Kovács katáng Ferenc: Magyarnak lenni/maradni?
Mit jelent Önnek itt és most a magyar identitás tudata? Létezik-e tiszta formája? Feltör-e még valahonnan a maga tiszta forrása?
“ha hazád volt, az marad örökre” (Babits Mihály: Hazám!)
Ezerötszázas Ladával hagytuk el Magyarországot. Akkori szóhasználattal disszidáltunk. Defekt, motorstopp nélkül értünk célba, Norvégiába.
Nem, egyáltalán nem igaz, hogy lazacból fonják ott a kerítést, és hogy jegesmedvék sétálnak a főutcán. Esetleg fókák… így csúfolják a norvégokat.
Megvetően mondják egyes bevándorlókra, hogy norvégabbak akarnak lenni a norvégoknál. Mi inkább magyarabbak lettünk a magyaroknál. Érthető, nem? Tizenöt millió magyart akartunk képviselni. A világon egyedülállónak mondott nyelvünket, nem szégyellni való kultúránkat, a világ minden sarkába eljutó szürkeállományunkat, Puskás Öcsit, Balczót, Egérkét… Diplomás villamosmérnökként biztosítottuk a megélhetésünket. Hivatásunk, habitusunk szerint értelmiségi körökben mozogtunk. Az első tíz évben minden fórumon, közegben lepattantunk az őslakosokról. Ha szülőhazánkról ejtettünk szót, megfagyott körülöttünk a levegő.
Magyarországon ”menő” kultúraközvetítőknek, legendás közönségszervezőknek számítottunk. Sándor Gyuri provokatív levélcímzése: Katángnak, kulturális atyaúristennek, Dunaújváros. Simán kézbesítette a posta. Oslóban hiába szerveztünk (1990 után a nagykövetség hathatós támogatásával) öt alkalommal (3-4 évenként) magyar filmnapokat, jobbára csak honfitársaink jöttek, módjával. A Cantemus leánykórussal, neves kamarazenészekkel, jazz-együttesekkel, néptáncosokkal sem értük el a norvég közönséget.
Bánffy György színészbarátunk ”dobbantásunkat” ekképp nehezményezte: ”ilyen embereknek nem szabad elmenni”. Háromszor is járt nálunk Oslóban. Egy alkalommal megvallotta, hogy tévedett: ”többet tettetek kint, mint bent lehetett”. De ezt már annak alapján mondhatta, amit tíz év szélmalomharca után, a norvégok büszkeségére, becsvágyára alapozva, ügyes stratégiaváltással értünk el. Médiakutató kollégák cikkeit, könyveit kezdtük fordítani, s Magyarországon megjelentetni. A könyvbemutatókra elhoztuk, körbevittük őket a nagyvárosainkban. Felsőoktatási intézményekben, középiskolákban, könyvtárakban dedikálhattak. Aztán a kortárs szépírókkal hasonló módon cselekedtünk. Médiaszakos hallgatókat Pestre hoztunk tanulmányútra. Magyarország jóhírét vitték vissza magukkal. Diákok, tudósok, írók, költők. Nekik végre elhitték, amit nekünk letelepedésünk első tíz évében nem: Magyarország egy csoda.
Közben többezres könyvtárunk – postán, öt kilónként, heti elosztásban – lassan utolért bennünket Oslóban. Magyar filmekből óriási gyűjteményt halmoztunk fel VHS-szalagokon. Írtunk, szerkesztettünk, fordítottunk. Norvégiában élő idős magyar művészekről kisfilmeket forgattunk a Duna tévének. Magyar diákoknak szerveztünk 1-1 éves népfőiskolai tanulmányutat Norvégiába. 12 éven át távoktattunk oslói irodánkból. Az oktatási segédletet norvég kutatók munkáiból fordítottuk hozzá.
Magyarnak lenni/maradni? Nem adhattuk fel. Szívből jött, természetünkből. Kint született fiunk öt nyelven nőtt fel, és ebben a dán és a svéd még nincs is benne. Magyar a szíve, a családja és az anyanyelve, ír, olvas, tanít rajta.
Közel negyven év telt el az ”újhazában”. Emlékszik még valaki arra, hogy anno háromévente kérvényezhettünk nyugatra szóló útlevelet? Munkahelyről közvetlen főnök, illetve személyzetis aláírása is kellett hozzá? Aztán vagy megkaptuk, vagy nem. Majd újabb tortúra, sorban állás következett a vízumok megszerzéséhez. Autóval utazóknak nem volt mindegy, hogy a végcél felé vezető közbenső országok kegyeskedtek-e bepecsételni az engedélyt. Egy-kétnaposat átutazásra, vagy többet egy kis országjárásra, körültekintésre. A határokon kész szekatúra volt az átjutás. Kipakolás, visszapakolás. Égett az orcánk, a fülünk, remegett a gyomrunk – csakis azért, mert ”keleti” rendszámunk volt. Ladánkban, mint egy újkori echós szekérben, ott volt az ”életünk”. Étkészlet, ágynemű, spirituszfőző, Erika táskaírógép, Magyar-Orosz, Orosz-Magyar szótár (hogy ne legyen kirívó a hasonló nagyságú Angol-Magyar). Szöktünk határokon át.
Négy nyelvvel birkóztunk a hivatásunk, a fordítások, a beilleszkedés kapcsán: kétféle norvéggal, dánnal és svéddel. Évtizedek múltán is magyarul számolunk, álmodunk (utóbbit esetleg norvég felirattal).
Illusztráció: 1500-as szekér
Ezek is érdekelhetik!
Zenei fénykör (Horváth Kornél, Hűvösvölgyi Ildikó, Kelemen László, Toót-Holló Tamás) →
Stanczik-Starecz Ervin: MI A MAGYAR? →
Kapitány Ágnes–Kapitány Gábor: Az identitást nem csak a kultúra alakítja ki →
