Lukáts János: “Százszor is, végül is…”
Még az óvodában tanultuk ezt a mondókát, 1947-48-ban: „Magyar vagyok, magyar,/ magyarnak születtem, / magyar nótát dalolt / a dajka felettem, /magyarul tanított / imádkozni anyám, / és szeretni téged / gyönyörű szép hazám”. A mondókát lelkesen szavaltuk vagy makogtuk, bár dajkával bizonyára egyikünk se büszkélkedhetett. A következő esztendőben, az iskolában aztán már szó se volt se magyarságról, se hazáról, és még kevésbé imára tanításról. A mondókát azért – hat-hét éves fővel – beépítettük magunk szerezte szellemi kincseink közé.
Budapesten, a Terézvárosban éltünk, körülöttünk „állampolgársága és nyelve” mindenkinek magyar volt. Azt természetesnek vettem, hogy ugyanazt a fogalmat mindenki nyelvének ugyanazzal a szavával jelöli, de hogy az állampolgár mit jelent, és hogy abban miként egyezhet meg annyi ember, ez számomra sokáig homályos maradt. „Mi magyarok vagyunk, te is magyar vagy” – hogy lehet ez, töprengtem, amikor szüleim felnőttek, egyikük férfi, másikuk nő, én meg kisiskolás vagyok. Hogy lehet, hogy a nyelvünk is magyar, és mi is magyarok vagyunk. És kiderült, hogy az osztálytársaim is mind magyarok, ezek szerint nem csak nyelvben egyezünk, hanem valami másban is. Talán ez az állampolgárság! – megint tanultam valamit.
Aztán óvatosan kérdezgettem otthon: – Apa, a Török Miki is magyar, meg a Német Pali is? Meg az Oláh Lajcsi is, meg a Horvát Bandi is? – Apám nevetett, és magyarázni kezdte a magyar történelem vonatkozó évszázadait és passzusait, hogy a Monarchia a népek kohója volt satöbbi. Szóval a nevek is magyarok, meg a történelem is! – vontam le a következtetést, de sejtettem, hogy a dolog nem ilyen egyszerű! Ezek a nevek – ugyebár – más-más népeket jelentettek, akik – úgymond – elmagyarosodtak. Na, ezt sem volt könnyű elképzelni. De a Schmidt, a Friesenhand meg a Nussenzfein őrzik a nevüket, ami aligha magyar, és beszélik a magyart hibátlanul. Aztán egyik nap jön a Frizi, hogy ő mától Fenyvesi lett, tanító nénink beírta az osztálykönyvbe, mi tudomásul vettük, ahá, az elmagyarosodás.
Azért ezzel nem volt még vége… Jártunk templomba vasárnap, ünnepen, de néha még délutánonként is, nem kellett hozzá ürügy. Apám a premontrei gimnázium szigorú hagyományait őrizte, anyám az angolkisasszonyokét. Váratlanul két osztálytárssal találkoztam a templomban. Úgy helyezkedtem, hogy lássuk egymást, az iskolában nem beszéltünk róla. Megéreztük, hogy jobb ez magunk közös titkának. Pedig a katolikus templomban a pap akkor még latinul szólt az Úrhoz, a néphez, a nép magyarul válaszolt. A templom mégis a magyarság része volt, vagy talán inkább az összetartozásé. Volt osztálytárs, aki lépten-nyomon hangoztatta, hogy ő magyar, és, aki mást mert mondani, azt legorombította. Volt, aki lelkesen közölte, hogy „Apuka belépett a komonista pártba!”. Ötödikben elkezdtünk földrajzot tanulni, Magyarország földrajzát. Vagyis, hogy nemcsak nyelve, nemcsak történelme, nemcsak állampolgárai vannak a magyarságnak, hanem földrajza is.
Irodalom, magyar irodalom, – a magyarság szemmel látható, kézbe fogható, változhatatlan megtestesülése. Szemünk előtt nyílott ki, minket szólított meg. Magyar versek, Petőfi, Arany leginkább, Jókai regények. Mindenki Baradlay Richárd akart lenni, Jenőy Kálmán, és persze Bornemisza Gergely Gárdonyitól. Délután őket olvastuk, szünetben róluk vitáztunk. Új világ nyílt meg előttünk, a térképen megkerestük Egert meg Fertőrákost, a távoli Konstantinápolyt. Mindenki huszár akart lenni, magyar huszár, elvertük az osztráknak (németnek) kinevezett osztálytársakat. Elvertük a törököket is, az oroszokról hallgattunk, Világost, Aradot nem játszottunk.
