Levélfa

május 3rd, 2020 |

0

ZRÍNYI 400 (Levélfa, 41.)

Kedves Pályatársam! Zrínyi Miklós születésének 400. évfordulója alkalmából az Országgyűlés a 2020-as évet Zrínyi Miklós Emlékévvé nyilvánította. A járvány miatt a pályázatok kiírása ugyan várat magára, de szívben ünnepelni máris lehet – annak reményében is, hogy közös erőfeszítéssel úrrá tudunk lenni a helyzeten, s év végéig rendeződnek viszonyaink. Ebben az esetben addig vagy akkor (a könyvkiadást is ideértve) talán sor kerülhet a tulajdonképpeni megemlékezésekre. A Napút Online Levélfa rovata Zrínyi Miklós emlékét az Ön részvételével már most szeretné föleleveníteni. Az alábbiakban Zrínyinek a magyar kultúrtörténetben játszott szerepéről két gondolatébresztőnek szánt szemelvényt olvashat. Ha közreműködésével megtiszteli oldalunkat, akár az ezekben fölvetettekre vonatkozó, akár egyéb, Zrínyivel kapcsolatos mondanivalóját érdeklődéssel várjuk.

Üdvözlettel: Suhai Pál szerkesztő

Hommage. Hódolat. Ez képes leginkább valamely személy emberi-alkotói nagyságához való elismerő viszonyunk érzékeltetésére. Ez méltó. Zrínyi Miklóst, a költőt, államférfit és hadvezért négy évszázad távolából is megilleti a méltánylás e legmagasabb foka. S még csak nem is a kerek évszám jóvoltából. Ettől függetlenül is kijár neki, méghozzá a költő-politikus teljesítményének a magyar kultúr- és politikatörténetben játszott kiemelkedő szerepe révén. A szociográfus Szabó Zoltán „irodalmi nemzet” koncepcióját idézve Falusi Márton könyve (Jog és irodalom, haza és haladás a magyar eszmetörténetben, Magyar Művészeti Akadémia, 2018) egyenesen a három magyar „kultúrhérosz” első alakjaként jelöli ki helyét a magyar eszmetörténetben. „Zrínyi, Széchenyi és Ady: a három részre szakadt (szuverenitásától megfosztott) ország, a 19. századi reformkor és a »második reformnemzedék« nagy alakjai szimbolikusan összefogják a hazát a haladással kibékítő eszmetörténet képviselőit.” Hogy zömmel szépírók e „nagyok”, egyáltalán nem véletlen: a kollektív identitás megtapasztalásának folyamatában, a magyar nemzeteszme történetében „a szépirodalom kitüntetett ágens” (Falusi, i. m.). Mindezzel együtt Zrínyi életműve is tehát, melynek az olvasóközönség szélesebb rétegeihez való eljuttatása – írásai ismertségének és elismertségének szakmán kívüli deficitjeit látva – éppen a fönti közösségképző hagyomány továbbvitele szempontjából egyenesen életmentő beavatkozásnak tűnik.

***

A 17. századi Magyarország (ha volt ilyen akkoriban egyáltalán – a mindenkori magyar király már vagy másfél évszázada Habsburg és Bécsben, Buda és a hódoltság 1541 óta török pasák kezén, Erdély, ez a leginkább független országrész pedig török vazallus állam) – ez az ország különösen nehéz terep. S az országlakók is ennek megfelelően: ki így, ki úgy. Ilyen körülmények között politikusi-hadvezéri szerepet vállalni szinte istenkísértés. Zrínyi azonban, akit születésének „szerencséje”: sorsa (mert szerinte ez is az, a születés) a török elleni harcok frontvonalába helyezett, s aki vallásos meggyőződéséből következően is legfőbb bűnnek az otiumot, a tétlenséget tartotta, nem riadt vissza e szerepvállalástól. Minden képességével, tollal és „kézzel is, ha lehet”, az ország (a darabokra szakadt, a jóformán még nem is létező ország) megvédésének és egységének programján fáradozott. S miközben a török ellen karddal, nem egyszer Béccsel szemben is, igaz, hogy e téren diplomáciával – Lipót „hősi lelkét” pl. dicsérve, de környezetét, politikáját elmarasztalva: „Ugyanaz a halogatás, ugyanaz a békességre vágyás – ha mégoly dicstelen is, ugyanaz.” „A mezítelen reménség” fogytán pedig (nemzetközi alternatívák kutatása mellett) „magunknak magunk emberségében” oltalmat keresve. Ha mai viszonyainkra gondolok, hasonló nyomások közepette. Jön még mindig a történelem az ő utcájába.

2020. március 15.

Levélváltás Toót-Holló Tamással

Zrínyi Miklós kikezdhetetlen morális elkötelezettségéről

2020. április 23.

Kedves Pali! Jön még a történelem az ő utcájába – írod Zrínyi szerepvállalását méltatva, a „mezítelen reménség” fogytán is a „magunknak magunk emberségében” oltalmat kereső magatartás érdemeire utalva. Számomra – ugyanannak a közös magyar sorsnak egy másik utcájában – Zrínyiben valóban a szerepvállalás természetessége a leginkább izgalmas, veled együtt ugyanis habozás nélkül elfogadom azt a tételt, hogy a sorsának és sorsválasztásának köszönhetően frontvonalra került Zrínyi egyszerűen elviselhetetlennek tartotta az otium, a tétlenség bármilyen formáját.

    Hogy miért izgalmas ez számomra? Személyes érintettségem miatt. Mert találva érzem magam. S magamat találva érezve a kikezdhetetlen szerepazonosságot csodálom Zrínyiben, miközben magamban a saját szerepfeszültségem okát boncolgatom.

    Találva pedig azért érzem magam, mert sorsomnak és sorsválasztásomnak köszönhetően magam is folyamatos háborús viszonyok – a médiaháború ütközetei – közé kerültem, szerepfeszültséget viszont azért érzékelhetek, mert számomra, magát nemcsak a harcmezőn, hanem a művei által is kifejező és felmutató emberként egyáltalán nem magától értetődő, ami Zrínyi számára még az volt. Az a hol ilyen, hol olyan harcra való készség, amit a Szigeti veszedelem Berekesztése olyan szépen hírül adott, mely szerint számára örök evidencia, hogy hírét ne csak pennával, hanem „rettenetes bajvívó szablyával” is kereshesse, s egyik fegyverét a másikkal olyan könnyedén felcserélhesse. Sőt, ahogy a Vitéz hadnagy kéziratában fennmaradt verseinek egyikében ezt még büszkébben, a harc iránt még elkötelezettebben kinyilvánítja, hogy a költészet és a harc arányainak felborulásától se féljen, attól se rettenjen vissza, hogy az örök hírnevet néha csak az ellenség vérét ontva érje el: „Nem írom pennával / Fekete téntával, / De szablyám élivel,  / Ellenség vérivel / Az én örök híremet.”

    S ha már itt, ennél az idézetnél tartunk, akkor rögtön itt van ez az engem személyesen megint csak próbára tevő, kételkedés nélküli hit is: hogy amit ő tesz, azzal az örök hírnevét is megszolgálja. A médiatérben – és az egyszerűség kedvéért tekinthetjük ezt a teret néha akár békésnek is – ma már ez a hit sem olyan egyszerű. Hogy lenne örök hírnév. Miközben a közösség előtt tett, tehető és teendő nyilatkozatok számossága az ő korához képest már végtelen. Igaz, ez a számosság az értéktelen kommunikációs zaj maga. S ahogy a fegyverek közt hallgatnak a múzsák, úgy a kommunikációs zajban is könnyebben eltűnik a hírnév. Hogy ami megmarad, az mégis inkább csak a „mindeneken hatalmas”, gazdagot és szegényt „egy szerint öszverontó”, szárnyon járó idő legyen. Ami bármikor el is hussanhat előlünk azon a neki vitathatatlanul kijáró szép szárnyon. Zrínyi azonban még nem fél, egyáltalán nem fél az idő szárnyának rebbenésétől, hiszen tántoríthatatlanul hisz abban, hogy a hírnév megóvja attól, hogy az idő őt összerontsa. Erre Az idő szárnyon jár című versének egyik részlete a cáfolhatatlan bizonyság:

„Csak egy van, időtűl
S az ő erejétűl
Aki békével marad;

Nem fél kaszájátol,
Nem sebes szárnyátol,
Üdő rajta elolvad:

Az tündöklő hirnév,
Mely dicsősségre rév,
Az mindenkor megmarad.”

    A tetterő és a harcra készség mellett megmutatkozó teremtő, alkotó, s épp hogy nem bajvívó erő együttélésének kérdése számomra azért is elgondolkodtató, mert a tétlenséget jelentő latin fogalom, az otium képzete mellett számomra most azonnal felsejlik – annak nem ellenpontozására, hanem éppenséggel kiegészítésére – a wu wei fogalma is, a kínai taoista filozófia magyarra Weöres Sándor által oly kitűnően tétlen cselekvésnek fordított létfilozófiai alapvetése is.

    Már csak ezért is, mert a wu wei ereje számomra, már évtizedek óta kipróbáltan, egyfajta személyes életvezetési útmutatás is, amely mind a magánélet burkaiban, mind a harcra és/vagy teremtésre termett médiaműhelyek vezetésében is folyamatosan és szinte tévedhetetlenül eligazít.

    Hát akkor most hogyan is legyen, hogy jó legyen? Hogy a szárnyas idő múlása ne hagyjon minket végzetesen magunkra se a hadszíntereken, se az „időtül s az ő erejétűl” békével maradó egyéb, személyes – hírneves vagy hírnévtől meg nem érintett – terekben?

    S hát ez lenne a szerepfeszültség maga. Zrínyihez képest csőstül jön itt a harcra már nem annyira magától értetődően edzett modern ember modern szerepfeszültségeinek minden zavara. Miközben meg is lehet mindjárt a vigasza. Ami nem más, mint Hamvas pontosan erről a szerepfeszültségről szóló példázata, amely ezt a harc és a béke közötti tépelődést már a modern – Zrínyihez képest legalábbis modern – magyarság egyrészt megkerülhetetlen, másrészt mindig a helyzettől függő sorsfeladataként ábrázolja.

    Hamvas Béla A magyar Hüperion című művének második részében, a második rész kilencedik levelében ugyanis kitér arra, hogy ha körbenézünk a földünkön, azt láthatjuk, hogy “liget az egész ország”. Így aztán szerinte az is tudatosulhat bennünk, hogy lelkileg azt érezzük, hogy „kertben élünk”, s így tudat alatt mindig is erre a kertlétre vágyunk.

   „Kertben élünk. Minden olyan világos nálunk, mint borunk íze, és olyan sima és langyos. Nagy királyaink tudták ezt, és hogy a népnek kert-életet kell hozni” – fejti ki Hamvas, hogy aztán megfogalmazza a magyarságról alkotott nemzetkarakteriológiai leírások egyik legizgalmasabb darabját. Azzal érvelve, hogy a magyar sors olyan sors, hogy mi alkatilag ugyan nem harcra vagyunk berendezkedve, de úgyszintén alkatilag bármikor képesek lehetünk a harcra. Mert az elkeseredésünk bármikor hősiessé tehet minket.

    „A magyar nem vitéz, csak amikor keserű, és nem dühös, csak amikor kétségbeesett, de csak akkor keserű és dühös, csak akkor nyomorult és kétségbeesett, csak akkor elveszett és lázad és forr és robban benne a méreg, ha nem élheti szelíd kert-életét” – fejti ki Hamvas, hogy ezzel a saját szerepfeszültségeimet velem is nyomban megértesse, de a szerepfeszültség miatti rossz érzésre rögtön a feloldozást is megadja.

    Zrínyi szerepazonossága ehhez képest még töretlen. Ő nem feltételektől függően vitéz, hanem mindig az. Miközben a kert számára még korlátok nélkül tágas. Hiszen nem más, mint a mindenkori harc mezeje. Ahol lehet néha béke, s akkor meg lehet írni a nagy hírű munkákat, melyeket „irígy üdő sem víz el nem moshat / Sem az ég haragja, sem vas el nem ronthat, / Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat”, de ahol az sem baj, ha nincs béke. S az sem baj, ha a tisztesség megtartásának a halál az ára.

    Mi, a kertélet Hamvas vízióját beteljesítő, eredendően már szelíd, Zrínyihez képest már megszelídült magyarjai akkor vagyunk hát otthon, ha azt érezhetjük, hogy kertben élünk. Ha minden olyan világos nálunk, mint borunk íze, és olyan sima és langyos. Zrínyi ezzel szemben még sokkal inkább karcos, hiszen a saját vitézségével nyíltan szerepazonos.

    Ha ő egyáltalán függhet feltételektől, akkor azok nem a szelíd kertélet megélésére alkalmas vagy nem alkalmas személyes feltételek, hanem az országnak éppen a világpolitika által juttatott feltételek. Az ő személyes érzései így egybeesnek az ország boldogságával vagy boldogtalanságával: emelkedésével vagy hanyatlásával. Ez azoknak a ma már valóban nagyon is történelmi időknek a tanúságtétele, amikor a lélek orvoslása nem volt a mindennapok része. A hit – legyen az az ország jövőjébe vetett hit, a fegyver forgatásába vetett hit vagy a művészi alkotás maradandóságába vetett hit – pusztán létében vagy nem létében volt kérdés, nem pedig bármiféle körülményes bonyodalmasságában.

    Saját családja híres jelmondatához híven ennek a hitnek a szerencsés megélését Zrínyi azonban magának a szerencsének a forgandóságával is egybeveti: nem tagadva, hogy az ember sorsát – de nem az örök értékekbe vetett hitét – alapvetően meghatározhatja, hogy a maga országának „virágjában” vagy „leszállásában” születik éppen.

    „Nem mondhatni egy országot boldogtalannak, az ki sok időkön által és sokáig hervadhatatlanul állott virágjában, és már alább kezdett szállani, mert ez a vége az világi dolgoknak; és nem mondhatjuk boldogtalanságnak azt, hogy ennek ez világi törvénynek alája vettetett, holott minden más is ugy vagyon: hanem boldogtalannak mondhatjuk azt az embert, a ki a maga országának leszállásában és esetiben születtetik és nem virágjában. Azért ehez is szerencse kell” – sorolja el erről szóló gondolatait Zrínyi egy máig erős és eleven szövésű értekező prózában, a Vitéz hadnagy kéziratához írt egyik legkiválóbb verset (Befed ez a kék ég) közrefogó elmélkedésében.

    S ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg: a Befed ez a kék ég számomra az életmű legnagyszerűbb, máig érvényesen hatalmas darabja. S ebben a gondolatmenetben is éppen itt van, mert itt jött el a helye. Szemléltetéseként annak, hogy hozzánk képest milyen is Zrínyi kertélete. Hogy tanulhassunk belőle. Hogy mást ne mondjak, valami olyat is, ami a rajtunk elhatalmasodó szerepfeszültségeket is bízvást orvosolhatja. „Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó” – írja ebben a csodálatosan ősi magyar versben Zrínyi. Mert ez az ő kertje. Ahol a minket befedő kék ég magának a földnek a terítéke. S ha ő ezt így tartja, azzal őseink hitének teljességét, az Ég és a Föld Menyegzőjét vallja.

    Harcosként őrizve önmagában azt, ami valójában nem más, mint az örökké a tágas eget szemlélő, annak nappali és éjjeli jeleiben folyton olvasó sztyeppei nomád civilizációk kozmikus öröksége.

    Amit ő maga egyébiránt annyira a magának érzett, hogy a hun világhódítás csodája mellett már hitet is tett, s magát a hun nagykirály, Atilla szerepébe helyezve felidézte: Isten haragjának milyen csodálatos kiélése lehetett, amikor a világot fegyverrel nyargalta, a „vércataractákat” karddal árasztotta, s mint egy „villámás”, a földet megfutotta – hogy ezzel is csak ő legyen „magyarnak példája”, hogy „hirét s birodalmát hogy nyújtsa szablyája”. (Atilla)

    Az Ég és a Föld szakrális menyegzőjének emléke valóban a magyarság egyik legősibb, a hun időkig visszavezethető tudása, amely persze határos a teljesség felé törekvő Weöres által megidézett, egyébként a Tao szellemét is közénk szólító, a szembefordított tükrök őrizte tudással is, mely szerint „egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”.

