Mezey László Miklós: Az ékkő egyik oldala
Az erdélyi magyar irodalomban az 1960-as évek óta szép hagyománya van annak, hogy időközönként — úgy nagyjából évtizedenként — megjelenik egy-egy testesebb, áttekintő igényű interjúkötet, amely afféle arcképcsarnokot, irodalmi panteont fest föl a jelentős kortárs alkotók életrajzáról, pályájáról, munkásságáról és írói hitvallásáról.[1] Elek Tibor az 1980-as évek dereka óta kapja mikrofonvégre a kortárs erdélyi magyar irodalom alkotóit, hogy életükről, munkásságukról faggassa őket. Az elkészült rövidebb-hosszabb beszélgetések közül most tizenhetet ad közre Párbeszédben a kortárs „erdélyi” magyar irodalommal című kötetében. Hogy miért került a címben idézőjelbe az „erdélyi” jelző, arra a kötet összeállítója mindjárt az előszóban magyarázatot ad. Azért, mert nézete és interjúalanyai véleménye szerint is csak egyetlen, egységes magyar irodalom létezik, az „erdélyi” megkülönböztetés legföljebb az alkotók lakóhelyére, ihletésük és motívumaik forrásvidékére, gondolkodói rendszerük táji sajátosságára utal, esetleg hagyományszemléletükre vagy éppen aktuális témáikra – de arra erőteljesen. Ez a distinkció teljes mértékben elfogadható, hiszen Szabó Zoltán Szerelmes földrajz című kötetének[2] megjelenése óta pontosan tudjuk, hogy a magyar irodalomnak mindig volt valamiféle spirituális táji meghatározottsága. Az erdélyiség körüli teoretikus vita lefolytatása helyett a Elek Tibor leszögezi, hogy számára minden beszélgetőpartnere esetében a fő kérdés az egyéni alkotói pályák alakulástörténete, főbb műveik poétikai természete, művészi hitvallásuk volt, és mindezekre az elmúlt három évtized időmetszetében keres választ.
A megkérdezett írók közül néhányan az interjúk elkészülte óta már eltávoztak (Mózes Attila, Lászlóffy Aladár), jó páran pedig régóta Magyarországon élnek (Orbán János Dénes, Szőcs Géza, Bodor Ádám, Banner Géza, Bartis Attila). A beszélgetések fölvételei 1987 és 2016 között készültek, Elek Tibor pedig épp időrendjükben adja közre interjúit, mintegy ezzel is segítve annak megértését, milyen változások mentek végbe az utóbbi harminc évben az erdélyi magyar irodalomban. A beszélgetések hangfelvételek útján készültek, ennek azért van jelentősége, mert valamennyi valódi dialógus, eleven párbeszéd, nem pedig a manapság elterjedt e-mailes kérdezés, ahol egyik beszélgetőtárs sem reagálhat spontán módon a másik szavaira.
Az első interjú még a rendszerváltozás előtt, 1987-ben készült az azóta fiatalon eltávozott Mózes Attilával, aki írói magányáról vallott a kérdezőnek. Nemzedék nélküli alkotónak tartotta magát, afféle magányos bűnözőnek, ugyanis nézete szerint „A nemzedék valami olyasmi, mint a közösen elkövetett bűn, (ha már a nagy tettek nem adattak meg nekünk). (…) A közös eretnekség öröme ez, barátság is, kényszerűség is”. Válaszaiból rendre érzékelni lehet, hogy ebben az időben az erdélyi magyar irodalom elszigetelten élt az anyaországitól. Úgy fogalmazott: „Helyzetünkből adódóan bizony egyre távolabb esünk a magyar irodalom fő verőerétől, bár a lüktetés azonos ritmusú…” Ez a helyzet – tudjuk jól – végletesen természetellenes állapot volt, az akkori román diktatúra minden létfontosságú kapcsolatot igyekezett elvágni az erdélyi és a magyarországi szellemi élet között. Ilyen tekintetben tehát e korszak Mózes Attila által is diagnosztizált állapota semmiképp sem mérvadó az egységes vagy árnyalataiban nem egészen egységes magyar irodalom kérdésére nézve. Egyik elejtett, ám sokat eláruló mondatában olyan túsznak nevezte magát az író, akiről a zsaroló pontosan tudja, nem fognak érte fizetni…
A következő interjúalany a magyar regényirodalom élő klasszikusa, Szilágyi István, a Kő hull apadó kútba, az Agancsbozót és a Hollóidő[3] szerzője. Szenzációszámba menő könyveinek megjelenési évéből is látszik, hogy a ritkán szóló alkotók közé tartozik. Sokáig érleli magában egy-egy műve gondolatát, miközben ezer körülményt, szempontot mérlegel. Úgy emlékezik a nehéz időkre, hogy a hivatalos cenzúra a maga létével – paradox módon – megnövelte az alkotó belső szabadságát, hiszen úgy alkotott, hogy tudta, esély sincs a regénye megjelenésére. Amúgy is, a regényírás nem más, mint „kísérletezés az emberi természettel”, ami szinte végtelen, befejezhetetlen folyamat. Három nagy regényéről pedig maga állapítja meg, hogy végül is hasonló a szerkezetük, hiszen a művek legnagyobb hányadában egyetlen helyszínen játszódnak, szinte önmagában forog a történet, amely azután a vége felé meglódul, és hamar bekövetkezik a végkifejlet.
