OPEN 7. – Janus Pannonius
Jánossal a Ferihegyi reptéren[1]
(Csak 16 éven felülieknek?)
Úgy emlékszem, hogy 1969-ben történet, a tavaszi (húsvéti) szünetben. Én azon szerencsés kollégisták közé tartoztam, akik tíz napra repülővel elutazhattak Bolognába, az ottani egyetem vendégeként.[2] Nekem ez volt az első külföldi utam, és nagyon olcsó. Az a külön repülő, amivel mi mentünk, és amivel az ottani olasz diákok csereként ide jöttek, Velencében szállt le. Aki járt itt, az tudja, hogy a város csupa fény és csillogás (meg giccserdő), minden tündököl még este is. Ilyen élménnyel szállt fel a gépünk visszafelé, hogy nagyjából egy óra múlva Ferihegyen landoljunk. Itt semmi fény, ami volt, az inkább csak pislákolt, amikor az útlevél ellenőrzésre a sivár váróban meggyújtották a lámpákat. Eddig nem vettem észre – hisz itt mindenki mindenkit ismert –, hogy eggyel többen voltunk. Egy velünk egyidős, 24 éves diák is feljutott a mi gépünkre. Vékony volt, csomagja egy iszák és egy nagyobb táska. Őt azért is vettem észre, mert külön állították, és mindenét átnézték, pedig magyar volt. Azt láttam, hogy amit kipakolt, azok könyvek voltak, ruha alig. Belelapozott a vámos, és attól vált gyanússá, hogy ezek nem szamizdatok volta, mert azt keresték, hanem latin és görög nyelvű könyvek. Nyilván nem véletlenül hozta – ahogy később megtudtam – Páduából. A kinti nagy váróban, mert várnunk kellett egy buszra, összetalálkoztunk. Érdeklődtem, hogy miért állították félre, és miért hozta ezeket a könyveket? Elmondta, hogy nem néhány hónapot, hanem hét évet(?!) Töltött Itáliában (Ferrarában és Páduában tanult)[3] és azért hozta magával ezeket a latin és görög auktorokat, mert itthon nincsenek, és ő le akarja fordítani. A görögöt természetesen latinra, hogy olvasni tudják. (Cicero, Catullus, Homeros, Plutarchos, Demosthenes: ez volt az az öt könyv, amelyet hozott, és amelyek gyanúsak voltak fél óráig. Először le akarták foglalni, de azután a parancsnok intésére vissza adták.)
Azt is megtudtam, hogy az éjféli vonattal megy tovább Nagyváradra, ahol nagybátyja, Vitéz János, aki püspök, várja. Mielőtt elindultunk volna a kijárat felé, megkérdezem a nevét: Csezmiczei Jánosnak hívták. Ott akkor sem ő, sem én nem sejtettük, hogy egyszer csak érettségi tétel lesz belőle. Elkértem a címét is, ha egyszer arra járok, szívesen meglátogatnám. Egy évvel később jártam is arra, meg is akartam keresni, de azt mondták a püspöki palota portáján, hogy már Pécsett van, az ottani egyházmegye püspöke! Ezen nemcsak az életkora miatt csodálkoztam, de azért is, mert én akkor Pécstől 30 kilométerre éltem, és erről nem hallottam. Hazaérve egy levelet írtam, amire Budáról érkezett válasz. Mert igaz, hogy pécsi püspök János, de az itteni feladatokat a vicepüspök intézi, ő inkább a kancellárián dolgozik,[4] hisz az összes levelet latinul kell olvasni és latinul fogalmazni a választ, és ha jönnek követek, azokkal is latinul kell beszélni és fordítani. Én a levelemre már nem emlékszem, arra igen, hogy egy könyvet is küldtem, viszont János kedves válasza itt van, és közlöm is magyar fordításban.
János, megerősített pécsi püspök üdvözletét küldé barátjának!