    Az is nagyon beszédes azonban, hogy az Ég és Föld Menyegzője Weöresnél a keleti típusú, szemlélődő, nem harcedzett, hanem béketűrő kertélet számára a torzítatlan létezést üzeni. Azt az öröklétet, mely „nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában”.

    Ugyanez Zrínyinél a hősi halál, a vitézi temetés komor ünnepe lesz – amely természetesen megint csak az öröklét egyik ünnepe, de ennek az ünnepnek a lényege nála nem az időben rejlik, hanem életre-halálra szól:

Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,
Tisztességes legyen csak órám utolsó.
Akár farkas, akár emészszen meg holló,
Mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó.

Ennek a versnek a nagyszerűségét elsőül a drámai dikció, a sodró erejű, látomásos képek gazdagsága adja – mert ha csak a verset magát olvasnánk, nem is gondolnánk, hogy mindez Zrínyi szemében egyfajta korabeli nemzetszolgálat ethoszának a foglalata. Holott az. A verset kiegészítő elmélkedés ezt teljesen világossá teszi.

    „Tartozunk őrizni életünket, valameddig lehet tisztességgel, arra nézve, hogy hazánknak többet szolgálhassunk. De viszont a dicsősségnek törvénye az, hogy kévánjuk a halált, mikor életünk tovább tisztességes nem lehet. Azt mondja a török: Ja deulet basuma ia güzgün desüme, azaz: Avagy holló hasamra avagy tisztesség fejemre. Azért ne irtozzunk se a haláltul, se annak formájától. Es temetésünkről is mihaszna sopánkodnunk? Sok vitéz embereknek holló gyomra volt koporsója, annál inkább fenmaradt a nevek. Coelo tegitur qui non habet urnam, et undique and Superos tantundem est via” – olvasható a verset felvezető bölcselkedésben.

    Nincs kétség. Zrínyi számára nincs kétség. A vitézség olyan számára, mint az idő a teremtésben: „mindeneken hatalmas”.

    S a vitézség nem más számára, mint a hírnév záloga. Ahogy a költői mű létrehozása is.

A fegyver dicső forgatása, s a fegyvert dicsőítő alkotás értelme nála így mindig ugyanoda vezet.

Az idő szárnyon jár című versében megírt „tündöklő hírnévhez”.

    Ez az a kikezdhetetlen szerepazonosság Zrínyinél, amit a ma szerepfeszültségek között őrlődő embere már csak irigyen figyelhet. Talán azért, mert a „mindeneken hatalmas” idő ezt a hitét valamelyest már kikezdhette.

    Láttuk azóta már a mieinket fegyvert fogni mások ellen is. Nem csak a török áfium ellen védekezve. A magyar szabadságot nemcsak a muszlim hódítással szemben megőrizve.

    Láttuk a fegyverek diadalát, s láttuk a fegyverek bukását.

    Láttuk aztán a költők önmagukba vetett hitének hasztalanságát. A művek és alkotók hírnevének elhalványulását.

    Bennünk már lehet kétely. Harc helyett megtanulhattuk olykor méltányolni a kertek értelmes nyugalmát.

    Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Zrínyi felett eljárt volna az idő. Ez legfeljebb annyit tesz, hogy Zrínyihez képest van már más érvényes világértelmezés is.

    Ahogy a vitézség adta örök tisztesség, úgy a költői alkotás kínálta örök hírnév sem örök már azóta, hiszen annyi mindent kikezdett már mindezeken a „mindeneken hatalmas” idő erős sodrása.

    Adja magát az észrevétel: az ő megítéléséhez képest már annyiszor átalakult a nemzet önvédelme során, hogy ki az ellenség, s hogy ki a barát, hogy élhet bennünk némi szkepszis a kikezdhetetlenül érvényes kinyilatkoztatásokkal, a nagyhatalmi realitásokkal szemben.

    S ez nem az ő hibája. Hanem a múló idő hatása. Ami fölöttünk már jóval azután is egyre csak múlt, hogy a török áfium hatásától már nem volt miért tartanunk.

    Ahogy Zrínyi költészetében, úgy hazafiúi ethoszában is van azonban egy olyan üzenet, ami mindig kiállhatja az idők próbáját, amíg csak világ a világ. Ez pedig a haza szolgálatának üzenete. S hogy mi ezért tartozunk őrizni az életünket.

    Így, ha ennek a tartozásnak harc az ára, hát hadd legyen harc. Ha erről a tartozásról a kertek békességében is végiggondolható pár hasznos gondolat, hát hadd legyenek a miénk újra a kertjeink.  Ha pedig ez a tartozás hírnevet teremtő alkotásba fordul bennünk, hát hadd maradjon fenn a hírnevünk.

    Mindez lehet így is, úgy is. Zrínyi töretlen hite szerint is, de akár a magunk modern idők diktálta szkepszise szerint is.

    Ez a sok-sok lehetséges kifejlés mind nem számít. Vagy csak annyira számít, hogy minden egyformán jó lehet már ebből. Ami viszont igazán érdemes a figyelmünkre, azt a magunk védelmében Zrínyi már leírta. S ezen az idő hatalmának sincs mit elrontania.

    „Tartozunk őrizni életünket, valameddig lehet tisztességgel, arra nézve, hogy hazánknak többet szolgálhassunk” – olvassuk a Vitéz hadnagy kéziratához írt verseket kísérő elmélkedésben.

    Van, akinek ez már szintén elavult gondolat. De vele nincsen nekünk semmi dolgunk. S van, aki számára ez mindmáig maga a torzítatlan létezés összhangja.

    Vele pedig van mit együtt ünnepelnünk. Például azt is, hogy négyszáz éve megszületett egy hozzánk máig érvényes szavakat szóló költőnk.

    S ez annyira felülbírálhatatlan tétel, mint az, hogy „mindenütt felyül ég, a föld lészen alsó”.

   Mert ahol ez úgy igaz, mint ahogy igazak azok, akik a földön állva is csak az ég jeleit olvassák, ott torzulhat a világ bármennyit. Mert ott továbbra is egyetlen ismeret van, a többi csak toldás.

                                                                                            Toót-Holló Tamás

 2020. április 24.

Kedves Tamás! Köszönöm írásodat, mely úgy szól Zrínyiről, hogy egyúttal a legőszintébb és leghitelesebb önvallomás is. Már a hangütése is olyan, hogy lehetetlen nem a legnagyobb odafigyeléssel, szeretettel és megértésre törekvéssel olvasnom. Már csak azért is, mert ettől a confessiótól függetlenül is így tekintek rád, a médiavilágban vállalt kimagasló szerepedre, mely látszólag vagy valóságosan is oly távol áll írói munkásságod eszményétől: Ég és Föld szakrális egységének a taoista filozófia wu wei fogalmával, a tétlen cselekvés elképzelésével alapozott, a hamvasi „kertben élni” harmónia-követelménye által még megerősítést is nyert gondolatától. A világnézet abszolút koherenciája, mely kinevezéseddel, szerintem, a lehető legalantasabb körülmények közé vettetett – az így felépített személyiség teherbírásának talán éppen a próbájául. Nem csodálom, hogy Zrínyi-esszédnek, melyet hajlandó vagyok amolyan gyónásfélének tekinteni, ezt a szerepütközést állítottad a középpontjába. Elismerésem az őszinteség bátorságának is szól. S legalább ennyire a viviszekció következetességének. (Ha belevágtunk, vigyük csak végig az operációt, bármennyire fájdalmas is.) Még egyszer köszönöm, kedves Tamás, szívből gratulálok is – amint beérkezik a többi írás, megszerkesztem az anyagot, s Hegyi Botos Attila barátunk áldásos közreműködésével fölteszem a Levélfára. További jó munkát kívánva és barátsággal: Pali

2020. április 24.

Kedves Pali! Zrínyi személyiségének és művészetének megdöbbentő és máig időt álló érvényessége arra is jó, hogy a lehetséges mai szerepfeszültségeket  jótékonyan feloldja. Mert ahogy ő ezt a dilemmát önmagára nézve eligazítja és meghatározza, az a meghatározása a modern kor számomra hitelesnek ítélhető bármilyen más konfessziójára nézve is igaz. Nemcsak az enyémre, hanem bárki máséra is, akinek még mond valamit a haza szolgálatának fogalma.

    Mert ez a kulcskérdés. Aki számára ez egy érvényes kihívás – annak máris a birtokában van a megoldás.

    „Tartozunk őrizni életünket, valameddig lehet tisztességgel, arra nézve, hogy hazánknak többet szolgálhassunk” – írja Zrínyi. S állítom én vele együtt, ebben mindenestül őt követve én is.

    S ha ezt elfogadjuk, s egyben a világnézet abszolút koherenciájaként fogadjuk el, akkor életünk összes csatájára úgy kell tekintenünk, mint a haza szolgálatának magasabb érdekében megvívott küzdelemre.

    Ilyen értelemben pedig nem nem lehet elfogadni – én legalábbis nem tudom elfogadni –, hogy lenne olyan abszolút világnézeti koherencia, amely a harc mezején a lehető legalantasabb körülmények közé vettetne. Mert a harc alantas körülményei nem önmagukban, hanem céljukat tekintve értelmezendőek.

    S itt jön be Hamvas igaza is. Ha ki kell jönnünk a kertjeinkből, mert el akarják venni a kertjeinket, akkor mi, magyarok keserűek és dühösek, nyomorultak és kétségbeesettek, elveszettek és lázadóak vagyunk. Mert forr és robban bennünk a méreg. Holott a kertekből jövünk. S a kertekbe tartanánk vissza, ha már mehetnénk. De nem mehetünk. Mert még küzdenünk kell.

    A küzdelemnek pedig – persze – lehetnek alantas jelenetei. Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a küzdelemnek vannak-e magasabb rendű, a haza szolgálatát szem előtt tartható céljai.

    Zrínyi számára ez annyira nem volt, nem is lehetett kérdés, hogy magán a kérdésfelvetésen is – joggal – megbotránkozhatna.

    De ne akarjuk őt megbotránkoztatni még haló poraiban sem. Ezért mi se botránkozzunk meg a kivont, kirántott kard okozta sebeken – s az ezeket a sebeket megtermő alantas körülményeken.

    Mert ha ezt tennénk, akkor ott tartanánk, hogy szívünk szerint kitagadnánk Zrínyi életművéből azokat a sorokat, amelyek én is idéztem. Hogy ő a szablyája élével, ellenség vérével írja az örök hírnevet.

    Most akkor gondoljunk bele abba, hogy egy kivont szablyával vagdalkozni, vért ontani mennyire alantas? Hogy a szablyával átvágott torok, a szablyával felhasított zsiger, a szablyával csonkolt végtag nyomán mi minden lenne látható, ha mindezt most a halál pornográfiáját nem szégyellve, az akciófilmek horrorisztikus jeleneteinek mintájára vehetnénk szemügyre?

    Kiontott vér, kiszúrt szemek, kiloccsanó agyvelő, kiforduló belek, levágott végtagok, csonkolt testrészek, halálhörgések, gyalázatosan nyomorult agónia. Aztán pedig oszló, hullabűzt árasztó, temetetlen tetemek.

    S minden nem máshol, hanem a harc mezején. A lehető legalantasabb körülmények közé vettetve. A csatajelenet ilyen. S nem erre szoktunk emlékezni, amikor a dicső múlt egyik-másik ütközetéről megemlékezünk. Mert nem a halál pornográfiáját keressük, hanem a történelem szentségét szemléljük. Nagyon helyesen.

    Mindezt csak azért írtam le, kedves Pali, hogy világos legyen: a szerepfeszültségek létének felmérése nem jelenti azt számomra, hogy ne fogadnám el, hogy van az úgy, hogy a magyar megmaradásnak a harc a lételeme. S hogy harc közben is vissza lehet térni a kertjeinkbe. Harc után meg aztán különösen is.

    A harc egyébként ráadásul nemcsak a halál pornográfiáján keresztül, hanem létfilozófiai tanításokon keresztül is bemutatható. Ha nem tartjuk távol magunktól művileg a harc alantasságának felzaklató képeit, akkor akár ezekkel a tanításokkal is megájándékozhatjuk magunkat.

    Hadd idézzem hát fel ajándékképpen magunknak György Attila barátom kiváló könyvének, a Harcosok könyvének néhány passzusát is. Jeléül annak, hogy a harcosok létébe vetett hit nem tűnt el a négyszáz éve született Zrínyivel.

    A Harcosok könyve egyik fejezetében (A kíváncsiságról) György Attila azt írja, hogy „a harcosok köztünk járnak”. Ezt magam is így hiszem. A kivont szablya ennek ugyanis csak az egyik jele. Van ennek más jele is. György Attila szerint ilyen jel például az, ha valakit törekvőnek látunk.

    „A harcos legfőbb tulajdonsága a törekvés: aki törekszik valamire, harcot vív önmaga és a világ ellen. Ezért sose kérdezd, harcos vagy-e, mert a harcos nem kérdez: de megkeresi a választ” – olvashatjuk György Attilánál. Ha úgy vesszük, ezt a harcfogalmat is tekinthetjük persze a harcosokat gyötrő szerepfeszültség leírásának. Mert nyilván két külön szerep, két külön harcmodor az, amikor saját magunk vagy éppen a világ ellen harcolunk.

    Hadd idézzem most akkor megint vissza Zrínyit, aki a harcosok közötti egyetértés jegyében kivételesen egy török mondást idéz. Jeléül annak, hogy az egymással ádáz harcot vívó katonák között is létezik valami összhang. A harcosok létének torzítatlan összhangja. Ami már olyan magas absztrakciós szinten megmutatkozó rokonság a harcosok világában, hogy ott már az is értelmét veszti, hogy ki melyik oldalon áll. Innen nézve a harcos elsősorban harcos – s így Zrínyi számára a török harcos tanítása is lehet olyan magvas, hogy az ő tudása bennünk is termést hajthat.

    „Azt mondja a török: Ja deulet basuma ia güzgün desüme, azaz: Avagy holló hasamra avagy tisztesség fejemre. Azért ne irtozzunk se a haláltul, se annak formájától” – írja Zrínyi. És ezzel bizony a harc alantas körülményei között bekövetkező halálról ír. Megátalkodottan igazul.

    Hadd legyen akkor velem az általad vélelmezett alantas körülmények közül végképp kiemelkedve a valaha volt ellenség igazsága. A célt, mindig a végső célt szem előtt tartva.

    Ja deulet basuma ia güzgün desüme.

Holló a hasamra – avagy tisztesség fejemre.

    S most a rend azt kívánja, hogy azzal a formulával köszönjek el levelem végén, kedves Pali, amit a legbelső, legbizalmasabb körömhöz tartozóknak írt leveleimben használok. Mert most ennek a kitárulkozásnak is helye van. Ha már számomra is csak úgy szól a tanítás, hogy „Holló a hasamra – avagy tisztesség a fejemre”.

    Akkor így. Tudva, azóta is tudva, hogy török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja.

Halihó a Holló

 2020. április 24.

Kedves Tamás! Köszönöm leveledet. Szerintem ártatlan kis mondatom nem érdemel ekkora energiát. Már csak azért sem, mert akárhogy forgatom is szavaidat, egyikkel sem tudok nem egyetérteni. Hogy lásd, ide mellékelem Zrínyi-kötetem két lábjegyzetét annak bizonyságául, hogy a harc természetét és a morál követelményét érintő kérdésekben, mindkettőben tehát hozzád hasonlóan gondolkodom.

