Kapitány Ágnes–Kapitány Gábor: Az identitást nem csak a kultúra alakítja ki
Mit jelent Önnek itt és most a magyar identitás tudata? Létezik-e tiszta formája?
Feltör-e még valahonnan a maga tiszta forrása?
Nemzeti identitásunkat egyrészt a születésünktől bennünket nevelő magyar kultúra (irodalom, zene, képzőművészet, színház, film) alapozta meg. Mi még a memoriterek korában nőttünk fel, s érettségire olyan mennyiségű versidézetet tudtunk kívülről, hogy szinte nem volt olyan élethelyzet, amelyről ne ugrott volna be valamilyen idézet, amelyre ne éreztünk volna alkalmazhatónak a versbe foglaltakat. S az irodalom a nyelvvel együtt az ember személyiségének alakulásában is szerepet játszott. Egyrészt maga a nyelv, a költőien filozofikus és filozofikusan költői, plasztikus és tömör magyar nyelv, amilyenné azt Károli és Balassi, Csokonai és Berzsenyi, Petőfi és Arany, József Attila és Weöres Sándor, Juhász Ferenc és Nagy László formálták, másrészt azok a tartalmak, amelyek az említetteken kívül Vörösmarty és Madách, Jókai és Mikszáth, Kosztolányi és Babits, Móricz és Radnóti és a többiek műveiből jutottak el hozzánk (folytatva a sort Krasznahorkai Lászlóig, Bereményi Gézáig, Dragomán Györgyig, Székely Csabáig).
Az irodalom bevonja az embert egy kultúra áramába, egy évszázadokon át folyó közös gondolkodásba, átitatva ennek szemléleti sajátosságaival, központi témáival, stílusjegyeivel. És annyi mindent ad, hogy kialakítja azt a belső szándékot is, hogy mindezt továbbadjuk gyermekeinknek, tanítványainknak, az utánunk jövőknek szóban, írásban, ahogy csak lehet.
De természetesen nem csak az irodalom ilyen meghatározó. Születésünktől ivódik belénk nem csak nyelvünk zenéje, hanem maga a zene is. A népzene és a néptánc is anyanyelv. A zenei általánosban, annak kórusában (Ágnes) de az általános iskola énekóráin is (Gábor) a Kodály-módszer úgy ismertetett meg bennünket a gazdag népzenekinccsel, ahogy beszélni tanul az ember. Gyerekeinket is úgy neveltük, hogy több száz népdalt tudnak, a hosszabb autóutakat rendszeresen végigénekeltük ezeket a dalokat, akár 2-3 órán át is ismétlés nélkül. Lakóhelyünkön ma is van egy klub, ahol minden összejövetelkor énekelünk népdalokat is, a közös éneklés nem csak vitalizál, de össze is köt a többiekkel..
Nevelt bennünket M.S. mester, Csontváry, Egry; a hatvanas évektől (kamaszkorunktól) társadalmi érdeklődésünk egyik megerősítője volt a magyar film (többek között Szőts István, Fábry, Jancsó, Makk, Szabó, Kósa, Sára, Huszárik, később Enyedi Ildikó) és igazán örvendetes, hogy az utóbbi évtizedekben is nagyon erős generációk jelentek meg a magyar filmművészetben, sajátos magyar prizmán keresztül jelenítve meg a posztszocializmus, Kelet-Közép-Európa világát.
Természetesen nemcsak a magyar irodalmon, a magyar zenén vagy a magyar filmen nőttünk fel. De másként nyűgözi le az embert, másként hat rá az emberiség Vivaldi és Mozart, Brueghel és Rembrandt, Tolsztoj és Márquez, Tarkovszkij és Fellini műveiben megjelenő nagysága, és másként szólítja meg, aki anyanyelvén szól hozzá.
