Konczek József: …AZTÁN…
A csillogós nő
Már az is jó volt, hogy csillogott.
De még a cipője is.
Igaz, ezt csak később láttam meg, amikor már elsuhantunk a hidak mentén, s ő közben megköszönte a taxisofőrnek, hogy közvetlenül a háza elé állt be, amikor odajött a telefonhívására. Ugyanis – magyarázta neki, – a múltkor az a másik sofőr szemközt, a gépkocsiforgalom túloldalán várta őt a járdán, úgy kellett átügyeskednie magát, s most ez így volt jobb, és mondta a középkorú vezető, hogy ő igyekszik udvarias lenni az utashoz, ezért állt be közvetlenül a kapuhoz.
Lám, milyen kis dolgokon múlik, hogy jó legyen. Nekem közben az jutott eszembe, hogy egyszer, amikor eltörött a bokám, és a közvetlen főnököm szólt a munkahelyemen a vezérnek, hogy adja oda nekem a gépkocsiját a sofőrjével, hadd vigyen haza… Ilyen lábbal buszon, villamoson, ugye, nehezebb volna. No és az nem állt a lépcsősor elé, ahol csak beszálltam volna, nem, előbbre húzott a buszmegállóba – nem állt benn busz – s onnan intett aztán, hogy bicegjek a kocsihoz, látta pedig, hogy gipszben van a lábam, amúgy elegáns fekete fiú volt – no, mégis, a vezér embere – hát, odabotlogtam bottal a kezemben.
S az úton aztán hallgatott. Illatos volt a kocsiban a légkör, én meg nem kezdeményeztem vele beszélgetést. Meg sem köszöntem, amikor kitett a házamnál. Mert ugye, neki én csak egy „csovek” vagyok: megteszi, amit mondtak neki, de ő extra-sofőr. Más ez, mint amikor a vezért szállítja hátul.
Még annyit mondtam a fiúnak, amikor kitolatott a forgalomba, hogy „máskor, ha megint összejövünk, majd a hátsó ülésre ülök.” Ő meg komolyan annyit felelhetett volna, hogy „szerencsés lábtörést”, de nem szólt és elhajtott.
Nem álltam ki az úthoz, hogy segítsek neki a forgalomban… Ha már „csoveknek” néz.
A „csovek” bolgárul – ember. Én ezt a szót a nyolcadik kerületi argóból ismertem akkor, s ott ezt lekezelő értelemben használták.
Szóval, robogunk Mártival. Régi barátom. ízléssel öltözik. Most nekem. Jó.
Szoktunk együtt elmenni ide-oda, ha valami érdekesnek ígérkezik.
Egyszer egy hajós kiránduláson, amikor kikötöttünk a tó túlpartján, és ebédhez ültünk, a fürge pincér kihagyta az asztalunkat. Már mögöttünk a harmadik sornak hordta ki a tányérokat, négyet-ötöt a bal karján. Mi csak ülünk, és semmi.
Rámordultam, erre intett egy lánynak, aki aztán hozott nekünk is. Gondolom, nem volt rokonszenves a pincérnek a fazonom.
No, de ezzel a mellettem ülő barátnőmet nézte le, nemcsak engem. Hogy a lánynak adtam borravalót, az természetes. Az meg tiltakozott, úgy kellett a kötényzsebébe dugnom.
Amaz meg, mint egy főpincér, egy hőscincér! Azt a hajlékony derekú nyüzsgést!
De a kirándulás tetszett. Az a városka. A templomban még hűvös is volt, miközben kinn a téren tombolt a hőség. A freskók, a szentszobrok, az egész kegyeletes templombelső, áhítat.
Máskor kólát ittunk egy várudvaron, ő fizette, én meg elnéztem az alakját, amikor szemközt mosolygott. A barátom.
Persze, hogy nő, de ő a barátom. Van olyan, hogy az ember csak ül valakivel.
Most a hotelba azért hívtam, mert igen érdekelt egy beígért előadás. Lenn, az alagsorban Mátyás királyról meg a korvinákról. A hibámból késtünk, s amint az ajtót tárom, elém áll egy termetes zsinóros-gombos úr és azt mondja, „ne nyitogassák folyton az ajtót”. Rámeredek. Hogyan menjünk be, most érkeztünk, mellettem ugye a csillogós nő.
