Mezey László Miklós: A várakozás megőrzött pillanatai
1971. augusztus, Tahitótfalu
Tikkasztó nyár, napverte és porlepte terecske. Nem is tér, inkább csak a kanyarodó falusi főutca kiszélesedése. Pici üzlet, előtte szálkás gyümölcsös ládák, fölötte dongó darázsrajok. A kiszolgálónő fekete haja a szemébe hull. Igyekszik, sok a vevő.
M. ott áll az üzlet előtt, bámészkodik. Ahogy csak egy tizenhét éves tud bámészkodni. Figyeli a darazsak zsongását, a hajladozó eladónőt, érzi az erjedni kezdő gyümölcsök nehéz illatát. Gondolatai messzire kalandoznak. Föl sem tűnik neki, hogy a fejét süti a Nap. Igaz, most épp árnyék sincs, ahová behúzódhatna.
Nyár van, nyaralás. Valahonnét a háta mögül hajóduda hangját hozza a dunai szellő. A délelőtti hajó kapaszkodik fölfelé a folyón. Szokta nézni a hídról. A hajó öreg lapátkerekes gőzös. Füstöt ereget, dohog, kavarja a sárga vizet. A fedélzeten sok színes, apró ember. Zene szól a fedélzeten. Időnként a gőzgép dohogó zaja elnyomja Kovács Erzsi hangját: „Rejtély, ez a szív egy nagy titok. / Talányos rejtély, / Néha furcsán izgatott, és fellobog…”
Közel a Duna, a keskeny tahi híd, és a délelőtti hajó épp most úszik át alatta. Kavarja a vizet. Összevegyül Kovács Erzsi hangja, a gőzgép dohogása és a víz csobogása.
M. áll a téren, és arra gondol, most tizenhét éves, előtte az élet. Régóta szeretett volna tizenhét éves lenni. Az a legjobb kor. Még nem felnőtt, nincsenek igazi terhek, de már nem is kézen fogva vezetett kisgyerek. Már sejti, mi az élet, de még nem tartozik felelősséggel. Ideális állapot. Csak két távoli fenyegetés van: az érettségi és a katonaság.
Az anyja sorban áll az üzletben. Itt nyaralnak a faluban, fönn a hegyoldalon, a kempingben. A faházban van egy pici konyha, rezsóval. Paprikáért, kolbászért jöttek, ma lecsót főznek. Minden másnap lecsó az ebéd. De megunhatatlan. Apja vett egy láda kőbányai sört, a lecsó után jól fog esni. Ő is ihat egy pohárral.
Most itt, a napverte terecskén álldogálva összefut a nyál a szájában: hideg, habos sör. Picit kesernyés, picit csípős. Nyel egy nagyot. Elnéz a híd felé, hallja a távolodó gőzhajó dohogását. Újra csönd lesz, csak a darazsak zizegnek a gyümölcsös ládák körül.
Anyja kilép a boltból. Elveszi tőle a szatyrokat, és elindulnak át a hídon a kemping felé. A távolodó hajó után néz. Tizenhét éves, jól érzi magát a bőrében, és azt hiszi, ismeri az életet.
1973. április, Hódmezővásárhely
Ébredése pillanatában első pillantása az ajtó fölötti kék búrás riadólámpára esik. A századügyeletes rikoltására riadt föl: – Riadó! Az éjszaka csöndje, egyenletes, halk szuszogása egy csapásra zajos és kaotikus forgataggá válik. A szakasz őrült kapkodásba kezd. Huszonnégy álmos fiatalember egyetlen, ajtón bekiáltott jelszóra ideges rángásban tör ki. Mindenki magára kapkodja a ruháját, miközben egymás oldalát bökik a könyökükkel. Senki nem méltatlankodik, csak morog. Morog és kapkod. Néhány perc, és teljes fölszereléssel ott kell sorakozniuk a folyosón. Ha nem sikerül a normaidőt tartani, újrakezdik. Levetkőzni, pizsamát húzni, visszafeküdni, és várni az újabb riadót.
