Móser Zoltán: Hová tartozol?
Mit jelent Önnek itt és most a magyar identitás tudata? Létezik-e tiszta formája?
Feltör-e még valahonnan a maga tiszta forrása?
A középkor emberének illett tudnia ötödízeglen a felmenő családfáját. Ezért – hogy saját adósságomat is törlesszem – én is elkészítettem a gyerekek számára ezt a tablót, ami aztán hozott meglepetést, tanulságot is bőven.
Kezdjük Szombathellyel. Két leányunk a város toronyházának 11. emeletén töltötte az első heteit, ahol apósomék laktak. Innen, az erkélyről messze ellátni: szemben az Írottkő, aljában kis falu, ma már Ausztriához tartozik: Rechnitz, valaha Rohonc volt a magyar neve. Ellenkező irányban jól látszik a jáki templom kettős tornya. Azon túl – a fák takarják csak – három falu: Nagykölked, Szenpéterfa, s a Pinka folyó túlsó felén – ma szintén Ausztriában – Monyorókerék (Eberau). Rohoncon töltötte gyermekkorát apám, s a Gergelits őseik felmenő ága is innen származtatható – úgy 200 évvel ezelőtt innen ment a mi egyik szépnagyapánk apja a Vág völgyébe. Monyorókeréken született Móser dédnagyapánk, aki gyermekkorát Nagykölkeden töltötte. Szentpéterfán kötött házasságot 1866-ban üknagyapánk, Móser Vince 37 éves uradalmi orvos, sebész a 23 éves Szele Máriával, Kirschlechner Matild és Szele Ferenc szombathelyi boltos, majd zsellér leányával. Tehát az egyik szépnagyanyánk és szépnagyapánk is szombathelyi volt. Egy másik szépnagyapánk, egy pékdinasztia megalapítója pedig Doborjánban (ma Ausztria: Raiding) született, ugyanott, ahol Liszt Ferenc, csak 29 évvel később, 1840-ben. (Nota bene: Liszt magyar volt?)
A fentiek után még hadd írjak le néhány helységet, melyek elődeink útját jelzik: Felsőbánya (ma Románia, Mérk), Nyirbakra (Szabolcs m.), Tótmegyer, Nagytapolcsány és Érsekújvár (ma: Szlovákia), Villány (Baranya m.), Cece, Hőgyész és Tevel (Tolna m.), Ságvár és Balatonendréd (Somogy m.). Őseink neve, szám szerint 110 ős neve német, sváb, osztrák, szerb, lengyel, szlovák és magyar származást mutat. Rokonaink – én is csak néhányat ismerek – ma legalább négy országban élnek; és ők ma románok, osztrákok, szlovákok. Az egyik másod-unokatestvérrel már nem is tudtunk magyarul beszélni!
Hozzánk került, ezért őrizzük az egyik dédnagymama fényképét. Ennek a hátulján ott a neve: Lábadi Bözsi, készült 1925-ben Lemény Erzsébet modern fényképészetében, Nové Zámky, Forgách ucca 24. A másikon: Alzbeta Lábadyová, Czenky modern fényképészet műtermében, Érsekújvárott, Zrínyi ucca 4. A harmadikon a felirat: Gergelitsová Bozenky, Gergelits Ferenc fűtőházi főnök felesége, 1938-ban. Ugyancsak Czenky műtermében készült az üknagyapa fényképe – ugyancsak mozdonyfűtő –, hátulján ez áll: Lábady Ján, szül. 1876 –meg. 1954. XII. 24-én, és üknagyanya képe: Marca Lábadiova, született Sevcsik Mária. Egyszer kimentem megnézni az érsekújvári temetőben, hol nyugszanak az ősök. Bizony ott is hol szlovákul, hol magyarul állnak a nevek. Ha az elmúlt ezer évre gondolok, akkor elmondható, hogy ez (volt) természetes. Tudod-e, hogy apósod szlovák volt?! – kérdezte egyszer valaki tőlem. Tudom, mondtam, bár eddig eszembe se jutott, mert magyarul beszél, mert itt él, igaz, szlovákul is ugyanolyan jól tud.
