Gazda József: Gondolatok Trianonról egy Andrásfalvy Bertalan-interjú kapcsán
1. Az idei év a magyar történelem egyik legtragikusabb és legfájóbb emlékű eseményének – az akkor már több mint ezeréves ország szétzúzásának – centenáriumi éve. S ez egy a méltóságát őrző nemzetnek – hiszem, hogy a mi nemzetünk ilyen – kötelességévé teszi, hogy emlékezzen. Hogy felidézze a történteket, azokat vizsgálja, kutassa, értelmezze, s keresse a tisztábban látás lehetőségeit. Kötelességünk magunkba is nézni, s keresni a joggal tornyosuló miértekre a választ. Hogy miért büntettettünk minden népek közül a legjobban meg? Miért kellett darabokra szaggattatnunk, s miért kellett három és félmillió magyarnak leszakíttatnia a nemzet természetes fájáról, testéről?
És miért kell nekem, aki e sorokat írom, bűnömként viselnem azt, hogy magyar vagyok és hogy „Magyarul tanított imádkozni anyám”. És valamiféle örök, meg nem szűnő fájdalom forrása legyen a születésemmel kapott magyarságom, az arcom színe, a mosolyom, a nyelvem, e „rózsafa”, mely a hóban is virul, s mely világértékeket termett, s őseim földjén mégsem „hivatalos”, csak megtűrt, s ellenségesség célpontja, akárcsak a tavaszi széllel vizet árasztó dalaim, melyek ugyanúgy valahonnan az ősidőkből jutottak el hozzám, hozzánk, sajátosan egyedülálló és archaikus ízt árasztó dallamukkal, varázs-szövegükkel. És a Halotti beszéd, az Ómagyar Mária-siralom, vagy Balassi Bálint és Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila és Nagy László, vagy Reményik Sándor és Szilágyi Domokos, akik itt, az elidegenített szülőföldemen is megtartóim, megtartóink, hitet és erőt adnak az engem/minket elpusztítani akaró szándék ellenében a megmaradáshoz. Mert ha kínkeservesen is, idők és szelek ellenében is meg akarunk maradni, tudva, érezve, hogy semmivel sem vagyunk alábbvalóbbak, mint bármely nemzet a földön, vagy mint azok, akiknek az uralma alá valamiért, valamilyen szándékból Trianon juttatott.
2. A Vasárnap.hu közzétett egy, a magyar kultúra jeles egyéniségével, Andrásfalvy Bertalannal, készített interjút Trianon nem csupán az első világháború következménye címmel. Az írás visszhangot váltott ki, amire már abból is következtethetünk, hogy egymás után és egymástól függetlenül – szinte zsinórban – többen is elküldték nekem is. Az első küldőnek – még mielőtt elolvastam volna – a címre utalva azt válaszoltam: „Nekem mondod? Én már ezt legalább 200 év óta sejtem, érzem és mondom”. Aztán nekikezdtem az olvasásnak… S kavarogni kezdtek bennem az érzések, ütközni kezdtek bennem az igenek és nemek, no meg a vajonok.
3. Az interjút bárki elolvashatja, elég csak a címét beütni a Googleba, s előjön. (https://vasarnap.hu/2020/03/30/andrasfalvy-trianon-nem-csupan-az-elso-vilaghaboru-kovetkezmenye/ – a szerk.) Itt csak annyit róla, a Széchenyi díjas kutató Trianon fő okának a magyar nemesség már a 13-14 században megkezdődött „kizsákmányoló szemléletében” s az azzal járó következményekben látja. Ez a káros folyamat folytatódott a törökök kiűzése után is, el egészen az Amerikába kitántorgott másfél millió magyarig. A bécsi udvar – itt név szerint Mária Teréziát említi az interjú – ehhez azzal járult hozzá, hogy „szétverte a paraszti közösségeket, és a földesuraknak kedvező politikát folytatott.” Majd a konklúzió: „Trianon tehát nem az első világháború elvesztésével kezdődött, hanem jóval korábban.”
4. Ahogy olvasom ezt a nagy történelmi katasztrófánk okaival foglalkozó írást, a magyarságra jellemző vonást (is) érzek benne. Nagyjaink már a tatárjárás-, aztán a török hódoltság korában is a bennünket ért csapások okát mindig saját hibáinkban keresték.
