Csáji László Koppány: Trendbontó könyvajánló (II. rész – Domokos Johanna )
Kísérleti líra a pisztolycső két oldalán
Domokos Johanna Revolver (Ambroo Book, Győr, 2018)
és Kísérlet Valahol (Napkút Kiadó, Budapest, 2008) című verseskötetéről
Az avantgárdra jellemző játékosságot és útkeresést találunk Domokos Johanna költészetében. Azért nem tekinthető mégsem avantgárdnak, mert nem az eszközök és/vagy szokatlanság, újszerűség mámora serkenti, hanem az, hogy kifejezze a sokszor szavakon túlit is. Ehhez a leírt szöveg tördelésétől, néha át- és kihúzásától, akár részben vagy már-már teljes eltakarásától sem riad vissza. Így a játékosságnak olyan útjaival kísérletezik, ami nem a mesterkélt formabontásra törekvő, hanem a tétova és töprengő ember sajátja. Az ember belső univerzumait kívánja feltárni, vagy legalábbis bepillantást adni oda: lírája a legjobb értelemben vett személyes líra – nem exhibicionizmusból, hanem a soha be nem fejezhető megismerés vágyából fakad.
Johanna nem riad vissza attól sem, hogy elhallgasson, elakadt szavait félbetört, félbehagyott mondatokkal fejezi ki, vagy épp azzal, hogy a sortördeléssel mintegy összeroppantsa a mondat palackját, és belőle dzsinnekként szálljanak elő a szavak, új, varázslatos életre kelve. Önkritikáját és öniróniáját nem a szépelgés, hanem inkább a belső és külső univerzumok közötti interferenciák megismerésére törekvés jellemzi. A buddhista paradoxon – a „vágyvesztettség vágya” – kiegészül nála egy teljesebb világ iránti mély, legbelülről felfakadó, tépelődő sóhajjal. A kötöttségek elvesztésére és a kötődések megtalálására nem az avantgárdos „mozgalmár attitűddel”, hanem szelíd, sejtelmes mosollyal indul, énje mélyrétegeibe száll alá, és a külvilággal való kapcsolódásokat keresi. Mint ilyen, alapvetően hermeneutikus és episztemológiai ez az irányultság, stílusa azonban leginkább az általa rendkívül jól ismert számi (lapp) líra eszköztárához áll legközelebb. Nils-Aslak Valkeapää a skandináv líra eszköztelenségét nem levetkőzte, hanem ötvözte a számi folklór sajátosságaival, így alakult ki Európa egyetlen „őslakos” státuszú népének új, modern (posztmodern) lírája. Domokos Johanna ennek a lírának a számikon kívül talán legjobb ismerője a világon (mint irodalomtörténész és nyelvész), nem kisebb hírű egyetemeken is oktatta, mint a Los Angeles-i UCLA, a Bielefeld University, az ELTE és a Szegedi Tudományegyetem. Tudomásom szerint a magyar szépirodalomban egyedül az ő hangján szólal meg ez a számi lírai hang – magyarul.
Sajátos, androgün költészet Johannáé. Az érzékiség és a nemiség olyan finom, máshol szinte észrevétlen húrjait pendíti meg, hogy a szilárd határok fellazulnak, és a tükör két oldalának kibékíthetetlen ellentétpárjai átlépnek egymáshoz. A nőiség mellett (vagy talán éppen abból fakadóan) az átjárás is fontos fogalom Johanna számára: „nem a test / és nem a lélek / és nemcsak a szív / hanem a hidak forgalma / melyek a sejtet a sejttel / kezet a képzelettel összehoznak / hogy az újból indulók / meg-megérintsék lélekkel a mondatot // megszabadul tiltásaitól az emlékezés” (részlet a Kísérlet Valahol c. verseskötet V. verséből) Töprengéseit nem szorítja sem kötött formák, sem a szokványos nyelvi, verstani kategóriák béklyóiba, hanem átlengi a legősibb költészet gondolatritmusa, ütemei és a nyelv önmagában is gyönyörködtető szépségének.
A múlthoz és a jelenhez való viszonyunk összhangzatait a szerzőben a székelyföldi családi gyökerek, az odaadó német férj, az amerikai munka, a számi kutatások egyszerre ihletik: „Nem mondhatja el senkinek / otthon, kiket illet / mert összefüggéseiért fejbe verik / elmondom hát mindenkinek / csillag szavát / kinevetnék meg se hallanák // kik nem akarják tudni / hogy kik az őseik / milyenek lesznek / az utódaik” (részlet a Revolver c. kötet Negyedik nap után című verséből).
Költői képei sohasem egyértelműek, a szimbolikus felhangskála végtelen, az érzékelhetetlenségig fokozható mélységéig érnek: „A kor / mely a vágyakról egy ideig hallgatott / kiengedett néhányat álmai mezejére / hogy élő virágokat szedjenek // valamelyikük kitalálta / hogy magukról meséljenek / és jeleik / keresve / indultak // való vonalat képzeltek / ragaszkodás anyaga perzsel / a figyelés forróságában / és akik most / nem érintenek / emeljék át egymást / a mindenkori találkozások küszöbén / vállalva / a többes szám / múltidő, / a helyhatározóragok használatát / a szükség szerint szül(et)hető / és váltható fény szövetében” (részlet a Kísérlet Valahol c. verseskötet I. verséből).
A tér, az idő, az én és a család, a társadalom határai feloldódnak a szerző verseiben. Örök kérdéseket hoz közel: „milyen lenne nagyanyánk / ha visszajönne / mennyi mindent észrevenne / a másként kinőtt füvet / a másként kihajtott fákat / és ami minket érdekelne / csak legyintene / hagyjuk / ne vágyakozzunk máshová / elég megismerni valónk van / itthon / ő már elengedte a látszatot / kottát és hangszert átadott / s a hangot: / a vérre helyezett pulzust” (részlet a Kísérlet Valahol c. verseskötet I. verséből) Johanna költészete nem elemzésre, talán nem is az előadásra íródott: annak való, aki tudja, hogy nem lehet oly mélyre merülni, ahonnan ne nyílna tovább is végtelen horizontja a tereknek.
Illusztráció: Trendbontó
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
