Karsai János: ELFELEDETT NÉPEK TÖRTÉNETE
I. A KÜKLOPSZOK
Be kell vallanom, hogy a latin nyelv nem az erősségem. Bár a ferencesek igyekeztek némi ősi tudást a fejembe verni, sosem olvastam, vagy írtam latinul, igyekeztem fordításokat keresni. A római La Sapienza Egyetem könyvtárában kutattam Giordano Bruno korai munkássága után, kevés sikerrel. Délutánonként kisétáltam a Campo de’ Fiorira, leültem a tudós szobrának lábához, néztem az összecsomagoló piaci árusokat, és így sóhajtottam fel:
– Miért is nem érhetőek el olaszul a legfontosabb írásaid!
Brunoról kevesen tudják, hogy domonkosrendi szerzetes volt, aki ugyan előbb kálvinista, majd evangélikus lett, és egyetlen városban, vagy egyetemen sem tudott megmaradni három évnél tovább. Nyughatatlan lelke és jelleme állandóan újabb és újabb összetűzésekbe vitte, az euklideszi geometriának ellentmondó tanai gyakran menekülésre késztették. Kutatta az ismeretlent, a csillagokat, és a távoli napok közelében az emberinek megfelelő civilizációkat sejtett. Amikor a máglyára küldték, akkor kiáltotta a bámészkodóknak: „Semper oculum super omnes”, azaz „egy szem mindenek felett.
Akkor úgy sejtették, hogy Isten szemére gondol az eretnek filozófus, ennek szellemében írtak magyarázatokat a peranyaghoz is. Sajnos azonban Napóleon csapatai a jegyzeteket Párizsba vitték, ahol azok eltűntek. De miért írt volna Bruno az isteni szemről, melynek fényköréből ő már régen kivonta önmagát?
Párizsba utaztam, ahol a Le Lapin Blanc szállodában kaptam szobát. Nem az egyetemet akartam átkutatni, hiszen ott bárki megtalálhatta volna Giordano Bruno dokumentumait, hanem a környező utcácskák könyvesboltjaiban keresgéltem. Végül a rue Racine egyik antikváriumában bukkantam mintegy húsz oldalra Caspar Schoppe kommentárjaiból, amiket a megégetett szerzetes munkáiról írt, és a Grammatica philosophica című művéhez csatoltak. Otthon, a latin szöveget silabizálva érdekes összefüggéseket találtam.
„Az élet számos variációját (plures varigationes) képzelhetjük el, a Föld sem volt régen egységes.” Schoppe szerint ezeket a szavakat Bruno a kivégzése előtt mondta el neki a cellájában, ahová sikerült szerzetesként bejutnia. „Bolygónkat számos misztikus, fantasztikus lény népesítette be (habitatum), akiket mára puszta kitalációnak (ficta) feltételezünk. Sikerült dokumentumokat találnom például a küklopszok (cyclopsis) létére, melyeket a velencei Librare termeiben őriznek, a Nagy Földrajzi Atlasz (Geographicis Magna Atlas) első kötetében találtam meg.”
Akkor hát irány Velence, a Serenissima, ahol élhettek együtt az eretnekek és a himpellérek, de ádázul elbántak a Köztársaság ellenségeivel. A Campo dell’Orion lévő szobámból mintegy húsz perc alatt kényelmesen elsétálhattam a könyvtárba. Ügyeltem rá, hogy még véletlenül se haladjak át a két oszlop között a Dózse-palota mellett, ahogy kilépdelek a kővel kirakott partra. Természetesen a Geographicis Magna Atlas nem volt kölcsönözhető.
Nem volt mit tennem, valahogyan ösvényt kellett találnom az elzárt kötetekhez, és a szemüveges, fiatal könyvtáros lány, Lucilla D’Ampesso volt a megoldás. Nem ígértem semmit, és nem kecsegtettem semmivel. Vacsoráztunk, ittunk, de nem léptem át a jólneveltség határait. Talán ez volt a kulcs kedvességéhez, mert néhány alkalommal beengedett az elzárt könyvek birodalmába.
Egyértelművé vált, hogy a jegyzeteket maga Giordano Bruno tette az Atlas lapjai közé, nem meggyőző dokumentumok voltak, hanem a máglyára küldött szerzetes írásai. Tényeket, adatokat keveset említett meg, inkább következtetésekre hagyatkozott. Az azonnal látszott, hogy a fejezetekre osztott mű nem volt befejezve, a szerző több helyen is bővíteni, pontosítani akarta kutatási eredményeit.
Az „Előszó” szerint nem kizárólag Homérosz említi meg a küklopszokat, hanem néhány korai görög történetíró, például Thuküdidész is ír róluk a peloponnészoszi háborúk során. Anaximandrosz, aki először használta a „kezdet” kifejezést, spárta őslakóinak a küklopszokat tartotta. Ezek alapján az egyszemű óriások életkora gyakran meghaladta az ezer évet is. Régen benépesítették a Peloponnészoszi-félszigetet, és a környező szigeteket is, és Posszeidon és Thoosza tengeri nimfa gyermekei voltak.
(Természetesen nem vehette figyelembe Gaia és Uranosz utódait, mivel azok csupán hárman voltak, akik a titánok ellen vívott háborúban segítették Zeusz győzelmét. Ezek után Hephaisztosz kovácsisten mellé osztotta be őket, ők készítették az istenek fegyvereit és a villámokat. Később Apollón bosszúból ölte meg őket. Testüket Szicília szigetén temették el, és sírjuk fölé emelték a mind a mai napig működő Etnát, hogy emlékeztesse a halandókat a kovácssegédekre.)
