Lovász Irén: A valahova tartozás biztonsága
Mit jelent Önnek itt és most a magyar identitás tudata? Létezik-e tiszta formája?
Feltör-e még valahonnan a maga tiszta forrása?
A magyar identitás tudata számomra elsősorban biztonságérzetet ad. A valahova tartozás biztonságát. Így fogalmaztam meg a Belső hang lemezem záróénekében:
„Földanya lábam alatt,
Égapa fejem fölött,
én magam a tengely,
én magam a tengely.
Gyökereim erősen,
gyökereim biztosan
tartanak a szélben,
tartanak a szélben.”
József Attila születésnapján születtem. Az ősök hagyatékának jelenvalósága, a hagyományos értékek folytonossága kamaszkorom óta tudatosult, meghatározó felismerés, melyre az ő szavai döbbentettek rá:
„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem…
(…)
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!”
Az „itt élned, halnod kell” bizonyossága kicsi gyermekkorom óta erős erkölcsi parancs. A hazaszeretet nem üres szólam, hanem mély érzelemmel telített fogalom volt mindig. Emiatt sose cseréltem „szívet s hazát”. Az édes anyanyelv identitásalkotó jelentősége gyakran a tudatalattiban marad. Egy sorsfordító élethelyzetben fogalmazódott meg bennem tudatosan, hogy nem tudnék olyan emberrel élni, aki nem tudja folytatni a számomra nyilvánvaló, alapvető magyar verssorokat, mert akinek „térkép e táj, nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály”.
Minden a családban kezdődött. „Nótás kedvű volt az apám”. A Himnusz, a Leventében tanult dalai és kedves nótái éneklése közben néha könny csillogott a szemében. Mikor „édesanyám ringatott, mesélt”, az anyatejjel szívtam magamba a nagykunsági magyar népdalok éltető világát. Édesanyám ma is folyton dalol. Nekem Ő a közvetlen Tiszta Forrás. Családunkban gyermekkorom óta természetes önkifejezési eszköz volt a költészet, a dal. Jelenléte szinte létfeltétel, mint a levegő. Most már tudom, hogy mindaz, amivel ma foglalkozom, mélyen gyökerezik bennem, identitásom meghatározó része.
Évek óta az emberi hang gyógyító szerepe foglalkoztat. Kivált az, hogy a népdaléneklés milyen módon alkalmazható napjainkban a hagyománypedagógiában, az identitásépítésben, a terápiában, a lelki egészségre nevelésben. Művészi, terápiás és pedagógiai munkám alapja egyaránt a dalolás identitáserősítő hagyományos szerepe. Erre épül a Gyógyító hangok című lemezsorozatom, az évek óta működő Dalolóköröm, a Hagyománypedagógia és Népdaléneklés kurzusaim a Károli Egyetemen, valamint a Hang és terápia órám az ELTE zeneterapeuta-képzésében.
Azt tapasztalom, hogy régi magyar népdalok éneklésével egyének és közösségek bizony képesek önmaguk számára új valóságot, új, erős, biztonságot adó identitást teremteni, akár egy olyan európai zajos nagyvárosban, mint Budapest még a XXI. században is.
Azt vallom, hogy öngyilkos civilizációnkban még mindig nem késő, hogy visszataláljunk természetes túlélési stratégiáinkhoz. Ezek közé sorolom a kreatív művészeteket, beleértve a népművészetet: táncot, zenét, költészetet és a kézműves mesterségeket is. Mert a hagyományos értékek folyamatos átadásának, szabad átörökítődésének jelentős szerepe van az egészséges egyéni és az egészséges közösségi identitás építésében. A kultúra változik. Nem konzerválni és vitrinbe zárni kell régi értékeit, hanem megismerni, a mai világunkra alkalmazni, a magunk javára fordítani annak segítő erejét! Nem a hagyományt kell megmenteni, hanem önmagunkat, veszélyben lévő civilizációnkat és gyermekeink lelkét a hagyományos értékek erejével! Különben gyermekeink biztonságos támasz nélkül kóvályoghatnak a globális káosz forgatagában, az „anything goes” gyökértelen, értékvesztett, veszélyes szabadságában.
A dalolóköröm résztvevőinek írásos vallomásai szerint a népdalok „igaz üzenetet hoznak az ősöktől, az elődökről, megérintik az én legmélyét, kitágítják az egyén tér- és időérzékelését. A népdalok éneklése felemel, feltölt, megnyugtat, kiegyensúlyozza a belső ént, segíti megtalálni a gyökereket, segít hazatalálni.” Egyikük így fogalmazott: „vége a bicebóca létnek”. Azaz az archaikus magyar népdalok rendszeres éneklése képes kiegyensúlyozni, biztonságos önazonosságot adni, segít a nemi, egyéni és nemzeti identitás építésében és fenntartásában, lelki stabilitást, lelki gyógyítást hozhat.
Azt szeretném, hogy közoktatásunkban a zenetanítás élményszerzéssel döbbentse rá a gyermeket arra, hogy a művészetek, a zene, a népzene, a dalolás segítségével jobb és élhetőbb az élet. Mert a művészetek a túlélési stratégiánk részei. Azaz identitásunk megteremtésének, fenntartásának, kifejezésének, és ezzel az öngyógyításnak hatékony eszközei. Eredendően erre valók.
Tehát magyar identitásunk tiszta forrása népdalainkban még mindig, időről időre előtör édes anyanyelvünkön, szürreális képalkotásunk, szimbolikus kifejezésformánk határtalan gazdagságával. Kodályi értelemben vett zenei anyanyelvünk lelki mélységeink és magasságaink megjelenítésének, kifejezésének évszázadok óta kifinomult, kikristályosodott eszköze. Csak merjünk és tudjunk élni vele!
Illusztráció: Indázó (fh. festmény: Vastagh Gy.)
Ezek is érdekelhetik!
Zenei fénykör (Horváth Kornél, Hűvösvölgyi Ildikó, Kelemen László, Toót-Holló Tamás) →
Stanczik-Starecz Ervin: MI A MAGYAR? →
Kovács katáng Ferenc: Magyarnak lenni/maradni? →