    Az egyik egy Batthyány Ádámnak 1648. július 5-én kelt levél részletére utal, melyben Zrínyi az uralkodónak a török elleni harcot (a harcot!) tiltó rendelkezése kijátszására buzdítja levelezőtársát, a dunántúli főkapitányt. Az erre vonatkozó lábjegyzet pedig, mely nyilvánvalóan az én véleményemet is rögzíti, a következő: „miképpen hálózhatnánk be: hogyan tüntethetnénk fel más színben. Zrínyi itt gyakorlati példáját nyújtja a simulatio, a színlelés »stratagémájának«, amelynek elméleti kifejtésére talán éppen e levél írásával egyidőben, a Vitéz hadnagy 94. aforizmusában kerített sort, s amelynek alátámasztására az alapvetően képmutatásellenes Bibliát használta fel az Isten szolgálatára rendelt, alapvetően képmutatásellenes szerző a »behálózás« hasznának indoklására: »Nyomorúság, de mit tehetünk róla, az eszes hadnagynak mindenféle kell lenni történet ellen felfegyverkezettnek és késznek. Néha karddal, néha ésszel, néha ravaszsággal és néha bolondsággal kell előállanunk erre a világi szcénára. Aki csak egyféle perszónát hordoz, és nem transzformálhatja magát másra, lassan viheti a maga dolgát előre. Ihon, miképpen bizonyítja szent Pál az én szómat […]. Ez  szent  volt, apostol volt, akihez talán a szimuláció nem férhetne, mégis, hogy az Istennek szolgálhasson, mindenféle formán változott.« A hadviselés területéről származó példát Zrínyi később, a Mátyás-elmélkedésekben is felvonultatta: a Szabács megvételével kapcsolatos hadicsel esetét. Syrena-kötetében pedig az alakváltó lírai-elbeszélői én megformálásának szerepjátéka koncepciót hordozó kompozíciós elvvé is vált – a dédapa példaképével azonosuló költő mártíriumos sorsvállalásának igazolására.” Eddig a föntiekben ígért egyik (idézet).

    A másik annak az epigrammának a magyarázatául kínálkozik, amelyre sűrűn hivatkozol, s amelyet Te is zsinórmértéknek tekintesz emberségünk morális meghatározásában. Tehát: „Befed ez a kék ég: a Vitéz hadnagy kéziratos kötetének záróverse, tökéletessége okán számtalan elemzés tárgya. »[T]íz körömmel egymásba kapaszkodó« négy sora (Báthori, 2016) az erényre alapozott sztoikus életfelfogás kifejezése. Közvetlen forrása egy Szent Ágoston és Morus Tamás által is közvetített Lucanus-idézet (»Coelo tegitur, qui non habet urnam…«). (Zrínyi-album, Bene, 258. o.) »Az utolsó sor egyrészt azt jelenti: a föld minden pontjáról az égbe juthatsz, ha oda törekszel, másrészt azt, hogy a földön kell meghalnod – mindenképpen itt dől el üdvözülésed vagy büntetésed sorsa.« (ZMÖM, 919. o., Kovács Sándor Iván) A vers túlmutat az epigramma-műfaj szokásos megoldásain, Csillag István szerint (CSILLAG, 131. o.) dalszerű epigramma, időszemlélete alapján pedig apokalipszis »Jelen és jövő, tény és vágy [benne] egyenértékűvé válik, a lírai én kilép az időből az öröklétbe, az időtlenbe, ahol a létezésnek csak két koordinátapontja fontos: a kék ég és a föld.« Lapos világunkban jó rálátni világképének rendjére és rendezettségére: mozdíthatatlan vertikális dimenziójára. Isten országára már itt a földön.” Igazad van, kedves Tamás: Zrínyi ebben is, a tartásban, a költői tartásban is előttünk járt és jár. Barátsággal: Pali

 2020. április 25.

Kedves Pali! Örülök a nézetazonosságainknak. Örülök, hogy a szó szót követett közöttünk.

Barátsággal: Tamás

Veszély és veszedelem – levélváltás Győri Lászlóval

2020. március 15.

Kedves Lacikám! „Tavaly olvastam a Szigeti veszedelmet, nagy élvezettel, nagyszerű mű.” És: „Alkalomadtán megnézem a KŐBÁNYAI könyvtárban.” – mármint a Zrínyi Miklós költői műveit. Eme „elszólásaidra” hivatkozva kereslek most a föntiekben olvashatókkal. A Napút Online Levélfa rovata az Ady-összeállításhoz hasonlóan most a Zrínyi 400 jegyében kíván összeállítást megjelentetni. Tudom, nem vagy Zrínyi-kutató, de író és olvasó igen. Az előbbiek mellett éppen ilyen véleményére lennék kíváncsi, vagyis a tiédre. A mellékelt szövegeket valóban csak gondolatébresztőnek szánom, kérlek, így is vedd őket – leginkább Zrínyiről alkotott felfogásod érdekel. Egyetlen megkötés: Zrínyi születésnapja május 3. – ekkorra szeretném föltenni a befutott anyagot. A tiédet is. Köszönettel és barátsággal: Suhai Pali

2020. március 23.

Kedves Palikám! Nem volt kéznél a könyv, így aztán nem tudtam idézni. Az inverzióra is kellett volna példát adni. Inkább lírai kis írás.

    Nem lépek ki a házból, bezártam magamat, jól vagyok. Barátsággal üdvözöl: Laci

Veszedelem idején a Szigeti veszedelemről

Az seregek fölött magas por csavarog,
Alattok rettenetességgel föld forog,
Sok erős vörös zászló az széllel lobog,
Gondolnád, tenger is hogy most reád forog.

Rosszkor van Zrínyi Miklós születésének 400. évfordulója. Minden mozdulatunkat egy külső erő befolyásolja. Járvány pusztít az egész világon. Nálunk eddig, 2020. március 22-ig, még csak hatan haltak bele, kis szám ahhoz képest, hogy a Rákóczi-szabadságharc nyolc esztendejében fegyver által 80 ezer ember, az 1708-tól kezdődő pestistől viszont a becslések szerint 410 ezren haltak meg. 410 ezren! A hat áldozat is rengeteg, de mit szóljunk ahhoz, hogy Olaszországban, a Dekameron hazájában, naponta százával esnek el. Sokkal komolyabb időket élünk, mint hinnénk, s nem tudjuk, mikor lesz vége.

    Bocaccio könyve szerint a pestis elől karanténba vonult Firenzéből egy csapat fiatal, és hamiskás történetekkel szórakoztatták egymást. Nem ugyanilyen jó megemlékezni Zrínyiről Pesttől messzire egy nógrádi faluban?

    Ki az, akinek eszébe jut, hogy négyszáz évvel ezelőtt született Zrínyi Miklós? Ki az, aki ma Zrínyit olvas? Bár éppen most, amikor arra bíztatnak bennünket, hogy ne lépjünk ki a házból, magányunkban mit tehetnénk? Tévét nézhetünk, a legtöbb ember azt is teszi, a nem legtöbb, a kevesebb, aki szokott egyébként is olvasni, leemelhetné a polcról Zrínyi Miklóst. Lássák, a Szigeti veszedelem mit nyújthat nekik. Most, ha elvégeztük napi teendőinket, nekiveselkedhetnénk nem kötelességből, szabadon. Nyugodt lélekkel erre ösztökélhetnénk bárkit? Ne féljen tőle, nem esz meg! Zrínyi írt mást is, nagyon fontosat abban az időben, amikor török áradásban fuldokolt Magyarország, a Török áfium ellen való orvosságot, a Tábori kis traktát, a Vitéz hadnagyot, és nemcsak írt, a fegyvert is forgatta, szó szerint. És az a borzasztó fátum érte, hogy nemesi, úri szenvedélye közben egy vadkan sebezte halálra. Nem adatott meg neki Balassi Bálint nemesebb halála, elesni egy török ágyugolyó döfésétől.

    Olvashatnánk a Török áfiumot, de jobb lesz a Szigeti veszedelemben elmerülni. Újra? Mert régen, amikor az iskola ránk szorította, egyszer már olvastuk? Bizony, akkor elriadtunk tőle, s most nem újra olvassuk, hanem először.

    Tavaly, anélkül, hogy bármi késztetett volna, egy huzamban végig rohantam rajta. Ember a talpán, aki elolvassa. Én elolvastam. És csodálkozva láttam, hogy mit hagytam ki addig. Magával sodort, nem kellett hozzá türelem. Egyenletes léptekkel halad előre, és vele tudtam tartani. Hamar megszoktam a négyes rímelést, egyáltalán nem zavart, annál is inkább, mert nem fordít kényszeresen nagy gondot a tökéletes összecsengésekre, sokszor nem is rak mai értelemben vett rímet a sor végére, jöjjön, aminek jönnie kell, gyerünk előre, nem érünk rá bíbelődni, és közben mégis csodálatos, sőt mi több furfangos rímeket ejt el. Ne várjanak tőlem példát sem az egyikre, sem a másikra, mert ahogy írtam, éppen önkéntes karanténban vagyok egy nagy kertű házban, ahol van ugyan legalább kétezer könyvem, Berzsenyi, Petőfi, Ady, történelem, de Szigeti veszedelem éppen nincs. Emlékezem. A szerkezete visz előre, nincs kitérő, egyenesen haladunk tovább és tovább, még az eposzi kellékek sem untatnak, már a rímekre sem figyelek, nagyobb gondom van annál – hasonlatokon, régi szavakon illetődöm meg, s egy különös stilisztikai alakzaton, az inverzión. Az inverzióban az egymáshoz illeszkedő szavak elkerülnek egymástól, nekünk kell összeillesztenünk őket. Nem is tudok más költőt, aki annyiszor élne vele. Zrínyi az inverzió költője. Lehet, hogy perverzitás, de engem ezek bűvöltek el. Ilyen kicsiség egy nagyméretű, nagyra törő, harcias eposzban. Mást más foghat meg, én a Szigeti veszedelmet mai versként olvasva az inverziókat, a rímeket, a szabálytalan, rendhagyó ritmust szorítottam magamhoz.

    Zrínyi nyomába léptem egy csekély inverzióval: „Lesz-e jövőre hajnala, / olyan ennél mely derűsebb?” Egyébként egy diófának. A korrektor megütközött rajta, és tanári pedantériával kíméletlenül kijavította: „Lesz-e jövőre hajnala / olyan, mely ennél derűsebb?” Gyorsan visszakorrigáltam. Nem hagyom elsikkadni Zrínyit.

Mit írt Petőfi Gvadányi József munkásságáról?

Nincs abban sok cifra poétai szépség,
De vagyon annál több igaz magyar épség,
S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,
Azért is olvasni lelki gyönyörűség.

Írhatta volna Zrínyiről is, egyet nem értve azzal, hogy „Nincs abban sok cifra poétai szépség”.

Győri László

Pázmány Péter tanítványának lenni

Levélváltás Szabó Ferenc jezsuita szerzetessel

2020. március 19.

Kedves Feri Bátyám! A zsidókkal szólva remélem, könnyű a böjtöd: jól bírod a karantén kényszerűségét. S ami a fő: egészséges vagy! Ennek reményében is kereslek most Zrínyivel, a Zrínyi 400 apropóján. A napút Online Levélfa rovata az Ady-emlékszámhoz hasonlóan most a Zrínyi-évforduló alkalmából kíván összeállítást megjelentetni, melyhez a Te hozzájárulásodat is kéri. A mellékletben két gondolatébresztő szövegrészt is olvashatsz, melyekkel kapcsolatban kérem Zrínyi Miklós életművének jelentőségéről, mai aktualitásáról gondolataid kifejtését. De rólad szólván nekem ennyi nem is elég. Zrínyi Miklós Pázmány-tanítvány volt, s Pázmány Péter és a jezsuiták hatását Zrínyi felfogására már Szerb Antal is észrevette és hangsúlyozta Magyar irodalomtörténetében, napjaink szakirodalmában pedig (többek között) Bitskey István. Minderről (és mindezektől, de még másoktól is) álljon itt néhány megvilágító idézet: „Az akaraterő tisztelete Zrínyi jezsuita neveléséből eredhet. Az exercitiumok és a nagy jezsuiták életének példája megtaníthatták, hogy mekkora hegyeket mozgathat meg az emberi akarat.” Az akaratnak ezt a vallásosból eredő hangsúlyát Szerb persze rögtön Zrínyi gondviseléshitével és fátumfelfogásával egészíti ki és ellensúlyozza: „Fátumhite lélektanilag szorosan összefügg voluntarizmusával… […] A Fátum az akarat metafizikai kiegészítése.” (Szerb, 1972, 146–147. o.) Fátum helyett persze nyugodtan mondhatott volna gondviseléshitet, mint ahogyan a legújabb elemzések mondanak is: „a szerencse azonos a sorssal, mindkettő az isteni providentia emberi elnevezése…” (Bene Sándor, Zrínyi-album, 2016, 254. o.) Bitskey István könyve (Virtus és religió, Felsőmagyarország, 1999) az előbbiekkel szemben a politikai befolyást és összefüggést hangsúlyozza: „A concordia christiana kívánalma, a flagellum Dei és a választott nép toposza, a kollektív bűnösség elismerése s az efölötti önmarcangoló tépelődés, az athleta Christi eszménye (amelyet Zrínyi az uomo virtuoso ideáljával kapcsol össze), a hadviselés morális módozatainak s a vitézség erényes gyakorlásának megfogalmazása: mind olyan motívum, amely nemcsak a reformátorok, hanem Pázmány írásaiban is s így a katolikus történelemszemléletben is megtalálható.” (I. m. 204. o.) S mindezek végső (?) forrásaként Szent Ágoston civitas Dei-je, amely ideálként szintén ott lebeg(het)ett Zrínyi szemei előtt (a De civitate Dei megvolt könyvtárában – olvasnia kellett): „Az egyes ember magatartását nem a haláltól való félelemnek, hanem a túlvilági üdvözülés követelményeinek kell meghatároznia: »Nem kell rossznak tartani azt a halált, amelyiket helyes élet előzött meg.« (Első könyv, XI. fejezet) Ezen erkölcsiség alapján állónak formálta meg Zrínyi is eposzában s a Syrena-kötet epigrammáiban hitvalló vitézei figuráját, ennek jegyében fogalmazódott a kötetet záró két vers, a Feszületre imája és a Peroratio zárszava is.” Ezt már magamtól idézem, kedves Feri bátyám. Kíváncsian várom, hogy mindezekhez (vagy az itt fölvetettek bármelyikéhez) hozzátedd a magad gondolatait. Örülnék nekik. Válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali

2020. március 20.

Kedves Pali!  Eszembe ötlött, hogy valamikor, valaki kérésére elkezdtem írni egy kis cikket a „Pázmány hatása Zrínyire” témáról, de befejezetlen maradt. Most megtaláltam gépemben a „Pázmány-kutatás” mappában. Kicsit átalakítottam, kiegészítettem, – elküldöm. Ha tudod így használni, átengedem. Kérek nyugtát. Sok sikert! Barátsággal: Feri bá

Pázmány Péter hatása Zrínyi Miklósra és Batthyány Ádámra

Pázmány Péter szellemi hatása a költő és politikus Zrínyi Miklósra közismert a szakirodalomban.  Amióta pedig megtörtént „Pázmány ébresztése”, a marxista-kommunista időkben részben elhallgatott és félremagyarázott „ellenreformátor” arcának kiigazítása, az említett hatást is helyesebben látjuk.[1]

    Külföldön Őry Miklós SJ, itthon először (1970-ben) Kolozsvári-Grandpierre Emil volt úttörő Pázmány „ébresztésében” és rehabilitálásában: mindenképpen igazolták Kosztolányi meglátását, hogy Pázmány a „magyar próza atyja”. „Az ellenre­formátor eo ipso reakciós. Az író Pázmány azonban semmiképpen nem az” – írja Kolozsvári-Grandpi­erre.[2] Az utóbbi évtizedek európai és magyar kutatása árnyaltabban ír az ún. „ellenreformációról” és azon belül Pázmány szerepéről. A katolikus „restauráció” (Szekfű), vagy a Trentói zsinattal elindult „megújhodás” nem mindig és minde­nütt azonos az „ellenreformációval”, amely erőszakos térítést jelent. Ez Magyarországon Pázmány halála után erősödött fel. Pázmány maga a szó és a toll, a szellem fegyvereivel, érveléssel és nem erőszakkal igyekezett az „isteni Igazságra kalauzolni” az eltévelyedetteket.