A veled kapcsolatosan már régóta táplált reményt a tapasztalati tények nem csupán fényesen igazolták, hanem messze fölül is múlták, mivelhogy rendkívül tetszett nekem az a könyved, amit legutóbb küldöttél. Olyan gazdag tárháza volt tudománynak, ékesszólásnak egyaránt, hogy olvasása nagy élvezettel, tanulmányozása pedig sok haszonnal járt. Be kell ugyanis vallanom, hogy a régi auktorok bizony nehezen megfejthető mondatai itt kristály- tiszta magyarázatot kaptak számomra. Ezért komolyan buzdítalak, hogy folytasd az írást, és megkezdett munkáidat fejezd is be, mert csakis így szolgálod a tudnivágyók hasznát, a magad dicsőségét meg az én várakozásomat. [5]
*
Ezután elárulhatom, hogy a fentiekből egy kivétellel minden igaz: ugyanis én csak akkor találkozhattam volna Jánossal, ha fél évezreddel korábban élek. A nevéből, meg, hogy érettségi tétel lett, sejteni lehet, hogy ő Jánosból Janusra változtatta nevét, és lett Janus Pannonius, az első ismert, humanista magyar költő, aki latinul írta verseit. Azért latinul, ahogy Horvát János írja, „a magyar talaj még nem volt megmunkálva. Ha tehát őt a magyar előzményekhez viszonyítva illesztenők be a történeti képbe, oly fejlődéstörténeti ugrást jelentene, mely a képtelenséggel határos. (…) Példája mutatja, hogy ily ugrás lehetséges. De azt csak az az egyén teheti meg, kivételes körülmények között, idegen műveltség kölcsöntőkéjével” , aki életében vállalja az elszigeteltséget és az otthontalanságot. Aki vet, bár tudja, hogy nem ő fog aratni. Janus Pannonius, aki először hozta el a Múzsákat az Ister mellé, a Dunához, csupán 38 évet élt, de ez izgalmas, változatos, érdekes élet volt. Életrajzát vázlatosan, Horváth János alapján ismertetjük.[6]
1434 aug. 29-én született, Verőce megyének a Dráva torkolatába szögellő részében. Atyja ácsmester volt; anyja, Borbála, Vitéz Jánosnak testvére. Atyja korán elhalván, Borbála asszony nagy áldozatokkal gondoskodott taníttatásáról. Nagybátyja, akkor váradi püspök, 1447-ben Ferrarába küldte tanulni, a híres Guarino iskolájába, mely tulajdonkép költőket és rhetorokat nevelt. Néhány év múlva váradi őrkanonokságot adományozott neki, hogy anyagilag önállósítsa. Ferrarában a mester házában lakott s legbensőbb, a nyilvános iskolán kívül otthon is oktatásban részesülő tanítványai közé tartozott, hét egész esztendőn keresztül. Kitűnően megtanult görögül is. Janus hamarosan nagy hírre tett szert rendkívüli tehetségével s könnyű verselésével. Nagybátyjával is levelezett, könyveket küldözgetett neki.
Ferrarából két ízben látogatott haza. Először 1451 elején vagy két hónapra. Másodszor 1454 nyarán jött haza, de ősszel már Vitéz parancsából Páduába ment vissza, kánonjogot tanulni. 1458 tavaszán letette a kánonjogi doktorátust. Azután tért haza, hisz unokabátyja, Vitéz János már erősen várta.[7] Maga mellé vette váradi udvarába coadiutorának és vicariusának[8] s 1459 tavaszán a királlyal pécsi püspökké neveztette ki. Váradtól egy szép költeménnyel búcsúzott és ’59 telén távozott el Pécsre.
BÚCSÚ VÁRADTÓL[9]
A végtelen mezőket hó takarja
S a zöld berekre is, hol lomb virított,
Most téli zuzmarás lepel borul rá.
A Kőrös szép, de jobb, ha indulunk tán,
Soká tart, míg elérünk Ister úrhoz;
Fel hát az útra, társaim, siessünk
(…)
S te is lovas király, rőt vértezetben,
Ki roppant bárdot markolsz harcrakészen,
Kinek márványövezte síri szobrát
Kiverte egykor gyönyörű verejték,
Szent László, oltalmazz s te légy vezérünk:
Fel hát az útra, társaim, siessünk! [10]
Áprily Lajos műfordítása alapján csak az első és az utolsó versszakot közöljük, hisz minden szöveggyűjteményben szerepel ez a költemény. Viszont a latin költemény egészét nyersfordításban közöljük.
(1. Míg az egész föld hó alatt rejtőzik, és ősz dér súlyosodik a nemrég lombja miatt fennkölt ligetre, el kell hagynunk a szép Chrysiust, és a hosszan-úr Isterhez kell röpülnünk.
Minél előbb, ó társak, faljuk az utat.
2. Nem tartanak fel folyók, sem a mocsarak; minden tócsán szilárd jég áll. Ahol tegnap félénk csónakját hajtotta, most merészen, gyalázkodó lábbal ugrál a hullámokon a paraszt.
Minél előbb, ó társak, faljuk az utat.