*
Maradjunk továbbra is a Felvidéken, és jussunk el egy kis Turóc megyei faluba, Necpálba. A falu katolikus templomát azért kerestem fel évekkel ezelőtt, mert különös freskóit kellett lefényképeznem. Nem láttam, de nem is figyeltem a falu evangélikus templomát, de 2000. augusztus 27-e óta mindannyiunk számára fontos hely lett a falán elhelyezett emléktábla miatt. Egy szlovák cselédlány emléktáblája ez, akinek neve Hrúz Mária. Ugye mindenki tudja, hogy ő Petőfi édesanyja volt.
Hrúz Mária (reprodukció)
Illyés Gyula Petőfi-könyvéből idézek: „1823. január 1-jét írnak. Kiskőrösön egy parasztházban egy kicsiny feketehajú asszony szülési fájdalmakban kiáltozik. Szlovákul jajveszékel. Az ima és a sírás kihozzák belőle gyermekkorának szavait. Kiskőrös a 19. század elején túlnyomórészt szlovák volt. A lutheránus templomban, ahol a gyermeket megkeresztelték, a zsoltárokat szlovákul éneklik. Többségében ezen a gyors hegyi patakok zúgó nyelvén adnak hírt az istenes asszonyok az újszülöttről…”
Amikor ünnepélyesen elhelyezték az emléktáblát, Július Jarkovský tartott avatóbeszédet. Az emlékbeszédből tudtam meg, hogy Hrúz Mária tehetséges népi költő volt. Tudták is róla, hogy verseket ír. Számos verséből népdal lett. Az irodalmi forrásokban példaként említik az ismert népdalt: Gyere, napocska, gyere…
Szintén az avatáskor, 2000. aug. 27-én hangzott el: „Letagadni sem lehet, hogy Petőfi magyar volt, hogy nem lépett kapcsolatba a szlovákokkal. Mégis a miénk is, mint legalábbis európai nagyságú költő, mint európai és mint a szlovákok utódja, akinek ereiben apai és anyai részről is szlovák vér folyt.” Hrúz Mária 25 éves koráig – addig volt otthon – csak szlovákul beszélt. Arany János egyik leveléből tudjuk, hogy Petőfi „atyja felföldi kiejtéssel, de jól beszélt magyarul, anyja nem mindig ejtette tisztán a magyar szót”. Petőfi apja, ez talán jobban ismert, a szerb hangzású nevű Petrovitz (kezdetben így írta) István „székálló legény” a Felvidékről származott: családfája Nyitra megyébe vezet.
*
Tudjuk, hogy Bartók családja Borsodszirákról származik. Denijs Dille, az antwerpeni zenetörténész, akinek kutatásaiért és munkálkodásaiért nagy hálával tartozunk, 1954-ben ifj. Bartók Bélával elutazott Borsodszirákra. A falu temetőjének elhagyott részében felfedezték a zeneszerző ükszüleinek – az általuk ismert legrégibb generáció – sírkövét. Ezt a sírt azóta rendbe tették, 1981-ben domborművet is avattak a faluban, sőt a téeszt és a sporttelepet is Bartók Béláról nevezték el.
A sírkövön jól látszik a név és az 1825-ös évszám. Az ükapa, kinek felesége Gondoss Mária volt, 85 éves korában halt meg. Honnan jöttek ide, miért „kelletett ide jönniök”, az valószínűleg örökké homályban marad. A házasságból 9 gyerek született: az 5. János, a dédapa 1785-ben még itt született, de már Nagybecskereken halt meg. Felesége, a Szabadkáról való Bozsovics Katalin 11 gyermeknek adott életet. Az első gyermek, az 1816. nov. 24-én Nagykikindán született János volt Bartók Béla nagyapja. Felesége Ronkovics Matild, származására nézve szerb, pontosabban délszláv katolikus bunyevác asszony. Azt olvastam, hogy tőle örökölte Bartók a jellegzetes kézformáját. Ebből a házasságból is 11 gyerek született, és amikor Bartók Béla négyéves volt, akkor halt meg a nagyapa. Hétéves, amikor elveszíti édesapját. Bartók édesanyjáról, Voit Pauláról itt röviden csak annyit, hogy ő egy tízgyermekes német polgárcsalád sarja, bár Turócszentmiklóson született, de régi pozsonyiak. Ott végezte a tanítóképzőt, és így került Nagyszentmiklósra.