Nagyszerű tanáraink voltak: Farkass tanár úr a magyar irodalom nagyjairól falitáblákat készített, a képeket és idézeteket együtt gyűjtöttük, vágtuk ki és ragasztottuk fel. Pirovszky tanár úr a Balaton-felvidékre vezetett földrajz-szakköri túrát, és Pannónia értékeit mutatta be, nemcsak beszélt róluk. Ábrahám tanár úr alig évtizeddel volt idősebb nálunk, részt vett az ifjúsági mozgalom rendezvényein, és másnaponként a történelem órán lángoló szemmel és szóval ismételte, amit ott hallott, és amiről úgy gondolta, nekünk is hallanunk kell. Apám a fejét csóválta, amikor elmeséltem: –Politikának nincs helye az iskolában! – mondta, amiben természetesen igaza volt… De akkor ő maga már negyedik éve élt száműzetésben vidéki munkahelyeken, alantas beosztásban. Figyelmeztették, ne próbáljon Budapesten elhelyezkedni. Kéthetenként csonka hétvégekre járt haza Mátészalkáról, Salgótarjánból. Igaz is, 1956 tavaszát írtuk, aztán nyarát és rohantunk előre az esztendőben.
Tizenkét-tizenhárom évesek voltunk, abban a korban tehát, amikor a gyerek kopogtat a fiatalkor ajtaján, amikor értelme már a világ jelenségeinek nemcsak a befogadására, de a megértésére is képes. Mindezt a kétmilliós főváros közepén, igényes család tagjaként, könyvtár és olvasókedv birtokában, bár technikai eszközök közül még csak a rádió bűvöletében.
Hogy azon a keddi napon és az utána következő tizenkettőn eseményszerűen mi történt Budapesten és Magyarországon, ezt sokan, sokféle képen leírták, magyarázták, értelmezték. Ezt én nem teszem meg, én azt az egyetlen eseménysort őrzöm, amelynek részese voltam, amelynek részleteit átéltem és hordozom teljes életemben. 1956 magyar forradalma nem eseményeiben, hanem teljességében volt-lett történelemalakító és tudatformáló esemény. Értékét, hatását, nemzetfordító erejét nem is azokban a napokban éreztük igazán, hanem a következő években, évtizedekben, máig hatóan. Átformázta véleményünket a történelemről, a nemzet erejéről, képességeiről, új s nyilvánvalóan frissebb tartalommal töltötte meg az átélő tudatát, értékrendjét. Igaz ez akkor is, ha utána évtizedeken át a nevét ki nem mondhattuk, ha a hatalom birtokosai részéről csak ocsmány szidalom járt emlegetéséért, ha nemzedékek (sajnos!) úgy nőttek fel, hogy a nevét-hírét is jobbára csak eltorzított formában hallhatták. A tiltás és elhallgatás, a vele járó páni rémület azért jelzés értékű, jele annak a rémületnek, amely 56 ellenségeinek a zsigereiben máig él és működik. 1957 tavaszán Farkass tanár úr betanított egy egyfelvonásos színdarabocskát, amelyben az osztály összes tagja szerepet kapott, így a délutáni próbák „tanár kézben” és ellenőrzés alatt folytak.
1956 után azonban a magyarságtudat mintha új fázisába lépett volna. Vagy csak mi lettünk nagyobbak, figyelembe veendő tagjai a társadalomnak? Ekkor döbbentünk rá, hogy a nemzet és a nemzettudat nem egy és nem oszthatatlan, s bizony a felosztások között szakadékok tátonganak. Farkass tanár urat áthelyezték, Pirovszkyt nyugdíjba küldték, Ábrahám tanár úr börtönbe került izgatásért. Mi pedig gimnáziumba, 1957 ősze volt.