    Pázmány az ifjú nemzedéket igyekezett jezsuita kollégiumokba juttatni. Zrínyi Miklós reformátusnak született, de mire még kisgyermekként árvaságra jutott, a család buzgó katolikus lett. Az apa végrendeletében Pázmány Péter gyámságára hagyta fiait. Az érsek pedig lelkiismeretes gyám volt, aki maga gondoskodott a fiúk neveltetéséről. Miklós Grazban, Bécsben, majd Pázmány székhelyén, Nagyszombatban végezte iskoláit. Pázmány hatására kedvelte meg a magyar nyelvet és irodalmat. Nagy hatással volt rá 1636–37-ben Szenkviczy Mátyás esztergomi kanonok kíséretében tett itáliai tanulmányútja.[3]

    Klaniczay Tibor 1964-es Zrínyi-monográfiájában[4] még így írt Pázmány „gyámfiáról”: „A Zrínyi-fiúk nevelésének legfelső irányítója tehát éppen Pázmány Péter, az ellenreformáció vezéralakja és a barokk műveltség úttörője lett.” Majd hangsúlyozza: „Klerikális történetírásunk nagy örömmel fogadta azt a tényt, hogy a nagy nemzeti hősnek, Zrínyi Miklósnak a nevelője a katolikus egyház magyarországi restaurálója, Pázmány kardinális volt.” Miután idézte Fraknói Vilmos és Sík Sándor véleményét, így folytatja: „Pármány Zrínyire gyakorolt hatását ezek a kutatók eltúlozták, s nem vettek tudomást arról, hogy Zrínyi már tanulóévei során sem egészen úgy fejlődött, ahogy apja, a király és maga Pázmány szerette volna.” Szerinte Pázmány „inkább csak közvetve irányította Zrínyi nevelését”; de helyesen kiemeli Batthyányi Ferenc felesége, a Németújváron élő Lobkowitz Poppel Éva nevelői szerepét, aki nagy gonddal és szeretettel foglalkozott a Zrínyi-árvákkal.[5]

    Miklós atyját, Zrínyi Györgyöt, a protestáns vallásából Pázmány Péter térítette át a katolikus hitre. Zrínyi György a Habsburg-ház ügyéért tüzesen harcolt Bethlen Gábor erdélyi fejedelem ellen; a harctéren dühöngő járványnak esett áldozatul 1626 végén. Mivel neje, Széchy Magdolna is meghalt, a két Zrínyi-árvát II. Ferdinánd király, Pázmány Péter esztergomi érsek és a család közeli rokonai vették pártfogásukba. Zrínyi Miklós és Zrínyi Péter egy ideig Batthyány Ferenc nejének, Lobkowitz Poppel Évának udvarában nevelkedtek. A cseh-német származású, protestáns úrnő anyai szeretettel gondozta a két árvát s ezek hálás szívvel ragaszkodtak hozzá.[6]

    Poppel Éva mindvégig protestáns maradt, de fia, Ádám a katolikus hitre tért, jórészt Pázmány hatására. Már az apa, Batthyányi Ferenc halála után az érsek az 1628-as országgyűlésen Pozsonyban Ádámmal személyesen is találkozott. Ádám 1629-ben gyakran járt Pozsonyban. Anyja azt gondolta, hogy a protestáns Illésházy Kata szép szeméért. Csak később tudta meg, hogy nemcsak menyasszonyát látogatta, hanem gyakran elbeszélgetett Pázmánnyal is. Iványi Béla közzétette az Ádám katolizálására vonatkozó leveleket.

    Kolozsvári Grandpierre Emil is foglalkozik Ádám megtérésével fentebb említett Pázmány-tanulmányában: „Minden valószínűség szerint a főpap robusztus egyéniségének befolyása alá került, s képtelen volt vele szemben az ellenállásra.” Az a híresztelés járta Ádám megtérésével kapcsolatban, hogy a fiatalembert „rászedték”, illetve csak színlelte áttérését, hogy a katolikus egyháztól megkapja a felmentést az Illésházy Katával való házasságra.

    De Őry Miklóssal megmutattuk, hogy nem volt szó kényszerítésről. „A híresztelés eljutott Pázmányhoz is. Nem valószínű, hogy Ádámot kényszerítette a megtérésre, hiszen a színlelésről hallva (Pázmány) így inti meg: »Mert nem hogy Isten előtt, de világi mód szerént is sem tisztességet, sem böcsületet nem érdemelne, aki a hittel így játczódnék.«

    Ha Pázmány nem tartotta volna jó katolikusnak, aligha küldte volna rokonát, Nadányi Istvánt Újvárra. Halála előtt tíz hónappal, 1936. május 11-én Sellyéről ezt írta Batthyány Ádámnak: »Az kegyelmed jó híre nevét halván Nadany István uram, szinte Bihar vármegyéből ide ki jőt, hogy az kegyelmed böcsülletes udvarában lásson, halljon, tanuljon. (…) Úgy vagyon, hogy csak nem gyermekségétől fogva én tanéttattam mind Nagy Szombatban, mind pedig Bécsben, az Jezsuitáknál ennyihány esztendeig, remélvén hogy a kálvinistaságból, melyben nevelkedett, ki tisztullyon. (…) Én oly reménségben vagyok, hogy az kegyelmed böcsülletes udvarában, világosban meg ismeri az Igazságot, mint hogy azt a szivem szerént-is kivánom« (Iványi, 33). Pázmánynak egyébként ez az utolsó ránk maradt levele Ádámhoz; ez is mutatja, hogy elégedett volt jóhírével.”[7]

   Pázmány ismerte azokat a nehézségeket, amelyekkel egy protestáns megtérőnek szembe kellett néznie. Ezeket kifejtette a Bizonyos okok-ban, amelyeket az evangélikus Batthányiné Poppel Évának, a Zrínyi-fiúk nevelőanyjának ajánlott 1631 elején. Érzékeltette azokat a lélektani okokat, amelyek egy főurat visszatartanak az áttéréstől. Végül is Isten kegyelmének tulajdonította, és nem önmagánk könyvelte el pl. Forgách Zsigmond, a későbbi nádor gyors megtérését, aki hosszú ideig ellenállt testvére, Forgách Ferenc nyitrai püspök térítési igyekezetének. (ÖM II, 332).

    Pázmány Pétertől tehát távol állt az erőszakos térítés: szóban és írásban érveléssel, meggyőzéssel igyekezett az isteni Igazság megismertetésére, az üdvösséges hitre „kalauzolni” az embereket, ahogy főműve, a Kalauz bevezetőjében és a későbbi fejezetekben is kifejtette, amikor a sola Scriptura körüli vitákban a Szentírás helyes értelmezését megvilágította.[8]

                                                                                        Szabó Ferenc SJ

Párbeszéd századok feje fölött

Szász István Tas Zrínyi-megemlékezése

2020. április 16.

Palikám! Kórházban voltam és csak rövid időkre ülhetek a gép mellé. Egy rövid Zrínyit, Szabó Zoltán szellemét is idézve küldök Neked. Ölellek a karanténból: Tasi

2020. április 17.

Kedves jó Tasi Barátom! Miket nem mondasz? Kórház? – manapság? Csak baj ne legyen belőle! Remélem és kívánom is. Vigyázz magadra, kérlek! Még sok ilyen írásra lenne szükségünk: nagy szellemek párbeszédére századok feje fölött! (Ahogy Babits írja Európai irodalomtörténetében.) Mert nemcsak Zrínyi üzent neked, Te is üzentél neki. (’Nekünk se könnyű, Barátom, elhiheted, de maradtunk még néhányan a fajtádból – föl a fejjel hát, nincs okod a csüggedésre!’) Kb. így, és ez engem megvigasztal. Köszönöm szépen! Remélem, május 3-ára fölkerülhetünk a Levélfára. Addig is, azután pedig még inkább: a legjobbakat! Baráti öleléssel: Suhai Pali

Egy héroszunk,
ki gyógyír az otiumnak is nevezhető áfiumra ,
avagy Zrínyi Miklós szelleme mint a tétlenség ópiumának mai ellenszere

Évezredeken át természetes volt, hogy az emberiség legjobbjai, a jövő felelősei a múltból építkeztek. A legnagyobb begyűjtött érték a tapasztalat és a példa volt. Maga a vének tisztelete is erről szólt. Ezt pedig eszébe sem jutott senkinek sem megkérdőjelezni. Nem merült fel ilyen ötlet vagy szándék egészen addig, míg el nem érkezett a marxi múltból építkező szocialista kísérlet pusztító évszázada s annak nagy jelszava: „a múltat végképp eltörölni.” Már-már azt hittük, marad a kísérteties kísérlet, amikor érkezett egy ennél is hatékonyabb világ, az eltorzított liberális múltra épített neoliberális, és meg nem hirdette ádáz harcát minden hagyomány ellen. Most abban reménykedünk, hogy ez is megmarad kísérletnek.

    A megannyi érdek és szemlélet által megrendelt történelemírás mindennek ellenére s éppen a cél érdekében kénytelen volt foglalkozni múltbéli témákkal is, de minden munkájukat az aktuális elvárások és célok szemüvegén át végezték.

    A szocialista történetírás alapmódszere lett az anakronizmus alkalmazása, s szolgálatkészségükben odáig jutottak, hogy a távoli múlt történéseit próbálták a napi elvárások szerint használatos szocialista keretek közé emelve bírálni. Gaz fáraók, gonosz császárok és a folyamatos osztályharc történeteinek terepévé váltak egykori iskolai történelemóráink. Emlékszünk ugye? A történelem az osztályharcok története!

    Mit kereshetett ebben a történelemben egy többszörös hérosz, aki ráadásul nem volt rabszolga Spartacus, vagy feudális jármot hordozó Budai Nagy Antal.

    Magyartanárunk azért (becsületére legyen mondva) becsempészte ismereteink szűrt tárába a szigetvári hőst, éppen dédunokájának munkássága kapcsán.

    És Szabó Zoltán kezdő sorait idézve máris előttünk áll az érdekes paradoxon: „Zord őszi idő lehetett, mikor meghalt, november tizennyolcadikán, ezerhatszáz hatvannégyben. (…) Ki volt e sors üldözte lovag, kit száz csatában elkerült a kard és a golyó, s végre a novemberi erdőben megölte a kan? Vadászaton és megérthetetlenül. Még ma is döbbenten és hitetlenül állunk a különös halál előtt s lehangoltan a hős mélyebb halála előtt. Mert műve hamar utána halt Zrínyinek. A kortársak csak rövid ideig emlékeznek rá, s később is csak kevesen olvassák és értik. (…) Valami homály van élete és halála körül, nedves és fázós borongás, erdő fölött nagy szárnyakkal repülő fátum, megérthetetlenség és korai halált ért remények. A magyar haza legnagyobb fiai közül való ő, s futtában elgondolkodom halála utáni sorsán. Él-e emléke s műve méltón? Alig. Névadó őse a szigeti Zrínyi Miklós, ki jó kapitány volt, de alig több, ki meghalt egy hősi kirohanásban várának kapuja előtt, birtoka közepén, mint a fészkét, erdejét, szabadságát védő vad, élőbb ember a magyar képzeletben, mint a második Zrínyi Miklós. Pedig nem élte a magyar sorsot, csak meghalt a magyar föld egy darabjáért, mely egyébként a sajátja is volt. Egy harci kép őrizte meg emlékét és minden iskolásgyerek rá gondol, hogyha e nevet hallja: »Zrínyi Miklós«. Díszmagyarban, zsinóros ruhában áll, egyik kezében kard fénylik, másik kezében védőn hátra szorítja a zászlót; melle domború, arckifejezése rettenthetetlen. Dekoratívan és utókor felé tekintve áll e képen a kirohanó hős, kinek époszi emléket állított később a szerencsétlenebb halálú, de nála megmérhetetlenül nagyobb unoka. A második Zrínyi Miklós. Az irodalomtörténet ezt a melléknevet ragasztotta a neve mellé megkülönböztetőnek: »a költő«. Ezzel el is intézte nagyságát, értékét, magyarságát, életét. Zrínyi, a hős – mondja a magyar és a szigetvári halottra gondol. A másik melléknevének a »költő« melléknévnek, e hősi melléknév s e hősi póz mögött kissé lenéző íze van. Szegény Zrínyi. Olyan példát állított a »Szigeti veszedelem«-mel a nemzet elé, mellyel a maga nagyobb, gazdagabb s magyarabb példáját öntudatlanul elhomályosította. Ez volt az egyetlen dolog, melyben szándék nélkül bár, de rossz szolgálatot tett nemzetének. Egy vitéz kapitány emléke eltakarja egy csodálatos magyar emlékét. (…)”

    Érdekes és bizony igaz vélemény. Azt a kultúrhéroszunkat fedi el a felületes értékítélet, aki félből úgy lett egészen magyarrá, hogy ostorozta nemzetét régi énjének elfeledése miatt, de így is egyedül tartotta alkalmasnak nagy tervek végrehajtására. Nemcsak szívvel, de lélekkel, szellemmel is magyarrá lett, tetteivel, műveivel mondja azt, mint későbbi hérosz utóda Petőfi: „Ha nem születtem volna is magyarnak/ E néphez állanék ezennel én.”

    Először így szól: „Én nem hízelkedhetem édes nemzetem tenéked, hogy hazugságommal dicsérjelek (…) Hanem így megmondom magadnak fogyatkozásaidat olyan szívvel és szándékkal, hogy megesmervén magad is, vesd ki azt a mocskot eszedből, lelkedből, reformáld meg vétkedet, öltözzél igazságba, övezzed erősséggel (…). Ha a magunk fogyatkozásait megesmérjük előbb, könnyebben az orvosságot is feltalálhatjuk azután”

    Továbbá ezt irja: – „Boldog Isten nagy hitványság ez, s mi vagyunk az magyarok? mi magyarok? (…) elrepül az jó óra, akiben ülünk, a szerencse állhatatlan, s ennek a szerencsének is nem mentünk végig soha kalauzságán, az országok elszegényedtek, s az magyarok mint vannak? Lankadtan, betegen.

    S mégis! Következik a folytatás: „Ha kérded, kit kívánok s micsoda nemzetet akarok oltalmamra? azt mondom: a magyart kívánom. Miért?

    Azért, mert a legalkalmasabb, legerősebb, leggyorsabb és ha akarja, a legvitézebb nemzetség. Ha látja, hogy a német barátság kétes, így válaszol: mi magyarok ne tegyünk fundamentumot senki vitézségében, hanem míg Isten ép kezet és lábat adott kinek-kinek, azon erőlködjék, hogy idegenek ne legyenek szükségesek. Mert bizonyára a mi sebünk senkinek úgy nem fáj, mint minékünk, senki nem érzi nyavalyánkat úgy, mint mi, tehát mi következik ebből, hogy senki oly serényen nem nyúl az orvossághoz, mint minékünk kellene nyúlnunk.”

    Majd kimondja azt a fontos mondatot, hogy: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”.

    Szabó Zoltán kiemeli Zrínyi kettősségét: „A helyzet reménytelen – mondja egyik szavával, a feladat nagyszerű – mondja a következővel.  Olyan a magyar pusztában, mint a remeték Egyiptomban, pokollal vív és mennybe néz. Minél erősebben kísérti az ördög – a helyzetismeret, – annál hevesebben néz a mennyek felé – a feladat felé.”

    Legkiválóbb tulajdonságának tehát azt nevezi meg, hogy a helyzetet megismerve tekint a feladat felé. S talán éppen ez magyarázza választását is. A magyar helyzet és a magyar feladat teszi egészen magyarrá.

    A helyzet, melyben felismerte a feladatot, azóta sem változott. S nem csupán geográfiailag. A két veszély közt élve megmaradás kényszere állandósult. Sőt, fölénk tornyosul egy mindent magába foglaló harmadik univerzális veszedelem is. És éppen napjaink küzdelmét jellemzi a függetlennek maradás több szempontú szükségszerűsége, valamint az egyensúly folyamatos keresése. Ennek vezetésére pedig az képes, aki a helyzettel járó feladat felismerésére alkalmas.

    Hogy vezethetnék ezt a nemzetet olyanok, akik képtelenek felismerni a feladatot és a helyzetet, de azt éppen lepleznék, mi több, minden erejükkel tagadják! Mindezek felett meg készek szolgálni annak okozóit. Vagyis ha fel is ismerik a helyzetet, azt maguk javára fordítva tekintik feladatuknak. És ebben máris ott van a bizonyíték, hogy míg a két feltétel felismerése Zrínyit örökre magyarrá tette, a mai utódok közt sokan éppen ezt teszik fordítva. A feladatot megfordítják, s a nemzetből kilépnek.

    Ha Zrínyi korát nevezhették a túlélésének, akkor ezt napjainkra tán még hatványozottabban jelenthetjük ki. Mondják, hogy Zrínyi e korszaknak volt a nagy költője, és egyben államférfi, hadvezér és nemzetnevelő, s minthogy a nemzetnek rövid idő alatt gyors cselekvésre volt szüksége, türelmetlen magyar is volt.  Tudta, hogy sietni kell: „az esztendő szűk, az országok elszegényedtek, a szerencse állhatatlan”.