Az meg terjeget a nagy tenyerével.
Hej, hogy én ilyenekbe akadok. Nem mindig, de azért sokszor. „Az a baj veled – mondták többször –, hogy azt hiszed, neked van igazad…”
„No, jó, maradj a saját szinteden”, morgok valamit magamban. Mert ha egyszer igazam van, akkor igazam van. Vagy nem?
A csillogós barátom persze vígasztalt. Vele nincs konfliktusom. Ismer. Néha félt. Miért kellene félteni engem?
A nadrágja is csillogott. És a mellénykéje is.
Milyen érdekesek a nők!
No, lenyomakodunk a keskeny lépcsőn az alagsor felé, de a lépcsőkön is állnak és néma csendben hallgatják az előadást.
Elég halkan szól. Fülelünk.
Később a zsinóros-gombos maga elé kanyarít egy állványos mikrofont és jól hallhatóan beleszól, hogy most szünet lesz. És hogy a másik kis épületben lehet ebédelni. Ma pásztoros tarhonyás hús van.
Később békésen elbeszélgetek vele, s tudom meg, hogy ő főzte.
Kimentünk az udvarba, és a kis épületben sikerül elsőként helyet kapnunk. Jó a pásztoros. A csillogós nő eszeget a kis kezével.
A barátom előadását a nap vége felé tették a műsorba. Nekem ez a legérdekesebb.
Mert az, hogy a Somogyi Könyvtárban előkerültek a rovásírásos korvinák – a Ciceró-kódex –, az maga egy nagy „paff” – így mondtuk egyetemista koromban, és ott voltak csodák. Főleg a szemináriumokon.
Amikor Szegedet 1879 márciusában elárasztotta az árvíz, ezek a bekötött könyvek a padláson túlélték a katasztrófát, oda tette őket a könyvtár igazgatója, amikor a finnugor rokonság akkori potentátjai elutasították – ugye „a regösök fecsegő énekét” –, de ezek a könyvek megmaradtak. Az igazgató felrakta őket a padlásra. Somogyi Károly kanonok 1880-ban adta oda 42 000 könyvét a könyvtárnak. Tehát nem volt ezek közt a regös korvina? Vagy rosszul tudjuk?
És a Mandics György sok idő múlva elővette őket.
Ha ámultam valaha életemben, hát akkor.
Gyuri aztán. A rovásírásos krónikák. Rovásírással. Latinul is.
Kazinczy Ferenc talán sikongott volna örömében, hogy azért van ám ez is. Mert rendben van, ugye, hogy a zongora az zengő hangora, a rovar meg rovátkolt barom. Nem ökör, hanem kicsi állatka. Rovar, kisbarom, ugye, szóval.
Az is lehet, hogy Kazinczy, aki Batsányi Jánossal elég komoly vitába keveredett egy nő miatt, abban János lett a győztes… szóval, lehet, hogy Kazinczynak sem tetszett volna ez a rovásírásos dolog, de hát mi azért már tudjuk, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogyan gondolták. Hanem így. Így vannak.
Egy jó beszédű színész olvasta fel a rovás verseket.
Közben döbbenek rá, hogy Kálnoky László stílusparódiája, a XIX. Henrik nem is az ő kitalált szavaival hangzik, hogy
„Fennség, a Francföld künnyső parlatán elült a hadvasok zadorlata, bék ül hevenyt csóváló Márs helyén…”
…ez, ez valami ómagyar? – a parlat bizonyára a parlagos határszél, a hadvasok az ellenség, amelyik zadorlatot okozott, és Márs már nem csóválja a hevenyt… hiszen értjük mi ezt most is, nem csupán a Halotti Beszédet!
Gyuri még egy vers-professzornőt is bevont a vizsgálódásaiba, de abban egyeztek meg, hogy a vers-tagolási érdekességeket majd talán a professzornő tanítványai… hiszen neki nincs ideje mindenre…
Mert a György szövegét – a rovásból – szépen mondta a színész. A könyvből idézem most.
