SURJÁN LÁSZLÓ: Mit jelent számunkra a béke?
Gondolatok Trianon után száz évvel a pápák társadalmi tanítása alapján
A keresztény társadalmi tanítás olyan általános alapelvekre támaszkodik, hogy minden jószándékú ember világnézetétől függetlenül is alkalmazhatja azokat. Ebből a tanításból most a béke ügyét emelem ki, amiben az Egyház nem csak a kormányokra, hanem talán nagyobbrészt a polgárokra számít. Olyan ez a helyzet, mint a járvány: ha sok az immunis ember, a vírus nem okoz nagy bajt. Így, ha sok lesz az Istennel és/vagy embertársaival békességben élő ember, a gyűlölet és az erőszak vírusa sem érvényesül. Rajtunk múlik tehát!
Akik Közép-Kelet Európában átélték az ötvenes éveket, azoknak a béke nagyon megkopott szó. Nemzedékemnek megtanították, hogy a béketábor legyőzhetetlen, de mi megéltük annak vereségét. A jelszó a tartós béke volt, amiért viszont harcolni kellett. A békeharc szó önellentmondása elérte, hogy semmit se higgyünk el az egészből. Volt még békekölcsön, azaz önkéntes fizetéscsökkentés. A vallási életet békepapok próbálták kiüresíteni. Még a templomokban sem beszéltek a lélek békéjéről. Akkoriban egy osztálytársam fogalmazás leckéjében ez állt: A II. Békevilágkongresszust a második világháborúról nevezték el. A zavaros gondolkodás nem az ő hibája volt…
Nyolcadfél évtizede nincs háború az Európai Unió területén, ezért a béke az új generációk számára is talán súlytalan kifejezés. Három huszonévest kérdeztem:
Egy húszas éveinek elején járó két gyermekes édesanya írja: A béke mint háború hiánya nehezen megfogható számomra, mert nem tudom, milyen az, ha nincs béke. A politikusok békevágyában nem hisz: mert akinek “hatalom” van a kezében, az anyagi érdekeket mindig legelőre helyezi. A “legyen békesség köztünk mindenkor” a személyes kapcsolatokról szól, ilyen szinten mindenki megéli a béke hiányát és a hozzá vezető utat is. Nagyon szeretem egymás szemébe nézve ezt kimondani: tényleg “békítő”. Szorosabbra fűzi a köztünk lévő köteléket. Egyben egy közösségbe-tartozás élmény is. A legnagyobb kihívást számomra a “lelki béke” jelenti, békében lenni önmagammal, nyugodtnak lenni, nem szorongani.
Egy másik fiatal számára a béke a kiszámíthatóság: A béke szóról nekem a nyugalom, a biztonság jut eszembe. A mi korosztályunk nem élte át azt a bizonytalanságot, ami a háborús időket jellemezte, hogy nem tudod mi fog történni veled a következő órában. Pedig nincs béke a világban, ellentétek mindig vannak. De ez az én mindennapjaimat, itt Magyarországon „békén hagyja”, nem élek bizonytalanságban, tudom, hogy mi fog történni velem egy hónap múlva. A „legyen békesség köztünk mindenkor!” sokszor elhangzik a templomban, ilyenkor a személyes kapcsolataimra gondolok, ahol a béke nagy részben tőlem függ. Ne legyen egymás között elharagosodott kapcsolat. Tudjunk megbocsájtani egymásnak. Tudjunk őszinték lenni egymással. Tudjunk szeretettel egymás szemébe nézni bármikor.
Végül egy harmadik vélemény: A béke valami olyan dolgot jelent nekem, ami az egyes emberek szívében van, vagy éppen nincsen. “Köztünk” akkor tud lenni, ha bennünk megvan. Egy felemelkedett belső állapot, amikor a szeretet irányítja a gondolatokat és cselekedeteket. Valami olyan, amit nem is igazán tudom, hogy el lehet-e érni, inkább törekedni kell felé.
Mindünknek szükségünk van tehát békéről szóló tanításra mind a magunk fejlődésére, mind a múlt és jövő dolgaiban való eligazodásra.
A béke fogalma valamilyen viszonyt tételez fel. A békében élek önmagammal kifejezés is a lelkiismeretemmel, azaz az Úristennel való viszonyomra utal. Az ember és az Isten között békés kapcsolat az ősbűnnel megszakadt, és így megromlott az ember és ember közötti kapcsolat, ami végül egymás ellen fordította a közösségeket is. Lásd előbb Káin és Ábel, majd a bábeli nyelvzavar bibliai történetét.
