kapcsán, amiket leír. Leszakított fejű gyerekről, az utcán szanaszét heverő, tagjaikra szakadt hullákról is beszámol bármiféle sajnálkozás, hatalmas tirádák nélkül. Ahogy a már idézett ostromnaplóról szóló beszélgetésen is elhangzott, ennek a szövegbéli távolságtartásnak más háttere lehetett, mint valamely népcsoport utálata. Érdemes elmélyülni azokban a részekben, amikor szomorkodik tehetséges zsidó írók halála felett, vagy megemlíti azokat, akik bátran felszólalnak egy-egy vitában az Írószövetségben. És ugyanígy, elmarasztal tehetségtelen, másoknak ártó zsidókat. De ne tévedjünk: Rákosi Mátyást egyszer sem a származása miatt bírálja, hanem mert gazember. (Ilyen dehonesztáló kifejezést a kimért úriember Zimándi maga persze nem írt le.)
Ungváry azt is a szemére veti a szerzőnek, hogy megkülönbözteti a magyart a zsidótól. A szerbtől és romántól éppúgy, ami egy olyan többnemzetiségű faluban, ahol Zimándi felnőtt, a világ legtermészetesebb dolga volt. A megkülönböztetés nem azonos a kirekesztéssel. Végakarata szerint a temetésén németül, magyarul és szerbül hangzottak el a Miatyánk sorai. Utolsó érvemet Zimándi antiszemitizmusa ellen nem az ő szövegéből veszem, hanem Litván György soraiból a forradalmi napló előszavából: „A krónikás szerző tisztessége, egykori erőfeszítése és nyilvánvaló szándéka – úgy éreztük – a mai közreadókat arra kötelezi, hogy a napló teljes szövegét közöljék, minden lényegbevágó kihagyás és változtatás nélkül (leszámítva a véletlen szóismétlések elhagyását és a mai helyesírási szabályok érvényesítését). Ebből az elvből következett az is, hogy nem pontoztuk ki az ismert közszereplőkre vagy írókra tett csípős-ironikus megjegyzéseket vagy a róluk szóló sztorikat és pletykákat sem, mert ezek hozzátartoznak Zimándi előadás- és szemléletmódjához, és – ezt nyomatékosan állíthatjuk – nem rosszindulatúak.” Maga a történész, aki öt évet húzott le Kádár börtönében, s akinek édesanyja a holokauszt áldozata lett, vajon vállalta-e volna egy antiszemita szerzetes naplójának szerkesztését és kiadását, az előbbihez hasonló elismerések felsorolásával? Aligha.
Ahogy már említettem, Zimándi Pius második naplóját volt diákjainak szánja, ugyanakkor csak a több századik oldalon említ először tanítványt, addig mélyen hallgat róluk, pedig tudható, hogy kapcsolatban állt többükkel is. Informátorokról, hírforrásokról ír. Csodálatos, ahogy ráérez, sorsfordító események fognak történni az adott évben, ugyanakkor itt is tapasztalható valamiféle érzéketlenség a részéről a társadalmi feszültségek iránt, hiszen egyáltalán nem tesz említést az emberek nélkülözéséről, a valóságos nyomorról, holott tudjuk, hogy például az egyetemi tüntetések eredetileg nem a politikai rendszer megdöntéséért, csak a jobb életkörülmények és szabadságjogok eléréséért kezdődtek.[11] Nagyon óvatosan indul a szöveg, majd felpezsdül, egyre hosszabbak és részletesebbek a bejegyzések, szerzőjük lelkesedése átüt a sorokon, majd a remény elmúltával szinte elhal a napló egyre ritkább és rövidebb szövegrészleteivel. (Kicsit az Ébredések című film szereplőihez hasonlítható, amint tolószékeikben darvadozva megkapják a hatékonynak tűnő gyógyszereiket, hetekre felélednek, majd visszazuhannak a teljes apátiába.) A lelkesült részeknél óvatlanná válik Zimándi, ami pedig nem jellemző rá, és ha krónikája illetéktelen kezekbe került volna, többeknek baja eshetett volna az egyértelmű beazonosíthatóság miatt – ápolónőknek, agrármérnöknek, akik értékes információval szolgáltak a szerzőnek. Ugyanakkor lelkesültségében sem esett át a ló túloldalára, mindvégig él benne a gyanú, hogy képtelenség, hogy egy piciny nemzet legyőzze a világ legnagyobb hadseregét, ez nem sikerülhet. Bizakodik, de nem válik elvakulttá. Más forradalmi naplóktól ez különbözteti talán meg a leginkább: végig ott bujkál a szövegben a kétkedés, a bizonytalanság, amiben nagy szerepet játszik széleskörű tájékozottsága és élettapasztalata is. A számára hitelesnek tartott személyek véleményéből is táplálkozik, például a már említett, frissen szabadult rendtárs és elismert költő, Mécs László szkeptikus hozzáállása is azonnal megjelenik szövegében. (Tudniillik hogy nem Nagy Imrén vagy Kádáron múlik bármi, csakis a szovjet akaratán.) November 4-e után még érdeklődve figyeli az eseményeket, de már egyáltalán nem hisz a fordulatban. Békét és megnyugvást kíván, miközben elismerően szól a feketében némán felvonuló asszonyokról, a sztrájkolókról, a végsőkig harcoló kamaszokról. Örömmel figyeli az olimpiáról érkező híreket, s megnyugvással konstatálja a passzív ellenállás legapróbb jeleit, mint a haj- és szakállnövesztés divatját. (Ilyesfélékről meséltek nekünk szüleink hetvenesévekbeli eszmélésünk idején.)