Mert korántsem csak a művészeteken keresztül szívódik fel az emberbe saját kultúrája. A történelemről szerzett ismereteink is bekerülnek leghétköznapibb reflexeinkbe is; a magyarságot ért traumák tanulságaitól a különböző megoldáskeresések mintáiig, a világ egészéről alkotható képtől a saját élet felépítésének technikáiig. (Még azok viselkedését is jelentősen meghatározva, akik öntudatos világpolgárként tagadják e viselkedés sajátosan magyar jellegét). És a történelem is születésétől fogva „beszél” az emberhez, akár szülei, nagyszülei tapasztalatátadó meséin, akár a művészetből, könyvekből, iskolai tanulmányokból szerzett ismereteken keresztül. Az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai, a fénykorokról és szabadságharcokról szóló könyvek és filmek sokasága építi az identitásnak ezt az összetevőjét. (Gábor hatévesen a Mondák könyve hatására játszott hétvezérest a barátjával, tizenkét évesen írta színpadra az Egri csillagokat, Ágnes szintén tizenkét évesen élte át a Déryné Színház Légy jó mindhalálig előadásának főszereplőjeként Nyilas Misi tragédiáját).
A színházat még nem is említettük a művészi hatások között, pedig ez is nagy szerepet játszott mindkettőnk életében: a színielőadások nézőjeként közösen átélt katarzis egyik rétege mindig általános emberi, de mindig ott van az a réteg is, amely saját világunk, saját társadalmunk viszonyaira reflektál.
S nem említettük még a tárgyi népművészetet sem, pedig a hímzések és faragások, a népi építészet, a fazekasság, a viseletek és használati tárgyak színei, formái, az ételek íze, mindezek „nyelve” (generációkon átívelően és igen gazdag táji variációkban) akkor is ott van az ember esztétikai preferenciáit is meghatározó otthonosság-tényezők között, ha a hagyományos népművészet ezen rekvizitumai nagyrészt már kikerültek a mindennapi használatból.
Mert a népművészet, ha múlttá válik is, attól még nem válik halottá. Ha népdalaink gyönyörű, mélyzengésű lassú dallamaira és a táncaink alá játszott fergeteges ritmusaira gondolunk, vagy az olyan szövegeire, mint az „Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken, ha még egyet hajlott volna, szívem ketté hasadt volna”, vagy „Magos kősziklának oldalából nyílik a szerelem orvosság”, vagy: „Azt gondoltam, eső esik, pedig a szemem könnyezik, az én szemem sűrű felhő, onnat ver engem az eső”… ezek az emberiség örök kincsei közé tartoznak. Mert a nemzet optimális esetben: az anyanyelvünkön hozzánk szóló emberiség. És magyarságunk azt is jelenti, hogy ezeknek a kincseknek, az emberiség ezen kincseinek mi vagyunk az őrzői.
A magyar kultúra rendkívül sokszínű. Egy, ezt a kultúrát évtizedek óta csodáló német barátunk szerint az jellemzi, hogy minden hatást magába szív („Keletről, Nyugatról, Északról és Délről”) s mindezt egy semmi másra nem hasonlító izgalmas egységbe szintetizálja. S az eredmény a problémavilág, az attitűdök, a megfogalmazás-módok gazdagsága; s már csak ezért is nagyon fontos, hogy aki ebben a kultúrában él, ne zárkózzék be irányzatok, iskolák, izmusok falai közé, mert a magyar kultúra egésze az, ami az örökségünk. Ha a politikai, vallási vagy egyéb megosztottságok mentén elhatárolja magát valaki attól, amit a „másik oldalra” sorol, azzal saját kultúráját csonkítja meg, mert egy nép kultúrája az, amit a különböző tapasztalatok, attitűdök, állásfoglalások és alkotások összessége alkot.