Az első fejezetben leírja ennek a misztikus fajnak a jellemzőit. Bruno, aki hitt az evolúcióban, de még nem volt képes így a nevén nevezni, úgy vélte, hogy e lények kialakulása a természet olyan kísérlete lehetett, mint az ember előtt élt óriásgyíkok megjelenése. Matriarchátusban éltek, a nőké volt a vezető szerep, ők katonáskodtak. Az óriások hatalmas mérete egyben kipusztulásuk oka is. Rengeteg élelmiszerre volt szükségük a megmaradáshoz. Ez magyarázza, hogy a közelükbe tévedt embereket is megették, nem voltak vérszomjasak, sőt!
Viszont ha Zeusz ad, el is vesz, tartották a régiek. Hatalmas erejük együgyűséggel, hihetetlen naivitással párosult, harcos szomszédjaik könnyedén tőrbe csalták, és pusztították őket, erről szól a második fejezet. Giordano Bruno szerint fokozatosan csökkent le az életterük, ahogy felzabálták, kimerítették a szigetek élővilágát, asszonyaikat pedig a rendes méretű (normalis magnitudine) emberektől elkapott betegségek, az egymással vívott csetepaték ölték meg. A szó szerint „elanyátlanodott” szörnyek fokozatosan a félsziget belsejébe kényszerültek, ám rejtekező életmódjukat nem tudták fenntartani, az általuk okozott óriási pusztítások, erdőirtások hamar a nyomukra vezették a görögöket. Temetkezési szokásaikra az égetés volt a jellemző, ezért nem maradtak fenn csontok utánuk.
A harmadik fejezetben csupán néhány mondat szerepel, ez a rész a nyelvükkel foglalkozott volna. Az eretnek pap szerint a görög nyelvvel ellentétben nem használták a semleges nemet, de szavaik nagyon hasonlítottak az ógörögre, ezért is volt képes Odüsszeusz társalogni Polüfémosszal. (?)
Végezetül olyan bizonyítékokat keresett a szerző, melyek alátámasztják ezeknek a szörnyeknek a létezését. Ezek egyike Tirünsz városa, melynek falait a legenda szerint küklopszok építették. Bizonyíték ugyan nincsen rá, de tény, hogy az óriási falról legurult több tonnás köveket a mai technika eszközeivel sem lehet visszarakni. A másik az innen nem messzire lévő mükénéi vár, ahol is a vízgyűjtő ciszternát építették az óriások.
Megjegyzem, mindkét település időszámításunk előtt 1500 és 1400 körül létesült, Mükénét Perszeusz alapította, míg Tirünsz Heraklésznek volt a szülőhelye. Bruno úgy vélte, hogy ezek a nevek elég bizonyosságot jelentenek.
Az utószóban a szörnyetegek nyom nélküli eltűnéséről esik szó. A Campo de’ Fiori mártírja azt gondolta, hogy e misztikus teremtmények csontjait a területre beözönlő dórok elégették, porrá törték, megsemmisítették, mivel szégyellték lelkiismeretlen kizsákmányolásukat, és attól tartottak, hogy az „Olümposziak” kérdőre vonják őket, hová is tűntek hatalmas teremtményeik.
Eddig tartanak a feljegyzések, valljuk be, nem valami meggyőző. Ám én nem szeretek kétségekkel lefeküdni, ezért elutaztam a Peloponnészoszra.
Hajlamosak vagyunk azt állítani, hogy az egész görög mondavilág nem több puszta spekulációnál, a gyermeki ember képzelgésénél, álmodozásánál. Hiszünk Darwinnak, hiszünk a keresztény teremtés-elméletben, mai, tudományágakkal felékesített világunk kerek egész. Mindez a biztonság és bizonyosság Tirünsz falai előtt bámulva omlott össze bennem. Sokkal monumentálisabb emberi építmény, mint a Kínai Nagy Fal, vagy a New York-i Empire State Building. Azokat emberi mértékeknek megfelelő darabokból rakták össze, monumentalitásuk a magasságuk, a hosszuk. Ám Tirünsz falaiban a hatalmas, a fel nem fogható, azok az elemek, amikből emelték. Nem tudom elképzelni az ókori embert, ahogy ezeket a gigász kavicsokat mozgatja, emeli.
Szinte félálomban vezettem el Mükénébe, ahol a várban épített ciszterna döbbentett meg ennyire. Egyszerűen ennyit suttogtam: ez nem emberi.
Spártában (Szpárti) szálltam meg, hotelem ablakából a Taigetoszt nézem, legalább a harmadik Metaxát döntöm magamba, hogy kijózanodjak. Próbálom tetten érni a csalafinta görögöket, akiknek akkor sem szabad hinni, ha ajándékot hoznak. De az is lehetséges, hogy pont azért sugallanak valami igazat, mert sejtik, hogy úgy sem hisszük el. Az egyetlen, ami megmaradt bennem, az a hatalmas üresség, eltűnt bizonyosságaim hűlt helye. Újra kell olvasnom a fellelhető görög klasszikusokat, ókori írókat.
Hol tévedtünk el?
Illusztráció: Korlátosságok (fh. Flammarion)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
