Abafáy-Deák Csillag: Szó-tagok
utolsó szótag
Amikor bemutatkozott, nem értettem a nevét, csak az utolsó szótag csengett a fülemben: ma. Ez nagyon tetszett. Akkor ma történik valami. Még jobban tetszett a kézfogása, az erőteljes szorítás, vékony ujjai ellenére. Ahogy a szemembe nézett, volt abban valami szomorúság és tétovaság, mintha nem engem látna, miközben a szemembe néz. Mindezek ellenére még inkább érdekelt, ki lehet ez a titokzatos nő. A nevéről kérdezgettem, amire nehezen, csak több nekifutás után válaszolt, és a kiejtéséből – Emma – kitűnt, nem kedveli. Elég bután viselkedtem, nagyképűen egyből a Bovaryné regénnyel jöttem elő. Emma ekkor csak elpirult és otthagyott, futottam utána, ő csak rázta a vállát, megy haza, mostanában egyébként se jár társaságba. Nagy nehezen megengedte, hogy hazakísérjem, feltűnt, hogy bizonyos utcákat kikerült, így sokkal hosszabb volt az út a lakásáig. Ezt nem tettem szóvá, arra gondoltam, talán attól tart, férje, élettársa megláthatja, hogy andalgunk az utcán. Jó volt a hosszú séta, így csak rávettem, hogy találkozzunk.
Amikor először jártam Emmánál, ami elég sok időbe telt, míg ebbe beleegyezett, azt hittem, nagytakarítás vagy festés miatt van ez a nagy szellőztetés, de most már tudom, nem egyszeri eset volt. Ott akkor is hideg van, amikor kint ugyancsak a pluszok felé halad a hőmérő higanyszála. Ezt a hideget úgy éri el Emma nyáron is, hogy valamennyi ablakot és a két szoba erkélyajtóját is nyitva tartja, így örökös huzat uralkodik a lakásban, ha kint szellő se lebben. Ha meg igen, akkor csapódnak az ajtók, ablakok, ő meg nyugodt, vagy inkább gépies léptekkel jár körbe a lakásban és kinyitja az újból becsapódott nyílászárókat.
Egyik randevú alkalmával próbáltam, bár néhány percre, becsukni egy ablakot, de ő rám szólt: Nem érzed, milyen meleg van? Én fázom, mondtam, kint sincs meleg, mindenki kabátban jár. El vannak ezek kényeztetve, edzeni kell, friss levegőn, nézz rám, úgy nézek ki, mint aki fázik? Ránéztem, rövid ujjú trikóban állt előttem, sortban, formás lábán, karján libabőr sehol, pedig nincs túlzottan kipárnázva, vagyis kövérség sehol a testén. Arra se gondolhattam, klimaxol már ez a nő, hiszen negyven sincs még.
Savanyú képpel gubbasztottam a szobában, a kabátomat a vállamra terítettem. Így még testi közeledésre se nagyon volt kedvem, pedig Emmát heteken keresztül ostromoltam, míg végre beengedett a lakásába. Kínos rend mindenütt, a hálószobában családi fényképsorozat áll, több változatban, de három képnek csak a keret nyoma látszott a falon. Ezt nem bántam, mert ha majd ágyba bújunk, nem mered rám a feltételezett elődöm képmása.
Eszembe jutott, hogy reggel nem borotválkoztam meg munkába menet előtt, nagyon későn ébredtem. Bementem Emma fürdőszobájába, hogy szemügyre vegyem, mennyire szúrós a szakállam. Nem tudom, mi ütött belém, sose szoktam más holmija között kutatni, de itt valami arra késztetett, hogy kinyissam a tükrös szekrényt. Szokásos női cuccok, fogkefe egyetlen darab, ez megnyugtatott, nem jár ide rajtam kívül senki. A szekrényben rengeteg orvosságos doboz, mint egy torony, egymáson, kivettem az egyiket, lássam, vajon miket szed Emma, mert nem jót sejtettem és akkor pillantottam meg a dobozok mögött a polc sarkában lapuló elektromos borotvát. Férfi borotva, a rózsaszín nőiből kettőt is láttam, kézügyben. Már nem érdekeltek az orvosságok, kezemben a borotvával kimentem a nappaliba, eszembe se jutott elnézést kérni, lelkesen mutattam a zsákmányt és kérdeztem, használhatnám-e. Emma elsápadt, hogy kerül ez ide, ordította, kikapta a készüléket a kezemből, de csak két újjal fogta meg, mintha rázna, vagy koszos lenne, odarohant az ablakhoz, ami természetesen nyitva volt és kihajította. Tudtam, nagy baklövést követtem el, bocsánatkéréseket hajtogattam, de erre semmilyen reakció nem érkezett. Leültem.