3. Nem szalad a hajócska a repülő evezőktől hajtva oly könnyedén a kedvező áramlatokon, akkor sem, mikor a könnyed fuvallattal segítő Zephyrus fodrozza a kondor hullámokat, mint ahogyan a lovacskák ragadják magukkal a repülő szánt.
Minél előbb, ó társak, faljuk az utat.
4. Ég veletek hát, meleg források, kiket nem nehezítenek kénes bűzök, hanem a csillámló hullámokba vegyülő timsó, anélkül hogy az orrot facsarná, egészségesebb látást ad.
Minél előbb, ó társak, faljuk az utat.
5. És ég veled, te könyvtár, ki a régiek annyi híres könyvével vagy teli, akit Phoebus Patarát elhagyva óv, és a költők istenségei, Mnémosyné lányai sem kívánnak Castaliába visszatérni. Minél előbb, ó társak, faljuk az utat.
6. Aranyba vont királyok, ég veletek is, akiket nem égetett meg a szentségtörő tűz sem, s az iszonyú omlás robaja sem érintett, mikor a váron elúrhodó lángok miatt hamu mögé rejtőzött az ég. Minél előbb, ó társak, faljuk az utat.
7. Te pedig, fegyver borította aranyló lovag, ki jobb kezedben harchozó bárdot emelsz magasba, kinek márványoktól ragyogó oszlopos sírja tiszta nektárt verejtékezett, utunkat, szokásod szerint segítve, tedd szerencséssé. Minél előbb, ó társak, faljuk az utat.)
*
Minden tankönyvben szerepel magyarázattal együtt a pécsi télben virágzó mandulafáról szól epigrammája. Egészen addig érteni véltem, amíg Török László nyersfordítását és azután Szántó Gábor András fejtegetéseit nem olvastam el.[11]
Egy Dunántúli mandulafáról
Quod nec in Hesperidum vidit Tirynthius hortis,
nec Phaeaca Ithacae dux apud Alcinoum,
quod fortunatis esset mirabile in arvis,
nedum in Pannoniae frigidiore solo,
audax per gelidos en floret amygdala menses,
tristior et veris germina fundit hiems.
Progne, Phylli, tibi fuit expectanda; vel omnes
odisti iam post Demophoonta moras?
Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,
Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
(Weöres Sándor fordítása)
Amit nem látott Hercules a Hesperisek kertjében,
Sem Ithaka királya a phaiák Alkinoosnál,
S ami a boldogok szigetének földjein is csoda lett volna,
Nemhogy Pannonia ridegebb rögein,
Íme vakmerőn a fagyos hónapok közepette virágzik a mandulafácska,
Ámde a tavasznak bontott rügyeit kegyetlenül elpusztítja-lehullatja a tél.
Kicsi Phyllis, Procnét kellett volna megvárnod, vagy tán
Gyűlöltél már minden várakozást Demophoon távozta után?
(Török László nyersfordítása)
Persze, hogy szívtam a fogam, mint egy mai olvasó: mi is ez a kert, ez a sok mitológiai alak? Hesperisek kertje hol is van? Ki volt Ithaka királya? Mi történt Alkinoosnál? A Herculest még nagyjából ismerjük, de Phyllisről, Procnétról, Demophoonról semmit sem tudunk! [12] Pannonia hűs, rideg rögeit még csak értjük, hisz itt élünk Janus urunk palotájától néhány kilométerre, ugyanennek vagyunk ma is tanúi, látszólag értjük a virágzó mandulafát is, de ha ez jelkép – mert az! – akkor már gondban vagyunk. Elsőként erről szóljunk röviden. Mert a vers értéséhez fontos tudni, hogy tavasszal elsőként a mandulafa virágzik! Jeremiás prófétánál (1,11) például az Isten éberségének jelképe. Ezért szerepelhet a mandulafa a Paradicsomkert fái között is. Minthogy Áron vesszeje Isten akaratából csodálatos módon virágba borult és mandulát érlelt, a mandulafa, ill. a mandulaág mint Áron vesszeje Szűz Máriát, az Istenanyát is jelképezi.