Kovács katáng Ferenc: A történetet addig mesélik, amíg jó véget nem ér
Farkas Balázs Ugatás című novelláskötetéről (Napkút Kiadó Budapest, 2020)
Zalaegerszeghez jó emlékek fűznek. Annyira jók, hogy már szinte fájnak. Megnyugvást adó, gyógyító fájdalmak. Jó időben voltam jó helyen, jó emberek között. Attól, hogy valaki zalaegerszegi, még persze nem kell szeretnem az írásait. De legalább elolvasom. Mint Bödöcsöt is, Isten bocsássa meg a bűnömet!
Farkas Balázs – nem tévesztendő össze a hasonló korú, nyíregyházi (falumbéli) focistával – új kötete folyóiratokban már megjelent novellákat gyűjt egybe, s két újat is tartalmaz.
Tiszta ideg vagyok. Már sosem érek a végére ennek a könyvnek. Elolvasok egy oldalt, aztán felugrom, járkálok fel-alá. Ez az átok koronavírus lenne az oka? „Nem értettem, miért kerülök én mindig ilyen hülye, szar helyzetekbe, én csak át akarom vészelni az életet, és akkor ilyenek történnek, ha fél percre nem nézek oda. És persze mindig én vagyok a hibás, mindig, persze.” (Ravasz)
Lemennék futni vagy a konditeremben vezetném le a feszültséget. Itt kell rohadnom a négy fal között. „Valami kaparta a falakat és ugatott. A falak megrepedeztek. Karmok szakították fel, füst jött ki a repedésekből, aztán képtelen nagy szörny dugta be először az egyik fejét, majd a másik kettőt, irgalmas egek, maga Cerberus…” (Ugatás)
Leülök, olvasok tovább. Úgy felhúzott egy rész, hogy nem is emlékszem az elejére. Kezdem újra. Máshová kerül a hangsúly. Ügyesen vezet az orromnál fogva Farkas Balázs. Tanítani kell! „Vigyorogtam, a lehető legmegnyerőbben. Tudtam, hogy most már teljesen túltoltam a dolgot. Ennyi volt. Megkérdezi mindjárt, hogy mégis ki a fasz vagyok, mutassam az igazolványomat, vagy nem is tudom. És tényleg, láttam az arcán, hogy valami ilyesmire gondolhat, de aztán megemberelte magát, és ő is vigyorgott.” (Borravaló)
Farkas Balázs írásaiból átragad rám a feszültség. Minden soráról ez az átok szükségállapot, ez a karantén jut eszembe (ha legalább az lenne, a szó eredeti értelmében, s csak negyven napig tartana). „Aznap este valamiféle láz telepedett rám, ami másnap sem akart elmúlni, úgyhogy betelefonáltam, hogy nem megyek dolgozni. Egyedül maradtam, ahhoz sem volt energiám, hogy elhúzzam a sötétítőt. Ott voltam félhomályban, bámultam a plafont, amin mindenféle planktonok úszkáltak. Hallottam, ahogy megy a nyünyünyü meg a nyinyinyi, és rádöbbentem, hogy valójában az egész épületben csak macskák és kutyák élnek, sőt talán az egész városban is, mint a Szimat Szörényben.” (Macskák és kutyák)
Már korábban is szólhattam volna, hogy külön figyeljen, kedves olvasó, a dialógusokra. Farkas Balázs ügyesen bánik velük. Mesterien, ahogyan már Henrik Ibsentől megszokhattuk. A Hollywood-i forgatókönyvírók is nagyon értenek hozzá. Volt kitől tanulnia, de ez keveseknek sikerül. Nézzük csak Farkast! Frappáns, nem?
„– Drága a sörük.
– Háromszáz. – Edit leült az egyik asztalhoz. A sótartót piszkálta. – Az mióta drága?
– Mit tudom én.” (Ellentét)
Nem túl sokat kell lapoznom és keresgélnem, hogy újabb ütős dialógust találjak.
„– Akkor most ennyi? – Igen. A férjem miatt ne aggódj.
– Haragszol rám?
– Nem.
– Ennyi idő után is?
– Mondom, hogy nem. – Nóri elmosolyodott. – Vigyázz magadra, Levi.” (Szörnyetegek)
A kötet tizenkét novellájából csak egyetlen egy foglakozik nagyszülő korú, idősebb emberekkel. Semmi gond, nem a hetvenegy év beszél belőlem. S jól belegondolva, ez a mozaik ki is lóg a puzzleből. Én kihagytam volna. (Hozzatok ragasztót!)
A többi szöveg mintha direkt e kötet kedvéért született volna. Úgy értem, mintha a szerző előre megfontolt szándékkal kalkulálta volna ki a sorrendet, az összhatást. Ugye hallottak már az úgynevezett dramaturgiai görbéről? Ennek egy művön belül kell érvényre jutnia. Itt a kötet egészére vonatkozik. Írásról írásra nő, növekszik a feszültség. A katarzis előtt kell egy kis lélegzetvételnyi szünet: „Kristóf egyből levágta, hogy apjának fingja nincs a horgászatról. Mit is akart itt igazából? Elmenni otthonról. Minél messzebb, amennyit megengedhet magának. Amennyi belefér a felesége türelmébe. Ahová magával viheti a gyereket, hogy ne az legyen, hogy biztos nőzöl. Kristóf tizenöt éves volt, már tudta szülei házasságának minden elcseszett, kimondatlan mozgatórugóját.” (Kánikula)
A Tanítás után című írásban a tizenkét éves lány, otthon fekvő nyomorék anyával, deviáns viselkedéssel közel sem operett finálét sejtet: „Amikor kicsöngettek, nem a kijárat felé indult, hanem a sportpálya felé, ahol kosarazni, focizni, mászókázni lehetett. Kerülte a többieket, nekiindult az épület árnyékos oldala felé. Nekitámasztotta a hátát az iskola falának. Itt el volt rejtve mindenki elől: a sportpályát elválasztotta egy sűrű növényfal, tuják és magasabb fák értek össze. Az égre nézett. A felhők lassan csúsztak. […]Itt minden olyan, mintha megállt volna az idő. Mintha semmi sem számítana már. El akarok menni. Akárhová. Kinga ebben a pillanatban úgy érezte, tényleg így van. Néha megsejtette, hogy amikor olyan dolgokra vágyunk, amelyek talán nem is léteznek, azt hisszük, hogy ott várnak minket a távolban, de aztán lehet, hogy nem, nincs ott semmi, de nekünk mégis el kellene indulnunk oda. Erre gondolt, ezt érezte most.”
S a végkifejlet. Az első novella főalakja jelenik meg az utolsó írásban is. „Elfogadta a dolgok állását. Késznek érezte magát bármire, ami következik. […]Patrik végül lelépett, és soha többé nem nézett vissza.” (Számadás) De hol itt az igazság? A címadó mondat, a Patriknak szánt ígéret? „A történetet addig mesélik, amíg jó véget nem ér.“ Patrik lelép, elmenekül a múltja, a drog, a felbomlott zenekara, a rendezetlen magánélete elől. „Igen, mindenkinek jó véget ér a története. Ne hidd, hogy nem. Jó élet? Rossz halál? Ne aggódj. A történetet addig mesélik, amíg jó vége nem lesz. Mindig addig mesélik. Néha tovább is, mint illenék, néhányan talán meg is unják félúton, de attól még végig kell mesélni.”
De mi lesz Patrikkal idegenben? Ezt remélhetőleg megtudjuk majd Farkas Balázs következő kötetéből.
Illusztráció: Könyvkritika
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