„HeGEDÜSNeK/FeL/TÁMADATA/
JÓSZeLLeT/LeBITIFÖL/SZeM/FÖDeLeM/
AZ/KIT/HOLTNAK/TUTTAM/AZ/ÉDeS/SZeReLeM/…”
– a kis- és nagybetűs írás a rovásírás szabályainak felfejtéséből adódik –
(én így hallom:
A hegedűs feltámadott, – vagy feltámadása? –
jó szellő lebbenti föl szemfödelemet,
akit halottnak tudtam, az édes szerelem…)
s még…
ezt is hallomásom után írom le:
„Hirücörögve fogva kislány buvába majd meghal
gudol hegedüs vigaszba elletén szavakkal
hunyat vala kis görice nem láthatta lépet
ágon kire ült szegenyke hát is törte esett
hej mi nagy volt nyögélte panaszos szavára
ottan termett ő hü párja meg is szabaditotta…”
Vagyis:
Hirücörögve? – talán iregve-forogva-mocorogva? – a kislány majd
meghal bánatában
a hegedűs gondolja vígasztalásául ilyen szavakkal
a lehunyt szemű kis gerlice nem láthatta a lépet
amelyik ágra ült szegényke hátát is eltörte elesett
– lehet, hogy tőrbe? –
hej, milyen nagyon nyögdécselt panaszos szavára
ott termett az ő hű párja meg is szabadította…
(t=y a rovásírásban, de lehet, hogy a t=x? vagyis b? mert lekopott a jobb alsó szára? – hát is tőrBe esett?)
Hm… És az ilyesmiket nem tanítják. Nem tanítjuk.
Akkor már többen elmentek. Volt üres szék. Én ültem, és most, hogy le is írhatom, hát nem csoda ez a mi magyar nyelvünk?
Mártival aztán beszélgettünk ezekről.
Jártam már úgy, hogy hamisnak mondott dologról megbizonyosodtam, hogy nem hamis, hanem igazi.
Az persze egy szerelmes nő volt. Igazi. Élő.
*
A hegyen
Kurdics arra már nem is emlékezett, hogy mikor gondolta tovább ezt az Y, vagy X problémát – ugye, a Mandics György megfejtésében – mert ugye Kurdics mindig szokta mondani, hogy minden egyszerre van. Amin persze mindenki legalábbis mosolygott, ha nem vágták hátba, hogy „no, jó, akkor igyunk egy sört”.
… szóval Kurdics úgy emlékszik, hogy ott a hegyen, amikor elűzte a szarvasnőstényt…
… hogy ez a „…hát is törte esett…” talán mégis HÁT IS TŐRBE esett?
Mert a székelymagyar rovásírásban lehet, hogy tőrbe? Csak hogy letört az X jobb alsó szára?
Igaz, tűnődött Kurdics, a lépre ragadt madárkáról azt mondani, hogy tőrbe esett, hát ez… ez képileg, KÉPILEG nem jó, mert a tőr hegyes, a lép meg ragadós, és talán az az egykori igric a ragadásról bizonyára nem asszociált a tőrre. Esetleg már nem képileg gondolkodott, hanem a lépre ragadást tőrbe esésnek is érti, s mondja… és hát nem is „hátát is törte esett”, hanem
…HÁT IS TŐRBE ESETT…
Nincs ott szó a hátáról, hanem NOHÁT AKKOR TŐRBE IS ESETT – értelmezhetjük így, nem?
Mindenesetre a lépre ragadt madárka miért törné el a HÁTÁT? Akkor már hiába is szabadítja ki a kedvese, a törött hátával a madárka halott volna. Nem?
Megkérdezte Kurdics, hogy a Somogyi Könyvtárban őrzött – ugye, hamisítottnak hivatalosan mondott – könyvben hogyan van írva – róva – ez az X vagy Y, de Mandics nem nagyon nézegethette, hanem kapott belőle egy xeroxmásolatot…
… hehej… s azon Y, vagyis T van? S az eredetin? Ott is Y, azaz T, tehát törte? Nem TŐRBE?
S ha a másoló tévesztette el? Vagy inkább a xeroxmásolaton a gép lecsípte a jobb alsó szárat?