[13] A mandula Filippo Piccinelli Mundus Simbolicus című művében a szenvedésre, szűkebb értelemben Jézus szenvedésére utal: „A mandula; amely nem édes, és keserű gyümölcsöt szokott teremni, alkalmassá tétetik igen édes (termés) létrehozására, ha a törzsét ékkel vagy szöggel verik át. (…) Egyébként a kellemetlenségek fája is; magától csupán fájdalommal és keserűséggel teli gyümölcsöket szül. De szögekkel átverve – amint mondom -, a keresztre feszített Krisztus példája nyomán a legédesebb édességre vezet.” A mandulát a XII. századi teológus és természettudós, Abbot Absalon Mária jelképévé tette: „A mandulafa ugyanis, amely az összes többi fánál korábban virágzik, Máriát jelképezi, aki megelőzve a többi szentet, virágaival erényt sugárzott, mindenki előtt elsőként termetté magától azt a virágot, mely szépségével és illatával kivált [a többi közül], tudniillik Krisztust.” Hermann von Reichenau (1013-1054) az élet fájának és Mária attribútumának nevezi. Hrabanus Maurus értelmezésére vezethető vissza ez a magyarázat, mert nála a mandulafa a korai egyházat jelképezi, mivel korán, lombfakadás előtt virágzik, valamennyi gyümölcsfa közül a legkorábban. A virág pedig általában a szeretet és az ifjúság jelképe.[14]
Hogy jelképes a mandulafa és annak virága, az biztos, de itt talán kétszeresen is, hisz a korai virágzást (a lombfakadás előtti virágzást) azzal tágítja, hogy ez nem korai, hanem túl korai. Vadász Géza magyarázata szerint „a kemény tél közepette tavaszi bimbókat ontó mandulafa […] áthágta az isteni gondviselés (providentia), a mindenséget átható értelmes törvény által kijelölt évszakhatárokat. Ennek baljós következményeit sejteti a befejező sorokba foglalt Prokné–Phüllisz-legendakör”[15]
Ezt azzal egészíti ki A Janus-krimi[16] című hosszabb tanulmányában Szántó Gábor András, hogy a „jó epigrammában egyetlen ártatlannak és »ízlésesnek« látszó szó is rejthet gonosz célzásokat, amelyek sokszor igen illetlenek lehetnek. (Pláne Janusnál…) Phüllisz és Prokné mítoszának »érzelgősségeit« – vagy inkább »siránkozásait«? »jajveszékeléseit«? (plorabile)– a Janus korabeli művelt olvasóközönség természetesen jól ismerte (ha máshonnan nem, hát Ovidius műveiből), s ezért egy jó epigrammaköltőnek elég volt utalnia rájuk. A mai olvasók többségénél azonban már hiányzik ez az egykor magától értetődő mitológiai háttér.”
A háttérben feltűnő mitológia személyeket és történéseket számba véve egy valóságos „horror” és „krimi” kellős közepén találjuk magunkat. A Janus versében említett szegény Phyllis ugyanis elszomorítóan változatos halálnemekkel fejezi be életét a mítosz különböző változataiban: hol „csak” elsorvad szerelmi bánatában, hol mérget vesz be, hol pedig felakasztja magát.[17] De mindez semmiség a Prokné-mítosz szörnyűségeihez képest. Ennek Ovidius által feldolgozott és Janus által természetesen ismert változatában Prokné férje, Téreusz megerőszakolja felesége húgát, Philomélét, majd kivágja a nyelvét, hogy el ne árulja őt. A szerencsétlen lányt elrejti egy erdei kunyhóban, a feleségének pedig azt hazudja, hogy a húga meghalt. Philomélé egy hímzésbe varrt üzenet révén mégis tudatja sorsát nővérével, és a két testvér ezután szörnyű bosszút áll Téreuszon. Megölik, megfőzik, és megetetik vele Proknétól született kisfiát, Itüszt, majd a gyermekét kereső apának a fiú levágott fejét is a képébe vágják. Az őrjöngő Téreusz elől menekülő Proknét az istenek fecskévé, Philomélét pedig csalogánnyá változtatják; üldözőjükből kardpenge csőrű búbos banka lesz.[18]
Ezek alapján elmondható, hogy „az így kikerekedő kép elég meredeken különbözik attól a jó szándékú, de könnyen félreérthető kommentártól, amely a tankönyvekben szerepel. Szántó Gábor András véleménye szerint ez egy reneszánsz-kori „vér és arany” költészet, és ha így van, akkor Adynak nagyon korai, fél évezreddel korábbi megfelelője, vagy rokona.
Ady Endre: Vér és arany
Nekem egyforma, az én fülemnek,
Ha kéj liheg vagy kín hörög,
Vér csurran vagy arany csörög.
Én tudom, állom, hogy ez: a Minden
S hogy minden egyéb hasztalan:
Vér és arany, vér és arany.
Meghal minden és elmúlik minden,
A dics, a dal, a rang, a bér.
De él az arany és a vér.