A fali hőmérőre sandítottam 15,5 C fok, és ez így ülve még kellemetlenebb, mint kint, járás közben. Mozogni kéne, javasoltam, miközben inkább ölelésre gondoltam és közeledtem is feléje, amikor felcsattant a hangja: Nem mozgok én eleget? És közben szorgalmasan nyitogatta, az egyre csapódó ablakokat, ajtókat. Ennél a légkondi is jobb lenne, kockáztattam meg a javaslatot, tudok egy jó szerelőt, akár éjjel is eljön és beszereli, beállítjuk a hőfokot és kész. El akarsz te pusztítani engem, légionárius betegségben, azt a sok bacilust szívjam be, tüdőre, mikor kint van a friss levegő, itt meg a szagok, mindenütt szagok, amit nem bírok elviselni. De Emma, a levegő kint se friss, itt megy el az ablak előtt a sok turistabusz is, a kipufogó gázok mérgezők. Azért kell a huzat, mert az éppen a káros anyagokat viszi ki és sok más egyebet is, hallottam ellenvetését.
Nem mertem megkérdezni, hogy mi az a más egyéb, kellemetlen szagot nem éreztem, a fejemre húztam a kötött sapkámat, meg ne fájduljon a fülem, rossz emlékeim vannak a gyerekkori középfülgyulladásról. Emma, mintha kitalálta volna a gondolataimat, kiselőadást tartott a huzatérzékenységről, hogy a hideg légmozgás azokra nézve ártalmas, akiknek legyengült az immunrendszerük, vagy van gyulladási gócként viselkedő rossz foguk, vagy gyulladt az orrnyálkahártyájuk, és túlmelegedett szervezetük a gyors mikroklíma-változással szemben nem képes megvédeni az adott testterületet a kórokozók támadásától. Lerántotta a fejemről a sapkát, odament a nyitott ablakhoz, én behunytam a szemem, de úgy is láttam, ahogy a második emeletről száll lefelé a kedvenc szürke sapkám, talán éppen a borotva mellett landol.
Tévedtem. Nem szörnyeteg ez a nő, csak szívott egy kis friss levegőt, a sapka a kezéből a fotel karfájára került, ahol ültem. Felvettem, a fejemre húztam, ami ebben a helyzetben nem szorult magyarázatra, elbúcsúztam és kiléptem a lakásból, a nélkül, hogy közöltem volna, többet nem jövök vissza. Jó volt, hogy hallgattam, mert mint oly gyakran, alig néhány óra múlva már az járt az eszemben, mikor látogathatnám meg újból a nőt. A huzat szóról beugrott, hogy nagymamám ezt cúgnak nevezte, amiről akkor még nem tudtam, mit jelent, vagyis a Zug, az vonat. Zakatolt az agyam, mintha vonatra ültem volna és már másnap reggel Emma lakásához mentem.
Hosszan csengettem, nem nyitott ajtót. Hívtam mobilon, ki volt kapcsolva. Felnéztem az ablakaira és a teraszra, minden ablak és ajtó zárva volt. Többször próbálkoztam, eredmény nélkül. Érdeklődtem a szomszédnál, az idős hölgy csak annyit mondott, egy furcsa, lefele mutató, zuhanó kézmozdulatot téve: ez várható volt, elment a párja után.
első szótag
Még mindig Emma járt a fejemben. Nem tudtam napirendre térni a fölött se, hogy mennyire jó értelemben éreztem sorsszerűnek a nő nevében rejlő ma szót, és ez mennyire az ellenkezőjébe fordult. Az a második szótag, most is a fülemben cseng, ahogy nem a magyarban szokásos első szótagra helyezte a hangsúlyt, hanem a másodikra. A mából nem holnap következett. Most már a tegnap se, hanem vége szó. Mindkettő két szótag.
