Döbrentei Kornél: Magyarok kenyere, Magyar Invalidus
Magyarok kenyere
Ideje, a magvető, áldás jutalékát,
mert annyi töretést bírt, Igével igát,
érdemli, magától az Istentől szedje be.
Péter-Pál, aratás, ínségűző kezdete:
teremhet bőség, gyomként éhínség nőhet,
fényes suhanás-ív boltozza a mezőket.
Bár elébb születik a magyarok kenyere.
Évezredes tapasztalatoktól vezérelt
tudás, ösztönünkben buja táptalajra lelt:
életért az Életet e napon nyesi le
lábon-kalász, éhségmenet-tagadó búzát,
az ezüstvillanással sikló kaszapenge,
mintha oltárnál hajlana, kévét köt rendre,
így szenteli meg az aratók koszorúját
verítékével a marokszedő asszonynép.
Vélt valóság s mindig átvérzik a legendán
– bálákat öklend álnok-piros aratógép –,
perc moccan s visszamutat, réved le Szent István:
kell élemedett idők friss csecsemő lehe,
mint szűz pelenkába mi rondítunk bele.
Emberi pórusokból kipréselt vért lát
a földeken, a tarló szuronyrohamra kész,
nyílt pipacs-sebek, nedvük kesermákonyt tetéz.
Éppen megtöri Koppány, Ajtony, Gyula, Konrád
hadi rohamát, ülvén az Istennek jobbján,
kegytárgyként az Ő vészt jelző karja lent maradt
kíméletlen zsigeri igazságot osztván,
egykor riadoztatott a honvédő harcra,
ma szűk körben teng lélek-álló búra alatt.
Jöjjék az imaszőnyeg, boruljatok arcra,
föladva az önvédelmet, ha ez kell néktek.
Bűn, nem vétek, halálos bűn bűnbeeséstek!
Koronáján dőlt feszület, végleg letörnék,
ami megőrzi még, a szakrális babona:
túlél dúlást keresztekbe rakott gabona;
intelmeit túrják agyaras, ártány törpék –,
ezek nem vetnek, de minket odavetnek,
haszonért fittyet hánynak nyugatnak, keletnek,
életmű-országát korrodált népközi ék
feszítené szét, robbantná föl alapjait,
rózsálló csücsörrel honárulásra vadít
sok fertőző, karanténba való vakarék:
elbújtatják báránybőrbe az ordas falkát,
jámborságuk hamis, és a szándékuk galád!
Vélik, majd széteszik az ezredéves nyájat,
évszázadok cseppkővé töppesztnek nyers nyálat:
falánkságuk maradandón-intő ékkövét,
fölajzott mohóságuk máig szítva izzik még,
s érvényben a kirekesztő feketelista,
ki fölkerül, billog sül rá, és esélytelen
mindörökké, ha úgy döntnek titkos helyen,
ezért sem globál-internacionalista
a nép, Világos, Trianon, Potzdam, ’56
sajog benne, földjén vethet, de nem arathat,
majd tán egyszer, ha hosszú táv adatott mégis?!
Kimerült a hit, az állókép így folytonos,
bár gyönge a bástya, bástyább rajta a rés is,
szilárd-zöld a remény, nem múlékony libafos.
Elvárnák, úgy éljünk, mint kik régen kihaltunk?
Lét-menet közben talpunk alól lopják földünk,
üzérek előre dobra vernék sírhantunk.
Mély gyökerű az Életfánk! Lesik, már kidőltünk?
S aki gyámfaként támasznak odaáll menten,
a megszagosult konzerv-elitet megveti,
hétpróbás összeesküvők a nemzet ellen
szétzúzzák, nem évülő vádjuk, hogy nemzeti.
Miszlikbe vágott honodban hazád nem leled.
Mártír leszel? Magadra hagynak sajátjaid,
meg nem védenek, a közbátorság ernyedett,
nímandok lógatnak áldemokrata csalit,
szorgalmazzák felbérelt szakbarbár felcserek,
horgon hosszan időzz, füledben fals hallalik,
gonosz szellemmel lelkiismeret elcseveg,
ne mentsük, kiket torz harmónia andalít.