Mindenki szörnyen igyekszik. Az elsők már gombolkozva futnak a fegyverszoba felé, hogy fölkapják a géppisztolyukat, tártáskájukat, és beálljanak a gyorsan rendeződő sorba. Ő is betűri a nadrágjába a zubbonyát, fejébe nyomja a sisakot és fut a folyosóra. A fegyverszobában gyors tolongás, de mindenki tudja a helyét. Fölkapja a Kalasnyikovot, nyakába keríti a tártáskát, és beáll a sorba. Lopva az órájára néz. Úgy néz ki, tartják a normaidőt.
A századparancsnok is az óráját nézi. Most dől el: visszafekhetnek vagy újrakezdik. A tiszt pattogva vezényel: – Ne tarts lépést, indulj! A három szakasz, vagyis a század lezúdul a széles lépcsőn. Ki tudja, miért, ösztönösen futnak. Futnak le a lépcsőn, a földszinti folyosón, az épület előtti járdán, ki a laktanya főterére, az alakuló térre.
Éjjel van, csillagos az ég, friss alföldi mezőillat lengedez. A vaksötétben percek alatt összeáll a sor, mindenki a maga helyére áll. Annyiszor gyakorolták, bekötött szemmel is fölsorakozna a század. Sorakoznak és várnak.
Hosszú percek telnek el. Most kezdi érezni, milyen kényelmetlen a hevenyészve magára rángatott gúnya. Igazgatja, rángatja a nadrágját, a tártáska feszes szíját. Próbál szusszanni egyet a rohanás után. Nézi az előtte álló tömzsi golyószórós hátát. Nem is látja, de tudja, ő áll ott. Valaki hátul morog a sorban. Mindenki igazgatja magán a felszerelését. Halkan csilingelnek a csatok, fegyverek, csajkák, gyalogsági ásók.
Fűillatú éjjeli szél lengedez, kocognak a fém tárgyak, időnként suttogás, pusmogás hallatszik. Sötét van, semeddig se látni. De nincs is kedve bámészkodni. Meg minek is? Tudja, ki áll előtte, mellette, mögötte. Aki ott áll, ugyanolyan álmos, ugyanolyan rosszkedvű, ugyanúgy menne aludni. De nincs mit tenni. Állnak, várnak.
Rá lehet gyújtani – mondja a tiszt. Egyöntetű kotorászás kezdődik. Előkerülnek a cigarettás dobozok, a gyufák és öngyújtók. Pici lángok lobbannak a sötétben. Egyik lábáról a másikra áll. Előhalássza a cigarettát, rágyújt, mélyen leszívja a füstöt. Megkönnyebbülve fújja ki. Ez most jólesik!
Áthelyezi a testsúlyát a másik lábára, megigazítja vállán a Kalasnyikov szíját, megint slukkol egy nagyot. A mező illatát most elnyomja a kesernyés füstszag. Mindenki szívja a cigarettáját. Ő is itt szokott rá. Az örökös várakozás közben unalmában is rágyújtott. Aztán este, kiképzés után, a kantinban is jól esik füstölni egyet. Az ember így ereszt le a nap végén. Már ha vége a napnak, és nincs éjszakai riadó.
Ácsorog, füstölög, telik az idő. Az előtte álló golyószórós hátrafordul: – Mennyi az idő? Ő a foszforeszkáló számlapú órájára pillant: – Kettő múlt. A tömzsi valamit dünnyög, ő is mélyet szív a cigarettájából és visszafordul.
Múlik az idő. A katonaidőből múlik – gondolja, és valamivel jobb kedve lesz. Pedig tudja, reggel hatkor éppen úgy ébresztő lesz, mintha végig aludták volna az éjszakát.
1974. március, Szeged
Állítólag tavasz van. Az ég borús, hűvös szél süvít végig a körúton a kopasz fák között. Az egyetlen vágányon csikorogva gördül az ósdi villamos. Áll a járda szélén a nagyáruház előtt. Itt beszélték meg a randevút.
Új ballonkabát van rajta. Vajszínű, fémkapcsos, kapucnis. Zsebre dugja a kezét, így nem fázik annyira. Markolássza a cigarettás dobozt, de rágyújtani sincs kedve. A szélben, hidegben nem esik jól a slukk. Elnéz a sugárút felé, onnan kéne érkeznie a lánynak.
Forgolódik, hátha másfelől jön. Az áruház üvegajtaja egyfolytában nyílik, csukódik. Az emberek előbb bemennek, majd legtöbben narancssárga „Centrum Áruház” feliratos nejlonszatyorral jönnek ki. Mások kartondobozt cipelnek. És vannak, akik üres kézzel lófrálnak. Mint ő.
