Virágh László: Nemzeti identitástudat
Mit jelent Önnek itt és most a magyar identitás tudata? Létezik-e tiszta formája? Feltör-e még valahonnan a maga tiszta forrása?
Aki beleszületett, az észre sem veszi, mert számára olyan ez, mint a levegő. Csak akkor válik fontossá, ha fulladozni kezdünk a hiánya miatt. Amikor rádöbbenünk, hogy meg akarnak fosztani tőle. A nemzeti identitás tehát napjainkban vált igazán fontossá. Ebben a korban, amelyben lenini örökségként, egyes társadalmi csoportok a nemzetek megszűnésének téveszméjét szeretnék minél hamarabb megvalósítani, nem minden érdek nélküli háttérrel és segítséggel, beavatkozva ezzel a társadalom természetes fejlődésébe. Ne firtassuk a „cui prodest” több mint kétezer éves kérdését, vagy azt, hogy egyáltalán lehetséges-e ily módon a társadalmi haladást szolgálni, mint azt egyesek állítják. Inkább azt szögezzük le, hogy az akció és reakció fizikából ismert alapelve nemcsak a fizikában, hanem az anyagi, szellemi és spirituális világban mindenütt, magától értetődően érvényes. Ha a globális tendenciák felerősödnek, akkor ennek reakciójaként felerősödnek a nemzeti törekvések is. Olyan ez, mint a centrifugális és centripetális erők működése, amelyben a két egymás ellen ható erő egyensúlyt eredményez, ha a kellő arány közöttük fennáll. Az egyik bent tart a körpályán, a másik érintő irányban kiröpít. Ezt az arányt lenne hivatva megbontani a világban a globalitás túlhangsúlyozása, ami káosszal fenyeget.
Hogyan is állunk a nemzeti identitással? Van-e belőle annyi, amennyi képes ellensúlyozni az erőszakos globalizálási törekvéseket? Ha a kérdést általános formájában közelítjük meg, azonnal felmerül egy másik, érdekes kérdés is: mi szükségünk van európai, de főleg globális identitásra? Ez utóbbira valószínűleg csak akkor, ha űrlények, egy idegen faj akarna bennünket asszimilálni. Az európai és a nemzeti identitás pedig nem áll ellentmondásban egymással. Sőt inkább azt mondhatnánk, hogy nem lehet igazi európai az, aki nem jó magyar, olasz, francia stb. Ha magyar identitásunk tudatát megfelelő, de nem túlzó szintre emeljük, ehhez már csak annyit kell hozzátennünk, hogy ezt minden nemzet jogaként tiszteljük, amely nem okozhat kárt más nemzeteknek, akkor helyes úton járunk. A (pszeudo)liberális csoportok stratégiájának része a fogalmak összezavarása. Így például a nacionalizmust sovinizmusként értelmezik, holott eredetileg egyszerűen csak hazafiságot jelentett, amely nem hordozott más nemzetek iránti felsőbbrendűségi érzést vagy ellenséges magatartást. Ma már ennek a szándékos zavarkeltésnek az eredménye az is, hogy szinte senki sem használja helyesen ezeket a kifejezéseket, attól rettegve, hogy rásütik a nacionalizmus (=sovinizmus?) bélyegét.
Identitástudat nélkül nincs nemzet. De múltunk ismerete nélkül nincs identitástudat. Ebből a szempontból az oktatás/nevelés (csakis együtt) kérdése kiemelt fontosságú! Akinek a kezében az oktatás, annak a kezében a nemzet jövője. Ha ezt nem látjuk át világosan, vesztettünk. Márpedig, pillanatnyilag vesztésre állunk. A pedagógustársadalom zöme, tisztelet a kivételnek, a „szocialista hazafiság” jegyében internacionalista, vagy már a pszeudoliberalizmus talaján, kozmopolita közegben szocializálódott. Vagyis nem a tudatlan vagy tehetségtelen pedagógus a legnagyobb veszély ránk nézve, hanem a hibás meggyőződésű, ám tehetséges, szuggesztív egyéniség, aki hatásosan képes téveszméket terjeszteni a fiatalság körében. Például, az abszolút szabadság hirdetése igen hálás feladat, mert egyezik a fiatalok (különösen a kamaszkorban lévők) természetes életkori sajátosságaiból fakadó igényekkel. Így hát, az a tanár, aki ezt dicsőíti (ha saját óráin, személyes képességei folytán, képes a rendet fenntartani), óhatatlanul népszerű lesz. Ilyen tanárokra van szükségünk tehát, csak fordított előjellel! A jóra, erkölcsösségre való szilárd elkötelezettséggel, példamutató magatartással a magánéletben is. Amíg egy ilyen pedagóguscsapat nem áll rendelkezésünkre, addig a fiatalság körében számíthatunk történelmünk pozitív tényeinek hiányos vagy torzított ismeretére, vagy akár fitymálására, kigúnyolására, a külföld majmolásának fokozódására (drogliberalizáció igénye!) és egyéb „haladó” magatartásformákra. Tehát ez azt jelenti, hogy a legfontosabb feladat a tanárképzés kézben tartása, amire a globális oldal már jóval korábban rájött, és azt szilárdan megmarkolta. Nem is hajlandó azt elengedni, ezért itt nehéz dolga lesz a nemzeti oldalnak. (Csak analógiaként említem a bírói hatalom kérdését, amit Brüsszel érinthetetlennek nyilvánított.)