Már apáink bűnben éltek,
mi is vétkeztünk előtted
s bűneinknek sokasága
mi fejünkre visszaszálla
nyomorúság idején
– olvassuk a Sirató énekből[1]. Tehát a tudós professzor „hozzáállása” nem előzmények nélküli, s mint ilyen, nem is idegen a magyar lélektől. Az általa a nemességnek tulajdonított bűnök valóban voltak, valós bűnök még azt tudva is, hogy magát a feudalizmust nem mi, nem a mi eleink „találták ki”, azt hozta a kor, a „folyam, mely visz vagy elmerít”. Tehát a korért nemcsak mi vagyunk felelősek. Az volt a Trianont csináló nemzeteknél is. És hogy a nemességet sem lehet uniformizálni. Voltak közöttük ilyenek is, olyanok is. A hazájukért, országukért – s így közvetve a jobbágyokért is – életüket áldozók. S hogy a nemesség adta Dózsa Györgyöt és Hunyai Jánost (is), Bethlen Gábort, majd gróf Széchenyi Istvánt és Deák Ferencet vagy akár – hogy Trianonhoz közelebb jussunk – gróf Tisza Istvánt, Teleki Pált vagy Bethlen Istvánt (is). Mint ahogy a jobbágyság vagy parasztság fogalmak sem egy emberi minőségnek, hanem inkább hovatartozásnak, sorshelyzetnek az el- vagy megnevezései.
5. Hogy Trianonnak nemcsak az I. világháború az oka – ez így van, így kell, hogy legyen, aki elgondolkozik azokon a „jaj, mik történtek”-en, kell, hogy érezze, lássa, vagy ki kell, hogy bogozza a történtekből, vagy még inkább: fel kell, hogy tételezze azok tényei alapján. Mert az utókor nem tisztázta azt eddig. Hát tényleg nem „csak” az. Hogy az eddig idézett vagy feltételezett okok köréből egy kicsit ki is lépjünk, tovább kell gyűrűztetnünk a gondolatot. Mi is ismételgessük magunkban a kérdést: Miért? És miért? És megint: Miért? Mert ezekre a miértekre a történelemírás eddig nem adott választ. Sem a magyar, sem az egyetemes, vagy ha adott, sánta válaszokat adott. Valahol ott hullámzik ez a miért a maga bonyolultságával mint válaszra váró kérdés. Ha csak a tényeket kezdjük felsorolni:
– 1914. június 28-án, ama végzetes napon, mely elindította az első nagy világégést Szerbiának a hadat nem Magyarország, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia üzente meg. Akkor miért tették Magyarországot a háború okozójának, s területéből még a vesztestársat is miért ajándékozták meg?
Pedig Magyarország a törökök kiűzése után 200 éven keresztül alárendelt szerepet játszott, s teljes jogegyenlőséget még az 1867-es kiegyezéssel – melynek előzménye, kikényszerítője egy óriási véráldozatokkal járó szabadságharc volt – sem kapta meg. Önálló hadügyi vagy külügyi tárcája sem volt. S az is köztudott, hogy ama végzetes koronatanácson, melyen a döntés a hadüzenet ügyében megszületett, Magyarország miniszterelnöke egyetlenként ellene szavazott annak. Tehát a hadüzenetben inkább fékező szerepet játszott, vagy próbált játszani. S a trianoni vád szerint: ő robbantotta ki a háborút, ő a felelős annak a 20 millió áldozatáért. Ferenc Ferdinándot sem a magyarok gyilkolták meg, de a történetírás tudni véli, hogy a gyilkosság megszervezésén egy egész gépezet dolgozott. Jóllehet: Ferenc Ferdinánd szláv-párti volt, a dualizmus helyébe a trializmust – osztrák-magyar-szláv népek együtt alkossák a monarchia magvát, tehát a monarchia belső feszültségeit kiegyenlíteni szándékozó államgépezetet – akart. Így a hadüzenet is inkább kikényszerített volt, nincs kizárva hogy a trónörökös meggyilkolása is a háború kirobbantásának a szándékával függött össze, de semmiképpen sem Magyarország akaratára történt, s így Trianon első vádja hamis.
Másik vád: Elnyomtuk a kisebbségeinket, „bűnös, elnyomó nemzet” voltunk, ezért Trianon büntetése.