A hideg szél beoson a nyakába és körülfonja. Összehúzza a kabátja gallérját. Legszívesebben fölhajtaná a kapucnit, de ezt valahogy nevetségesnek érzi. Hiszen nem esik az eső. Szétnéz, előbb a sugárút felé, aztán a szomszédos szűk utcába, a kis tér felé.
Ötre beszélték meg, most negyed hat. Elhúzódott az órája? Ez az idétlen főiskolai órarend! Délelőtt lehet egy csomó lyukas óra, délután meg ötig-hatig tartanak a szemináriumok. Meg aztán az időhúzó tanárok.
Kicsit topog, kicsit sétál, benéz a szomszéd utcába, figyeli a szélben hajladozó kopasz faágakat. Újabb villamos, ezúttal visszafelé zötykölődik végig a körúton. Utánanéz a körúti kereszteződés felé. Végre ott jön a lány, láthatóan siet. Rövid, szűk kék kabátjában, kék trapéznadrágban közeledik. Szőke haja libben a szélben. Arany-kék lány ő, mint a jövő megszemélyesítője.
Elébe siet. Csók. Mindketten fáznak. Beállnak az áruház üvegajtaja mellé. Átölelik egymást. Az orrát belefúrja a szőke hajba, beszívja az olcsó sampon illatát. Összekapaszkodva állnak. Körülöttük sietős vásárlók, kezükben a narancsszínű szatyrokkal. Már nem is fúj a hideg szél, nem hajladoznak a kopasz ágak, nem csikorog a villamos. Arany-kékbe öltözött a világ, meleg és illatos lett.
1982. augusztus, Sepsiszentgyörgy
Az a megszokhatatlan gázolajszag! Csípős, orrfacsaró. Ha máshonnan nem tudná, hogy átlépte a magyar-román határt, ez a szúrós szag figyelmeztetné. Itt, az „autogara” felirat alatt, vagyis a buszpályaudvar járdaszigetén valósággal fojtogatja ez a szag. Jönnek-mennek az ütött-kopott, füstokádó buszok. Ő a kézdivásárhelyi járatot várja. Késik.
A kopott buszokról kopott emberek szállnak le, vagy szatyrokkal várakoznak, sorban állnak. Egy fekete ruhás anyóka hatalmas táska zöldbabot cipel. Segítene neki, de nem mer elmozdulni a peronról, nehogy időközben befusson a kézdivásárhelyi busz.
Az üzemanyag szagába olcsó cigaretták füstje vegyül. Odébb cigánycsalád hangosan huzakodik. Egy borostás képű, kalapos férfi kiszédül a tér sarkán álló kocsmából. Imbolyogva elindul az ő peronja felé. Hallja, ahogy a férfi maga elé motyog valamit. Odébb húzódik. Nem szeretné, ha a kalapos belé botlana. Nem hiányzik egy hangos affér. Itt ólálkodnak a rendőrök, magyar állampolgárként nem akar bajt se magára, se arra a lányra, akit vár.
A busz késik. Persze, hogy késik. Mi működik itt pontosan? A kalapos elbilleg a vasúti átjáró irányába. A sorompó éppen hangos kolompolással leereszkedik. Csík felől jöhet vonat, ami Brassó felé tart. A sorompó miatt várakozó autók sora már az ő peronjáig ér. Végképp bedugul a tér, és mindent elborít a csípős szag.
Soká jön a vonat, nő az autósor, késik a busz. A cigányok elvonulnak, a kalapos is eltűnik valamerre. A többiek, vele együtt – várnak.
Végre elcsattog a vonat, lassan elindul az autósor, beérkezik a kézdivásárhelyi busz. A lány nincs rajta. Ő ott áll, értetlenül bámészkodik. Hogyhogy nem jött? Mi történhetett? A következővel jön? Lesz még ma következő? Most mit csináljon? Telefon nincs. Tehetetlen. Aztán nézi az anyókát a hatalmas szatyor zöldbabbal. Ugyanolyan elveszetten forgolódik, mint ő.