Új időszámítás, ezért tart ádáz tusa,
nem vagyunk cselédek, senkiknek vazallusa.
Három a magyar igazság, s van a ráadás,
betervezhetetlen förgeteg a lázadás.
Vértanúság, vért adunk, ám vissza nem veszünk,
egyetlen maradék csöppért is összeveszünk.
Aratópálinka komisz gyönyörré érik,
s fölvilágol bennünk, elmúlásunk csak tévhit.
A kaszások markába a nyél beleégett,
kenyérhéjnál ott a szenvedéstől keményebb
a kéreg; ám lélekzésünket működtető
parancs is, vetésként izmosan nőjünk újra:
miként hadúrt, széttekintni serkent dombtető,
Napba öltözött Asszony lendületünk húzva
emel magához, de a Boldog Szűz szomorú,
a cséplés égre tarajló aranyködében,
nem látja, elválik-e búzától az ocsú.
Krisztusarc-formázó felhő úszik fölébem,
nem hagyja el az áldott erejű Napot,
s fényével egyesülve azért is átragyog
lázadva mundéros csillag-oszlatók ellen;
araszolnak gumibottal, kardlappal verten
tarlón meztéláb taposók, talpuk csupa genny,
a mindenség sziszegtető kínokkal üzen,
fényes elméket nyel kisgömböc-fekete lyuk,
mázsás gabonazsákokkal eltorlaszoljuk:
oldalukon nemzetiszín csíkból a lampasz,
világ világosságáért emelt barikád,
ezer elveszejtő leshelyről rontanak rád,
maradhatsz földeden, ha vívsz érte, s nem lankadsz.
Privatizálni Isten malmait nem lehet,
őrlenek lomha kedvük bölcsült ütemére,
Don Quijotéink megzúzták őrült jelenek,
komótos kőfordulás az igazság prése,
bár ősrobbanások ködpólyáiban a múlt,
s az emlékezetünkből már jövőnk is kimúlt?
Ám bizakvással a misztérium megmaradt,
országoljon tovább a nemzetmentő csapat,
hogy hús-vér valóságként hathasson az Ige,
hit kell, búza s jézusi verőér: venyige,
s öntudat, e nép konok, magának vet, arat,
nem tarthatta vissza vasfüggöny, börtönfalak,
vértanú papok nem hagyták veszni a lelket;
böjti kenyérmorzsa, a konyháról szőlőszem,
közben az ávósok menetrend szerint vertek.
Isten tagadó volt, nem éber az őrszem.
Cellákban világra jött a legszentebb ostya,
mert föl sem érte, smasszer-csizma nem taposta,
és a delejző őstitok felmutattatott,
levedlették csíkos fegyencbőrük a rabok.
Ne csak imádkozzatok, tegyetek is érte,
ne csőcselék nyomuljon álmaink helyébe,
trotyog belőle, szüreti mód, bűzös salak,
nincs lelke, kivel átlényegítné a sarat,
tárgyiasságuk meddő, sarjasztni hont, hant kevés,
híg szájdiarét nem követhet csodatevés.
Néha ránk káprázik a csoda, a testvéri
ösztön eluralg, az elcsatolt nemzetrészek
magyari pór népe gabonáját úgy méri,
hogy a szíve kiteljesedhessen Egésznek,
ideküldik közös malomba, összehordják,
mint szétszabott tájrögökből királyok dombját,
a búzát, ím az összmagyarság kenyere,
ki ellene árulóként uszul, le vele,
szűnjön a kétely, múljék a kétség, hogy kié,
eredetünkkel fondorkodókat kicsukjuk,
Kárpát-kemencés Magnus Panis Hungariae,
el hadd ügessen lisztfehér lován Szvatopluk.
Vámpír történelem. Vérszívásnak nincsen vége.
Lengyel szövetség közlekedő véredénye
’56-ban nem volt egyéb, mint a demizson,
abban küldték a segélyvért, ki ne száradjon,
a magyar tűz és a Piłsudski népe máris
a halált fél vállról kezelve szolidáris
(mint egykor lovasrohamot vezénylettek
német tankok ellen és mind egy szálig elestek).