*
Illyés Gyula, aki félig besenyő volt, A faj védői című versében felvonultatja irodalmunk színe-javát, s egyetlen „tiszta magyart” sem talál köztük:
Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát / koponyája, Petőfi szlovákos fekete / s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme / s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát // hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdu / vagyis – hajjaj! – balkáni Arany János, Veres / Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles / Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajku; // s a janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi / (a szép-olasz Széchenyi és a szép-kurd királyfi: / nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél-román // Attila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő – / – Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány, / mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő!
Tanulsága „a pompás gyuromány”-ról is elgondolkoztató, miként az a két másik példa, amellyel megtoldanám a seregszemlét. A régi magyar széppróza egyik legnagyobb mestere volt Heltai Gáspár. Néhány évvel ezelőtt felkerestem szülőföldjét Erdélyben, Brassó közelében, Nagydisznód és Kisdisznód falukat. Itt még ma is csak németül tudtam szót érteni. S ahogy hazajövet utánanéztem, megtudtam Heltairól, hogy ő is szász származású volt, aki 25 éves koráig csak németül tudott. Tizennégy év eltelik, és ez az ember csodás magyar stílusban írja prózai munkáit – huszonkettőről tudunk –, miközben németül prédikál élete végéig a kolozsvári lutheránus szászoknak. (A kétnyelvűség és az egy kultúrához való tartozás ritka szép esete az övé!)
A másik, Pázmány Péter, a magyar irodalom kincsesházát arannyal-ezüsttel töltögető mester, egyházának harcos vezére, aki hitvitázó irataival, prédikációival, szigorával, egyéni stílusával a magyar próza egyik legnagyobbja volt, annak a Pázmány sváb (alamann) lovagnak kései ivadéka, aki – többekkel együtt – Bruno svábföldi püspökkel érkezett Géza udvarába.
E sok példa hallatán bátran feltehető az a kérdés, hogy ma már senki magyart nem találunk, akiben a honfoglalók véréből is jutott valami örökség? Ez azért nem igaz. Zárt részek, kisebb-nagyobb etnikai szigetek voltak, s vannak is. A sok közül csak néhány példát. A Szlavónia – régi magyar nevén Tótország – legdélibb részén levő négy faluról – Szentlászló, Kórógy, Haraszti, Rétfalu – tudjuk, hogy a Duna árterének és a Vuka mocsarainak védelmében megmenekültek a töröktől, és így lényegében IV. Béla óta egészen máig ott élnek érintetlenül. Ugyanúgy, ahogy – Bálint Sándor kutatásaiból tudjuk – Szeged-Alsóváros népe is a XI. század óta kimutathatóan törzsökös helyi magyarság, akik egymás között házasodtak. Zártságukat lényegében máig megőrizték.
*
László királyunk esete pedig „külön megér egy misét”! 1977-ben jelent meg a László király emlékezete című könyv, amelynek bevezetőjében Györffy György egy meglepő táblázatot közöl, Szt. László családfáját. Ebben az a megdöbbentő, hogy Árpád véréből ugyanúgy harmincketted rész volt Lászlóban, mint Henrik fia, I. Ottó császáréból, az augsburgi csata győztesének véréből. S láthatod azt is, hogy Lászlóban a legkülönfélébb európai dinasztiák vére keveredik: besenyő, örmény, bolgár, lengyel, cseh, elbai szláv, német, burgundi, görög. Magyar király volt-e László?! Ez ugye nem lehet kérdés.
Szent László – falkép Szepesmindszentről
Ez jutott eszembe tavaly a budapesti lengyel nagykövetségen, ahol egy szép kitüntetést vehettem át a nagykövettől. Végig azon törtem a fejem, hogy elmondjam-e vagy sem, de a hely és a kis ünnepség komolysága meggátolta, hogy a következő történetet elmeséljem.