1996. január, Pestszentlőrinc
Istentelen hideg van az iskolaudvaron. A megafonból hangosan dől a fülbemászó zene, a Lambada. De a vérpezsdítő ritmusoktól sem lesz jobb a kedve. Az alkalmi korcsolyapályán önfeledten száguldoznak vagy csetlenek-botlanak a gyerekek. Ő a pálya szélén, egy padnak támaszkodva nézi a fiát, aki kékeszöld overallban siklik a jégen. Ügyes a kölyök, nem csak csúszkál, figurákat is tud.
Támasztja a padot, fázik. Hol van már a reggeli forró kávé illatos gőze? A hagymás tojásrántotta sült zamatát ugyan még a szájában érzi, de a hideg valósággal kiszárítja. Nyel egyet.
Int a fiának. Jelzi: látom, milyen ügyes vagy. A gyerek önfeledten siklik a jégen. A pálya sarkán éles kanyart vesz, perdül, fordul. Most átlósan suhan végig a jégen. Jobbra néz, balra néz, kikerüli a tébláboló kicsiket. Olyan magabiztos, mint a jégpálya sztárja. Jól érzi magát – állapítja meg. Én is szeretném jól érezni magam – teszi hozzá.
A zenét olykor túlharsogják a gyerekek. Sikítanak, szólítgatják egymást, viháncolnak. Nézi az örömüket, önfeledt játékukat, de a szája teljesen kiszáradt. Talán túl sós volt a rántotta.
Próbál a megafon zenéjére figyelni. Most jól ismert, régi szám megy, dünnyögi a szövegét is: „Csavard fel a szőnyeget még ma éjjel…”. A talpa alatt iszonyú hideg a fagyos hó. Nem is hó ez, inkább jég. Letaposott, kemény jég. Körbenéz, lát-e egy ismerőst.
Magával hozhatta volna az újságot, de ilyen hidegben úgysem tudna a hírekre figyelni. Nézi a fiát, hallgatja a zenét, és valamilyen meleg déli tenger jut az eszébe. Ragyogó nap tűz le az azúrkék vízre, amely mélyen áttetsző. A parton fehér homoksáv, színes napernyők. Ott is szól a zene, valami karibi muzsika, és a tálcákon színes koktélok, ananászkarikával a kehely szélén. Szédítő ritmusok, kreol lányok, kókusz ízű csókok, simogató hullámok, lágy, sós szél… Egészen belefeledkezik az ábrándjába.
Apa, nézd! – kiabál a fia. Visszahuppan az itteni télbe. A gyerek előrehajolva fél lábon siklik, a karját széttárva. Ő tapsol, mosolyog, és szárazat nyel. Fázik, összehúzza a sálat a nyakán, toporog, közben a dereka is megfájdul az ácsorgástól.
Harsog a zene, a gyerekek kiabálnak, színes ruhák kavarognak a jégen. Talán a Nap is kisüt a vidám színek láttán. A napfény ötletadó jel a számára. Elmegy a közeli presszóba meginni egy féldecit!
Mindjárt jövök – kiáltja a fiának, és sietős léptekkel elindul a kapu felé. A szájában érzi a szilva ízét.
2002. augusztus, Lido di Jesolo
Vége a nyaralásnak. Három testes bőrönd a járdán. A család várja a hazafelé tartó buszt. Ha délután ötkor indult Cattolicából, úgy számolja, hét óra körül itt kéne lennie. Most mindjárt fél nyolc, és nagyon beborult. Sötétül az ég, föltámad a szél. Nem a tengerről, a szárazföld felől fúj, élesen és szokatlanul hidegen.
Gyertek be az árkád alá – mondja a családnak. A gyerekek már régóta türelmetlenkednek. Eddig egy vaskerítésen csimpaszkodtak. Most beállnak az árkád alá, a homlokukat a kirakatüvegnek nyomják. Fényárban úszó, ragyogó zöldséges bolt. Gúlákba rakott gyümölcsök, szépen elrendezett ládák. Pazar színek és formák: narancssárga cirmos paradicsomok, fehér hagymák, sötétlila padlizsánok, fehér erezetű radicchiók, méregzöld paprikák és formás sárgadinnyék.