A kegyelem állapotában érhetjük el a lelki békét, ami talán több mint a halálos bűnöktől való mentesség. Az Isten-ember kapcsolat melegségét bocsánatos bűnök is zavarják. Nyilván nem mindegy, hogy földhöz csaptam a tányért, vagy levertem véletlenül. De a tányér mindkét esetben eltörik. A lelki békéhez teljes megtérés kell. „Ő a békét hirdeti… mindenkinek, aki szívből megtér hozzá.” (Zsolt 85,9). A béke Jézus búcsúbeszédében is hangsúlyos: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek” (Jn. 14, 27). Kulcsfontosságú, ahogy Jézus az Istentől elnyerhető megbocsátást a Miatyánkban ahhoz a kiengesztelődéshez kötötte, amit mi nyújtunk a másiknak: „bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Így jutunk el az Isten-ember közötti békétől az ember-ember, majd a nemzet-nemzet közötti kapcsolatok békéjéig. Utópisztikus gondolat: ha minden ember békében élne Istennel, akkor nem ismernénk a háborút.
A lélek békéje tehát elvezet a népek békéjéig, ami szintén fontos az Egyház számára. A katolikus misében a hívek könyörgésének gyakran visszatérő témája. Virágvasárnap például az egyik kérés így szól: Keresztedből fakadjon béke és egyetértés minden nép számára. Közös a megváltásunk, közös az istengyermekségünk. Testvérek vagyunk. – Ez a bibliai béke fogalmának az alapja. Ezt kellene megvalósítanunk itt a Kárpát-medencében.
Van két fontos, de vitára ingerlő kijelentés az Egyház társadalmi tanításában: A béke nem egyszerűen a háborútól való tartózkodás, és nem is az ellenséges erők valamiféle stabil egyensúlya. A béke az igazságosságra és a szeretetre épülő rend megteremtését követeli. A világ mást mond: Ha békét akarsz, készülj a háborúra. Ez éppen az elrettentésre és arra számít, hogy az ellenfelek belátják: bár nyerni nem tudnak, de egymást kölcsönösen elpusztítani igen. Ezért nincs világháború 1945 óta. Sajnos ez az európai történelemben talán példa nélküli 75 békés év nem az igazságosságra és nem a szeretetre épült. Mintha két malomban őrölne az Egyház és a politikai hatalom. Nem meglepő, Jézus is kijelentette Pilátusnak: Az én országom nem evilágból való. Ez azonban nem jogosít fel arra, hogy a keresztények ne foglalkozzanak ennek a világnak a feladataival.
Keserves tapasztalat a II. világháború. 1918 után a győztesek az ókori mondás szellemében jártak el: Jaj a legyőzötteknek. Ezért törvényszerűen következett a visszavágás: a korábbinál is több áldozatot (tíz helyett hetvenhárom millió halottat) követelő második háború. Mi kellett volna, hogy a „Nagy Háború” egyben az utolsó legyen? Igazságosság és szeretet, tanítja az Egyház. A legyőzötteknek is joguk van az emberhez méltó életre és méltóságukra. Ezek hiánya: a nyomor és a megalázottság visszavágásra, olykor akár bosszúra késztet. Nemcsak azzal kell foglalkozni tehát, hogy mikor jogos egy háború, hanem azzal is, hogy mikor jogos, azaz mikor igazságos a béke. Kész recept nincs, de van néhány fontos alapelv. A katolikus Egyház Katekizmusa azt kívánja, hogy a békét minden ember, mint a saját benső világa értékét élje meg, ez járja át a családokat, majd a különféle társadalmi szervezeteket, és ebből kiindulva a teljes politikai közösséget. Az Egyház nem a politikai élet vezetőire, hanem a közösség egészére bízta a béke ügyét. Az egész társadalom közös akarata zárja ki az egyes érdekcsoportok vagy politikusok háborús kalandjainak a lehetőségét. Az elmúlt évek megmutatták, hogy ettől még nagyon messze vagyunk. Ráadásul manapság könnyű az embereket becsapni. Úgy sodorták bele a világot például az Irak elleni katonai kalandba, hogy hamis hírekkel – a nem létező iraki tömegpusztító fegyverek rémével – elárasztották a közvéleményt. A béke igazságra és igazságosságra épül, tanítja az egyház, de a mai tömegtájékoztatás nem az igazság érvényre jutására, hanem az emberek befolyásolására törekszik. A feladat megoldhatatlan, s ilyenkor a megoldása mindig az imádság. A hetvenöt éves európai béke alatt elkényelmesedve nem könyörgünk a békéért. De idézzük csak fel a Szentmise állandó részeit! Az egyik, bár ritkábban használt köszöntés: Kegyelem nektek és békesség Atyánktól, az Istentől és Urunktól Jézus Krisztustól. A Gloria elején harsog az ének: békesség a jóakaratú embereknek. Húsvét utáni napokban halljuk: „Irányítsd a te békédben életünk napjait”. Másutt: „Kérünk Istenünk, hogy engesztelő áldozatunk hozzon az egész világnak békét és üdvösséget.” A Miatyánk után: „Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek”, majd jön a felszólítás: „Legyen békesség köztünk mindenkor!” A mise végén pedig: menjetek békével! Ne engedjük el ezeket a szavakat a fülünk mellett. Nem üres köszöntésről, nem felületes jókívánságról van szó. Fohászkodjunk tiszta szívvel, tudatosan a ránk bízott világért!