Nemzetek halnak s újra kikelnek
S szent a bátor, ki, mint magam,
Vallja mindig: vér és arany.
CSEKÉLY E KÉJ?
Janus Pannoniusnak a pajzánnak nevezett epigrammái még tananyagként is ritkán jelennek meg az iskolában, de ez nem véletlen.[19] Ugyanakkor felmerül az a jogos kérdés, miként és hogyan születhettek meg ott, Ferrarában abban a tanintézetben? Aligha a mester, az ősz Guarino háta mögött. Ezek az epigrammák, tűnjék bármilyen furcsának, fontos helyet kaptak a képzésben. A tizenötödik életévét betöltő diákok az ókori mintára rendezett lakomákon, vagy azok szellemében mondták, írták őket. Házi feladatot olykor mindannyian kelletlenül készítünk, – a mulatságban jókat szólni, mulatságból jól írni sokkal érdekesebb kihívás. Az egymással is versengő tanítványok ilyenkor a szokottnál is szívesebben kelhettek versenyre az antik mesterekkel. Ha Ovidiusnál három, Catullusnál kilenc „egyhuzambani” szerelmeskedésről olvas az ifjú poéta, ő maga háromszor ötöt ígér kétsoros epigrammájában. Az alábbi epigramma, akár valós, akár kitalált vágyakról szól, díszes tömörségében felér egy antik költő munkájával.[20]
MILYEN BARÁTNŐT SZERETNE?
Hogyha velem fekszik, legyen ingerlő, fenekedvű,
nem fontos, hogy túl szép legyen és szüzies.
Hatni ne kislánykodva, ijedt sutasággal akarjon:
mindennél inkább kell bujasága nekem.
A következő pajzán epigrammák eléggé csípősek, de inkább obszcének. Talán annál is többek!
UGYANCSAK LÚCIÁRA
Még csak alig fekszik le, alig tárul föl előttem
Lúcia, s lába alig nyugszik a vállamon el,
máris ijesztő hang durran ki pogány fenekéből,
mint amilyent ledörög nyáron a felleges ég.
Rémülten hátat fordítok, béfogom orrom,
rég lekonyult, ami állt, s iszkolok onnan odébb.
Lúcia, értsd meg hát, örömöt nem hozhat a puncid,
hogyha ilyen roppant rossz modorú a farod.
A FAJTALAN URSUSRÓL
Etruszk Ursusnál nincs pajzánabb a fiúk közt,
akkora nagy kéjvágy égeti őt, a buját.
Nyáréjen ha talál egy pajzántestü leányra,
meg sem kottyan akár sorra kilenc ölelés.
Aztán meg, noha hét fart is szétdúl meredője,
mit tesz férfiakon, állja is azt örömest,
így hát, hogyha szabad nékünk megvallani, Ursus
nem jó név – ő nem „medve”; mi hát? ugye, „nyúl.”[21]
(Fordította: Kurucz Ágnes)
Nyilván itt kellő magyarázat szükségeltetik. Tréfa ez, undort keltő játék? Az egyik magyarázat ilyen menlevelet ad erre: a római epigrammaírótól örökölt reneszánsz sarktétel szerint „más az élet és más a költészet”. Az biztos, hogy Janus már eleve szabad variánsnak fogja föl a hitet, erkölcsöt stb. Persze e versnek reneszánsz szerzője tréfálkozik, de korántsem utasítja el a női nem „utálatosságát”, mint azt a klerikusok tették.
Az biztos, hogy az idézett epigrammák a frivolság és obszcenitás világiasságáig csapongnak. A mi Jánosunk nemcsak szakít tehát a hagyományos középkori szellemmel, hanem mintegy kihívó ellentétbe helyezkedik vele s nem riad vissza a profán gondolkodásnak vallást és erkölcsi szigort mélyen sértő változataitól sem. Csalódnánk, ha azt hinnők, hogy olvasói megbotránkoztak rajta. Azok is humanisták voltak, a szellemi elvilágiasodás ugyanazon útjára kerültek, mint ő, de többnyire éppúgy csak az irodalomban s nem egyszersmind életükben is.