A gyerekek gyümölcsöt kérnek. Benyúl a zsebébe, az utolsó eurók között kotorászik. A kirakatüvegen át figyeli, ahogy a két kölyök önállóan banánt vásárol. Kijönnek, hamar elmajszolják. Utána persze szomjasak. Valamelyik utazótáska zsebéből előhúzza az üdítőjüket, odanyújtja nekik. Fél szemmel az utat lesi, hátha fölbukkan a busz.
Egyre sötétebb, egyre hidegebb van, már erősen vág a szél. A távolban, a hegyek fölött mintha villámlana. A nyári zivatar erre tart. Egyelőre jó helyen vannak itt az árkád alatt. Az autóforgalom elég gyér. Viszont megtelnek a vendéglők, vacsoráznak a nyaralók. Keréknyi, megrakott pizzák, spagetti halmok zöld bazsalikomlevelekkel a tetejükön.
Jó lenne beülni valahová, egy szélvédett helyre. Enni valami könnyűt, inni egy pohár bort. De a pénz elfogyott, különben sem lehet elmozdulni a megállóból. A hegyek felé figyel, közeledik-e a vihar, jön-e a busz. Vajon melyik ér ide előbb?
A vihar volt a fürgébb. Most lezúdul az eső, ferdén zuhog, becsap az árkád alá. Egészen behúzódnak a kirakatüvegig. A fal tövébe helyezi a három bőröndöt. A gyerekek persze kergetőznének. Rájuk kell szólni, ne fussanak ki az árkád alól. Megáznak, és most nem tudnak száraz ruhát adni rájuk.
Dühöng a vihar. Éjfekete az ég, a villámlás egyre közelebb ér, sűrűsödik az égzengés. Már ide is bever az eső. Nincs hová beljebb állni. A felesége aggódik, vajon jön egyáltalán az a busz? Persze, hogy jön – mondja ő. Csak talán dugó van a tengermelléki utakon. Dugó? – kérdezi a felesége, és a kihalt utcákra mutat.
Sárgán villog a sarki lámpa. Ha egy-egy autó elhúz, fölcsapja a vizet a járda szélére. Ők már a szinte a kirakathoz tapadnak a bevágó eső miatt. A gyerekek nyafognak, a felesége a kétségeit adja elő. Ő nem szól semmit. Meredten nézi, szinte bűvöli a városszéli utat. Mintha a tekintetével ide tudná varázsolni a buszt. Évek óta most először kívánja meg a cigarettát. Pedig rég leszokott, már el is felejtette, milyen egy jó slukk.
A katonaságnál is azért szokott rá, mert rengeteget kellett tétlenül várakozni. Főleg éjszaka volt rémes az álmos üresség. Unalmában rágyújtott. Most is várakozik, ezért juthatott eszébe a cigaretta. És nem is akárhogyan várakozik, hárman nyafognak, türelmetlenkednek körülötte. Csak nehogy valamelyiküknek pisilni kelljen!
A szél süvítve vág be az árkád alá, az eső is bever. Néz a kirakaton át az üzletbe. Sehol egy vevő. Szemüveges fekete hajú lány unatkozik a kasszában. Vajon hogy hívják? Valéria? Gigliola? Gina? Maria? Legyen Valéria. Valéria, kedves, te is várakozol, ugye? Vajon kire? És szörnyen unod ez az estét. Mennél haza, mi?
Szél, eső, sötét, sárgán pislogó közlekedési lámpa a sarkon. Süvítő és dörgő hangok, ezeken át jönnek a gyerekek panaszszavai. Most már tényleg jönni kéne a busznak. Nyolc óra is elmúlt.
Kilenc óra után kanyarodik a megállóba a magyar rendszámú, okkersárga, kék feliratos turistabusz. Kinyílik az első ajtó, a sofőr leszáll, hogy a három bőröndöt betegye alulra, a csomagtartóba. Végre lehuppannak a helyükre. Próbál kinézni a kívül vizes, belül párás ablakon, hogy búcsút vegyen a nyaralástól, a szabadságtól, Itáliától. De semmit nem lát, csak a sárga jelzőlámpa fölvillanó fényét.
Apa, pisilni kell – mondja a kisebbik gyerek.