Korábban nem érdekeltek a keresztnevek, a Máriák, Katalinok, Erzsébetek, de a ritkább Abigél, Alojzia, Klementina nevek se váltottak ki belőlem elgondolkodtató érzéseket, elméleteket, eredetükkel sem foglalkoztam, tudomásul vettem és kész. Egyik esetben se törekedtem egyéni becenevek kitalálására, az meg különösen idegesített, amikor valamelyik barátnőm tette meg ezt, és a becenév, amit a rám ragasztott, az általában állatnév volt, Bogár, Nyuszi, de voltam Maci is, miközben ezt inkább gúnynévnek éreztem, nem illett testalkatomra. Rákérdeztem egykori barátnőmnél, amikor az kezdte a macizást, úgy nézek ki, mint egy medve? Nem, inkább, mint egy szúnyog. Ennyire jelentéktelen vagyok? Nem, hanem vérszívó és gyakran, amikor nem kéne, zümmögsz is a fülembe, ami, tudod jól, hogy mennyire idegesít. Nem hagytam magam ilyesmikkel szívatni, összepakoltam a csaj cuccát, elmentem otthonról, úgy búcsúzva, az édeskés parfümöd illatát sem szeretném érezni, amikor este hazajövök. Kellett is szellőztetni rendesen.
Egy kongresszuson, Bécsben ismerkedtem meg Tildával. Bemutatkozáskor hangosan és jól érthetően ejtette ki a nevét. Németül válaszoltam, de egyből tisztázta, ő magyar, ha a neve kicsit németesen is hangzik. Igazából Matild a neve, Tildának csak becézik, de a jobban szereti, ha eredeti nevén szólítják és kiejtette a szót újból, ahogy kell, az első szótagot hangsúlyozva. Ma. Ez hosszan csengett a fülemben. Csak biccentettem egyet a fejemmel és otthagytam a nőt. Este a záró bankettre se volt kedvem elmenni, inkább egyedül sétáltam a városban, éjfélig. Másnap későn értem ki a pályaudvarra, csak annyi időm volt, hogy utolsó pillanatban felugorjon a budapesti vonatra.
Az egylégterű kocsiban csak egy szabad ülőhely volt. lihegve huppantam le az ülésre, akkor vettem észre, Tilda, illetve Matild ül mellette. Nem néztem rá, csak egy köszönésfélét mormogtam és mereven magam elé néztem, közben az járt az eszemben, nem is emlékszem, hogyan néz ki ez a Tilda-matild, annyi időm se volt, hogy szemügyre vegyem a bemutatkozásnál, most meg mellette ülve, nem látom. Amit láttam belőle, a magas sarkú, piros cipője, kissé vastag bokája, amit a sötét harisnya nem emelt ki. Karja a karfán, a földön egy elegáns bőr táska, sötétkék, azon piros csík ugyanolyan színű, mint a cipője. Tilda benyúlt a táskába, mert csörrent a telefonja, ekkor felpattantam és az ülés mellé ledobott csomagomat feltettem a csomagtartóba, közben a nő gesztikulálva telefonált, de hangját nem emelte fel, csak a hanglejtésből lehetett következtetni arra, hogy veszekednek, Visszaültem a helyemre, és ekkor már hallottam, mint mond: Húzzál el a búsba, mire hazaérek, nyomodat se lássam, sehol. Ahogy beszélt, közben lába ütemesen mozgott, mintha lépcsőn járna, vagy valamit el akarna taposni. Az utolsó mondat után még két taposás és aztán felém fordult: Maga biztos nem lenne ekkora rohadék! Ekkora, és széttárta a karját, de úgy, hogy a szűk ülésen jobb karjával behúzott egyet, elindult az orrom vére. Kapkodtam zsebkendő után, majd felugrottam, hogy levegye a táskámat, de Matild, vagy Tilda egy gyors mozdulattal visszahúzott az ülésre, nagy adag papír zsebkendőt szedett elő és az orromhoz tartotta, közben másik kezével homlokomat simogatva, erősen a fejtámlához nyomta, és mint egy kisbabához, becéző, gügyögő szavakat mondott. Úgy éreztem, a vér is megfagyott az ereiben, ami nem is volt nagy marhaság, mert az orrvérzésem egyből elállt. De Matild ekkor is erősen fogta, a karomat, és egyik lábát rátette a combomra. Csak nem fél tőlem, kérdezte édeskés hangon. Mitől félnék, és közben arra gondoltam, most jó lenne szúnyognak lenni, kirepülni ebből a kalodából. A nő combja izmos volt, érezni lehetett a nadrágon keresztül is, biztos sokat bringázik, vagy esetleg hegymászó. Jaj, csak rólam szállna már le. Egyik kezem nagy nehezen kiszabadítva a nő combját próbáltam áthelyezni a másik comb mellé, de az olyan volt, mint egy acélabroncs. Behunytam a szemem, közben ő beszélt, beszélt, de az abroncs nem lazult. Ki szeretnék menni a mosdóba, szóltam a nagyon hangosan, az utasok is oda néztek. Még nem lehet, pár perc türelme kell, hogy legyen, nehogy elinduljon a vérzés, és érezte ma nő keze érintését az orrom körül, másik keze meg szorította továbbra is a karom.