A humanista költészet forrása nem az egyén valódi élete; épp ez az új műveltség kezdett az irodalomban valami életfölöttit, életen kívülit látni, a szellemi gimnasztika oly szabad területét, mely csak a beavatottaknak, a hasonló tanultságúaknak kereste kedvét, s fogadta el ítéletét. A mi ferrarai deákunk is élt hát az új szabadsággal egészen a virtuskodásig, pedig hiteles adataink vannak életmódja feddhetetlen erkölcsi tisztaságáról. [22]„Amit erkölcseiről meg lehetett tudni, híre járt, hogy szűz”– írta egy kortársa. Ez még kiegészíthető azzal, hogy János egészséges, józan gyermekifjú volt, aki tréfált, játszott, ugratta a többieket, s maga is szerelmes lett néhanapján, mint a többiek. Tehát a pajkos, sikamlós verseit csak játéknak, haszontalankodásnak tekintette maga is; nem mogorva szemöldökű olvasóknak szánta. Egy levele szerint (Galeottóhoz) az ifjúkoré a „bene dicendum”: az irodalom – , az öregkoré lesz erkölcs és lelki üdvösség: a „bene vivendum” gondja.[23]
Összegezvén az elmondottakat: csak az összes körülmények figyelembevételével lehet a janusi költészet e kritikusnak képzelt, de egyáltalán nem gondot adó mozzanatát jól beleilleszteni alkotásainak összképébe.
*
Költeményeiből is ismert, hogy elég sokat betegeskedett. Az is ismert, hogy Vitéz Jánossal együtt egyszer csak Mátyás hívőből annak ellenségévé váltak mindketten. 1471-ben összeesküvést szőnek, Kázmér lengyel herceget behívják, de Mátyás leveri az ellene szervezkedő főurakat, Vitéz Jánost elfogatja, és az egri püspök őrizete alá helyezteti. Janus Pannonius pedig próbál menekülni. Összeszedte kincseit s 1472 március közepe előtt elindult Laibach felé, alighanem hogy onnan Velencébe menjen. Útközben megbetegedett, de csak a Zágráb melletti Medvevárig jutott: két hét betegeskedés után még azon a tavaszon meghalt.
Első temetése titokban történt, a remetei pálos kolostorban, innen került néhány évvel később Pécsre. Holttestét századokkal később, 1991-ben találta meg Kárpáti Gábor régész: a korabeli püspökök temetkezési szokásainak megfelelően azonosítónak tarthatjuk II. Pál pápa ólompecsétjét, amely a Pécsi Bazilikában talált csontváz bal kezének csontjai alatt pihent, s az ekképp Janusénak tartható földi maradványok 2008. október 22-én, immár harmadszor, remélhetőleg véglegesen nyugalmat leltek a Bazilika altemplomában.
A költő vershagyatékából Mátyás utasítására a humanista főpap, Váradi Péter gyűjtötte össze az epigrammákat; más művei a kortárs vagy a nála egy-két nemzedékkel később élt, őt csodáló magyarországi, itáliai és északi humanisták jóvoltából maradtak fenn. A XV–XVI. századi humanisták tudatában Janus volt az első nagy északi humanista költő. Hírneve a humanista költészet iránti tisztelettel együtt hanyatlott vagy emelkedett mindig.[24]
Janus Pannonius helyét már régen meghatározták, hisz ő a magyar költészet élén álló, 1. számú költő. Összefoglalóan, ha mégis egy mondatban akarnók meghatározni jelentőségét, akkor Horváth János egy mondatát idézném, amely szerint „költészete otthagyta a régit, a középkorit: nem a vallásból merített immár sugalmazást.”[25] Ez a mondat pedig csak akkor érthető jól, ha él bennünk egy kép a középkorról. Ezért legközelebb erről szólunk.
Függelék
Ahogy a lábjegyzetben már utaltunk erre, a Búcsú Váradtól úgy van felépítve, mint egy szónoki beszéd, a retorika szabálya szerint. Erről azért idézzük Jankovits László kitűnő tanulmányából az ide vonatkozó részt, mert ezt bárki – ki tudja mikor kell búcsúbeszédet mondania? – jól hasznosíthatja.
Syntaktikon (búcsút mondó beszéd) Menandros[26] szerint a következőképpen alkotható. Idegen föld elhagyása esetén a szónok nyilván szomorú a távozás miatt; vagy ha nem is az, valamilyen módon mutassa ki szeretetét azok iránt, akiket elhagy. Adja elő a távozás indokait, majd dicsérje az elhagyott várost úgy, hogy közben szője bele a dicséretbe a szomorúság kifejezését amiatt, hogy mindeme szépségeket ott kell hagynia. Ha ezt nem tenné, pusztán dicsőítő beszédet mondana. Illendő elsősorban azt a várost dicsőítenie, amelyet elhagy, de azután idézze fel azokat a helyeket, amelyek felé elindul. Ha ezek ismeretlenek, mutassa ki aggodalmát; ha hazájába készül, mondjon újabb városdicséretet arról, a távozás indoklásaként. A búcsúzó végül imádkozik az otthagyottakért, valamint szerencsés hajózásért és visszatérésért, kiválasztva a legszebb imákat a költőktől; fogadalmat tesz, hogy visszatér, és hogy gyermekeit e városba küldi majd tanulni.