Az identitást természetesen nem csak a kultúra alakítja ki. A tájak, amelyek között felnőttünk (esetünkben a budai dombvidék , Szombathely, az Őrség) nagyon lényeges tényezői az otthonosságérzésnek. S ennek az otthonnak sajátos élményanyaga, ahogy az ember a gyerekkorból átlép a kamaszkorba, majd az ifjúkorba, a felnőttkorba, az országot járva egyre bővül. (Így került be otthon-érzetünkbe Velem és az egész Kőszeghegyalja, Balatonfüred, és a Balaton-felvidék, a pannon dombok, , a Budai hegység (és 20 éve szűkebb otthonunk Adyliget), a Bakony, a Mátra és a Bükk, a középkori építészet emlékei szerte az országban, és az erdélyi hegyek.
Nem véletlenül foglalkoztunk a Magyarság-szimbólumok című könyvünkben a mindennapi élet azon elemeivel, amelyek a mindennapokban körülvesznek bennünket, részeivé válnak az életformánknak, és észrevétlenül rendkívül erős érzelmi telítettséget nyernek. A flóra és fauna, az étkezési kultúra, a városok, a faluképek, az ünnepek…, ez mind formálja identitásunkat.
És persze az emberi kapcsolatok: a szabadság és autonómia preferálása mellett mindig is fontos volt beágyazottságunk különböző közösségeinkbe (a nagycsaládi létbe, ahol száznál is több embert tudhatunk közvetlen rokonainknak, a baráti körbe, a munkatársi kapcsolatrendszerbe, tanítványaink körébe) – mindezekhez a csoportokhoz mély beszélgetések is kapcsolódnak saját világunkról, és a közös élmények átélése, felidézése teszi az otthont igazán otthonná. Mélységesen megértjük a választottan vagy kényszerűségből külföldön élő magyaroknak az életérzését, amiből pontosan ez az élményközösség hiányzik szükségképpen. (Ahogy egyikük megfogalmazta, ha igazán jót akar beszélgetni, akkor haza kell jönnie).
Nagyon szeretünk utazni, nyitottan felfedezni az egész világot. De minél többet jár az ember külföldön, minél több nép rokonszenves vonásai tárulnak fel előtte, annál erősebb az érzés, hogy sehol máshol nem tudnánk letelepedni. Mert a mély otthonosság-érzést csak itt tudjuk átélni.
Mindig is meggyőződésünk volt, hogy egy ország csak szerves fejlődéssel, csak saját kulturális hagyományaira építve tud felemelkedni (a világtörténelem szinte csak ilyen példákat ismer). Ezért egy olyan korban, amikor a hegemón gazdaságok és a világmédia csatornái a „globalizáció” jegyében homogenizáló, utánzásra buzdító hatásokkal árasztják el a világot, különösen fontos lehet annak tudatosítása, hogy melyek is a továbbvihető, a szerves fejlődés alapjául szolgálható hagyományok. Hiszünk abban, hogy a saját kultúra iránti elkötelezettség nem nacionalizmus. Azt gondoljuk, hogy a nemzeti kultúrák felszívódása valamiféle globális világkultúrában ma éppúgy nem lehet opció, mint a „herderi jóslat” idején, már csak azért sem, mert a diverzitás a társadalomban ugyanúgy létfontosságú, mint a természetben.
És éppen ezért, a „tiszta forrás”, amire a kiadó egyik körkérdése vonatkozott, mindig adva lesz. A magyar kultúra egésze ez a tiszta forrás a kultúra legtágabb értelmében; számtalan példa bizonyítja a világban, hogy egyetlen ország, egyetlen nép emelkedése sem mehet végbe másként, csak úgy, ha (miközben befogad minden termékenyítő hatást) ebből a forrásból, önnön kultúrája sajátosságaiból táplálkozik.
Budapest, 2020. április
Illusztráció: Őr
Ezek is érdekelhetik!
Zenei fénykör (Horváth Kornél, Hűvösvölgyi Ildikó, Kelemen László, Toót-Holló Tamás) →
Stanczik-Starecz Ervin: MI A MAGYAR? →
Kovács katáng Ferenc: Magyarnak lenni/maradni? →