A már eltávozott interjúalanyok közé tartozik Lászlóffy Aladár, a XX. század vége erdélyi magyar költészetének egyik meghatározó alakja, aki egyik versében azt vallotta, „igazi szülőföldünk egy kor”. Úgy emlékezik, amikor pályakezdő volt, szinte egészében tiltva volt Romániában az egyetemes magyar líra nagyhatású, meghatározó kortárs vonulata, kivált a nemzeti sorskérdésekkel is számot vető, jeles alkotók munkássága. Lehet, hogy éppen a hagyományok és az időben párhuzamos magyarországi vonulatok ismeretének hézagossága segítette nemzedékét, a Forrás első generációjának költőit, hogy bátrabban kísérletezzenek, hogy gyökeresen új gondolkodásmódot és formavilágot alakítsanak ki az amúgy tekintélyparancsoló tradíciókat hűen ápoló erdélyi magyar költészetben.
Az interjúkötetben is, ahogyan mai irodalmunkban is, külön színfoltot jelent Orbán János Dénes, aki immár az 1990-es évek megújuló erdélyi irodalma „élcsapatának”, az úgynevezett transzközép nemzedéknek oszlopos költő és prózaíró tagjaként debütált. Neki is van véleménye a hagyománytiszteletről és az egyetemes magyar irodalom értékeihez való kötődésről. Magára nézve Ady és Faludy György költészetét tekinti példaadónak, ugyanakkor állítja, minden e századi magyar költőre József Attila volt a legerősebb hatással. Úgy véli, József Attila verselése belemászik a költők és az olvasók fülébe, minden jelentős költő munkásságában, vagy annak egy szakaszában szinte biztosan kimutatható a József Attila-hatás. Nemzedékéről, amely a Helikon hetilap Serény Múmia című mellékletében, majd az Előretolt Helyőrség nevű önálló folyóiratban tette le névjegyét, azt állítja, hogy újító szándéka, harsány és agresszív indulása abszolút ösztönös volt; tudatosságuk leginkább abban mutatkozott meg, hogy képesek voltak mítoszt teremteni maguk körül. Pontosan tudták, Erdély társadalma prűd, hagyománykövető, vonzódik a transzszilvanizmusban kifejeződő kisebbségi messianizmus gondolatköréhez, kedveli a klasszicizáló poézist, így a föllépésük komoly vihart kavart. Végül is egy jó évtized múltán a transzközép nemzedék íróit elfogadta az irodalmi közvélemény, a közönség ítélete is megváltozott, miközben a nemzedék tagjai is sokat szelídültek. Ez utóbbira nézve a kérdező, Elek Tibor állapítja meg, hogy e generáció számára a vers, a novella, a regény – végül is szerepjátszási lehetőség.
A mai erdélyi líra „hagyománykövető” vonulatának jeles képviselője Ferenczes István, akinek verseiben a talán leggyakrabban előforduló szó a „haza”. Pedig – meséli a költő – 13 éves koráig nem is tudta, hogy Romániában él. Amikor Csíkból Lugosra, román környezetbe került, akkor ébredt rá, hogy a haza nem egészen az, mint aminek gondolta. Amikor Elek Tibor a beszélgetés végén megkérdezi, mit kíván az élettől, a költő gondolkodás nélkül rávágja: állampolgárságot! Ez az interjú ugyanis 2006-ban készült, nem egészen két évvel a határon túli magyarokat megtagadó népszavazás után. Ferenczes István válaszai nyomán az olvasó eltűnődhet, hogy a kisebbségi létben nem is olyan egyszerű meghatározni a haza fogalmát, amely akár időről időre módosulhat is.
A régóta az avantgárd, a posztmodern irányába tájékozódó, végül is mágikus epikát művelő Bogdán László úgy véli, minden könyvében végső soron egyetlen kérdést bogozgat: milyen lehetőségei vannak a Kárpát-medencében az autentikus, emberhez méltó létnek. Súlyos, nem könnyen kiheverhető örökségnek véli a diktatúrával terhes múltat. Úgy találja, hogy a maga mágikus prózájának az lehet a létmagyarázata, hogy Erdélyben és Latin-Amerikában sok tekintetben hasonlóak az életfeltételek, erre egyébként fölfigyelt a világhírű román származású francia filozófus, Emil Cioran is. Sem Erdélyben, sem Latin-Amerikában nem alakultak ki a demokrácia helyi kis körei, még akkor sem, amikor erre talán lehetőség lett volna; ráadásul mindkét tájon súlyos örökség a diktatúrák emléke, amelyek bizonyos lelki reflexiókban ma is megnyilvánul.