A szülőhaza elhagyása esetén hasonló a beszéd szerkezete. Inkább arány-eltolódások láthatók: a szónok többet foglalkozik a távozás indokaival, a szülőföld dicséretével, a visszatérés és a majdani szolgálatok ígéretével, és kevesebbet annak a helynek a dicsőítésével, amely felé utazik.
A város magasztalásában a szónok felhasználhat bármit, amit alkalmasnak talál: dicsérheti, hogy mennyi a bámulnivaló az ottani régiségekben, az éghajlatban, a táj képében, mennyi az oszlopcsarnokokban, a kikötőkben, a fellegvárban, valamint a nagyszerű templomokban és szobrokban. Ezeken túl dicsérheti az ottani ünnepeket, a Múzsáknak szentelt helyeket, a színházakat és a versenyküzdelmeket; dicsérheti az embereket is, mint például a papokat, ha vannak, a fáklyahordókat és a misztériumok papjait, az emberek szokásait, azt, hogy műveltek és vendégszeretőek. A barátoktól is búcsút vehet, és kimutathatja, hogy szenved és könnyezik az elválás miatt. A beszéd második részében dicsérheti a várost, amely felé igyekszik, annak dicsőségét és jó hírét, azt, hogy meggyőződése szerint a város hatalmas és csodálatos, hogy hallomása szerint a tanulmányok és a Múzsák otthona: igazából ott laknak a Pieridák,[27] ott a Helikon. Ékítse fel a beszédet képekkel, történetekkel, példázatokkal, másféle díszítésekkel és leírásokkal: ezekben a várost, az oszlopcsarnokokat, a kikötőket, a folyókat, a forrásokat és a ligeteket is dicsőítheti. Ilyen toposzokat persze más olyan szónoklattani előírásokban is találhatunk, amelyek valamilyen hely – például a falu és a város – dicsőítéséről, kárhoztatásáról, összevetéséről szólnak.[28]
[1] Horváth János, Jankovits László, Vadász Géza és Szántó Gábor András könyvei, tanulmányai felhasználásával készült ez a kis írás. A lábjegyzetekben ezekre mindenütt utalni fogok.
[2] Akkor csak 5 évente lehetett kérni nyugatra szóló útlevelet, de előtte a MNB-tól valutát kellett kérelmezni, ami összesen 30 dollár volt, de az is lehet, hogy elutasították a kérelmet, akkor nem utazhattunk.
[3] A Padovai Egyetemet 1222-ben alapították, mint jogi egyetemet. Az egyik legjelentősebb egyetem volt a korai modern Európában, Olaszország második és a világ ötödik legrégebbi fennmaradt egyeteme.
[4] kancellária (lat. cancellaria) a késő Római Birodalom korában alakult ki; a középkorban az írásbeli ügyintézés fejlődésével terjedt el. A rendszeres oklevél-kiállítással foglalkozó központi állami hatóságok, királyi bíróságok, egyházi intézmények és magánnagybirtokosok iratkezelést végző hivatala volt.
[5] Az eredeti: (1460-1465 között) GIOVANNI GAZULÓHOZ. In Magyar humanisták levelei. 88.sz. 209.
[6] In Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása. Magyar humanizmus. Bp., 1935.75-103
[7] Janus , mint váradi őrkanonok, Szent László király ereklyéjének őre volt.
[8] coadiutor (latin): katolikus egyházmegyei gondnok, vicarius (latin): helyettest vagy megbízottat jelent.
[9] A búcsúzó, a valamitől megváló szónok búcsúbeszéde a syntaktikon műfajába tartozik. Erről külön szólunk a függelékben.
[10] Ennek a versnek 29 magyar fordítása született a Kortárs ünnepi számában: 1972. 3.