2017. március, Pestszentlőrinc
Tavasz van, odakint szép napos idő. Az orvosi rendelő várója valahogy különösen bemelegedett. Fészkelődik a kényelmetlen padon. Elülte a fenekét. Fogalma sincs, mennyit kell még várnia. Talán heten vannak előtte. És nem elég, hogy egy-egy páciens sokáig van benn, még sürgős esetek is jönnek, meg előre megbeszélt időpontra érkezők. Ha még sok soron kívüli lesz, itt tölti a napját.
Az újságot már átlapozta. Olvasni nincs türelme, meg a világítás sem igazán jó. Kicsit izgul: milyen lett a lelete. Mit szól az orvos a vér- és vizelet- eredményekhez? Azért nem mindegy, mit mutatnak.
Újra kinyitja az újságot. Belpolitika, bűnügyek, külpolitika, vélemény rovat, gazdaság, programajánlatok, kultúra, sport. Összehajtogatja. A szemüvegét leveszi, megdörzsöli a szemét. Valaki kijön a rendelőből. Belesne a nyitott ajtón, de sárga függöny van belül, egy karnisról csüggedten lóg. Nem látni semmit.
Hatan vannak előttem – gondolja. Megint elfogja a kétség, milyen lesz a lelete? Nagyon nem mindegy. Kicsit olyan ez, mint az ítélethirdetés. Mert milyenek az orvosok? Nem azt mondják, hogy kérem, itt ez az adat nem tökéletes, tehát fölírok önnek egy tablettát. Nem. Elküldenek újabb vizsgálatokra. És azoknak nincs vége. Szemfenék-vizsgálat, ultrahang, dietetikus tanácsadás.
Tíz éve még azt sem tudta, milyen belülről egy orvosi rendelő. Na, megint kijött valaki. Mintha gyorsabb lenne a tempó. Vajon milyenek lettek az eredményeim? Nem elég a páciens kétsége, az orvos még fontoskodik is. Hümmög. Nézegeti a számítógép képernyőjét, nézi a számokat és hümmög. Dörzsöli az állát. Húzza az időt. Na, mondjon már valamit!
Telik az idő. Szomjazni kezd. Elülte a fenekét. A szomszédja, egy fiatalember a telefonját nyomkodja, színesen villódzik a kijelzője. Két nyugdíjasforma beszélget. Ezek a legrosszabbak! Elmesélik egymásnak az összes bajukat, tünetüket, vizsgálatukat, kezelésüket, műtétjüket. Lehetőleg úgy, hogy mindenki hallja. És amikor már kifogynak a saját történeteikből, elkezdik az ismerősökét, szomszédokét, rokonokét. És a lehető legsúlyosabb kórságokat ecsetelik a legrészletesebben.
Vajon milyenek az ő leletei? A legutóbbi páciens már legalább húsz perce benn van. Meg is operálják itt helyben? Föláll, kicsit megnyújtóztatja a derekát, járkál egy keveset. Nézegeti a rendelő ajtajára kifüggesztett hirdetéseket. Hirtelen hátra kell lépnie, mert nyílik az ajtó, valaki kijön.
Vajon milyenek lesznek a leleteim? Mennyit hümmög az orvos? Szomjazom. Egy kávé is jól esne. A fenekem meg kéne dörzsölni, ha nem szégyellném. Ha kijutok innen, az első utam a presszóba vezet, és megiszom egy pohár pálinkát. Szomjazom. Ásványvizet is iszom. Csak jók legyenek a leleteim.
Tudom már, fogadalmat teszek! Ha nem lesznek rosszak az eredményeim, nem indulatoskodom többet. Nem dühöngök semmiségekért. Igen, ezt fogadom meg. Istenem, ha jók lesznek a laboreredmények, türelmesebb leszek. Ígérem.
Hányan vannak még előttem? Az a barna kabátos nő mikor jött? Már utánam? Húzott sorszámot egyáltalán? A srác meg csak nyomkodja a telefonját. Ő biztosan előttem érkezett.
Kinéz az ablakon. Keskeny utca, szemközt vaskerítés, iskolaudvar. Most üres. Folyik a tanítás. Tényleg nem fogok indulatoskodni. Fogadom. Meg is tartom! Mától kezdve türelmes leszek. Már ma délutántól. Mindenkivel. Mennyit totojázik ez az orvos! Hányan vannak még előttem? Öten? A barna kabátos nő leült a helyemre! Na, ne!
Mezey László Miklós a 2020-as Cédrus pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Várakozások
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