    Szabó Zoltán még megjegyzi: „Az idő rövid – mondja magának józanul és úgy eléje szalad korának: hogy pár száz esztendővel megelőzi. S a legcsodálatosabb, hogy a fáklyát e balsorssal, időhiánnyal folytatott versenyfutásban nem veszi át senkitől és nem tudja átadni senkinek. Maga gyújtja meg és életével együtt alszik ki. A kursaneci erdőben egy őszi vadászaton.”

    Ha Zrínyi századának helyzete és feladatai hasonlatosak a mához, hasonló héroszokra is szükségünk lenne. A nemzet állapota sem különbözik, hiszen „betegnek és lankadtnak” tűnik, akár annak idején midőn az ótium áfiuma telepedett ránk. A megmaradáshoz ma is önkritikusan büszke, büszkén önkritikus magyarságára lenne szükségünk.

    Hiszen a politika ismert szereplőinek szándékaik által alantassá tett – gyűlöletben született – küzdelmeiben, a csak magát a stílust érzékelő magyar elidegenedik attól is, ami az önvédelemhez nélkülözhetetlen lenne. Nem megy el szavazni, nem ír alá, nem válaszol kérdésre, visszahúzódik, s ráadásul keserűségében hiszékennyé és feledékennyé is válik. Maradunk lankadtak s betegek? Vagy csupán az ótium áfiumának áldozatai. És tegyük hozzá: megvezethetők.

    Pedig a helyzet látszólag reménytelen, de a ránk váró feladat nagyszerű! S ha e kettő ismeretében látunk hozzá, akkor felcsillan a remény is.

    Egy jubileumi megemlékezés által így üzen nekünk 400 év után, elfeledett Héroszunk.

                                                                                     Szász István Tas

„Az emberség és az őrálló szellem példái”

Falusi Márton megemlékezése

2020. április 19.

Kedves Marci! Küldeményed magasra tett mércéjével a nehezen felülmúlhatót célozza hétköznapi valónkban. A legmélyebben rejtezőt, melynek kifejtése „spirituális emelkedés”: ennek során a mindenkori egyén („a hős”) „anélkül azonosul egy közösség létélményével, egyetemes tapasztalatával – a mitológiában és a kultuszban –, hogy feloldódna benne”. Zrínyi is „úgy veszi magára magyarságát és vallja meg keresztény hitét, hogy akarata, választása, döntései szuverének”. Ez persze, tudod ezt is, nem valamiféle üres és öncélú szubjektivitás: benne, csakis az ilyenben képes kiteljesedni „a kollektív identitás”. Minden ettől eltérő deviancia: „rossz kommentárok kliséi”, „hazafias frázis”. Az érintettségnek ezen a fokán joggal nevezed modern alkotásnak a Szigeti veszedelmet: benne a helytállás etikai imperatívusza a kulturális emlékezetet ébren tartó egyéni invencióval párosulva nyújtja az esztétikai élményt. Ilyennek látod – én pedig téged ilyennek. Örülök, kedves Marci írásodnak, a Levélfa csúcshajtása lesz. (Csak azt tudnám, hogy’ tudnám /!/ ilyen magasba felvinni.) Köszönettel és barátsággal: Pali

Az örök emberi szellem legfőbb tárgya és tétje Zrínyi eposzában

2020. április 19.

Kedves Pali, voltál hozzám olyan kedves, hogy megszólításodban engem idéztél, de talán nem is engem, inkább a kollektív identitásért síkra szálló magyar irodalmi hagyományt. Gyerekkorom két egyenrangú olvasmányélményeként emlékszem az Odüsszeiára és a Szigeti veszedelemre. Varázslatos világot tártak elém; az antik és a barokk eposz jobban beépültek költői világképembe, mint elsőre gondolnám. Magatartásminták, ősi toposzok, az emberség és az őrálló szellem példái ütik át az idő sűrű sodronyingét.

    Mi is az, ami miatt mindkét irodalmi mű, akár az ércszobrok, időtlenül magasodnak a világirodalom, illetve a magyar irodalom kezdeteinél és végeinél? Ha egyetlen mozzanatot kell megneveznem: az európai kultúra, a humanitás embereszménye. Pontosabban a lélektan legmélyére férkőzni igyekvő analitikus hajlam, amely a klasszikus ábrázolásokban, a személyiség karakterisztikumát látszólag egyértelmű vonásokkal rajzoló poétikákban is a modern antropológiát előlegezik. A mi kacifántos, vívódó pszichénket az archetípusokban. Odüsszeusz és Zrínyi Miklós útjai sem a tengert vagy a várat veszik birtokba, hanem a létet. Egyikük figurája az otthonra találás, másikuké az otthon oltalmazásának problémáját fogalmazza meg fenséges stílusban. Mindkét mű nehézségét az adja, hogy gyerekkorunkban találkozunk velük, emiatt evidensnek érezzük a komplexet. Haza kell térnünk és a haza oltárán kell áldozatot hoznunk: van-e ennél ősibb parancs?

    És van-e bonyolultabb? Hiszen jól tudjuk, hogy a hazát, hazánkat – szóval és cselekedettel – napról napra meg kell teremtenünk, határait – mentális térképeinken – lépésről lépésre meg kell vonnunk ahhoz, hogy legyen hová behajóznunk, legyen hol otthon tartózkodnunk; ám ahhoz is, hogy legyen mit elhagynunk, szem elől veszítenünk, legyen mit elárulnunk. Családi léptékben – akárcsak dédapa kultuszát a dédunoka – éppúgy rászorul erre a sorsunk, mint országos méretekben. Az egyik hős hazája Ithaka, ahová vissza kell térnie, a másiké Szigetvár, ahol küzdenie kell az ellenséggel. Odüsszeusz a jussát követeli a kérőktől, Zrínyi Miklós az országot oltalmazza a török sereggel szemben. Habár iszonyú akadályok állják útjukat, mitikus lények és mítoszi erővel felruházott hadak, nem kérdés az etikai imperatívusz: a hazatalálásé és a helytállásé. Csakhogy egyik könyv sem kalandregény; nem a fordulatos akciók kidolgozása fontos, hanem a csábításoknak ellene mondó, a hányattatással birkózó individuum belső története. A fizikai próbatételek, a cselvetések, a gáncsok is lelki gyötrelmeket okoznak, a különleges morális komplikációk is általános dilemmákra futnak ki. Csupa bennünket is foglalkoztató egzisztenciális kérdést tesznek föl.

    Ami igazából fenségessé avatja a két hős tusáit, számunkra ma az a legizgatóbb. Méghozzá a „fenséges” kanti és lyotard-i értelmében: a nálunk hatalmasabb elgondolható, ám föl nem mutatható, felfogható, ám le nem írható. Persze a művészet alapvető motivációja ez, legalábbis az utóbbi időkig nemigen vitatták, hogy ez lenne. Az Odüsszeia és a Szigeti veszedelem a fenségest jelenítik meg, mert hőseik egyénisége spirituális emelkedésük során anélkül azonosul egy közösség létélményével, egyetemes tapasztalatával – a mitológiában és a kultuszban –, hogy feloldódna benne. Odüsszeusz úgy fejezi ki a pánhellén tudat szabadságeszméjét, hogy nem egy a sok közül, hanem az, aki – nevének jelentése is ezt a paradox helyzetét nyomatékosítja –; Zrínyi úgy veszi magára magyarságát és vallja meg keresztény hitét, hogy akarata, választásai, döntései szuverének. Általuk az individuum esetleges identitását nem korlátozza, hanem kiteljesíti a kollektív identitás. Ebben áll mindkettejük államférfiúi és hadvezéri ethosza, amely az európai kultúra platóni örökségéből, Szókratész agyafúrt dialógusaiból fakad. Az erős hellén sorstudat, Odüsszeuszé, összecseng Szókratész és Zrínyi Miklós sztoikus belenyugvásával a természet és a logika törvényeibe.

    Ez az örök emberi szellem a Szigeti veszedelem legfőbb tárgya és tétje; emiatt korszerűbb, modernebb olvasmány, mint hinnénk: csak a klisék várárkai távolítják el tőlünk, a rossz kommentárok kliséi. Hazafias frázisként, mozgósító politikai pamfletként olvasva tehát az eposz lényegét szalasztjuk el. A Szigeti veszedelem fenséges stílusa az esztétika magasrendű foglalata. Roger Scruton az ettől elforduló művészeti törekvéseket úgy jellemezte, hogy „menekülés a szép elől”. A modernizmus, sőt a legkiválóbb posztmodern irányzatok sem menekülnek, hanem kirohannak a humanitást megszentségtelenítő giccs ellen, amely nem ismeri a jó ízlés közösségét, csak a pillanatnyi élvezet hamis kölcsönösségét. Az angol filozófus helyesen látja, hogy „a modernisták arra vállalkoztak, hogy ismét egyesítsék a művészi vállalkozást mögöttes spirituális céljaival […] a modernizmust nem szabályszegésként, hanem helyreállításként fogták fel: olyan fáradságos ösvényként, amely visszavezet a jelentés egykor oly nehezen kivívott örökségéhez, ahol a szépet ismét megbecsülik, mint a transzcendens értékek jelenvaló szimbólumát”. Ilyen perspektívából szemlélve a Szigeti veszedelem nem a letűnt és reflexiómentes hőskultusz emléknyoma, hanem bajvívás a saját élet autonómiájáért; ekként pedig modern műalkotás.

    Szabó Zoltán – akit könyvemben az efféle bölcseletet összegző irodalmi nemzeteszme markáns képviselőjének írtam le – a gondolkodó magyart a következőképpen definiálja: „nevelőatyja Zrínyi, mentora Széchenyi, fenyítője Ady”. Zrínyi, Széchenyi és Ady: a három részre szakadt ország, a 19. századi reformkor és a „második reformnemzedék” nagy alakjai egyúttal három különböző műfajban formálták meg a fenségest, újították meg a közösség önképét. Zrínyi Miklós Szigetvára a politikai közösség locusa, felezőtizenkettesei az egyéni invenciót és a kulturális emlékezetet ébren tartó krónikás alázatot szintetizálják. Széchenyi István Hitele a „lelki függetlenséget” a szellemi kiműveltség, azaz a morális hitelesség és a banki garanciavállalás dimenzióiban fedezte föl újra; egyszerre a metafizikaiban és a materiálisban. Ady Endre a sajátosan archaizáló dikciót kötötte össze a társadalmi haladásba vetett hit nagy hatású szimbólumaival.

    A Zrínyi-féle identitásalakzat folytonossága megingathatatlanul hordozza az esztétikai többletértéket, az ontológiai súlyt.

Barátsággal ölel:

                                                                               Falusi Márton

Szigeti veszedelem, óeposzunk!

Zrínyi-levél Pali bátyám Levélfájára

2020. április 28.

Szigeti veszedelem, óeposzunk, eposz-etalonunk. Négy évszázad távolából szólsz hozzánk, üzensz nekünk, szólítasz meg bennünket. Hogyan szólítottál meg engem és mikor? Gimnazista koromban, 1994-ben voltál kötelező olvasmányunk. Idejekorán, már a tanév elején hozzáfogtam elolvasásodhoz, mert rögtön láttam, nem lesz könnyű dolgom. Ekkor találkoztam lényegében először a középmagyar nyelvezet nehézségeivel, zamatával. Ez azonban kezdetben elriasztott, már az első énekbe beletörött a bicskám.

Szokni kellett nyelvezeted óborát, sorról sorra kellett meghódítani fogalmazásmódod, szókincsedet. Mai fejjel visszatekintve szinte furcsának tűnik ez a küzdelem, ma, amikor már tetemes ideje olyan természetességgel olvas az ember régi magyar szövegeket, mint maiakat – de ezt épp akkor kellett megalapozni, ezt a középmagyar nyelvet megtanulni, a mai magyar nyelv párhuzamosaként az elmébe illeszteni. Azt hiszem, ezen az elsajátítási fázison mindenkinek át kell mennie, aki később is huzamosabban időz régi magyar nyelvkincseink között.

Másodszori nekifutásra, 1995 tavaszán, az átsajátítás felgyorsult és sikerült. Ebben közrejátszott az is, hogy közben Balassi verseit is ízlelgettem, és megismerkedtem nyelvemlékeinkkel, a Tihanyi apátság alapítólevelével, a Halotti beszéddel és az Ómagyar Mária-siralommal. És lám, hozzájuk képest Zrínyi már könnyednek, gördülékenyen olvashatónak tűnt! A Szigeti veszedelem egyszeriben, hozzájuk képest, modern nyelvezetűnek mutatkozott. A mű végül óriási hatást tett rám, ami mindmáig tart, jelen van életemben, tudatomban. Minden, már akkor is érzékelt darabossága ellenére eposz-példaképpé vált, a Gilgames, a Kalevala, az Iliász, és az Odüsszeia mellé sorolódva. Invokációja, propozíciója örökre belém vésődött. Jeleneteinek életszerű elevensége erősen megfogott, az apoteózis sorai fenségességükkel örökre rögződtek bennem.

Összességében olyannyira hatott rám, hogy 1995 őszén egy osztálytársammal, Molnár Csabával magunk is eposzírásba fogtunk. Kacúr című tragikomikus eposzunk – mely épp tavaly jelent meg – bizony nem épp egy év alatt keletkezett, mint a Szigeti veszedelem! – az ihletadó témán kívül sokat merített Zrínyi művéből, nemkülönben Csokonai Dorottyájából is. Művünk propozíciója pl. közvetlenül, de visszájára fordítva idéz a Szigeti veszedelem segélykéréséből:  ,,segíts nékünk, úgy írhassunk mint sosem volt,”, mely Zrínyinél: ,,Adj pennámnak erőt, ugy irhassak, mint volt”. Ugyanígy átvettük az énekek latin megnevezését, azzal a különbséggel, hogy mi a latin fölött magyarul is megadtuk a címet. Akárcsak nála, nálunk is szerepel fúria. Nyelvének archaikusságát is helyenként megidézzük: olykor elbeszélő múltat alkalmazunk, noha a mi művünk cselekménye a kilencvenes évek világában játszódik – mégis jónak láttuk helyenként tudatosan archaizálni, szövegvilágokat évszázadok távolából ily módon összekötni, évszázadok távolságát ezáltal közelíteni, oldani.

Mi magunk tehát megszerettük, elsajátítottuk Zrínyit – s ma már tanárként, fölmerül az emberben a kérdés: hogyan viszonyulnak a ma diákjai, olvasói Zrínyihez? Mit fognak fel az utóbbi húsz év szókincsbeszűkítő tendenciái után a maihoz képest amúgy is régies, szokatlan Zrínyi-dikcióból? Az ember e téren nagyfokú ambivalenciát tapasztal: a többség képtelen a művet végigolvasni – kötelező olvasmányként és érettségi tételként illene – de hamar belefáradnak az ismeretlen kifejezések, a mai slendrián beszédmódtól ugyancsak eltérő barokk stílus ódon fordulataiba, hömpölyödő, részletező kifejtéseibe. Noha Zrínyi stílusa valójában igen energikus, ,,haragos”, felfokozott és patetikus. Erre azért néhányan mégis ráéreznek, és ráharapnak.

Végiggondolva tapasztalataimat, ez a felismerés – hogy a Szigeti veszedelem JÓ! – ötven-hatvan diák közül egynél következik be. Százból egy pedig nagy lelkesedéssel végigolvassa, és korrekt fogalmazást ír róla. Több esetben ez katonaságnál, rendvédelmi szerveknél dolgozó esti tagozatos diákoknál következett be – magam is ámulva láttam a mű iránti rajongást. A többségnél azonban örülök, ha a szöveggyűjteményben közölt részeket elolvassa és megérti. A tanári magyarázat, a jelen látóterébe hozás, részletes sorértelmezés, történelmi-esztétikai elemzés azonban általában emésztetővé teszi a többség számára az Obsidio Szigetianat. Örülünk ennek is, irodalomtól elforduló ifjú nemzedékek idején – s főként a néha igazgyöngyként felbukkanó őszinte érdeklődésnek, mely igencsak megbecsülendő. Talán maga Zrínyi is jobb kedvre derül ilyenkor odaát.