De ha megvizsgáljuk a valós helyzetet, az is összetettebb. Észak-Magyarország elcsatolását nem a szlovákság – mely a magyar államban született meg, alakult ki, fejlődött nemzetté – akarta, hanem Csehország vezető politikusai. A horvátok már több mint 800 éve társnemzeti státust élveztek, ők – bár Könyves Kálmán királyunk fegyverrel győzte le őket – nem leigázott nép, hanem a Szent Korona alattvalói, úgymond társnemzet lettek, az ő elszakadásukat, annak okát is lehetne vizsgálni, de egy kizárt: hogy eleink elnyomták volna őket. Burgenland lakossága bár többségében német volt, de történelmi tudatuk Magyarországhoz kapcsolta őket, ezt bizonyította is a parányi területen, Sopronban és környékén „megengedett” népszavazás is. A legfőbb magyar-ellenes belső erő a románság volt. Ők a XVIII. századtól fokozatosan többséggé is lettek a majdan hozzájuk csatolt 102 ezer négyzetkilométeres területen. De ha megvizsgáljuk az ő helyzetüket, levonhatjuk a következtetést: sokkal több jogot élveztek ők Magyarországon, mint bármely más európai, a szám- vagy részarányuknak megfelelő kisebbség az ő országában. Hogy ez így volt, létük is igazolja. Ha csak ővelük, az ő országukban élő kisebbségek – így az ottani magyarság – helyzetével vetjük össze az övéket, erdélyi románokét, szinte ég és föld a különbség. Az óromániai kisebbségek – köztük a magyarok, akik a XVI. században még jelentős részarányt alkottak Moldvában[2], és Munténiban is[3] – soha semmiféle nemzetiségi jogot nem kaptak. Így a moldvai és munténiai magyarság tömegesen olvadt be a teljes jogfosztottságában. Önálló iskolájuk nem volt, anyanyelvükön megszólaló papjaik sem voltak, eredménytelenül küzdöttek az anyanyelvi istentiszteletért, az ahhoz való jogot sem tudták elérni. Miközben az erdélyi románságnak önálló iskolahálózata volt (azaz: adatott!), 1918-ban számszerűleg több román iskola van Erdélyben a 2.800.000 románnak, mint az ókirályságban a hét és fél milliónak. Egyházaik mindvégig – az évszázadokon át – szabadon működnek saját papjaikkal. Olyannyira szabadon, hogy a magyar-ellenes mozgalmak is az ő irányításukkal szerveződnek. Miközben itt, magyar fennhatóság alatt született meg a román kultúra, itt keletkeztek az első kézirataik, nyomtatványaik, itt fordították le s jelentették meg a román Bibliát. S következésképpen itt alakult ki (ismételjük: magyar fennhatóság alatt!) a román nemzeti tudat is.
Egyebekben is óriásiak a különbségek. Apróság, de nem elhanyagolható tény: a magyar pénzekre román és szláv nyelveken – mint népei megbecsülésének a jelét – ráírta folyamatosan a magyar hatalom – még 1848-49-ben a Kossuth bankókra is, s 67 után a magyar forintra – a pénz értékét. S a monarchiában létrejött honvédezredek között is voltak román, horvát, szlovák és német vezénylésű (és nyelvű) alakulatok, ami egyenesen példátlan volt – és az ma is – Európa bármely más kisebbségénél. Tehát szabadságjogaik tették lehetővé mozgalmaik terjedését is.
Újságjaik, intézményrendszerük, bankjuk volt. Költőik, íróik voltak. Jóval magasabb szintű műveltségük, művelődési életük, mint a regáti románságnak.
Képviseleti joguk volt az országgyűlésben, mellyel éltek is.
A szászok 800 éven át autonómiát élveztek a magyar királyság, majd az erdélyi fejedelemségben, illetve Ausztria „Erdély tartományán” belül. 1867-ben, a kiegyezéssel létrejött magyar kormány egyik első szándéka volt, autonómiát adni a románságnak is[4]. Ők nem fogadták el ezt.
Az 1567-es Tordai országgyűlés a világon elsőnek szavatolta a „lelkiismeret”, azaz vallásszabadságot. S ez alól – még ha külön nem is nevezi meg az ortodoxiát a törvény – mert az nem a reformációval jött létre – ennek a vallásszabadságnak a románság és a szerbség is élvezője volt. S minden nép a maga nyelvén dicsérhette Istent. Csak a párhuzam kedvéért: Angliában betiltották a walesi, ír és skót nyelv használatát[5]. Tehát ez az elnyomás is Trianon hazugságainak egyike volt.
Ugyancsak a diktátum hivatkozási alapja a demográfiai helyzet. Ha ez lett volna az ok, színmagyar területeket közvetlenül az újonnan meghúzott határok „túlsó oldalán” miért kellett elszakítani?