Pár perc múlva engedett a szorítás, kinyitottam a szemem és egészen közelről két szemet láttam, az egyik zöld volt, a másik barna. Akkor tényleg sok vért vesztettem, gondoltam, most se néztem a nőre, hanem szép óvatosan, a már vértől megszáradt zsebkendőket kéz bevéve felálltam és bementem a mosdóba. A tükörben egy dagadt orr nézett rá, és egy elnyúzott arc. Hideg vízzel megmostam az arcom, aztán leültem a vécékarimára és számoltam, mennyi idő van még, míg megérkezünk Budapestre. Nem jutottam semennyire se, amikor kopogtak az ajtón. Nem szóltan, láthatják, hogy foglalt, meg a vagon másik végében is van toalett. Tilda vagyok, azonnal nyissa ki! Nem válaszoltam. Tilda rázta az ajtót, akarom látni, nem lett-e rosszul? Nem vagyok rosszul, menjen a helyére. Ne udvariaskodjon, láttam, amit láttam, nyissa ki az ajtót, mert hívom a kalauzt, hogy sebesültként bennragadt.
Kinyitottam az ajtót, Tilda, mint egy kisgyereket, aki rossz fát tett a tűzre vezetett az üléshez. Most láttam, mennyire magas és ő sem egy szúnyog. Ragadozó, járt a fejemben. De milyen szeme lehet? Tényleg kétféle? Két ember lakozik benne? Kezdett érdekelni a dolog, de nem volt alkalmam, hogy szemébe nézzek. Leültem és egy szót se szóltam. Most Tilda is hallgatott, és suttogva szólt, aludj, drágám, kimerített ez a szerencsétlen incidens, és fejét a vállamra hajtotta. Erős parfüm csapta meg az orrom, felismertem, Poison, a Diortól, voltak emlékeim ezzel.
Nem mozdultam, próbáltam szunyókálni, mikor egy katonás hang jelezte, indulunk. Ezt így többes számban. A vonat a Keletiben állt, már senki se volt a kocsiban. Leemeltem a csomagom, Tilda szorosan mellettem ment, lent a peronon kézen fogott és kijelentette, ilyen állapotban nem engedhetlek egyedül haza. Dehogynem, máris beülök egy taxiba, és már pattantam is a legközelebbi kocsihoz, de mire becihelődtem a csomagommal és kissé kábultan beültem a hátsó ülésre, Tilda már a sofőr mellett ült és hátraszólt: az úr tudja a címet.
Kiabálni akartam, tűnjön innen, de Tilda megelőzött: Tudja a barátomnak súlyos balesete volt külföldön, fizikailag már jobban van, de az amnéziája még tart, kiesett minden fontos dolog az emlékezetéből, és erőltetnie kell a memóriáját, csak így jön helyre. Tilda háta mögött ültem és a nyakára tettem a forró, izzadt kezem. Össze se rezzent. Előre hajolt és folytatta: Napokig engem se ismert meg, pedig hány éve… és elmorzsolt egy könnyet a szemében. Láttam a visszapillantó tűkörben. Aztán elmosolyodott: na, erőltesd meg magad és mondd a címet, először csak az utcát, van időnk, fizetjük az állást is.
Ez csak egy rossz álom, hiába kiabálnám, hogy nem ismerem ezt a nőt, őt igazolnám. Bemondtam a címet. Tilda fizetett, de még hátraszólt nekem, talán elfelejtetted, hogy a pénztárcádat is elhagytad? Csak arra vártam, hogy kiszálljunk, végre a szabadban, levegőn és nem zárt terekben együtt Tildával. Beadott az ablakon egy bankjegyet a sofőrnek, várja meg míg bemegyünk a házba, néha cirkuszol a drágám, hogy nem is itt lakik. Bementünk a házba, a lakásajtónál szerettem volna gyorsan becsukni magam mögött az ajtót, de Tilda számított erre, macskaügyességgel már bent is volt a lakásban. Most már búcsúzzunk el, mondtam, köszönöm a segítséget, de le szeretnék feküdni, valóban sok vért vesztettem és mutattam az utat az ajtó felé. Tilda lepakolt és csendesen csak annyit mondott, csak nem gondolod, hogy itt hagylak ilyen állapotban? Milyen állapotban? Te mondtad most, hogy sok vért vesztettél, hát lehetek egy lelketlen dög?