Voltak az osztályban a sebtében megszervezett ifjúsági szövetség militáns tagjai, hárman, négyen, öten. Ők csak egymással beszéltek vagy inkább pusmogtak. Aztán egyszerre mindenkivel szóba álltak és mosolyogva provokáltak, kínos kérdéseket és arcátlan feltételezéseket mondogattak nekünk, és tettek el maguknak. Mint akik összebeszéltek, vagy mint akiket megbíztak a kérdezéssel és a válaszok begyűjtésével. Félelemkeltő janicsárok módjára viselkedtek, T. időnként felordított: – Én bolsevik vagyok!, P. az arcomba sziszegte: –Aztán vigyázz, nehogy semmilyen iskolába ne járjál! És volt a kedélyes J., aki elanekdotázta, hogy az ifjúsági szervezet vezetőtanára minden héten kikérdezi őket egy délután, amikor ők az osztálytársak mondatait szóról-szóra megismétlik, a tanár pedig összegyűjti egy füzetbe. Akkor még nem tudtuk, hogy ezt a gyűjteményt úgy hívják: káderlap. Titkos és örökéletű, és nem a nemzettudat része.
Délelőtt ugyanabban az osztályteremben ültünk, ők megfigyeltek minket, mi utáltuk őket (ők is minket), délután besúgtak. A tanárnak, akinek az adatgyűjtés volt a megbízatása. A káderlap – ma már tudjuk, akkor is tudtuk – többet nyomott a latba, mint a tudás. Imre barátunk időnként elordította magát: – A KISZ aljasságra és besúgásra tanít!, – de Imre fennhangon röhöghetett, esze ágában se volt továbbtanulni, elégedett zöldségkereskedő lett belőle.
Az egyetemi felvételin (a szóbelin) talán ha egyetlen formális kérdés hangzott el, aztán három-négy diákkorú funkcionárius állított maga elé, kinyitottak egy füzetet (nyilván ez volt a rólam készült káderlap), és ott mutogatták egymásnak fejcsóválva és szörnyűködve az állítólag általam elmondott mondatokat. Szemrehányóan néztek rám, bólogattak egymásnak és közölték: – Majd értesítünk. Így, többes számban, mintha ők lettek volna a főhatóság. Ők voltak a főhatóság. Persze nem vettek fel, sem abban az évben, sem a következőben. Politikai bosszúhadjárat volt ez a javából. Tudtuk ezt mi is, ők is.
Minél ócskább helyre mész dolgozni, annál többre mész vele. Csak legyen beírva a munkakönyvedbe, hogy s.m., – ajánlották a tapasztaltak. Ettől függetlenül az igazolványomba, a megfelelő lapra odacsempészték azt a csillagot, ami a megbízhatatlan állampolgárok megjelölése volt, és amelyiket az igazoltató rendőr először nézte meg. Ez a bejegyzés még vagy húsz évig volt életünk tartozéka. Tehát a „segédmunkásosztály” soraiba léptem, sok század vagy sok ezred magammal. Az órabérem 4.50 volt (azaz Négy forint ötven fillér), de ez valójában független a magyarságtudattól, annak jelentéktelen mellékállomása.
1961 szeptemberében egy óbudai gyár raktárában találtam magamat, korábban sem ennek, sem másféle gyárnak a környékén se jártam. Soha panaszom nem volt sem a pénzem, sem a munkám, sem a munkatársak miatt. Sőt: életre szóló kalandnak éreztem az ott eltöltött éveket. Káderilag jobbnak minősített osztálytársaink e két év alatt persze megkezdték, sikerrel folytatták tanulmányaikat, idővel elfoglaltak egy sor „pozíciót”, de ez a behozhatatlan előny (illetve ránk nézve lemaradás) akkor így volt természetes. Nekem azért megmaradt emlékezetemben az a néhány jó kedélyű, Óbuda környéki sváb származék, akik egyébként hibátlanul beszéltek magyarul, de egymás között svábul ordítoztak és infantilis mondókákat bömböltek. M. bácsi a falujában templomgazda volt, istenfélő, jámbor ember, a magyarság és a németség sajátos egységben élt benne, mindegyikről készségesen beszélt – velem legalább is. A KISZ-mozgalom itt inkább kirándulásra és bandázó italozásra szolgált, politikai színezete alig volt a melósgyerekek között. (Negyven évvel később azért megíródott életemnek ez az ideje Óbudai emberpróba címen, felidézve, akiket érdemes volt felidézni.)