6. És nézhetjük magát a háborút is. Joggal mondhatták az annak a csataterein négy és negyed évig helytállt honvédjeink, hogy „mindig idegen földön harcoltunk!”. Leszámítva a háború kitörése utáni első hónapokat, amikor a jobban felszerelt és több harci tapasztalattal rendelkező orosz csapatok behatoltak Máramarosszigetig, majd az 1916-os hadüzenet nélkül a Magyarország területére behatolt, de onnan pár hét alatt kivert román betörést, a magyar csapatok a fronton nem szenvedtek vereséget, még számbeli kisebbségben is állták a sarat. És hogy megtörjenek, a frontnak kellett felbomlania. Ebben játszott szerepet az úgynevezett „Őszirózsás forradalom”. Az olasz fronton harcoló katonák emlékezete egybehangzóan megőrizte, hogy agitátorok lepték el az addig legyőzni nem tudott magyar frontszakaszokat, elindult a röpcézés, hogy magyarok, ne harcoljatok tovább, vessétek el a fegyvereiteket, és menjetek haza. A családotok éhezik! Még repülőgépekről is szórták a röpcédulákat. Tehát a forradalom nem kirobbant, hanem inkább így fogalmazhatunk: kirobbantották azt! Kik tették, milyen érdekből? Kik, milyen erő nevében nyomtatták azokat a röpcéket, kik fedezték az akkor még elég ritka és következésképpen költséges repülőgépek „bérletét”?
A forradalom nélkül Magyarország végső földreterülése-terítése, abszolút vesztes helyzetbe sodrása is nehezebb lett volna.
Pesten 1918. november 1-jén győz a Károlyi Mihály vezette forradalom, József főherceg Károlyi Mihályt bízza meg kormányalakítással. Még rá sem ült az új országvezető kormányzói székére, az ország legrátermettebb emberét, Tisza Istvánt, meggyilkolják. Hogy kik, és milyen megbízásból, mai napig titok vagy mindenképpen kiderítetlen[6]. S az új hadügyminiszter első lépése: bejelenti, hogy ő pacifista, s azt követően, még funkciója első napján feloszlatja a hadsereget. Ne feledjük – mert nem lényegtelen: még nincs pádovai fegyverszüneti egyezmény sem, még tart a háború, s békepárti hadügyérünk emígyen cselekszik. S ennek következtében: szétzüllesztetik a több mint négy éven át helytállt hadsereg és védtelenül maradnak Magyarország határai. S ezzel Magyarország akkor még lehetséges tárgyaló-képessége – szinte egyik napról a másikra – súlyosan meggyengül
Megmagyarázhatatlan furcsaságok sora.
Románia, amellyel a központi hatalmak négy hónappal előbb kötötték meg a békeszerződést, melyben lemondott minden a Monarchiával szembeni igényéről, ugyanazon a napon, azaz november 10-én újra megüzeni a hadat az antant oldaláról Magyarországnak s a központi hatalmaknak, akik már nincsenek hadi viszonyban az antanttal, lévén, hogy a fegyverszünet már egy héttel előbb megköttetett. Olyan ez, mintha a II. világháborúban – mely május 9-én véget ért, mondjuk 13-án az addig semleges Svájc hadat üzent volna akár ide, akár oda. De hogy még érdekesebb legyen a dolog, 13-án aláírják a belgrádi külön fegyverszüneti okiratot Károlyi miniszterei – Linder Béla és Jászi Oszkár –, melybe belefoglaltatik, hogy a románok számára a demarkációs vonal a Maros, addig csapataik bejöhetnek. Tehát egy olyan ország területére léphetnek be, mellyel tulajdonképpen nincsenek hadi viszonyban, mert ők, mint „Antant” jöhetnek be, s az antant fegyverszünetet kötött Magyarországgal.
Való igaz: Románia 1916-ban titkos szerződést kötött az antanttal, melybe belefoglalták, hogy ha megtámadja addigi szövetségeseit, a központi hatalmakat, fizetségül megkapja Kelet-Magyarországot egészen a Tisza vonaláig. Egyetlen feltétele foglaltatott ennek bele ebbe a szerződésbe, az, hogy külön békét nem köthet a központiakkal. Nos, ő megkötötte a maga külön békéjét 1918. május 7-én[7], talán ezért – ha van logika a történelemben – kellett az a november 10-i hadüzenet, hogy a hadi állapot, mely május 7-én véget ért, visszaállíttathassék, és legyőzője újbóli megtámadásával állítsa vissza a jogát a préda megkapására. Aztán már november 16-án a román csapatok újra átlépik a magyar határt, nincs háború (fegyverszünet van), nincs békeszerződés, s ők elkezdik a frissen kinevezett magyar kormány rendelete értelmében határőrizet nélkül hagyott Magyarországra való benyomulást, majd a hevenyészve megszállt területek bekebelezését, csendőröket visznek oda, új jegyzőket, bírókat neveznek ki ott, „saját földjükön, saját országukban”. 1918. december 21-én már Kolozsvárt is megszállják, jóllehet az jócskán túl van a Maros-szabta – a belgrádi fegyverszünetbe beépített – demarkációs vonalon, de hát hivatalosan is megadatik nekik – még ha utólag is, lépésről lépésre – a jog erre ama „vonal” tovább-tovább tologatásával. Lindner Béla parancsolata ellenére új hadsereg-szerveződések is történnek, így a nemzet élni-akarása jegyében létrejönnek a Székely Hadosztályok a már megszállt Székelyföld hadköteles fiataljaiból, azok a fiatalok jószerével szökve mennek védeni a hazát, de a kormánynak gondja van arra, hogy a harcot felvenni ne tudják[8]. Ha akarják, visszarendelik őket (példa rá december 6-án, Marosújvárnál, s még számtalan eset). Hogy ellent tudjanak állni, fegyvert nem kapnak ehhez, nehogy ütőképes honvédő sereggé válhassanak.