Mivel az európai közösség és az észak-atlanti együttműködés elvben garantálja számunkra a békét, biztonságban érezzük magunkat. De tévedünk. Új feszültségek tornyosulnak. A béke másik neve a fejlődés – tanította Szent II. János Pál. Az elmaradt térségek fejletlensége: veszély. A gazdag államok keveset és rossz hatásfokkal költenek erre a célra. Közben soha nem látott tőkefelhalmozódás folyik, elképzelhetetlen vagyon van, és folyton növekszik a kevesek kezében. Az emberiség nagyobbik fele egyre szegényebb. Megélhetését helyi háború, elsivatagosodás és vízhiány nehezíti. Helyzete reménytelen. A migráció felgyorsulása is jelzi, hogy robbanás-veszélyes világban élünk. Ezért a béke kérdése mindannyiunknak húsba vágó kérdés.
A globális problémák mellett érdemes a béke kérdését magyar szemmel is átgondolni. A békéről szóló tanítás alapján mit mondhatunk Trianonról? Körvonalazható-e egy valamilyen megoldáshoz vezető út?
1918 után a győztes nagyhatalmak mindent erővel intéztek el. A döntések az érintettek feje felett történtek. A békefolyamat elején meglebegtetett népszavazásokra nem került sor. A győztesek közül is voltak, akik látták, hogy az etnikai elv következetesebb alkalmazásával lehetett volna olyan határt húzni, hogy kevesebb ember kerüljön kisebbségi sorsba, de az igazságosság nem volt szempont. A kisebbségvédelmi rendelkezések is lehettek volna hatékonyabbak és ellenőrizhetők, de a szeretet sem volt szempont. Márpedig a béke az igazságosság és a szeretet gyümölcse. A II. világháború után még rosszabb lett a helyzet. A polgári lakosság egy részét lepusztították, másokat az „etnikai tisztogatás” ürügyével kényszer-áttelepítés révén otthonából elkergették. A negyvenes években a magyarságnak mindebből kijutott. A 20. század a tragikus népirtások kora, amelynek sorában nem a délvidéki vérengzés a legnagyobb, de ez sem, és az a körülmény sem mentség, hogy akkor a korábbi „hideg napok” miatti bosszú érvényesült. Ezek a szörnyű idők elmúltak, de az atrocitások, emberjogsértések régiónkban sajnos mindennaposak. A nemzetközi közösség erkölcsi felelőssége, hogy az olyanok érdekében beavatkozzon, akiknek az élete veszélyben van, tanítja az Egyház. A tapasztalat azt mutatja, hogy a minket érintő ügyekben senki sem szólal meg; milyen csönd volt például 1990-ben a marosvásárhelyi vérengzés után.
A XX. századi békekötések tehát alapjaiban hibásak. Erkölcsi elítélésük – ha meg is történne – nem megoldás. A békéről szóló tanítás gyakran pusztában kiáltott szó: azok, akik az ügyben tehetnének, nem tesznek semmit.
Felülről, tehát az elkövetők részéről nem várható, hogy érdemi lépéseket tegyenek. De nekünk, az érintetteknek van mozgásterünk. Az Egyház azt tanítja, hogy valódi béke csak megbocsátás és megbékélés által lehetséges. Ezt kell tennünk, ha gyógyítani akarjuk a trianoni sebeket. Szomszédjainkkal egymás megismerésére és megértésére törekvő, őszinte párbeszédére van szükségünk. A múlt terheit nem kell elfelejteni, de le lehet azokat tenni, ha a felek kölcsönösen bocsánatot adnak és kapnak. A kölcsönös megbocsátás nem meghódolás. Nem helyezi hatályon kívül az igazságosságot, s még kevésbé zárja el az igazsághoz vezető utat: az igazság éppen ellenkezőleg a megbékélés konkrét előfeltétele, amit elfogadni a szemben álló feleknek egyaránt nehéz, de nem lehetetlen. A Kárpát-medencében ezen elvek alapján kell járnia a politikának, az igazságkereső és a megtalált igazságot elfogadó történettudománynak, továbbá a személyes kapcsolatokat építő, jó szándékú embereknek: Mindannyiunknak.
Illusztráció: Tervek rajzai
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