És végül mégiscsak elkövetkezett az egyetem, a tanulás, az olvasás, a szellemi felkészülés ideje. Azért hamarosan körvonalazódott a vélemények hasonlósága és különbözősége is. Talán nem egészen váratlanul köszöntött ránk 1968, amely „prágai tavasz” néven híresült el közöttünk. 1968 egy sor kérdésben a magyarországi ’56 megismétlése vagy megújított (talán óvatosabb) formája volt, a következménye viszont még riasztóbb és katasztrofálisabb: nem egyetlen „testvér-ország” hadereje rohanta le, mint 1956-ot a szovjetek, hanem öt ország fegyveresei. A prágai tavaszt mi mindannyian a magunk ügyének éreztük és ekként féltettük, a vele szembenállók veszedelmes és (békés arculata miatt) körmönfont kihívásnak érezték. A rémület és a fenyegetés gyakran jár karöltve, a hatalom birtokosai ekkor is elfojtani és megtorolni igyekeztek minden ellenvéleményt. A véletlen hozta, hogy 1968. augusztus 22-től egy héten át Prága utcáit jártam, jelszavait láthattam fölírva, és magam is szembenézhettem a szovjet, keletnémet, lengyel, magyar és bolgár tankokkal. A többi négy miatt a gyűlölet gyűlt bennem, a magyar páncélosok láttán továbbá a szégyen is. A prágaiak énekszóval, kéznyújtással mutatták ki békés szándékukat, és igyekeztek a maguk oldalára állítani a megszállókat – nem ugyanazt kapták cserébe… Sose volt kétséges számomra, hogy a prágai tavasz és a csehszlovákiai bevonulás része lett a magyar nemzettudatnak, egy tőről fakadt a mi 56-unkkal, a cseh fiatalok közé jó szívvel beállhattak volna a budapesti vagy a krakkói diákok is.
Szeptemberben új tanév, az első napra nagygyűlést hirdetett a falragasz. A KISZ-vezetőség, amely évekig jobbára lanyha szemlélődő volt, most harsogva és öklét rázva fenyegette és félemlítette meg hallgatóit, és szidalmazta a prágai eseményeket. Némán oszlottunk szét…
Mint bölcsészhallgatók azért döbbenten fedeztük fel (vagy inkább akkorra tudatosult bennünk), hogy a magyar költészetben a nemzettudat, a sorsvállalás kötelessége milyen mértékben van jelen, mennyire sugallja, segíti, és talán pótolja a politikai, társadalmi cselekvést. Vajon az évszázados történelmi zivatarok miatt, az oly sajnálatosan hiányzó összefogás miatt? Kezdetben (amint a magyar költészetben haladtunk előre) Balassit, Zrínyit véltük magyaros hangvételű költőknek, akiknek katonás életpályájával függött össze a harc, a bujdosás, a hősi halál. Ugyanez a szemlélet azért ott kísértett Kölcsey Himnuszában, Vörösmarty Szózatában is. Valami egészen mást sugallt Mikes Kelemen Rodostóból, aki a szívós nemzetépítésnek, a szellemi értékek megteremtésének és védelmének, az európai kultúra Magyarországra kiterjesztésének a fontosságát hitte, vallotta – és tette, ahogy tehette. Hogy ezt a szemléletet az emigráció távolából is lehet eredményesen hinni és művelni, nem csak ő, de engesztelhetetlen hazai ellenfelei is tudták (és félték), meg is üzenték neki király(nő)i üzenettel: Ex Turcia nulla redemptio. Az 1956 után külföldre emigrált (menekült, elüldözött) több százezer honfitársunk sorsa és máig tartó hiánya ijesztően mutatja, hogy az emigráció ténye és érzése sorsban és lélekben fájdalmas és aligha kiheverhető sebet okoz.
A magyarságtudat, mint a költői alkotás vezérfonala a reményt keltő reformkortól, 1849 tragédiáján át, a kiegyezés utáni évek melldöngető magyarkodásán keresztül számtalan hangot megszólaltat, Vörösmarty, Arany, Petőfi, aztán Tompa Mihály költészete egyaránt képes árnyalni a magyar olvasó szellemét, értékrendjét. A magyarság, mint tragikus élmény aztán a XX. században újra előkerül, némelykor bizony még sötétebb színekkel, mint korábban.