                                                                                                    Füleki Gábor

Szentmártoni Szabó Géza a törökök aranyalmájáról

2020. április 28.

Kedves Pali! Huszonegy esztendővel ezelőtt írtam az alábbi cikkemet, amely egy kis példányszámban kinyomtatott füzetben jelent meg: Szentmártoni Szabó Géza: Zrínyi a törökök fátumáról: az aranyalmáról. = Jankovics József 50. születésnapjára, Balassi Kiadó, Rebakucs, Bp., 1999. március 10, 16–18.

    Most ezt a lappangó írásomat, a Zrínyi-évforduló kapcsán újra elővettem, és az alábbi megváltoztatott címmel szeretném a nagyobb nyilvánosság számára közreadni: Kızıl elma, avagy a törökök aranyalmája a Szigeti veszedelemben. A szöveget és a lábjegyzeteket kibővítettem; egy csupán annak idején aktuális bekezdést viszont kihagytam a mostani változatból.

    Csatoltan küldöm megújított cikkemet a NAPUTonline-beli Levélfa számára. Az átírásos próbalapot egy kicsit később küldöm.

Üdvözöl: Géza

2020. április 28.

Kedves Géza! Köszönöm szépen. Végigizgultam írásodat (!), s magam is találgattam, hogy vajh melyik város elfoglalásával szakítják (szakították) le a törökök a maguk aranyalmáját. Férfiasan be kell vallanom, hogy mindenre gondoltam, csak Szigetvárra nem. Várad? Érsekújvár? – ezek későbbi foglalások, a költő-politikus életében. És ő mégis Szigetvárhoz kötötte a török hódítás beteljesedését és végét, a törökök külön bejáratú Arma geddonját? Nagyon jó! Ennek ismerete nem egyszerűen egy filológiai rejtvény megfejtése, hanem Zrínyi gondolkodásmódjának eddigi tudásunkhoz (tudásomhoz!) képest újabb dimenziója. Így érthetővé válik az is, miért akarta ő maga dédapja i-jére föltenni a pontot. Leveles írásod megy a Levélfára – ott a helye. Neked köszönettel és barátsággal: Pali

Kızıl elma, avagy a törökök aranyalmája a Szigeti veszedelemben

A Szigeti veszedelem VI. része azzal kezdődik, hogy a Nagyharsánynál táborozó Szulimán követeket küld Zrínyihez. A vár átadására biztató üzenetet, szépen folyó szavakkal, Halul bég mondja el. Többek közt a törökök fátumára is hivatkozik:[9]

16 De tudnod kell néked az mi fátumunkat,
Az Istennek elszánt igaz akaratját:
Minékünk ő adja az szép aranyalmát,
Meg is fényeséti, mint napot, holdunkat.

A Halul bég által említett szép aranyalmáról még egyszer, az eposz VIII. részének elején olvashatunk, ahol Szulimán „szűve gondokban hűl és nagy búsulásban” van az ostrom sikertelensége miatt:

12 Mit várjak már tovább (így kezd panaszolni),
Kiben bízhatom én, s kinek kelljen hinni?
Ihon atyám lelke kész lőn engem csalni,
Mondta, hogy Szulimán Szigetben fog lakni.

13 Kevés volna, engem ha csalt volna atyám,
Hazudott előttem Mahomet prófétám,
Hogy kezemben lészen az szép aranyalmám,
És világot bírja alattam muszulmán.

Ezen strófák történeti hátterének ismerete szükséges ahhoz, hogy Zrínyi mondandója számunkra is világos legyen.

Georgievits Bertalan sok kiadást megért könyve, a De turcarum moribus epitome Párizsban, éppen a szigeti ostrom évében, 1566-ban jelent meg. Ebben is olvasható törökül és latin fordításban az a vaticinium, azaz jóslat, amely így kezdődik: „Patissahomoz ghelur, ciaferun memleketi alur, keuzul almai alur, kapzeiler […] Imperator noster veniet, ethnici principis regnum capiet, rubrum quoque pomum capiet, in suam potestatem rediget…”, azaz: Császárunk elmegy és meghódítja a hitetlen fejedelem királyságát, megszerzi a vörös almát és a maga hatalmába keríti.[10]

 A XVI. századi ember nagy jelentőséget tulajdonított a különböző jövendöléseknek. A reformáció történelemszemléletét Dániel próféciája és a posztbiblikus Illés-apokalipszis 6000 esztendős jóslata formálta. E század adta Nostradamust és az asztrológia felértékelődését is. A kizil elmáról szóló, a törököktől származónak vélt jövendölést Georgievits könyve ismertette meg Európával. A kızıl elma, a vörös alma, avagy a XVII. századtól már inkább aranyalma, a keresztyén értelmezésben azt a várost jelenti, amelynek a meghódítása után az oszmán birodalom eléri legnagyobb kiterjedését és ezzel egyúttal elkezdődik  annak hanyatlása is.[11] Sok találgatás volt arról, hogy ez melyik város lesz. A tudós humanista, Baranyai Decsi János (c.1560–1601) 1598-ban írt török ellenes orációjában erről ezt írja: „Nam illud ipsorum et barbarorum de rubeo pomo, excidio suo, Christianorumque victoria vaticinium vulgarius est, quam ut hic commemorare libeat”, azaz: De maguknak a barbároknak is van a veres almáról, a maguk pusztulásáról és a keresztyének győzelméről egy jóslatuk, amely ismeretesebb annál, semhogy azt itt megemlíteni kívánnám.[12] A jeles szerző másutt mégis elmondta ezt a jövendölést, mégpedig az általa 1597-ben Marosvásárhelyt szerzett, majd Szebenben kiadott históriás énekében. A könyvtáblákból kiáztatott, töredékesen fennmaradt nyomtatvány szövegének valószínű címe A török császárok krónikája volt.[13] E históriás ének egyik megmaradt részletében, Georgievits könyve alapján, Decsi János ismerteti a jóslatot és azt találgatja, hogy az melyik városra vonatkozhat:[14]

166 Avagy nem tudod-é török jövendülését,
Mellyel önnön magok várják veszedelmeket,
Magok prófétájok beszéllik veszéseket?

167 Valamikor, úgymond, veres almát megvesszük,
Mi birodalmunknak ottan végét mi érjük,
Ha az keresztyének héven lésznek mirajtunk.

168 Hét esztendő múlva ha ők fel nem támadnak,
Veres alma vételén ők fel nem búsulnak,
Tizenkét esztendeig minékünk szolgálnak.

169 Valamikor török veres almát megveszi,
Menten Isten őtet az földről ott elveszti,
Azmint magok jövendőmondása jelenti.

170 Mi légyen az vörös alma, senki nem tudja,
Győr-é, Bécs-é, Róma, avagy Colonia,[15]
Csak Isten és az idő ezt megmutatja.

171 Valamikor ők az jövendölést olvassák,
Vének és gyermekek, asszonynépek siratják,
És jövendő vesztöket mindnyájan óhajtják.

Ami 1597-ben Decsi Jánosnak még a jövő kérdése volt, az 1648-ban, a költő Zrínyi olvasatában már bizonyosság: az aranyalma-jóslat valójában Szigetvárra vonatkozott. Ez a vár volt Szulimán utolsó hódítása, egyúttal ez okozta vesztét is. A történelmi távlat, s a török hatalmának érzékelhető gyengülése adta a lehetőséget Zrínyi Miklós számára, hogy a szigeti hősök eposzi magasságba emeléséhez, ezt a közismert jóslatot is felhasználja.

                                                                         Szentmártoni Szabó Géza

Tükrök villogása és villogtatása

Levélváltás Szemes Péterrel

2020. április 30.

Kedves Péter! Miket nem föltételezel Te rólam (!). (Hogy engem untattál volna.) Rendkívül alapos, sokoldalú ismerettel rendelkező és személyes érintettségről is tanúskodó esszédet mindvégig nagy érdeklődéssel olvastam. Tükröt tartottál Te is elénk, mint gondolatmeneted egyik legfontosabb állítása szerint az ünnepelt maga. Miklós legalábbis nem egyszerűen a kötetek, a Syrenák szépirodalmi területén villogva, de a két nemzet, sőt, a két ország közös államba foglalásának gondolatával villogtatva is. Erről a legújabb Zrínyi-szakirodalomban olvashatsz meglepő állításokat – magam Bene Sándor „tollából”. Az ő tanulmánya nyomán figyelhettem föl pl. az eposz IV. énekének 39. versszakában a horvát dávori és a magyar hajdútánc együttes jelenlétére, szemben pl. Karnarutić művének megfelelő részletével, melyben horvát, olasz, cseh, német katonák magyarok nélkül járják a bugarsticát. Zrínyi újítása megfelel „a horvát és a magyar nemzet vitézi közösségéről” alkotott „föderatív” politikai programjának. (Zrínyi-album, Budapest, Zrínyi K., 1916, 38, 40. o.) Az együttműködés újabban szintén, a horvát és magyar Zrínyi-kutatások terén is megfigyelhető. (Remélhetőleg a járvány e térre nem fog kiterjedni!) Olvastam még arról is, hogy az általad szerencsére kedvvel citált szerelmes versek kevéssé fűzhetők föl az életrajz „cérnájára” (e kifejezést, tudod, Miklóstól kölcsönöztem) – jobb öltésnek bizonyul az újabb, a kötetkompozíciós és -koncepciós meghatározottság állítása. Stb. Mint láthatod, kedves Péter, nem untattál. De ennyivel egyelőre meg kell elégedned, mert dolgozatod a vonat indulását éppen lekéste – valahogy még föl kell szállnom vele. Stílszerűbben szólva nem is a vonatra, hanem a Levélfára – valamiféle hirtelen támadt postagalambként, vagy ki tudja honnan előkerülő békegalamb gyanánt. Baráti üdvözletekkel: Pali

2020. április 30.

Kedves Barátom! Zrínyivel kapcsolatos gondolatfutamaim nem nélkülözhetik a személyességet. A szülővárosomban a róla elnevezett gimnáziumban érettségiztem, az épület előtt naponta Szabolcs Péter vörösmárvány szobra fogadott, ahogy későbbi munkahelyem, a polgármesteri hivatal előtt Tóth Béla kevéssé sikerült alkotása vagy múzeumba menet a hajdani vár helyét is jelző emlékköve. A sors ajándéka, hogy éppen két kedves (vár)megyém főispánja volt, hogy a zalai kötődéseit kutató Németh József irodalomtörténész és a Zrínyi-Újvár ásatását szívügyének tekintő (a kút rekonstrukcióját, ahova a várvédők holttesteit dobták a törökök, a napokban fejezték be) Vándor László régész egyaránt megtisztelt barátságával. Kaposvár felé haladva, Kanizsánál gyakran elgondolkodom, merre állhatott ostromló serege, mely az Evlia Cselebi által is leírt, vilajet-központtá tett várost kísérelte meg visszavenni a kereszténységnek, az ismert okokból sajnos sikertelenül. Néhány esztendeje, a Csokonai Társaság elnökségének tanulmányi kirándulásán, Csáktornyára is eljutottunk, ahol szomorúan láttuk, hogyan pusztul épített (és szellemi) öröksége. Ez az „élmény” érlelte meg a lenti írást, melynek tervét már régebb óta forgattam magamban. Öt esztendővel ezelőtt ugyanis, a nem annyira kerek, ám emlékállításra alkalmat kínáló (hiszen az mindenkori kötelességünk) 395. születési évforduló kapcsán, a régi Pannon Tükörben Zrínyi-összeállítást közöltünk. Itt jelent meg az azóta elhunyt, Írországban élt és az emigrációban íróvá lett Kabdebó Tamás Zrínyi a csáktornyai várban című drámája is, mely elsősorban témaválasztása okán érdemes a figyelemre. Különös súlyú üzenet, hogy egy nyugati magyar alkotó mutatja fel nekünk, földiknek, a trianoni határokon belül élőknek Zrínyi példáját (a Zalaegerszegen született Keresztury Dezső is írt Nehéz méltóság címmel dramatikus szöveget, de az inkább saját apjának, az egykori polgármesternek állít emléket) – jelezve, milyen erkölcsi útjelzőt kell követnünk, mi a feladatunk a végeken. (És akkor még híre sem volt a déli határoknál mozgolódó, Európát elárasztani kívánó újabb muzulmán tömegnek.) Mellé állíthatjuk a lapból két muravidéki magyar szerző írását: Bence Lajos Zrínyi új várat épít című versét (az értékteremtés, szellemi és gyakorlati honvédelem fontosságáról) és a történész Göncz László visszatekintését arra, miként távolították el a horvát belügyesek 1990-ben a (csak horvát feliratú) csáktornyai emlékműnél tisztelgő magyar csoport nemzeti szalagos koszorúját. Mindezek hatására készítettem most ezt a rövid dolgozatot Zrínyiről, a nemzeti költőről, életéről és költészetéről, mint nemesi tükörről. Kérlek, nézd el hibáit, csupán egy olvasó véleménye, esetlen tisztelgése, kisded koszorúja ez.

Vannak olyan kiváló történelmi személyek, akiket több nemzet is a magáénak vall. Bem József például egyaránt volt „Osztrolenka véres csillaga” – ahogy Petőfi nevezte Az erdélyi hadseregben –, a székelyek (és magyarok) Bem apója, hogy aztán muszlim Murat pasaként fejezze be életét Aleppóban. Baj akkor van, ha valamelyik fél megpróbálja kisajátítani a közös hőst, sajátjának vindikálja az életművet. Ilyenkor lesz például a Pittsburghben született, rutén származású Andy Warholból híres szlovák képzőművész, akinek a felvidéki Mezőlaborcon múzeuma is van. Sajnos hasonló a helyzet Zrínyi Miklóssal is, akit horvát barátaink egyértelműen csak saját bánjukként, nemzeti hősükként tartanak számon. Így történt, hogy a nagyrészt zalai közadakozásból, neves budapesti művészek munkájával megvalósult csáktornyai emlékoszlopon ma nincs magyar felirat, s a helyi hatóság még 1990-ben is eltávolította környezetéből a piros-fehér-zöld szalagos koszorúkat. Úgy tűnik, a Szigetvár elestét históriás énekben megörökítő Brne Karnarutićhoz hasonlóan, aki csak horvát katonákat rendelt a várvédő Zrínyi mellé, későbbi nemzettársai is megfeledkeznek arról, hogy Csáktornya nem mindig az egynyelvű Čakovec volt, hanem hosszú évszázadokig a Magyar Királyság és benne a történeti Zala vármegye szerves része, Zrínyi Miklós pedig nemcsak horvát bán volt, de Habsburg tábornok és magyar főúr, két vármegyénk főispánja is. Egy valamit azonban nem lehet másnak kisajátítani: költői életművét, mely csak a miénk, magyaroké.

    Persze nem szabad átesnünk a ló túlsó oldalára sem. A csáktornyai oszlopon horvát és magyar feliratnak egyaránt szerepelnie kellene, mint ahogy ott teljes joggal helyezheti el (legalábbis így kellene lennie) – akár nemzeti szalagos – koszorúját minden horvát és magyar, mert két nemzet hőse volt ő, s még inkább a keresztény közösségé, maga is Krisztus katonája – ahogy nagy eposzának hőse, dédapja –, aki jó politikusként egyaránt szolgálni kívánta a magyar, a horvát és a Habsburg érdekeket – második felesége, Löbl Mária Zsófia például a bécsi városi parancsnok lánya volt –, ám költőként csak a miénk volt, hiszen életművét nagyrészt magyar nyelven hozta létre. Még akkor is így van ez, ha éppúgy táplálkozott a nyugati – lásd Arany János akadémiai székfoglalóját –, mint a horvát hagyományokból (ezeket Lőkös István tekintette át nagy ívű munkájában), ha néhol – így például a Mátyás-elmélkedések végén, éppen a már említett Karnarutićot idézve – maga is horvátra vált, ha, ahogy a Syrena bevezetőjében írja: „Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam ugy, osztán szegény az magyar nyelv: az ki historiát ir, elhiszi szómat.”