Amikor elköltöztünk Tevelről, a padláson – mi minden volt itt! – találtam egy nagyméretű fényképet, amely Pesten, a Párizsi Udvarban készült. Erről az eléggé megviselt képről egy nemes asszony néz rám. Itt és ekkor tudtam meg, hogy ő a szépnagyanyám, és lengyel volt! Ez azt jelenti, hogy harmincketted részben lengyel vagyok. Szent László példáján azt akartam elmondani, azt üzenni a nagykövetség által a lengyel köztársasági elnöknek – mert ő írta alá az igazoló kis dokumentumot –, hogy ha lesz a közeljövőben királyválasztás Lengyelországban, akkor én azon nem akarok elindulni.
Mert nem akarok király lenni, sőt szent lenni?! Nekem jó itt vidéken falusinak lenni. Pontosabban, kicsit európainak és nagyon közép-európainak. Még pontosabban: reménykedőnek lenni.
Lengyel szépnagyanyám
*
„A magyarság – írja Babits Mihály –, amelynek lényegét kérdezem, történelmi jelenség. S ahogy történelmileg kifejlődött, nem testi, hanem szellemi jelenség. Az átöröklés, mely folytonosságát biztosítja, nem testi, hanem lelki. A testi átöröklés hatása inkább ellenkező itt, az egyre színez és változtat. Hiszen a magyar kevert és állandóan keveredő nép, Szent István óta s egész bizonyosan már ezelőtt is. Vajon mit nevezhetnénk itt jogosan alapszínnek, legrégibb rétegnek, »ősmagyarnak«?”
Kodály Zoltán, akinek messzi tájakról – Flandriából, Lengyelországból – eredő gyökerei vannak, szintén leírta ezt a gondolatot a magyar népzene kapcsán: „a honfoglaló magyarság nem volt egységes faji képlet, hanem több annál, magasabb rendű valami: különböző eredetű, sőt nyelvű népeknek hadi, politikai és kulturális szervezete. Lehet, hogy e néptörzsek zenéje is többféle volt eleinte. De ahogy kialakult az egységes nyelv, úgy alakult ki az egységes zene.” Így ma már nem tudjuk, hogy mennyi volt, s mi török és mi ugor elem a zenében! De ma is hasonló a helyzet: „Nem tudunk külön kun, besenyő, palóc, matyó stb. zenét kimutatni. Egy-két tucatnyi székely és dunántúli dallam bizonyult eddig helyhez kötöttnek. Egyébként mindenfajta dallam közös az ország minden részében. Meglepő egyezések akadnak a legtávolabbi vidékek közt. (…) Hogy a székelyek, sőt a moldvai, bukovinai magyarok is tudják, amit mind az egész ország tud, azt bizonyítja, hogy nagy a centripetális erő a magyarság legkülönbözőbb eredetű, egymással nem érintkező összetevőiben.”
*
Nem biztos, hogy a sokszor feltett kérdés, hogy „ki a magyar?”, jó választ eredményez! Ady Endre vagy Petőfi, Weingassner (Tömörkény) István vagy Liszt Ferenc, Mátyás király vagy Szt. László, Illyés Gyula vagy Heltai Gáspár magyar? (A volt szomszéd gyerekek nevét is ideírhatom: Peringer Marci vagy Szvitacs Teri, Gál Laci, Rozovits János vagy Móser Anna?) Nem a név teszi, nem is a származás. Mert mi az, hogy magyar? Élni, létezni e centripetális erő erőterében, kitapogatni határait, s nem gátakat, ellenerőket felvonultatni ennek fékezésére. S ki ennek az erőnek engedelmeskedik, bizton érezheti, hogy valahová (e páratlan Tekenőbe), valakikhez – e nemzethez tartozik.
Illusztráció: Hová tartozol… (Fotó: Móser Zoltántól)
Ezek is érdekelhetik!
Zenei fénykör (Horváth Kornél, Hűvösvölgyi Ildikó, Kelemen László, Toót-Holló Tamás) →
Stanczik-Starecz Ervin: MI A MAGYAR? →
Kovács katáng Ferenc: Magyarnak lenni/maradni? →