Ami a magam életpályáját illeti, a nyugati világba utazás sokáig elzáródott előlem, negyvenöt évesen juthattam először a vasfüggönyön túlra. Addig a szocialistának nevezett országok és városok választékából válogathattam. Nem volt káromra, olyan városokkal kerültem ismeretségbe, amelyekkel ezer éve során Magyarország hosszabb-rövidebb időre élt ilyen-olyan kapcsolatban. Alakult ki egymásról kölcsönös vélemény, helyes vagy megközelítő értékelés. Mindez óvatosan, de idővel befolyásolta (vagy inkább árnyalta) a saját nemzetszemléletet is. Elsősorban két várost érdemes említeni: Krakkót és Berlint (vagyis Lengyelországot és az NDK-t). A magyar-lengyel barátság évszázados hagyományra tekint vissza, és ha a mosolyos felszín alá nézünk, akkor a kölcsönös veszélyérzet, a kölcsönös támogatás, és a társadalmi problémák és vágyak hasonló megoldása jellemzi mindkét népet. Krakkó a középkor óta (főként az északon és keleten élő) magyar diákok egyetemi városa volt, a római kereszténység keleti védőbástyája, a török és tatár veszedelemnek, az orosz és német megszállásnak állandóan kitett város és ország. A lengyel himnusznak több magyar fordítása ismert, szövege a „szent oltárról” és a „szabad hazáról” szól.
Kapcsolatom Berlinnel tartósabb és mélyebb volt. Két tanéven keresztül a Humboldt Egyetem lektora voltam, magyar nyelvet és irodalmat tanítottam keletnémet diákoknak. A magyar gondolkodásmódot próbáltam elhinteni közöttük, ugyanakkor emberközelben éltem egy addig jobbára felületesen ismert európai néppel, akik részben a miénkhez hasonló (XX. századi) sorsot, részben a miénktől markánsan eltérő mentalitást ismertettek meg velem. Mind tanártársaimmal, mind diákjaimmal, sőt évtizedek óta Berlinben – esetleg vegyes házasságban – élő magyarokkal gyakran és érdemben beszéltem a magyarság, az európaiság, a nyelv, a társadalmi és a szokásrend megmaradásáról, megváltozásáról, alkalmanként eltűnéséről.
A németeket polgáriasultabbaknak ismertem meg, mint saját nemzettársaimat, az „emberközi egyenlőség” érzése erősebb köztük, a bizalmaskodás kevesebb, fegyelmezettebbek, megbízhatóbbak, aggályosabbak. Humoruk másféle, mint a miénk, de a miénket gyakran irigylik. A hencegés, az elégedetlenség fölemlegetése jóval kevesebb, a magyarul jus murmurandinak nevezett jelenséget nem ismerik, és jobbára nem is szeretik. A bizalmas kitárulkozást mérsékeltebben művelik, mint mi. Számos tulajdonságot irigyelünk egymástól, és számos tulajdonságot érzünk érthetetlennek, sőt taszítónak. Fegyelmezettebbek nálunk és kevésbé nyílnak meg, amit kérnek tőlük (vagy parancsolnak nekik), azt többnyire ellenvetés és tiltakozás (sőt akár gondolkodás) nélkül teljesítik (végrehajtják). A munka megszállottjai, alkalmanként a „tartalmas időtöltésbe” menekülnek. Mint tanárnak, mint barátnak többször volt véleményeltérésünk, értetlenkedés, ritkán szembefordulás. Köztük élni (akár huzamosabb ideig, például két évig) elképzelhető és nem elviselhetetlen, de a teljes életidőt és életművet közéjük építeni, ilyesmi soha nem jutott eszembe.