Hektószám szállítja aortákból anyagát
ingyért, ára nincs, adomány minden litere,
a szabadság az életet minősíti át
drágábbra, ez egyetemességünk hitele.
Lengyel–magyar szövetségben reál-misztika,
óvd céda Európát, Eucharisztia.
Isten zúzalékai vagyunk, nemcsak búzát,
árpát, rozst, dörgő töretéssel mást is hozott,
ki sejti, mennyi szenvedés várakozik rád,
mennyi igazságnak vélt áligazat okozott.
Hitvány-magunkból embert vajon ki dagasszon?
Aki e kannibál világból tágan kilát,
porcikáink áldón átható Boldogasszony.
Keresztet karcolva szegjük meg a kenyeret,
ne mint esküt, adott szót, vétkeztünk eleget!
Ki az, aki minket elveszésig leigáz,
ha megőrizzük s mindig miénk a kovász?
Pomáz, 2018. október
Magyar Invalidus
Ambrus Sándor: 1848-as Huszár szobrának avatására
Miket művelsz, Föntvaló idomár?
Holott időnk is ketrecedben jár,
kelepce-mélységben tigrissel hál
együvé zártan orrfacsaró szél:
túlnan liliomoktól elalél,
cirkusz-játszma minden országhatár.
Hová, hová ily menetben, huszár,
Te, Anonymus-maszkos Gesztahős,
névtelenséggel jelölt ismerős,
cella-dohhal vonulsz mióta már,
egymagad alakzataként vagy rang,
csizmád ütemre döng: magyar szívhang,
görög versláb repíthetne téged,
talán könnyebb volna ügetésed,
e honban mindig vágtatsz vagy bicegsz,
ide elme kell, s vaskemény bicepsz.
Kiállásod délceg, csákód hetyke,
Isten derűvel csapta fejedbe.
Kivédhetetlen rajtad a mente,
napfonatként, akár ha rád vetne
páncélt, önmagadtól is megmentne,
álmodj, tente, tente baba, tentézz,
mert szemed túlvilágra rettenve
Valakivel csak farkasszemet néz.
Lám a köpeny, mely mindent eltakart,
titka bugyrában a fölcsatolt kard,
zsinór-bordák közt a jelen tág
távlat, kifakult dögcédulák
nyakbani sora semmit se áhít,
csak megjelöli árvák árváit,
s utódait, se rangjel, se rendjel;
kinek elrendelés az anyaga,
és benső parancs, hogy vívnia kell,
az a póztalan öröklét maga.
Lehetne gyalog-baka vagy huszár,
közteret nem neveznek el róla,
„sej, a lovát kilőtték alóla…”,
de nem renyhült kezében a kantár,
lovát fagy balzsamozta a Donnál.
Katona, hát honnan vándoroltál?
Ausburg, Muhi, Mohács, Majtény, Arad,
tested térkép, a vonal mind varrat,
s új kivérzés, minden seb felfakad,
vasfüggöny, GULÁG, Recsk, orosz hadak,
’56, kötél, majd vidám barakk,
és máig tartó sortüzek, bajtárs,
jobb karodat tépte le a kartács,
hiány torkollik a kemény vállig,
bal kéz kardmarkolatra csírázik,
cselekedhetted volna, hogy elfuss,
nem tetted, ősmagyar invalidus,
vártán állsz, ölik hited, s nem csonkább,
így is épebb vagy, mint Magyarország,
egészebb, mint a „…sok sehonnai…”,
válladból nőnek Turul szárnyai.
Voltál, vagy és leszel, s ez már jellem:
kibírni mindig valakik ellen.
Szabályosan úgy veszel keresztet,
csakazértis-reményt nem ereszted,
Jobbod Szent, tested Jézus otthona,
légy áldott, honvéd, magyar katona.
Pomáz, 2012. augusztus
Illusztráció: Arató idő (fh. Van Gogh, Mason)
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: KÁRPÁTOK ALATT* →
Móricz Zsigmond: A MAGYAR ASSZONY →
Illyés Gyula: Koszorú →