Kurdics ezen morfondírozott.
… de hát megvan ez latinra fordítva is, Még Somogyi korából – állítólag. Akkor meg lehet nézni, hogy ott „dorsum ruptum”? – vagy pedig, ugye, nemde… a tőr nem jutott eszébe latinul Kurdicsnak… mégis tőr? Hogy van latinul? Vagy már ott is a törött lábú X-ből fordított latinra a fordító?
No, igen. Végtelenül mély az a bizonyos kút, amiről, ugye egy huszadik századi író is mondott egyet-mást. Thomas Mann a neve.
*
Kurdicsnak aznap volt a születésnapja, amikor a hegyen az almafákat metszette, s dél körül a házikó előtt a pipáját szívta.
Nem is végzett a fákkal, mert többen hívták mobilon.
Fenn a dombon jól vette a jelet – reggel a lánya gratulált elsőnek – s már csattogott az ollója, amikor Csilla jelentkezett, azt mondja: „Ugye, majd feleségül veszel megint?” – a volt feleségem…
… aztán sorban Laci, a másik Laci meg a harmadik, s még Gabi, a főszerkesztő és Gyurka, az is főszerkesztő, persze Mandics is és a felesége, Gizella –… és Irma, akit Kurdics úgy hívott magában, hogy a HANG. Nagyon szép hangja van, ezért. És Márta.
Meg Jóska, a diákkori barátja és Anci – „mindig foglalt voltál” – mondják – „s csak most kapunk meg” – de Mari… Csak Hajna meg Gizi nem. Második Erika nem. Azok estig sem. Kurdics azért gondolt rájuk. Kati még az osztályról, az Első Kati nem, a Második Kati sem, meg Gyöngy sem, akit a nevetéséért szeretett. (Azelőtt fel-felhívta Gyöngyöt és kérte, hogy nevessen a telefonba. „De hát min nevessek?” Akkor aztán mondott neki olyant, hogy nevessen. Ahogy kacagott!) És este még Györgyi. És Miki. Meg Karcsi. Endre is.
A hegyről a lányáért ment. Kivételesen – nemcsak hétvégen – mert ugye születésnap. És megengedte az első felesége.
És a lányával a sarki cukrászdában franciakrémest ettek.
Hát, ilyesmik történnek Kurdiccsal.
Másnap Gyuszi is felhívta. Meg Feri és Orsi.
Éva harmadnap. Moncsó is.
A két Ági soha többet. Ildikó se. Vera se. De a harmadik Ágnes igen. Meg Márti.
*
Jegyzet
In: Mandics György, Magyar hegedűsök énekei eleinkről – A „Ciceró-kódex” hosszú rovásbeírásai, Kráter, Pomáz.
… hiszen, ha a Somogyi Könyvtár – és nyomán Mandics György – magyar hegedűs énekeiről – mint Toldy Ferenc mondta:) hogy azokról „hallgatni kegyesség” – vagyis, hamisaknak tartja őket, hát, a Somogyi-kiadványban akkor is egy szép magyar nyelv van.
… és ezeket a Mátyás király korában – állítólag már – megvolt rótt verseket én gyönyörűséggel olvasom, hallgatom.
Lehet, nem is hamisak. A dolog eldöntetlen.
Hiszen, lehet gyönyörködni hamis, másolat-poszter Gioconda-mosolyban is, ugye, a Mona Lisában.
Lehet Mona Lisát is másolni, és mégis szép.
De hátha igazi. (No, nem a Ménesi úti, kollégiumi szobám falán, hanem tényleg.)
A múzeumban. Ott. Az igen.
Az az igazi.
Egyébként egy másik énekes könyvben nem TÖRTE van írva, hanem TŐRBE.
Illusztráció: “Mona-rovás” (fh. da Vinci, Kájoni, Cicero-kódex)
Ezek is érdekelhetik!
Vári Fábián László: Az anyanyelv három ajtaja →
Jámborné Balog Tünde: Az én kalendáriumom (két részlet) →
Jantyik Zsolt: Mért akarok Trianonról könyvet írni? (kisprózák) →