Az azért különös és ellentmondásos volt, ahogy nyugati német nemzettestvéreikhez viszonyultak, ritkán lehetett meggyőződni véleményük őszinteségéről, hogy az elszakított testvért, az imperialista ellenséget, a jólétben fürdőző nagypolgárt érzik-e akárcsak a város másik felében is. A válaszok, a reakciók között sok volt a zavaros, a következetlen, a félelem által diktált satöbbi. Ilyesmiről a legbizalmasabb keletnémet barátaim beszélgetéseiben is komoly döccenők és ellentmondások voltak. És persze kivételek… Mindez azért az ő nemzettudatuk, hazafiságuk, történelmi azonosulásuk helyzetéről problémás gondolatok sorát sejteti, mutatja fel, s ez a folyamat bizonyosan máig sem fejeződött be. Talán éppen a jónak érzett munka, a kellemes barátok és munkatársak, a lektor „dédelgetett helyzete” járult hozzá, hogy két berlini évem történetét Szerelmem, Kelet-Berlin címen emlékezéskötetbe gyűjtöttem, de a kötetet csak 2019-ben jelentettem meg, vagyis harminchat évvel az események után.
Audiatur et altera pars! – mondja a latin közmondás (vagyis: Hallgattassék meg a másik fél is!), de nem mindig van lehetőség erre a bölcs mérleg-műveletre. Új évezredünk új évtizedében (2006-ban) különös feladat választott ki megírójául: a németországi középiskolai tankönyvek Magyarország-képét kellett összeállítanom és megfogalmaznom. A történelem, az irodalom és a földrajz hordozza leginkább azt a tudásanyagot, amelyet a megcélzott országról az oktatás általában érdemesnek tart közölni, a saját – esetleg évtizedek, évszázadok alatt kialakult – vélemény alapján. A több nyugatnémet tartományból összeválogatott tankönyvek a magyar történelemnek döntően a németséggel kapcsolatba hozható eseményeit ismertetik meg diákjaikkal. A kalandozó magyarok pusztítását Németföldön, a szászok betelepítését Erdélybe és a Szepességbe, ahol a területeket ők virágoztatták fel, II. József európai szintű felvilágosító munkáját. A földrajz legfőbb jellemzőjeként máig a pusztát és a gémeskutat mutatja, a magyarországi Duna-partot mocsárnak és ingoványnak nevezi, a német térkép és tankönyv két hegyet ismer Magyarországon: a Bakonyt és a Mátrát (több nincs). „A gyárváros szellemű” Budapest mellett a nehézipari Dunaújváros neve íródik le, amely korábban Sztálinváros volt (több nem). Íróink közül Balázs Béla filmkönyve szerepel a tananyagban, egy korai Déry novellás kötet, Kison-Kishont humoreszkjei és Hauser Arnold művelődéstörténete. Ennyi… (Miközben kortárs és klasszikus magyar író szép számmal van jelen a német könyvkiadásban.) A leírt tényeken háborogtam és eltöprengtem, arra gondolván, hogy vajon a magyar iskolák mit és mennyit tanítanak a portugál vagy a dán történelemről, földrajzról, irodalomról, – általában a nagyobb országok a kisebbekről. A tanulmánynak némiképp szarkasztikus címet adtam: Mendemondák Homályországról. De a „nemzetközi górcső” alá helyezés azért alaposan próbára tette magyarságtudatomat, magam se tudom, hogy milyen irányban.
Egy magyar-német történetet lehetetlen el nem mondani. Az 1990-es évek közepén nemzetközi konferencián vettem részt többed magammal Lipcsében. A záró vacsorán asztalunkhoz lépett egy korunkbeli asszony, és azt kérte: valamelyikünk szavalja el neki A walesi bárdokat, Arany János versét negyven éve nem hallotta. 1956 őszén emigrált Magyarországról, azóta a távoli K. városában csak német szót hall. A verset (némelyes döccenőkkel) elszavaltam, a többi asztal meghökkenésére, a magyar-német asszony könnyekkel fizetett érte. Belegondoltam helyzetébe, amelyből a magyar kapcsolat kiveszett, de a magyarságtudat láthatóan mind máig felbukkan, – mindez mozdíthatatlan emlék maradt számomra is.