A Magyarországon élő erdélyi alkotók közzé tartozik Szőcs Géza, aki szerint az ezredforduló után már érzékelhető, hogy a nagy narratívák a valóságtól a virtuális felé tartanak. Az ószövetségi Mózes történetétől Odüsszeusz bolyongásán át az egri nők hőstettéig megfigyelhető, hogy maga az irodalom is úgy keletkezik, hogy a valós történelmi eseményeket értelmezik, magyarázzák, átszínezik, továbbgondolják a szerzők. A klasszikusok, Homérosztól Shakespeare-ig valamennyien olyan dolgokat írtak le, amelyek a maguk korában a közösségi emlékezet részei voltak, és ehhez a fiktív részletek formájában adták hozzá a maguk írói énjét. Azt már mi tesszük hozzá, hogy ennek fordítottját Illyés Gyula fogalmazta meg, aki szerint csak az történt meg, amit valaha megírtak.
Ugyancsak az áttelepedettek sorába tartozik Banner Zoltán, akinek három város határozza meg a haza fogalmát: szülőhelye, Szatmár, a munkás évtizedek helyszíne, Kolozsvár, és az a város, ahol napjainkban él, Békéscsaba.
A másik legismertebb erdélyi regényíró, Bodor Ádám is a sajátos erdélyi identitás mellett érvel, miközben maga is azt vallja, csak egységes magyar irodalom létezik. Saját prózáját előzmény nélkülinek gondolja, ugyanakkor roppant fontosnak tartja Erdélyt, annak is az északkeleti részét, Máramarost, mint ihlető tájat. Számára Budapest nem jelent semmilyen gondolati, érzelmi forrást, a magyar fővárosban élve és alkotva is erdélyi élményeiből táplálkozik. Ebbe az élménykörbe természetesen beletartoznak a fiatal kori börtönévek, amelyekről megállapítja: sokáig iszonyatos veszteségnek tartotta ezt az időszakot, de ma már tudja, nagy nyereség volt írói munkássága szempontjából. Fiatalon, 18 éves korában, legfogékonyabb korában, koholt vádak alapján került a börtön amorális világába, és ezzel az ifjúi érzékenységgel fogta föl e világ izgalmát, humorát, ne adj’ isten, bizonyos szépségét is. A magyarság megmaradásának távlatairól úgy nyilatkozik, hogy Erdély bizonyos tájain már csak régi magyar nyelvű könyvek maradtak meg, azokat is gyújtósnak használják. És még itt-ott megvannak a temetők fejfái a magyar nevekkel – ennek az elmúlásnak a melankóliája is ott van a novelláiban és ismert regényeinek sorában, a Sinistra körzetben, Az érsek látogatásában és a Verhovina madaraiban[4].
Az RMDSZ hajdani elnökeként mindenki számára ismerős költő, Markó Béla úgy tartja, klasszikus formákhoz visszatérő költészetének fő gondolata a végtelenbe kivetett ember létének tragikus végessége. Az ember tudja, hogy egyszer vége lesz, mégis úgy tesz, úgy él, mint aki örökké fog élni. Hiszen azzal a tudattal nem lehet létezni, hogy már nincs hátra időm. Ez a lét tragikomikuma, ahogyan az általa művelt szonett is tragikomikus versforma, hiszen zárt, tehát véges formákban, a 14. sorig kell eljutnia a költőnek a végtelen megfogalmazásáig. Sem az irodalomban, sem a nyelvben nincs fejlődés – teszi hozzá –, csak változás, és mindkettőben vannak szegényesebb és gazdagabb korszakok. Valamiképp ez a jelenség is a végesség és végtelenség között oszcilláló világ lenyomata.
A két világháború közötti erdélyi lírahagyományokat fölélesztő, újragondoló második Forrás-nemzedék tagja, Király László úgy tartja, minden versben legalább kettő van: egy leírt és egy sorok között olvasható vers, ez utóbbi bizonyos korokban, bizonyos körülmények között lehet gazdagabb is, szegényebb is a leírtnál. De bárhogyan is alakul a vers, a költészet örök, hiszen „A világ változik, de a költészet nem. Nagy birodalmak enyésztek el, de a költészet ma is él és virul. Most is” – mondja.
