Felszeghi Sára: A magyarság értékközösség
Mit jelent Önnek itt és most a magyar identitás tudata? Létezik-e tiszta formája?
Feltör-e még valahonnan a maga tiszta forrása?
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség.
(Sajó Sándor)
A természetes dolgokon nem szoktunk gondolkodni. Azok csak vannak. Mint a levegővétel. Akkor döbbenünk rá, hogy mit jelent, ha már nincs. A létet. A magyarság lét, életforma, tartás, meg nem alkuvás. Szüleim következetes szigorúsággal neveltek, de nagy szeretetben nőttünk fel. Ők tanítottak meg arra, hogy a tehetség nem jogot, hanem kötelezettséget jelent, amit kötelesek vagyunk a köz javára fordítani, hogy a tehetség csak akkor ér valamit, ha az kitartó munkával párosul. A munka becsülete alapvető érték volt. Már egész kiskoromtól a szüleim arra tanítottak, hogy minden területen próbáljuk a legjobbat, legtöbbet nyújtani, mert mint mondták, „a magyar ember nem tehet másként!” Erdélyben, kisebbségi létben nőttem fel, ami azt jelentette, hogy ötször, hatszor többet és jobban kellett dolgozni, többet tudni, többet adni, többnek lenni minden tekintetben. Nemcsak a családban, de iskoláinkban is ezt tanították. Az elemi iskolában megtanították a tudás, a művészetek és a sport értékeit becsülni. Gimnáziumi tanulmányaimat a ma már több mint 450 éves, híres Bolyai Farkas Gimnáziumban, matematika tagozaton folytattam. Itt tartotta Bolyai Farkas, 1804-ben, székfoglaló beszédét, és ezzel kezdetét vette annak a szellemiségnek a kialakulása, amit ma „Bolyai-szellemiségnek” nevezünk, ami az érték-tudás-kötelesség hármasát jelentette, s ami minden diákot áthatott, aki ezek között a falak között tanulhatott. Az a szellemi műhely, ami itt kialakult, egyik legfőbb céljának a tehetségek kibontakozását tekintette. Kezdettől világos volt, hogy a fegyelem, kötelesség itt nem öncélú valami, hanem az út a tudás felé. A tanáraink a tudás és az emberi tartás példaképei voltak, akik a gondolkodásra és az értékek megismerésére biztattak. Itt szerettük meg a magyar vers, a próza, a dráma szépségeit, és tanultuk meg, hogy a tananyag napi ismerete csak elégséges, de nem kitűnő tudás, hogy a pluszmunka érdemel csak maximális elismerést. Útravalóul egy olyan örökséget kaptunk, amelynek alapját a szabad gondolkodás, a tudás, a kötelességteljesítés, a felelősség és az emberi tartás képezték, azaz mindaz, ami magyarként alapvető elvárás volt, amit mi örömmel, büszkeséggel vállaltunk.
Családunkban a dölyf, a kevélység, a merkantilis szemlélet ismeretlen fogalmak voltak, az elesettek, rászorulók segítése pedig napi gyakorlat. Ez akkor teljesen természetes volt. Csak később értettem meg, hogy ez is a magyar sorsközösség része volt. Vendégszerető szüleim ajtaja mindig nyitva állt, s az ilyenkor szokásos együtt zenélések, melyből kiemelkedett édesapám kitűnő zongorajátéka, édesanyám szép énekhangja és híres konyhaművészete sokak számára tették emlékezetessé ezeket az estéket, jelentettek lelki közösséget. Nekünk, gyerekeknek, azt a balladai világot jelentette, amely magában foglalta a népdalok, balladák üzenetét: a magyar bölcsességet, igazságot, a fogódzót, mely a mai napig él bennünk és jól eligazít a világ dolgaiban. Rendkívül kényesen vigyáztak anyanyelvükre! A megmaradásunk feltételének tekintették. Nemcsak a nyelvtani helyességét, de annak hangsúlyát is szigorúan számonkérték. Biztattak, hogy minél többet olvassunk. Én nem emlékszem, hogy valakinek szóértési nehézsége lett volna, mint ahogy arra sem, hogy Jókai vagy Arany szövegét meg kellett volna változtatni a jobb érthetőség kedvéért. Emlékszem, tanár nagyapám büszke volt arra a barátságra, amellyel megtisztelte a falujában élő Miklós bácsi. Bölcs, büszke ember volt. Ahogy a mezőkről, az erdőkről, az állatokról beszélt, csodálatos mesevilágot tárt elénk, ezt ő csak „a tündérek országának” nevezte, és kifogyhatatlan volt a mesemondásban. Csak két elemit végzett, de a szobájukban ott sorakoztak Arany, Petőfi, Jókai kötetei, melyeket esténként feleségével olvastak, mert a műveltséget alapvető értéknek tekintette minden magyar ember, éljen falun vagy városon!
A magyarság és a büszkeség, az egyenes gerinc, az emberi tartás szinonimák. Nemhiába mondta Tamási Áron, hogy „aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan”. Mindig arra biztattak, hogy bármerre megyünk is a világban, úgy éljünk, dolgozzunk, hogy mindenkor azt mondhassák: „látszik, hogy magyar”, azaz a minőség a magyarság védjegye legyen, mert magyarnak lenni büszke kötelesség.
Bevallom, meglepődtem azon a kérdésen, hogy létezik-e tiszta formája a magyar identitásnak. Ahogy nem lehet valaki részben tisztességes, részben becsületes, úgy nem létezik a magyar identitásnak sem kevésbé tiszta formája. A magyar identitás vagy van, vagy nincs! A magyarság értékközösség.
Nem vitatom, hogy a globalizáció több értéket is devalvált sokak számára. A haza, a nemzet számukra elvesztették jelentésüket. Ebben, sajnos, az oktatásnak is nagy felelőssége van. Brunszvik Teréz, a XIX. századi magyar pedagógiatörténet egyik kiemelkedő képviselője írta: „Nevelés teszi az embert, és az ember a hazát.” Ha a nemzet helyett elfogadjuk a „nemzetek olvasztótégelyét”, lemondunk a magyarságunkról. Ha a nemzetet mint értékeket tömeggé silányítjuk, elvész a kultúránk, s vele a nemzet. S feltör-e még valahonnan a maga tiszta forrása? Kányádi Sándor szerint „addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk”, és magyarul érzünk, teszem hozzá én. Ez mindennapi felelősségünk és kötelezettségünk.
Illusztráció: Rácsodálkozó (fh. festményrészlet: Ferenczy)
Ezek is érdekelhetik!
Zenei fénykör (Horváth Kornél, Hűvösvölgyi Ildikó, Kelemen László, Toót-Holló Tamás) →
Stanczik-Starecz Ervin: MI A MAGYAR? →
Kovács katáng Ferenc: Magyarnak lenni/maradni? →