    Korábbi területi választásához hasonlóan, mikor a muraközi birtokrészek mellett döntött, Péternek engedve a tengermelléki horvátokat, üzenet-értékű az is, hogy kötetét Bécsben nyomtatta magyarul, és az is, hogy fedelén magát az „Adriai tengernek syrenájának”, azaz voltaképpen – ahogy Kovács Sándor Iván rámutat – Magyarország költőjének nevezi. A Dedicatio címzettje is természetszerűleg a magyar nemesség, ami által egyrészt közvetve önmagát is meghatározza (mint hozzájuk tartozót), másrészt azt vetíti előre, hogy egész műve nem más, mint egy nekik szánt tükör, az igaz nemes tükre. Ezt támasztja alá az olyan hazafias hadi minták felmutatása, mint a Peroratio „Scitiábul kijütt magyar vitéz”-e, vagy – nevesítve – az Attiláról szóló epigramma második szakasza:

Én vagyok magyarnak legelső királyja,
Utolsó világrészrül én kihozója!
Én lehetek tehát magyarnak példája,
Hirét s birodalmát hogy nyujtsa szablyája.,

illetve, az újabb időszakból, nyilvánvalóan dédapja, hős magyar társai (mint Alapi Gáspár), valamint a palotai kapitány, Turi György, akiről a Szigeti veszedelem Második énekének első felében emlékezik meg. És a hitbéli és sorsközösség miatt, itt kell megemlítenünk azokat, a várvédő őssel eleső és megdicsőülő horvátokat is (mint a szintén mitikussá nagyított Deli Vid), akik éppígy – Balassival szólva – „emberségről példát, vitézségről formát” adhatnak a magyar nemeseknek. S hogy nemcsak nekik, hanem a horvátoknak is, arról a tengermelléki birtokrészeket választó testvér, Péter is gondoskodott, aki a Syrena horvát változatában (1660-ban, Velencében kiadott kötete fedelén már magát nevezi az Adria költőjének) – a kompozíciót is kis mértékben módosította, de ami fontosabb: komolyan belenyúlt az eposzba is. Már – amint Szegedy Rezső említi – előszavában is Horvátország és a Tengermellék nemes vitézeinek ajánlja a művet, a dédapa hangsúlyosan horvát bánként szerepel benne, Sziget védői mind horvátok, a magyarok horvátosítva (Hajdu helyett például Hajdics), s a helynevek is horváttal helyettesítve (Késmárk például Velebittel). Ám ezzel együtt, ahogy korábban Karnarutić, ő sem magyarellenes, ami azt igazolja, hogy horvát nemzettudata, önazonossága mellett tiszteletben tartotta bátyja választását, illetve a maga módján – a számára kedvesebb horvát vonalon, lévén maga is horvát bán – próbálta segíteni a család minél szélesebb körű érvényesülését.

    De, visszatérve a Miklós-féle eredetihez, – ahogy szintén Kovács Sándor Iván írja – a Syrena lírai darabjainak is „alapvonása a heroizmus: Daphne vagy Enceladus erőfeszítése (a Fantasia poeticában, illetve a Szigeti veszedelem Tizenkettedik énekében, az Arianna sirásában és az [Euridicét igy siratta Orfeus]-ban – SZP), Orpheus lehetetlen vágya (a Fantasia poeticában és az [Euridicét igy siratta Orfeus]-ban – SZP), a Krisztus bajvívását példázó himnusz és fohász (Feszületre), a hősi-költői halhatatlanság-hit és öntudat vallomása (Peroratio), továbbá a sírfelirat-epigrammák (a magáé is: a Befed ez a kék ég… – ami a Vitéz hadnagy kéziratában maradt fenn – SZP) mind a heroikus érzület és hangvétel változatai”.

   A hősiességhez pedig – mint láthattuk a tükör meghatározó lovagi-nemesi mintája, a dédapa esetében – szigorú erkölcs, hazaszeretet, az uralkodó iránti hűség és mély Istenhit is járul. A kereszténység védelme – nyilván a saját birtok, a haza, az otthon megóvásával párosulva – ugyanis a török elleni harc alapvető indoka, olyan kohéziós erő, mely minden érintettet összefog, azt az egész magyar nemesség kötelességévé teszi. Így kapcsolódik a Dedicatio-hoz a Syrena ékköve, a Szigeti veszedelem, így válik a hős Zrínyi – és természetesen a leszármazás okán a dédunoka – élete mintává minden magyar nemes számára. Utóbbit még az is erősíti, hogy az ifjabb Miklós nemcsak hadvezérként, de költőként is komoly művet alkotott, ami a lovagi hagyományok éltetőjévé is teszi, azon túl, hogy a maga példájával még teljesebb tükröt ad a nemeseknek. Úgy véljük, a család legendájának, dédapja és saját halhatatlanságának megteremtésén túl (lásd Horatiust), még önösebb érdek is áll a Syrena kiadásának hátterében: ennek az említett saját példának felmutatása. Nem véletlen, hogy magával kezdi és végzi eposzát („Én, az ki azelőtt ifiu elmével / Játszottam szerelemnek édes versével…, illetve „Ő vitéz véréért vedd kedvedben fiát.”), hogy ahol lehet, megemlíti rokonságukat – ez alól, meglepő módon, a neki szentelt epigramma kivétel, ám a Buda testvéri viszályának áthallása őt már egyértelműen Attilával (és Romulus-szal) azonosítja (előbbiről, emlékezzünk, mint „magyarnak példájá”-ról írt), s a Radivoj és Juranics vajdákról („De nem volt heába, / Mert jó unokája / Örökössé tett bennünk.”) és a Farkasics Péterről szólóba is beemelte magát („Jó uram siratott, / S fia rólam irt jót, / Helyén vagyon hát hirem”). Nem beszélve arról, hogy a Syrena bevezetőjében, amit általában szerzői szerénységnek tartanak: a „poesis” számára nem „professio”, csak „mulatság”; néki „legutolsó gondja csak”; munkája „első szülése” elméjének; „Vagyon fogyatkozás” verseiben – ellenpontozza, hogy magát már a felütésben „Homerus”-hoz (ő is 100 esztendővel a „veszedelem után irta historiáját”) és „Virgilius”-hoz méri (aki „10 esztendeig irta Aeneidost; énnékem penig egy esztendőben, sőt egy télben történt véghez vinnem munkámat”); a rendelkezésre álló idő rövidségével voltaképpen teljesítménye rangját emeli meg; a zágrábi kézirat pedig – benne javításaival – maga cáfolja meg, hogy „soha meg nem corrigáltam munkámat, mert üdőm nem volt hozzá”. A nyelven kívül a horvát változatban a syrena-szerep átengedése öccsének is azt igazolja, hogy művével a magyar nemeseknek kívánta saját költői tükrét – a lovagi minta elemeként – felmutatni.

    Mindazon erények, amiket dédapjában ábrázol, a „héroszi” leszármazás miatt természetesen az övéi is: hősiessége, hazaszeretete, erkölcsi szilárdsága jelenik meg a Peroratioban (a szigeti hős és Farkasics Ötödik énekbeli esküjének párjában), mély Istenhite – a Zrínyi-ős Második énekbeli imájának testvérdarabjaként – a Feszületre címűben, az uralkodó, a magyarok királya iránti hűség – közvetve a már említett – Attila epigrammában. (Mindez példaként egyébként a Deli Vid Sarkovics epigrammában is feltűnik.) Költőként az „unoka” ehhez még mintául hozzáteszi hihetetlen műveltségét, az irodalmi hagyományok ismeretét (a klasszikusoktól a legmodernebb kortársakig), a kifejezési formák változatosságát, a metamorfózisok leleményeit, és – az eposzban a négyesrímű tizenkettős felezési pontatlanságai ellenére – kiemelkedő alkotói tehetségét. S a nemesi tükör a heroizmus és a hit mellett egy fontos témával, a szerelem, az udvarlás nyelvének érvényes felmutatásával is bővül. Már a Syrenát indító, két – majdani feleségének, Draskovich Mária Euzsébiának, akivel pedig akkor éppen hűvösebb volt a viszony, címzett – Idiliumában is nagy meggyőző erővel bizonygatja érzéseit és panaszolja a kedves nélküli árvaságát. Az Arianna sirásában immár női szerepben, Ariadnéként zokog az őt elhagyó Thészeusz hűtlensége miatt. (Lám, egy újabb, költészetünket egészen Weöresig, sőt a kortárs líra képviselőiig megtermékenyítő „átváltozás”, ráadásul Zrínyi így vezeti be: „Én Márst éneklek haragos fegyverrel, / Kinzó szerelmemet hogy felejtsem evel; / Másfelől kis isten megkerül fegyverrel, / Harcol, vagdalkozik lángozó szüvemmel.”.) S ugyanennek a témának a Titirus (a vadász) és Viola verses dialógusában kibomló, a theokritoszi-vergiliusi ekloga-hagyományokat követő feldolgozása a Fantasia poetica, hogy aztán az Orfeus-kompozíció ([Euridicét igy siratta Orfeus]) már az árnyékká vált hitvest sirassa el, fájdalmas-szép, veretes soraival:

Megholt Euridice, az én szép virágom,
Eltávozott tülem az én vigaságom.
De én mégis élek ezen a világon,
Világtalan világon, veszett világon.

De ha abban vagyon lelkem, kit szeretek,
Nincs tahát énbennem az éltető lélek,
Nem vagyok én Orfeus, én nem is élek,
Hanem mély pokolbul jütt vándorló lélek.

Persze, akadnak a szerelmi boldogságot hírül adó passzusok is, a Szigeti veszedelem Tizenkettedik énekében Delimán és Cumilla ölelkezését – nyilván a fiatal férj tapasztalata alapján – ekként festi intim-szemérmesen:

Mint borostyán fával öszevekapcsolódik,
Mint kigyó oszlopra reá tekereszik,
Bachus levele is fára támaszkodik,
Ennyi mód két phoenix öszvecsingolódik.

Hallgass tovább Musám…

S Viola mellett egy korábbi kedves, Júlia (Esterházy Júlia Anna) alakja is feltűnik a Syrenában, pontosabban [A vadász és Echo]-ban – a címet Kazinczy adta –, mely a költő első próbálkozásai közé tartozik, és szintén a kesergő szerelem dala. A lány szívéért könyörgés és elvesztésétől való félelem – ami, mint tudjuk, nem volt alaptalan, hiszen Júlia a szerencsésebb vetélytárs, „a rút nád” (megint micsoda költői lelemény!), Nádasdy Ferenc felesége lett – előlegezi a Viola-verseket, főként az ugyancsak párbeszédes Fantasia poeticát. Egy különös, mai fülnek furcsa bókot is találunk a szövegben, a költő ugyanis kedvese szép lábát „Hercules oszlopához”, azaz a gibraltári szirtekhez hasonlítja.

   Az alkalmi versekben és fordításokban is hadi dicsőség, hit és szerelem hármasa jelenik meg, igazolva, hogy a tükör-jelleg, a példafelmutatás, példaadás vágya nemcsak a Syrena sajátossága, de meghatározza az egész lírai korpuszt, sőt a Zrínyi-életművet. Tomaso Corso szövegéből a sorok felcserélésével konstruált (Kínzóm az én szerelmem…)-je a kegyetlen, lélekszaggató szerelemről, az ugyancsak Weöres által fordított (Egyetlen, de igaz hív képe…) a halhatatlan érdemet, nevet szerző vitézségről szól, akárcsak a Vitéz hadnagy kéziratában fennmaradt – közismert – [Nem írom pennával…], a szintén ott szereplő [Befed ez a kék ég…] első változata pedig világos üzenet a magyar nemességnek is: „Tartozunk őrizni életünket, valameddig lehet tisztességgel, arra nézve, hogy hazánknak többet szolgálhassunk. De viszont a dicsősségnek törvénye az, hogy kévánjuk a halált, mikor életünk tovább tisztességes nem lehet.”. Jelmondata párjaként a szerencse erejének (Java szerencsének…), illetve [Az idő és a hírnév] nyitódarabja, [Az idő szárnyon jár…] – a [Nem írom pennával…] felvezetéseként – szintén az idő múlásával dacoló „tündöklő hirnév”-nek, „dicsősségnek” fontosságát emeli ki, mindkettő az utóbbi szöveghármast gyakorlatilag is lezáró epitáfiumban: a [Befed ez a kék ég…] második, szintén közismert variánsában kapcsolódik össze, illetve a Zrínyi-líra az [Euridicét igy siratta Orfeus] mellett talán legszomorúbb darabjában: az eltávozott gyermekét, örökösét, az új Zrínyit, a kis Izsákot meggyászoló [ELÉGIÁ]-ban. Példája is mutatja: a viharok is a büszke fenyőt, a nagy tornyot, a bércormot tépázzák leginkább – ahogy a horvát Syrenában a Buda helyére került (Szál fenyvek…) című epigrammában írta.

    Láthatjuk: a Zrínyi-életmű nemesi tükörként is tekinthető, abból a korból, mikor egységes magyar nemzet nem lévén – amint Csoóri Sándor fogalmaz –, önmagát kellett nemzetté tennie. Tette ezt hadvezéri-politikai „professió”-ja mellett költőként is – mitikussá nagyított magyar, horvát, antik hősök, és saját példáját felmutatva. Tudva: magyar nemzetet teremteni csak érvényesen és világosan szólva, csak magyarul írva lehet, hiszen a legfontosabb nemzetösszetartó erő mindig az anyanyelv. Ám a Zrínyi-korpusz nemcsak a korabeli nemességnek tükör, az minden keresztény, minden hazáját szerető, mai magyarnak is. Nem véletlenül írja – századok távolából – munkáiról, napjainkig érvényesen, Toldy Ferenc: „Minden eszme és érzés, mely a magyarnak mint kereszténnek, honpolgárnak és embernek szent és drága, dicsőítését leli azokban: a vallás és erény, az önfeláldozó honszeretet, s nemes tettek dicsősége, a hűség és szerelem; s mindez a tündér költészet bájfényében, a forró szív melegében.”

Remélem, nem untattalak túlságosan személyes dolgaimmal és véleményemmel, mentsen a téma roppant nagysága. Jó lenne, ha reneszánsza lenne, a jelenlegi nehéz helyzet ellenére a 400. évforduló remek lehetőséget kínál rá!

Jó egészséget és töretlen alkotókedvet kívánva, barátsággal üdvözöl:

                                                                                                   Szemes Péter

Négyesi Lajos a Syrena-kötet díszcímlapjáról

2020. március 26.

Tisztelt Ezredes Úr! Ön jobban tudja nálam, hogy minden kimondott szónak súlya van, s hogy mennyire kell vigyáznunk rá (!). Híre megy. Mint ahogyan az Ön észrevételének is a Syrena-kötet címlapképe motívumairól. Hausner Gábortól, közös ismerősünktől tudom – ő hívta föl a figyelmemet az Ön kutatásaira. A Napút Online Levélfa rovata épp mostanában készül egy évfordulós Zrínyi-összeállítás közlésére – örülnénk (örülnék!), ha ebben az Ön írása is szerepelne. Válaszát várva, és üdvözlettel: Suhai Pál

2020. április 27.

Kedves Suhai Úr! Köszönöm a megkeresést. Igyekeztem kutatásaim eddigi eredményeit összefoglalni – a mellékletben olvashatja, a képeket láthatja. Üdvözlettel:

                                                                                                                      Négyesi Lajos

Jelmondatok, sellők és szirének

Zrínyi Miklós két jelmondatot használt. Az első eredetét Ferenczi Zoltán tisztázta Zrínyi jelszava (1921) című írásában. Eredetileg a skót András-rend jelmondata volt: „Nemo me impune lacesset” („Engem büntetlenül senki nem bánthat”). Zrínyi jelmondata inkább Francesco Sforzától (1401–1466), Milánó hercegétől származik, aki a város elfoglalásakor az említett szöveggel egy kutyát választott jelképének. Ferenczi a jelmondat forrásaként Zrínyi könyvtárának egyik művét nevezte meg. Ez Andrea Alciati Emblémata cum commentarijs 1621-es kiadása, melynek LIX. lapján olvasható a jelmondat története. Zrínyi könyvtárában Alciati emblémákkal foglalkozó könyvének egy másik kiadása volt meg: az Emblematum clarissimi viri című. Az emblémákkal foglalkozó könyvei között 311-es számon szerepel a Symbola divina et humana pontificum, imperatorum, regum című is, melyhez további két kötet tartozik. A harmadik címe Symbola varia diversorum principum (1603) – ennek 19. oldalán  Francesco Sforza kutyás jelképe két változatban is látható, majd a következő oldalon az ezekhez tartozó leírás.