[11] Szántó Gábor András: A Janus-krimi, Kortárs, 2007. április
[12] A Heszperiszek (Heszperidák) a görög mitológiában nimfák, a boldogság kertjének őrzői és gondozói. Kertjük a világ nyugati sarkában volt, egyesek szerint Árkádia hegyei között Görögországban, mások szerint Líbiában az Atlasz-hegység közelében, vagy egy távoli szigeten az óceán peremén. A Heszperiszek kertje Héra gyümölcsöskertje, ahol az egyik fán az örök ifjúság és halhatatlanság aranyalmái teremnek. Az aranyalmafát Gaia adta nászajándékként Hérának, Zeusszal tartott esküvőjén. A csodálatos hangú heszperiszek feladata volt a fa gondozása és őrzése. Ám egyszer mégis megrabolták őket, ezért Héra melléjük rendelt segítőtársként egy sohasem alvó, százfejű sárkányt, akit Ladónnak hívtak.
Alkinoosz a legendás phaiák nép királya, Nauszithoónfia. A király vendégszeretetéről volt nevezetes.
Hercules a görög mitológia héroszának, Héraklésznek római alakja, akit istenként tiszteltek.
Phyllis, Phillysz hercegnő egy trák király leánya volt: a mandula görög mítosza Phillysz nevéhez fűződik. A vele kapcsolatos legendának több változataismert.
A trójai háború idején Trákiában lehorgonyzott egy görög harcosokkal teli hajó. A hajót Athén királya; Tézeusz és Phaedra fia, Demophoonvezette, aki Phyllisz számára szerelem volt első látásra. Az apának nem volt kifogása az esküvő ellen, meg is esküdtek. Demophoon hosszú útra készült akkoriban, de megígérte Phyllisznek, hogy visszatér hozzá. Távolléte alatt egy mandulafa tartotta a lelket a szerencsétlen lányban, aminek levelei a lány fájdalmától nem virágoztak többé. Eljött a január. Szerelme elvesztése után Phillysz fájdalmát a fa megölelésével próbálta csillapítani, ettől fogva a fán újra zsenge levelek és virágok nőttek. A hercegnő ettől úgy érezte, mintha Demophoon hazatért volna, de emberi formájában sosem kaphatta vissza őt. Maradt a fa, amit minden év januárjában fehér virágok díszítettek.
A másik verzió szerint mikor Phyllisz rájött, hogy élete párja nem fog visszatérni hozzá, bánatában véget vetett életének és egy mandulafa képében tért vissza. Amikor Demophoon végre hazajött, rég nem látott szerelme helyett csak egy kopár mandulafát talált. Szégyenében megölelte a fát, ami ettől azonnal kihajtott és virágba borult.
Philomele, mithikus királykisasszony. Atyja athéni király volt, egyik testvére Procnét férjhez adták Tereushoz, egy thraciai fejedelemhez. A nász megtörtént és a frigykötésnek gyümölcse Itys (Itylus) nevű fiúk született.
[13] Keresztény művészeti lexikon, Bp., 1985. 213.
[14] Stirling János: Boldogasszony ága, Szent György virága. Bp., 1991. 188.
[15] Vadász Géza: Janus Pannonius epigrammái: Műelemzések és magyarázatok. Argumentum Kiadó, 1993. 223.
[16] Szántó Gábor András: A Janus-krimi, Kortárs, 2007. április
[17] Robert Graves: A görög mítoszok,2. köt., Bp., 1981, 512–513.; Ókori lexikon, szerk.: Pecz Vilmos, Bp., 1902, 1. köt. 543.
[18] Publius Ovidius Naso: Átváltozások, Bp., 1975, 169–176.
[19] Ezeket csaknem mind deákkorában írta leginkább Antonio Beccadelli Hermaphroditusa (1425 táján) alapján.
[20] Jankovits László. In http://www.januspannonius.hu/html/jp_bevezeto.htm
[21] A nyúl Aphrodité kísérő állata, szaporaságának köszönhetően (ideális esetben évente kilencszer fial) a bujaság, illetve a termékenység szimbóluma. Gyakran fordul elő Erósz (Cupido) oldalán is.
[22] Horváth János: i.m. 82-83.
[23] bene dicendum = jó tanulás; bene vivendum = jó élet
[24] In Jankovits László: ACCESSUS AD JANUM. A műértelmezés hagyományai Janus Pannonius költészetében. Bp., é.n. ill. Jankovits László tanulmány a Jelenkorban: 2012. 11.sz.
[25] Horváth János: i.m. 82.
[26] (Menander), görög költő, az u. n. új vígjátékírók iskolájából, szül. Athénben Kr. e. 342., megh. u. o. 290. Száznál több vígjátékot irt, melyekből csak néhány töredék maradt ránk.
[27] Pieridák = a múzsák mellékneve
[28] A Búcsú Váradtól megközelítése. In Jankovits László: “Accessus ad Janum” . 124.
Móser Zoltán
Illusztráció: Open-sorozat
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