Leültem az ágyra. Nőket nem szoktam verni, soha meg nem ütöttem egyet se, vagyis egyszer a húgomat kamasz koromban, amit mai napig bánok. Tilda otthonosan a bárszekrényből kiszedte a whiskys üveget és két teli pohárral jött felém. Látom, jég nincs, mondta. Koccintottunk és most néztem meg először szemtől szembe, én ülve az ágyon ő előttem állt. Egy tökéletes amazon, gesztenyebarna haja hullámosan omlott a vállára, a szeme egyik zöld, a másik mogyoróbarna, íriszében még kék vonalkák is csillogtak. Még egy kortyot se ittam, de nem bírtam felállni az ágyról, Felhajtottam a nagy pohár whiskyt, Tilda ugyanezt tette. Azonnal megtöltötte mindkét poharat. Ezt megisszuk és kérlek, menj haza. Tilda felnevetett és beletúrt a hajamba, kézügybe volt a fejem, mert ő még mindig állt. Ki akarsz rabolni? Megmondom, mi hol van, vigyél, amit akarsz, csak aztán menj, nem is tudom, hol van a telefonom, hogy felhívhassam a rendőrséget. Persze hogy nem tudod, míg aludtál, kivettem a zsebedből és eldobtam.
Abba a zsebembe nyúltam, ahol a telefont tartom, nem volt ott. Felugrottam az ágyról és kiütöttem a kezéből a poharat. Nyugodtan összeszedte a pohár maradványait, kivitte a konyhába, megtalálta a kukát, nedves szivaccsal tért vissza és a whisky maradványait feltörölte a földről. Kinyitotta az erkélyajtót, szellőztetni kell, micsoda bűnbarlang szag van itt. Ha ki akarsz rabolni, bizonyára az bűzlik, kiáltottam, Megfogtam mindkét csuklóját és az ajtó felé vezettem. Nem értünk oda, erősebb volt, biztos karatézik, gondoltam, mert egyből leszerelt. Leengedtem a karomat, rendben, csinálj, amit akarsz, de én lefekszem, aztán holnap kidoblak, ha annyi eszed nincs, hogy elhúzz. Fájni is kezdett a fejem, két nagy pohár whisky éhgyomorra, nem csoda.
Tilda bekapcsolta a zenegépet, magához rántott, táncoljunk. Velem forgott egyébként is a szoba, hagytam magam pár percig, valami nyálas szám ment, tangó, ő meg duruzsolt a fülembe, hogy már a konferencián kinézett magának, csak azt akarta megtudni, nem vagyok-e nős és megtudta egyik kollégámtól, hogy pillanatnyilag még barátnőm sincs, valami nagy csalódást, szerencsétlenséget nem hevertem ki. Soha férfi még nem tetszett úgy, mint én, minden előadásomat meghallgatta és nagyon szomorú volt, hogy mikor végre megismerkedtünk, egyből elhúztam. Igen, mondtam, már a neved se tetszett, benne volt a ma szó és hangsúlyoztad is. Az első szótagot. Tilda felnevetett, volt valami ördögi ebben a nevetésben, igen, tudtam, éreztem, hogy te is ilyen őrült vagy, mi tökéletesen összeillünk, duruzsolta, sose hagylak el, mindig vigyázok rád, ezeket mantraszerűen ismételgette. Rám nem kell vigyázni, 35 éves vagyok! Ha nem kéne, akkor nem lennék itt! J a, ez a huzat, sose bírtam, várj becsukom az erkélyajtót. Odaszaladt, én utána, még egy pillanatra kilépett az erkélyre, hogy körülnézzen, akkor én bentről becsuktam az ajtót, Kívülről nem volt kilincs rajta. Kopogtatott, próbálta a dupla üveget betörni, tűsarkúja jól fogott volna, de azt levetette az előszobában.
Leültem az ágyra és pillanatokon belül elaludtam, ruhástól úgy ébredtem, hogy lábaim lelógtak az ágy szélén. Lassan jöttek elő a képek, de valahogy nem voltam biztos benne, nem álmodok-e most is. Odavánszorogtam az erkélyajtóhoz, kinéztem, a kis erkély területe belátható, nem volt ott senki. Nem mertem kinyitni az ajtót. Emma jutott eszembe. Ott a ma a véget jelentette. Elhessegettem a gondolatot.
Ahogy végigmentem a szobán egy szúrást éreztem a talpamon. Egy apró szilánk lehetett.
Abafáy-Deák Csillag a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: “Szilánk”
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