Igen, a versek, a magyar szellem ítéletei, föllebbezései és segélykiáltásai. A XX. században mintha új szerepet kaptak volna a megálmodott és elkiáltott sorok, az elcsatolt országrészek helyzetét megszólaltató költők, a Felvidékről Sajó Sándor (Magyarnak lenni…), Erdélyből Dsida Jenő (Psalmus Hungaricus) és mások, sokan. Akik valami mást, eddig nem hallott rémületet és kétségbeesett biztatást kiáltanak el maguknak, másoknak, mindenkinek. És a rettenet része, hogy ezeket a magyar verseket Magyarországon évtizedeken át leírni, olvasni, szavalni lehetetlen volt, tilos volt, államellenes bűncselekmény volt, aki mégis tette, titokban, rejtve, kézzel másolva küldhette, terjeszthette. A hazát veszített Márai Sándor Halotti beszéde külföldi rádió tiltott adásán keresztül jutott el hazai hallgatóihoz. De ezek a tiltott, elsuttogott versek mégis hozzájárultak alkalmanként, hogy belekerüljenek a nemzettudatot ébren tartó szavak közé.
Múlik az idő, múlik az élet… Évezredünk második évtizedének ajándéka volt számomra, hogy felkereshettem egy sor magyar kisvárost, megfogalmazhattam és megírhattam, amit láttam, amit gondoltam róluk, és amit éreztem. Huszonöt városom a Dunától a Dunáig teljes körben mutatja be a magyar múltat és jelent, valamint a jövő reményét. A történelem folyamatos jelenlétét, a városok egyéni arculatát, az épített értékeket és a természeti szépségeket. Számomra azonban ennél többet jelentett a vállalkozás: a városjárás során saját szememmel éreztem a magyar táj, a magyar város összetéveszthetetlen sajátosságát, egyéniségét. Ezekben az években ismerhettem meg valóságosan az ország helyszíneit, tájait, a munka, az öröm, az alkotás és a megnyugvás helyszíneit. Végigjártam a templomokat, a múzeumokat, iskolákat, neves elődök szülőházait, neves éttermeket és kávézókat, könyvtárakat, folyópartokat és temetőket. Az országot, a hazámat. Erényeivel és hiányosságaival, értékeivel és lehetőségeivel. Szobraival és szökőkútjaival, emléktábláival 1848-ról, a világháborúkban elesett hősök névtábláival és 1956 kopjafáival. Megálltam előttük, s ha tehettem, ujjammal megérintettem őket. Baráti, vidám, okos és megindító beszélgetésekbe vegyültem a városlakókkal: a terek napozóival, papokkal és templomgazdákkal, múzeumok teremőreivel és igazgatóival, kávéházak cserfes kisasszonyaival, akik büszkén mutogatták a porcelánkészleteket. Könyvtárosokkal, akik kedvemért megkeresték az emléktábláról hiányzó költő nevét. Ismeretségbe, barátságba kerültem számtalan magyar emberrel, akik örültek a megszólításnak, akik készséggel válaszoltak érdeklődésemre. Kisvárost járó útjaim mindannyiszor ünnepnapot jelentettek életemben, amelyet legföljebb egy-egy júliusi hőség vagy áprilisi zápor tett kalandossá. Életem immár hétnél több évtizedében aligha volt más esemény, ami olyan mértékben befolyásolta, színezte, formázta az országról, ahol élnem rendeltetett, a magyarságról kialakult véleményemet, mint tisztelgésem a hazai kisvárosok előtt. Képük, hangulatuk, lelkük bennem él, külön-külön és együttesen.
Európai országok és városok mutatták magukat, erősen vonzottak, és könnyen elengedtek. Élményt és szépséget kínáltak, perspektívát soha. Jó volt megmártózni bennük, aztán tisztára mosni magamat hazai vizekben. Hogy a béke és a rend, a biztonság és a harmónia helyreálljon. A költők közül mégiscsak Ady Endre sorai küldtek, hívtak és vezettek, s nem érzem szükségét, hogy száznál több év után is más költőt-vezetőt érezzek magaménak. Ő kívánkozott és menekült, szenvedett és tért meg „a földre, amelyből vétetett”. És az ő nyomán én is. „Százszor is, végül is”.
Budapest 2020. március 30.
Illusztráció: „Százszor is, végül is”
Ezek is érdekelhetik!
Arany Lajos: A toronyépítő* →
Ujlaky István: A székelyföldi példa →
Fodor Miklós: A népek és Isten kapcsolata →