7. Újabb kérdőjel: 1919. március 21-e, mikor Károlyi Mihály átadja Kun Bélának, s vele a vörösöknek a hatalmat. Kun Béla és vörösei a fiatal szovjetországból külön kísérettel (hogy nehogy valaki lemaradjon), s Lenin támogatásával jönnek haza. Károlyi előbb nem fogadja barátságosan őket, Kun Bélát börtönbe záratja, hogy aztán onnan kihozassa, s a börtönviselt embernek személyesen adja át a hatalmat. Ennek a miértjeit is vizsgálat tárgyává lehetne tenni. Trianonnál ez is szerepet játszott, ugyanis a románok ennek kapcsán kap(hat)tak jogosítványt, hogy Budapestet is elfoglalják, illetve oda bevonuljanak, s mert az antant a kommunista kormánnyal nem tárgyalt, így Magyarország kirekesztésével dönt(hete/ö)tt az ország „megbüntetéséről”.
8. A „nem csak”-ra, vagy a nem csakok sokaságára keresi ez a „hozzászóló” írás a választ. De csak a kérdésfeltevésig mehet el – a történtek felsorakoztatásából levont logikai következtetések alapján –, mert a választ a történelemírásnak kell(ene) megadnia. A történtek mindenképpen arra mutatnak, hogy amiként a XX. századi koncepciós perek sokaságát rendezte szerte a világon, az emberek millióinak a jogába gázolt bele, életek millióit oltotta ki hazug eszméivel, mindenféle törvényesség felrúgásával, úgy ez országokra, egész népek, nemzetek sorsára is vonatkozott. Mást mond a „megszólaltatott” vagy „megírt” történelem, és mást igazolnak a történések. Magyarországra ráerőszakoltatott egy békeszerződés, mely nem volt, azaz nem lehetett szerződés, mert az asztal két oldalán nem ültek tárgyaló felek. Magyarország még azt a jogot sem kapta meg, hogy a vádlottak padján ott lehessen, ott állhasson vagy ülhessen, közöljék vele az őt ért vádak lajstromát, s azok ellen védekezhessen.
A történelemben semmi sem véges. A trianoni döntés szörnyű igazságtalanságai sem. Melyek oka semmiképpen sem csak egy elvesztett háború volt. Ily vonatkozásban az interjú központi gondolata igaz. Az okok kérdőjelei azonban messze túlhaladják az abban szóba hozottakat. Ezek kiderítése – és az igazságtalanságoknak legalább a felmérése, kimondása, számbavétele – s az orvoslás lehetőségeinek a keresése a jövő feladata.
[1] Siratóének Magyarországról, mikor a tatárok pusztították, 1242
[2] Moldva 25 városa lakossága mind magyar – olvassuk egy XVI. századi pápai regesztrumból.
[3] Külön megyéjük is volt a Kárpátok kanyarulatának a külső oldalán, Székely megye (Judetul sacuieni), melynek még a nyomát is igyekezett eltüntetni az őket felszívó, elnyomó politika
[4] Eötvös-féle törvénytervezet
[5] 1746-ban jelent meg a gael nyelv használata tiltásának a határozata.
[6] Jogos a kérdés: milyen célból történt ez? A háborúban részt vett katonák sokasága szerint: „Tisza István volt az egyetlen, aki megmenthette volna az országot”
[7] Bukaresti béke
[8] Ez is egy kérdőjel: kinek dolgozott a kormány? Pontosabban annak Károlyit körülvevő tagjai? (Vagy azok egy része.)
Illusztráció: Trianoni hozzáfűzés
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
