Batári Gábor: Mire szomjazik víztorony önmagunk?
Szomjas víztorony, Ádám Tamás, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2019
Már a cím elgondolkodtató; nemcsak szemiotikailag, szemantikailag, hanem filozófiailag, bátorkodom teológiailag is, mert ha a víztorony szomjas, – ugye aminek, (hoppá, akinek, mivel megszemélyesítés), itt álljunk meg egy szóra…, no, azért tovább megyünk, allegória is, a világot, az embereket, egyszóval minket szimbolizál – az a dolga, hogy a vizet nagy mértékben magába gyűjtse, tárolja, nos, ha szomjas, akkor arra következtethetünk, hogy nincs víz, legalábbis elég semmiképp sem. A szimbolika másik végét tovább vivén, nevezetesen víz egyenlő érték, értékhordozó vehikulum, a fentebbiekből fakadóan nagyon-nagyon ínség vagyon, hiány a magasabb rendű értékekből, helyesebben értéktároló, jobb szóval értékhordozó személyekből, de a jó hír (görögül evangélium), ha szomjúhozik, akkor igény is van rájuk, netán epekedés utánuk, ad abszurdum az élet vize, megváltás, sőt a Megváltó után.
Szerzőnk már itt meghökkent, álmélkodtat, legprofánabb profán dolgokkal fejez ki kvázi szakralitásokat, ez az egész kötetre jellemző lesz. Például a mottóvers, már a cím: Fóliázott angyalok. Hadd idézzem ide az egész, rövidke költeményt:
Fóliázott angyalok szállnak
a ködben, szárnyuk csörög,
forralt boromban zsugorodó
jégmadár csapdos.
És nem fordul vissza a tél,
a hézagos vetéseken fehér
varjak rongycsomót fejtenek.
Ingem madárijesztőn lobog.
Fagyott rögbe rúgok, ujjam
eltörik. Belül sincs meleg,
mégis izzadságcseppek mérik
a kíméletlen időt.
Szárnyakat vág a szabadtéri
konditerem törött ablaka.
Az egész verset végigkísérik a szárnyak, olykor szárnyasok; mennyei, levegőégbeli lények, ám egyáltalán nem kedélyjavítóak, az általam kedvelt varjak (engedtessék meg ennyi személyeskedés), ráadásul fehér-holló-ritka fehérek, a lírai én, általános alany, kollektív tudattalan rongycsomó-testingét lefejtegetik, madárijesztő-csontvázra száműzik. A szárnyak törött üvegként vágnak, nem repülni segítenek, inkább sebeket ejthetnek. Tél-csend-hó-és-halál-hangulat van a verssorok közt. Hogy miért bíbelődöm relatíve sokáig egy verssel, már az első fabricatummal? Mert mottóvers, mintegy összegezi az egész kötetet. Ezek szerint a költő felette pesszimisztikusan festi le a világot? Igen, úgy tűnik, nem ígér mást, mint vért, hideg verítéket, könnyeket, magányt, enyészetet, magánpoklokat, de ahogy a cím elemezgetésénél fejtegettem, lehetőséget sejtet, lebegtet az ezekből való menekedésre.
Ádám Tamás könyvét nyolc ciklusra osztotta, mint Mérhető magány, Sétagalopp, Ecce homo, J. A., Gondoltam, Fagomba fájó illata, Szélben repülő kutyák, Miközben; e fejezetekben a hétköznapok kellékeit lényegíti poézissé, gyakran használ verszárásként x generációs, információs forradalom korabeli, szépirodalmi szempontból unalmas, érdektelen szavakat, fogalmakat, (pl. konditerem, tablettás bor, műgyanta, smink, bicikli, hókása) ám épp ezzel emeli fel a sorvégeket, a mindennapok durva konstellációit éterivé desztillálja. Tárgyias költészetében sokszor a mai rövidítgető beszédünk által rontott beszélt és írott nyelv struktúráit jó időzítéssel a költői eszköztár becses hangszereivé, kecses hárfáivá alakítja, így győzi le a pátoszt és emeli trónra, teszi esztétikai kategóriává a meghökkentést, a megdöbbentést, a megrökönyítést. Nyelvezete mégis művészien megkomponált, lírai, de rejtőzködő pártfogóként vezeti az olvasót alkotói terrénumában, saját létpillanatainak labirintusában. Ádám Tamás egyszerűen bonyolult, autonóm alkotó, átszűri a külvilágot az ezúttal búsborongós alkotói elme rostáján, magába olvasztja a tudatán kívüliekét, vagy ő olvad bele környezetébe, mindenesetre tudatát szétküldve (persze csak papíron), átlelkesíti a mikro- és makrokozmoszt, így alkot magának és a műélvezőnek egy saját univerzumot, mely teremtés minden jelentős alkotó sajátja.
Erre például, zárszóként egy gyönyörű vers:
Őszi akvarell
Szövetmintát veszek a levelekből,
s kitapintom a csupasz ágak gyenge
pulzusát. Haldoklik a liget.
Sápadt réten angyalok súlyos szárnya
füstöl. Alattunk jég, fölöttünk ég
törik. Fátyol alatt hold gubbaszt.
Mint kiszáradt őszi akvarell, ropog
az éj fala. Elhagyott fészekben
madárcsont reccsen.
Kalapot emelnek az ijedt
madárijesztők, ősz hajukból
szél fésül hókását.
Illusztráció: Könyvrecenzió
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