Nemzeti kultúránk értékei nem számítanak „trendi”-nek. A magyar zene az angolszász nemzetköziséggel szemben vesztes helyzetbe kerül. Sokkal érdekesebb, ha nem az anyanyelveden adsz elő valamit, vagy legalább egy magyar népdalt énekelve japán vagy bantu hangszerekkel kíséred, country stílusban.
Kiiktattuk az oktatásból a memoritert, egy ma már elavult szemléletnek megfelelően, amely szerint agyunk nem adatok tárolására, hanem gondolkodásra való. Azonban miként képzeljük el így a gondolkodást, amelyhez az adatok, elemek elengedhetetlenül szükségesek? A helyesírást, de még anyanyelvünket sem tudjuk rendesen megtanulni, ha nem rendelkezünk elég panellel, amelyekből a beszédünket összerakjuk. Ma már nem dicsekedhetünk azzal, hogy értjük a Halotti beszédet vagy az Ó-magyar Mária siralmat, mert gyermekeink már Vörösmartyt vagy Arany Jánost sem értik. Ehelyett „remix költészet” címén átiratokat készítünk belőlük mai nyelven. Ez siralmas! A nemzeti identitás egyik legfontosabb eleme nemzeti kultúránk ismerete. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ugyanazokat a verseket, dallamokat ismerjük, és ha valaki egy társaságban elkezdi ezeket, folytatni tudjuk. Természetesen ez minden művészeti ágra, a szokások végtelen szövedékére is vonatkozik, amelyekbe ágyazva biztonságban tudjuk magunkat, otthon érezzük magunkat a világban. Ilyen jelentéktelen tényekből tevődik össze a valahová tartozás érzése. Ha manapság fiatalok közt elkezdjük: „Este van, este van…”, nem biztos, hogy valaki rögtön folytatja: „ki-ki nyugalomba…” Ez bizony nemrég még másként volt.
Kodály hazájában a nevéhez fűződő módszert csak ímmel-ámmal használjuk az általános oktatásban, míg Kanadától Japánig lelkesen művelik. Álma, hogy a zenei írás-olvasás ugyanúgy, mint a betűvetés, olvasás, egyformán legyen mindenkié, vajon beteljesül-e valaha? Pedig a zenei anyanyelv ugyanolyan fontosságú az emberi agy, de főleg a lélek számára, mint a beszéd.
Zeneoktatásunk módszertanával sincs minden rendben. Annak idején a pécsi kamarakórus-fesztiválon, a karnagyi konferencián Tillai Aurél mondta: Miért nem szeretik a gyerekek a magyar népdalt? Azért, mert szolmizálva tanítjuk nekik. Feladta a leckét: hogyan másképp? Ez úgy tűnik, a Kodály-módszer ellen szóló nyilatkozat, pedig nem az. A népdalt szép előadásban, érzelmektől fűtött hangulatban kell megtanítani, ahogy az ember örömében vagy bánatában énekel, úgy, hogy a gyerekek maguk is akarják énekelni. Utána lehet szolmizálni, és az eredményes is lesz. Ha száz népdalt tud valaki szolmizálva (is!), akkor már nem kell vesződni a kottaolvasással külön. Eljut a gyerek arra a fokra, amelyre a következő kis igaz történet hőse. Egy barátom a kisfiával kórushangversenyen volt. Másnap hallja ám, hogy a gyerek valami játék közben az előző nap hallott népdalokat énekli szolmizálva. Mikor megkérdezi, miért szolmizálva énekli, a válasz: mert nem tudom a szöveget. Biztos, hogy jó énektanára volt. Igaz, zenei általánosba járt. Minden iskola zenei kell hogy legyen tehát, és minden egyéb, ami hagyományos kultúránkra vonatkozik. Miért, hogy a környező népek rádióiban annyi népzenét hallunk? Ezt nálunk miért nem lehet megvalósítani? Azért, mert a média globális irányítása annyira triviális, hogy már észre sem vesszük, hogy így van.
Gyakran nem látunk összefüggést bizonyos részletek között, és hajlandóak vagyunk ezeket ártatlan dolgoknak tekinteni. Ilyen például az úgynevezett „világzene” kérdése. Tegyük fel magunknak a kérdést, mit szólna hozzá például Bartók Béla, aki a „csak tiszta forrásból” elvét vallotta, sőt ő volt az, aki a Cantata profana szövegéből (amelyet román népköltésből maga fordított) kiemelve, jeligévé tette. Amint azt a Régi Magyar Vers Ünnepe (Balassi születésnapja, október 20.) egyik koncertjének bevezetőjében elmondtam, vállalva az esetleges felháborodott morajt (amely, hála Istennek, elmaradt), bizony valószínűleg azt mondta volna, hogy olyan ez, mintha a finom, sokfogásos ebéd minden fogását egybeöntve tálalnánk fel. Nem lenne más az, mint moslék, bár elemei egyenként finomak és nagy gonddal készültek. Hát így állunk a világzenével. Mindent összemosni, mindent relativizálni, ez is a stratégia része, amelynek fő célja, mint azt már fentebb említettem, a káosz generálása, sőt annak fokozása. Ilyen alattomos támadások ellen aztán már hatványozottan szükségünk van erős nemzeti identitásra!
Illusztráció: Cantata profana (fh. Bartók gyűjt, Tinódi lantja, XVIII. sz.)
Ezek is érdekelhetik!
Zenei fénykör (Horváth Kornél, Hűvösvölgyi Ildikó, Kelemen László, Toót-Holló Tamás) →
Stanczik-Starecz Ervin: MI A MAGYAR? →
Kovács katáng Ferenc: Magyarnak lenni/maradni? →