Zimándi naplóit olvasva most, a koronavírus első hullámának végén persze fölfedezhetők párhuzamok a bizonytalanságban, kiszámíthatatlanságban, a dolgok „sosem volt még így” állásában. Mégis, hogy egyetlen konkrét és hasonlítható példával szolgáljak, nézzük Zimándi 1956. november 13-i bejegyzését: „A hivatalban még mindig fűtetlenek a helyiségek. Fizetési előlegeket adtak ismét, és értekezletet tartottak, melynek lényege: mivel úgyis tudományos munka folyik, meg kell szervezni az otthoni munkát. Minden kedden és pénteken 10–13-ig mindenki bejön megbeszélésekre.” Majd pár nappal később: „A hivatalba csak bekukkantunk, otthon dolgozunk. Kiadták félhavi illetményünket munka nélkül, és közölték, hogy mennyit kell dolgoznunk a hátralévő két hétre.” Igen, ez a home office! Van új a nap alatt?
Zimándit barátainak sikerült elhelyezniük a Nyelvtudományi Intézetben, ahol szótárszerkesztőként tevékenykedett, de az igazi érdeklődése az irodalomtudományé maradt. Hatalmas energiát befektetve dolgozott Péterfy Jenőről szóló monográfiáján,[12] ami egy évvel halála előtt megjelenhetett ugyan, de a tudományos fokozat megszerzésére már nem volt lehetőséget a balul sikerült első próbálkozás után; vélhetően politikai okokból egy szavazattal elkaszálták.
Végezetül álljon itt még egy idézet, melyben felvillan a Zimándi Pius kedves alakja, a maga humorával és életszeretetével, reményeim szerint kedvet csinálva sokaknak naplói olvasásához: „Azért lassan-lassan már polgárosodik az élet. Ma reggel már seperték az utcákat (bár a szemét még nincs elhordva, a tereken óriási kupacokban halmozódik), és a Margit körút–Török utca sarkán megjelent az első közlekedési rendőr, mégpedig nő, mégpedig csinos.”
[1] Egy év története naplójegyzetekben, Zimándi Pius István, Magvető Kiadó, 2015. Szerk. Eschbach-Szabó Viktória
[2] Ez utóbbi jelent meg jóval korábban, 1992-ben. Zimándi Pius, A forradalom éve, Krónika 1956-ból, Századvég Kiadó – 1956-os Intézet, Budapest, 1992. Szerk. Litván György
[3] https://mandiner.hu/cikk/20200507_horthy_merlegen_ungvary_szakaly
[4] Rozsnyón, Lőcsén, Eperjesen, Kassán, Nagyváradon, ill. Budapesten voltak premontrei rendházak.
[5] https://www.youtube.com/watch?v=Xqmd5xtf1f0, Zimándi Pius naplójegyzetei, 2017. április 4.
[6] Illyés Gyula, Naplójegyzetek 1956-1957, Atlantisz sorsára jutottunk, Magyar Művészeti Akadémia – Magyar Szemle, 2016.
[7] Kiss Istvánnal a szülőföldjéről, Bezdánról volt ismeretsége Zimándinak. Kiss Istvánné Dálnoki Miklós Máriával élete utolsó évében, 1995-ben készítettek interjút. Honismeret 1996/1.
[8] Cikkem írásakor fölvettem a kapcsolatot a premontrei renddel, valamint a család részéről Eschbach-Szabó Viktóriával. A rend képviseletében a levéltár vezetője Kovács Ágnes és az unokahúg lánya is számos hasznos tanáccsal láttak el, melyek egy részét beépítettem szövegembe. Mindketten úgy vélik, hogy Zimándi Pius több éven át vezetett naplót, csak a többi résznek nyoma veszett, illetve a rendtársai is hasonlóképpen írták napi jegyzeteiket. Így a vallási életükre, hitéleti tevékenységükre vonatkozóan több feljegyzés született a részükről, ez indokolhatja, hogy Zimándi lerövidítette a maga naplóját.
[9] Zimándi P. István: Péterfy Jenő élete és kora, Akadémiai Kiadó, 1972.
[10] Beöthy Tamás SJ: Dr. Zimándi Pius István O. Praem. (1909–1973), Szolgálat 1974/2.
[11] Horváth Zsolt, Az 1956-os forradalom és a restauráció a Műegyetemen, PhD dolgozat, 2014.
[12] Ha elérkezik a koronavírus második hulláma, megírom majd a Péterfy-kötetről is a recenziómat, itt van már a polcomon.
Illusztráció: Ostromnapló Piusszal
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