    Zrínyi második jelmondatának, „Sors bona nihil aliud” („Jó szerencse, semmi más”) forrását eddig nem sikerült azonosítani a kérdéssel foglalkozó kutatóknak, ezért azt saját leleményének vélik. Azonban a 16–17. századi itáliai irodalomban néhány műben már felbukkan e jelmondat. Andrea Palazzi I discorsi sopra l’imprese (Bologna 1575) című művében megemlíti, hogy egy bolognai filozófus a házában sok helyen feltüntette, méghozzá csupa nagy kezdőbetűvel: „Sors Bona Nil Aliud”. Ebben az időben a bolognai egyetem legnevesebb filozófusa (és biológusa) Ulisse Aldrovandi – Aldrovandi Odüsszeusz volt, kinek egy ornitológiai műve 393-as számon Zrínyi könyvei között is megtalálható. Giovanni Battista Andreini Le due comedie in comedia című színművének 13. oldalán egy párbeszédben bukkan fel ismét a jelszó „Sors bona ni(hi)l aliud” alakban.

    Zrínyi könyvtárában 182-es folyószámon szerepelt Traiano Boccalini De ragguagli di Parnaso (1637) című műve. Harmadik kötete az Il Petrarca si duole avanti IV. Ragguaglio – ennek 13. oldalán az áll, hogy a 14. század elején élt modenai jogász, Nicolo Matarello könyveinek címlapján a „Sors bona nihil aliud” felirat olvasható (1. kép). Fontos lenne ellenőrizni, hogy Zrínyi példányában előfordul-e az említett részlet, mivel ez tűnik a jelmondat legvalószínűbb forrásának. (Akármelyik volt is – vagy lett volna –, bizonyos, hogy már Zrínyi előtt is használták, tehát nem a költő eredeti leleménye, csupán átvette valakitől).

    Elias Widemann-nak, az augsburgi rézmetszőnek a metszetein Zrínyi mindkét jelmondata szerepel. Az 1646-os kiadványban a „Nemo me impune…”, az 1652-ben megjelentben pedig már a „Sors bona…”. Mivel Zrínyi a portréját is ábrázoló metszeteket exlibrisként használta a könyveiben (2., illetve 3. kép), a korábbi változatokra kézzel írta rá új jelmondatát. Nem tudni, mikor történt ez a jelszóváltoztatás, de időpontját segít meghatározni a Syrena-kötet 1651-es megjelenése, ugyanis a díszcímlap vitorlájának árbócszalagján már ez a felirat olvasható.

    A Syrena-kötet díszcímlapja (4. kép) életművének egy újabb darabja, melyről már Széchy Károly, majd később Klaniczay Tibor is kimutatta, hogy a forrása könyvtárának egyik műve volt. A címlapkép kompozíciójának mintáját Vittorio Siri 59-es folyószámon szereplő Il Mercurio overo historia (1647) (5. kép) című művéből kölcsönözte, azonban nem egyszerű másolatról van szó. A Syrena címlapjáról Zrínyinek saját elképzelése volt, amit a Siri művének címlapjától való eltérések jeleznek. Siri címlapképén Mercur mellett a tükröt tartó Fama is a hajó utasa, s viharos vizeken hajóznak. Zrínyi könyvén egy magányos hajóst láthatunk, aki nyugodt tengeren, jó széllel vitorlázik a célja felé. Zrínyi könyvtárának emblémákkal foglalkozó művei között 313-as folyószámon szerepel Gabriel Rollenhagen Nucleus emblematorum selectissimorum (1611) című műve. A 13. emblémáján (6. kép) egy magányos hajóst láthatunk, aki jó széllel vitorlázik célja felé, miközben az evezőt is húzza. Az embléma lényege, hogy az életben való előrejutásban fontos szerepet játszik a fáradságos munka, amit az evezés jelképez, de sokat segíthet a jó szerencse is, amit a vitorlát dagasztó szél jelenít meg. A kép teljes mértékben összhangban van a Syrena-kötet címlapképével, de Zrínyi szerencséről vallott nézeteivel is, amit legpontosabban a Vitéz hadnagy második discursusában fejt ki. Rollenhagen hajósát a Syrena páncélos alakjával összehasonlítva értelmet kaphat az utóbbi jobb kezében látható pálca vagy rúd is, amiről számos feltételezést olvashatunk. Rollenhagen hajósának evezőt tartó keze hasonló helyzetben van, mint a Syrena címlapján szereplő páncélos alak jobbja (7. kép). A vitatott pálca meghosszabbítva akár az evező rúdja is lehetne.

    Zrínyi kötetének címlapja nemcsak a föntiekben említett, s a hajós szájából kibomló betűszalagon is olvasható „Sors bona…” jelmondat okán érdemel figyelmet. A képen az eddigieken túl még két sellő is szerepel. Egyikük a hajóba kapaszkodik, és egy kagylót nyújt a hajós felé, a másik tükörben nézi magát, miközben a haját fésüli. Ezekről szólván a kutatók néha sziréneket emlegetnek. Kétségtelen, hogy a középkorban a sellő és a szirén motívumát gyakran összekapcsolták egymással, pedig jelentős különbség van közöttük. A sellő vízben „él”, alul hal, felül nő. A szirén a tengerpartok lakója, alul madár, felül nő. Mindkettő veszélyt jelenthet a hajósokra. A sellők derékig kibukkanva a hajó mellett, csábító meztelen nőként jelennek meg a vágyakozó, elvakult tengerészek előtt. A szirének külalakja nem jelent csábítást az ember számára, csak a hangjuk: a part közelébe csalogatja őket, ahol hajótörést szenvednek a zátonyokon. Andrea Alciati Emblemata cum commentarijs 1621-es kiadása címlapjának alsó részen halfarkú, madárszárnyú, emberfejű szirén repül (8. kép). Ugyanitt a felső részen Tritón tengeristent láthatjuk, a sellők atyját, aki kagylókürtjével parancsol a hullámoknak. Tritón alakja Siri könyvének címlapján is szerepel, Zrínyi díszcímlapján a már említett sellők.

    A magányos hajós és a két sellő kompozíciójában Odüsszeusz történetét is felismerhetjük, akit hazafelé vezető útján Kalüpszó nimfa és Kirké istennő próbált feltartóztatni. Kalüpszó nevében a kagyló rejtőzik, így a hajóba kapaszkodó, kezében kagylót tartó sellő akár őt is jelképezheti.

                                                                                           Négyesi Lajos

1. kép

 2. kép

 3. kép

 4. kép

5. kép

6. kép

7. kép

8. kép

Adalékok Zrínyi Miklós Syrena-kötetének címlapmetszetéhez

Szentmártoni Szabó Géza levele Vergilius és Catullus tengeri nimfáiról

2020. május 3.

Kedves Pali! Elolvastam a Levélfán Négyesi Lajos írását a Syrena-kötet díszcímlapjáról. Erről jutott eszembe, hogy 1997-ben, Kovács Sándor Iván 60. születésnapjára, az ELTE BTK Régi Magyar Irodalom Tanszékén készítettünk egy kis tanulmánykötetet a következő címmel: „Mint sok fát gyümölccsel…” Tanulmányok Kovács Sándor Iván tiszteletére, írták: barátai, kollégái és tanítványai, Budapest, 1997 (1. kép). E kis kötet címét Balassitól kölcsönöztük, a borítójára pedig egy olyan általam javasolt illusztráció került, amely valamelyest hasonló az 1651-es Syréna-kötet címlapképéhez, ugyanis ezen a képen is egy hajó látható a mellette úszkáló vízi nimfákkal. A fametszet az alábbi könyvből való: Publius Virgilius Maro, Opera cum quinque vulgatis commentariis … nuper per Sebastianum Brant superadditis, Argentorati (Strassburg), Johann Grüninger, 1502 (2. kép).

    A hajót és a nimfákat ábrázoló fametszet az Aeneis, X. könyvének 217–248. soraihoz készült. Ott arról esik szó, hogy az Ida-hegyi fenyőfákat, amelyekből egykor Aeneas hajóhada készült, menekülésük közben Cybele istennő átváltoztatta vízi nimfákká. Szószólójuk, Cymodocea, Aeneas egyik nimfává változott hajójának a neve volt.

Aeneas (neque enim membris dat cura quietem)
Ipse sedens clavumque regit velisque ministrat.
Atque illi medio in spatio chorus, ecce, suarum
Occurrit comitum: nymphae, quas alma Cybebe 220
Numen habere maris nymphasque e navibus esse
Iusserat, innabant pariter fluctusque secabant,
Quot prius aeratae steterant ad litora prorae.
Agnoscunt longe regem lustrantque choreis;
Quarum quae fandi doctissima Cymodocea 225
Pone sequens dextra puppim tenet ipsaque dorso
Eminet ac laeva tacitis subremigat undis.
Tum sic ignarum adloquitur: ’Vigilasne, deum gens,
Aenea? Vigila et velis immitte rudentis! ….

Lakatos István fordításában:

Aeneas nem lel csak a gondoktól nyugodalmat,
Ő ül a kormányhoz, maga őrzi tehát a vitorlát.
S ím, hada hajdani társainak jön elé, fele úton,
Nimfák népe, kiket fa-hajókból drága Cybébénk 220
Tengeri tündékké, nimfákká lenni parancsolt
S most a habot, fej-fej mellett, épp ott hasogatták,
Mind, melyek érc-orral nemrég kint álltak a parton.
Messze felismerik és táncolva uruk körülússzák.
Majd, aki köztük a legszebben szól, Cymodocéa, 225
Hátrakerül s a hajót jobb kézzel fogva, kinyúlik
Mellig, a ballal meg paskolja a halk habok árját
S bámulatára beszél: „Virrasztasz, mennyei magzat,
Aeneás? Csak virrassz is, de ereszd meg a vásznat …

Nos, a Vergilius-illusztráció megerősíti azt, hogy Syrena-kötet címlapképén tengeri nimfák láthatók. A Syrena pedig maga Zrínyi Miklós. Rimay János magasztaló versében Balassit is szirénnek mondja: „Vagy Siren, vagy Circe, vagy magyar Amphion”. Érdemes azonban az antik irodalomból egy további hajós jelenet is felidéznünk. Catullus Peleus és Thetis lakodalmáról szóló epyllionja elején az aranygyapjú megszerzésére induló Argonauták hajója az, amelyet csodálkozva vesznek körül a vízből kiemelkedő félmeztelen tengeri nimfák (LXIV, 12-18):

Quae simul ac rostro ventosum proscidit aequor,
Tortaque remigio spumis incanduit unda,
Emersere freti candenti e gurgite vultus
Aequoreae monstrum Nereides admirantes.
Illa atque alia viderunt luce marinas
Mortales oculis nudato corpore Nymphas.
Nutricum tenus extantes e gurgite cano.

Devecseri Gábor fordításában:

Majd, hogy a szélviharos vizeket vagdosta az orra,
És a lapátja kavarta habok tajtékja fehérlett,
Hát a fehér örvényekből fölvetve az arcuk,
Ezt a csodát Nereus vizi lányai megbámulták.
Ekkor s nem máskor láthattak a földi halandók
Tengeri nimfákat csupaszon kimeredni a habból,
Emlőikkel az ősz örvényből fölmagasodni.

A Syrena-kötet emblematikus címlapmetszete, véleményem szerint, a Szigeti veszedelem XIV. részének kezdetéhez illeszkedik, ahol Zrínyi önmagát szerepelteti, amint iránytűvel a sarkcsillaghoz igazított hajóján a kikötéshez készül; arra utalva ezzel, hogy eposzának immár a befejezéséhez közeledik. A parton a szerző azon főrangú barátai várakoznak, akiknek munkáját ajánlotta.

    Csatoltan küldöm az említett fametszetet és az 1997-es köszöntőkötet borítóképét.

Üdvözöl: Géza

1. kép: „Mint sok fát gyümölccsel…”, Tanulmányok Kovács Sándor Iván tiszteletére, 1997.

2. kép: Publius Virgilius Maro, Opera cum quinque vulgatis commentariis, Strassburg, 1502.

Jegyzetek

[1] Szabó Ferenc SJ: Krisztus és Egyháza Pázmány Péter életművében, JTMR – L’Harmattan, Budapest, 2012, 21-29 („Pázmány ébresztése”). Vö még: Őry Miklós – Szabó Ferenc: „Pázmány Péter (1570-1637), bevezető tanulmány in Pázmány Péter: Válogatás műveiből, I-III, Szent István Társulat, Budapest , 1983., I, 11-107.(=Őry-Szabó) – Szabó Ferenc: A teológus Pázmány, METEM, Budapest, 1998, 29-41 („Szellemtörténeti koordináták”).
[2] Irodalomtörténet 1971/1, 41kk.
[3] Őry – Szabó, 47–48.
[4] Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós. Akadémiai K., Budapest, 1964, 14-26.
[5]Klaniczay Tibor (1923-1992) professzor később szerencsésen árnyalta Pázmány Péterről alkotott nézetét. Személyesen is megismerkedtünk Rómában a 70-es évek második felében, amikor a Római Tudományegyetemen a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén tanított. Még jóval 1992-es hazaköltözésem előtt meghívott és beszervezett a Nemzetközi Hungarológiai Társaságba, amelynek kongresszusain itthon és Rómában előadásokat tartottam Pázmányról. Amikor már nem volt professzor Rómában, akkor is ellátogatott Rómába és a „Triznya-Kocsmában”, Szőnyi Zsuzáéknál találkoztunk. 1987. febr. 4-én, születésnapomon baráti dedikációval adta át Pallas magyar ivadékai c. tanulmánykötetét.
[6]Vö.https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarIrodalom-magyarirodalomtortenet-1/magyar-irodalomtortenet-pinter-jeno-5116/3-a-magyar-irodalom-a-xvii-szazadbanAAC/zrinyi-miklos-D5D/zrinyi-miklos-elete-D5E/
[7]Őry – Szabó, 47–48.
[8]Lásd Szabó Ferenc SJ: Krisztus és Egyháza Pázmány Péter életművében. 219kk: „Ökumenikus párbeszéd” a Kalauz-ban.” Vö. ÖM III, 560-562; ÖM IV, 9-10; és még ÖM V, 353.
[9]Zrínyi Miklós, Szigeti veszedelem. Az török áfium ellen való orvosság, szöveggondozás, a magyarázatok Kovács Sándor Iván és Kulcsár Péter munkája, Bp., 1994. (Európa Diákkönyvtár)
[10] Bartholomaeus Georgieviz, De Turcarum moribus epitome, Parisiis, 1566. (Hasonmás kiadás) 105–106.
[11] Fodor Pál, Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15-16. századi magyar közvéleményben, Történelmi Szemle, XXXIX (1997) 21–49. Fodor Pál, A török a 15–16. századi magyar közvéleményben. = A szultán és az aranyalma. tanulmányok az oszmán-török történelemből, Budapest, 2001, 179–211.
https://tti.btk.mta.hu/images/kiadvanyok/folyoiratok/tsz/tsz1997-1/021-050_fodor.pdf
[12] Baranyai Decsi János, Oratio ad Sigismundum […] Transilvaiae […] principem […] De bello adversus Turcam fortiter et constanter persequendo. = Balázs Mihály–Monok István–Varga András, Baranyai Decsi Jánosnak a török elleni háborúra buzdító beszéde 1598-ból, ford. Tar Ibolya, Lymbus. Művelődéstörténeti Tár, II, Szeged, 1990, 37–100.
[13] Baranyai Decsi János, Török császárok krónikája. = Régi magyar költők tára. XVI. századbeli magyar költők művei, új folyam, Tizenkettedik kötet, sajtó alá rendezte Orlovszky Géza; sorozatszerkesztő Szentmártoni Szabó Géza (Budapest: Balassi Kiadó, 2004) 505–529; 731–745. (16. szám.)
[14] Gernot Nussbächer, Neue Beiträge über das Druckwerk „Török császárok krónikája”, Magyar Könyvszemle, LXXXVI (1970) 389–394.
[15] Colonia = Köln

Illusztráció: Zrínyi 400

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Kivirágzás. Vitéz Ferenc versei (Levélfa, 79.) →

Láncra vert eső* (Levélfa, 78.) →

Keresztúton (Levélfa, 77.)* →

Csokonai 250 (Levélfa, 76.) →