Fekete Vince is a transzközép nemzedék tagja, de az ő pályakezdése valahogy elhúzódóbb volt, mint Orbán János Dénesé. Verseiről, pontosabban a Védett vidék című kötete[5] anyagáról Ilia Mihály mondta, hogy Áprily Lajoson kívül senki nem hajolt olyan figyelemmel és szeretettel az erdélyi világhoz, mint ő. Szabadon fölnőtt nemzedéke látványosan szakított a transzszilvanizmussal, a kisebbségi messianizmussal, a sorok közötti üzengetéssel, az áthallások megfogalmazásával, az olvasóval való cinkos összekacsintással — ahogy ő mondja: a szenvelgéssel –, ők mást akartak. Gesztusaikban bőven volt polgárpukkasztás, ifjonti kivagyiság, dacos hagyománytagadás, sőt obszcenitás, szabadszájúság, de a lényeg mégis a kísérletezés volt, a szerepjátszás és a játékosság, a nagyon különböző gondolatok és formák szimultán alkalmazása, tragikum és komikum elegyítése.
Az egészen különös, alakváltó költők közé tartozik Kovács András Ferenc, akinek mintegy negyven alteregóját számolta össze az interjúkat készítő Elek Tibor. Épp az álarcait váltogató, egóját cserélgető, formáit és alakzatait folyton variálgató költő állítja, hogy az ember egyik leghátborzongatóbb fölismerése: nincs választása. Shakespeare-rel vallja, az ember soha nincs döntési helyzetben, de ha szembe megy a sorsával és mégis elkezd választani, csupa téves döntést hoz, amivel vagy magára, vagy másokra szabadítja a bajt.
A kötet tizenhét interjújából – ahogyan az elején várható volt – nagyon színes kép bontakozik ki. Abban szinte valamennyi író és költő egyetért, hogy csak egységes magyar irodalom létezik, de hogy ennek a kétségtelenül létező táji tagoltsága, lokális szelleme – akarva vagy akaratlanul — milyen mértékben van jelen nemzedékek és alkotó egyéniségek munkásságában, az nagyon különböző. Alighanem Babits Mihálynak volt igaza, aki már a ’30-as években úgy fogalmazott: az egyetemes magyar irodalom olyan, mint egy nagy műgonddal sokszögűre csiszolt ékkő, amely egyetlen értékes darab, de bármely csiszolt lapjának felületét nézzük, az mindig más színárnyalatot, fénytörést mutat, mint a többi. Vagyis egyetlen magyar irodalom él, működik, hat, de annak van erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai ihletése, árnyalata, hangulata, lokális szellemisége.
A kötet alapvetően külön-külön pályarajzokat adó interjúi – miképp az egyetemes magyar irodalom fölfogásának kérdésében – néhány más kérdésben is egységes képet mutatnak, például abban a tekintetben, hogy a valóságszemléletek, stílusirányok, koráramok között nincs értékhierarchia, mert nincs egyetlen kánon által szentesített fejlődésív kortárs irodalmunkban. Mindezek mellett a költők bensőséges módon vallanak a művészetüket meghatározó szülőföldjükről, szűkebb-tágabb közösségükkel kapcsolatos kollektív létélményeikről, azután pályatársaikról, nemzedékükről, egyéni életérzésükről, szellemi tájékozódásukról, irodalmi példáikról. Az interjúk gyűjteménye – elkészültük időrendjéből következően — sajátos metszete az elmúlt három évtized erdélyi kötődésű jeles írói, költői munkásságának, egyben érzékletes rajzolata az általuk képviselt, az interjúkban megjelenített irodalom sokarcúságának.
[1] Huszár Sándor: Az író asztalánál. Beszélgetések kortárs írókkal. Bukarest, 1969. Irodalmi Könyvkiadó; Marosi Ildikó – Erdélyi Lajos: Közelképek. Interjú húsz romániai magyar íróval. Bukarest, 1974. Kriterion Könyvkiadó; Huszár Sándor: Irodalomalapítók és utódaik. Budapest – Sepsiszentgyörgy, 2004. Pont Kiadó — Pontifix Kiadó.
[2] Szabó Zoltán: Szerelemes földrajz. Budapest, 1942. Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt.
[3] Kő hull apadó kútba. Bukarest, 1975. Kriterion Könyvkiadó; Agancsbozót. Bukarest, 1880. Kriterion Könyvkiadó; Hollóidő. Budapest, 2001. Magvető.
[4] Sinistra körzet. Budapest, 1992. Megvető; Az érsek látogatása. Bp. 1999. Magvető; Verhovina madarai. Budaoest, 2011. Magvető.
[5] Védett vidék. Versek 2003-2010. Kolozsvár – Budapest, 2010. Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség – Szépirodalmi Páholy – Ráció Könyvkiadó.
(Elek Tibor: Párbeszédben a kortárs „erdélyi” magyar irodalommal. Budapest, 2017. Előretolt Helyőrség Íróakadémia)
Illusztráció: Kötetméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
