Kiss Anna: Nyitva a felleg-ajtó
(„Én vagyok az, aki nem jó,
felleg-ajtó nyitogató,
nyitogatom a felleget,
sírok alatta eleget.”)
Hol ringott Európa bölcsője?
Itt élünk Európa közepén,
s aki vizsgán megfelelt, tudja a
választ. Hellász és Róma végül is
tananyag. Más dolog, mit
tanult a korabeli
magyarokról. Jó esetben
utánaolvas, és az egymással
szóba sem álló nézetektől
zavarodik össze, az
elfogulatlannak tanult
tudományról sem tudja, mit
gondoljon. Pedig természetes,
együttműködő közösségek nélkül
amúgy sem könnyű a
magát nem találó dolga.
Ha családja, iskolája sem
vele van elfoglalva, hazája
is lemond róla, jövőt sem
lát maga előtt. Ösztöneitől
vezetve azért még kiáll értük
– még ha a maga, máshogy
lelte módján is –,
„magyarkodik”. (Mintha
senki más nem
„-kodna”, „-kedne”!)
Kétféleképpen is
bajban volnánk?
Magyarnak lenni
természetes kellene legyen.
Ha mégsem az, ideje
magunkba néznünk!
Ez alól uniós tagságunk
sem ment fel. Talán
lehetne ott kezdeni, hogy
valaha itt éltek
s később jöttek utódai
is vagyunk. S nagyobb,
más részünk pusztai
népként sem tengődött
sötétben, elveszve az
Isten háta mögött.
Sok nagy kultúra volt a
látókörében, megkockáztatom:
az ő nagy nomád birodalmai
is azok voltak. S ide a
nyugat kultúrájába illő
értékekkel érkezett, csak
egyet említve, az egyistenhitet.
Hogy mégis mért járt
annyi áldozattal nálunk az
új vallás felvétele, az
nem vallási okokra
vezethető vissza. Ahogy
sok minden később sem.
E feltevés mentén múltat
és jövőt illetően:
Lovas nomád hagyományunk:
1. A sereg:
Bizáncot a nomádok
nyugtalanítják. A Bölcs Leó-
féle Taktika időszerű
írás a „türkök” (1)
hadviseléséről bizánci
főemberek számára:
a. Óvakodjanak a látszatra
megfutamított „türkök”
gyors visszafordulásától,
mikor az üldözők zárt
egysége már felbomlott.
b. Rájuk kell
kényszeríteni a
kézitusát, mert nem az,
hanem a nyilazás az
erősségük. Jó kémeket
küldeni, mert
megtéveszt tartalék
lovaik sokasága. (Tudjuk
máshonnan, hogy a
lovas nomád lóra ültetett
szalmabábokkal is
keltette a nagyobb
sokaság látszatát.)
c. Vereség után is
készek új ütközetbe
bocsátkozni.
d. Hatékonyabb az
egyetlen tömb helyett a
„türk” sereg
szárnyakra tagolt
felosztása.
Felszerelésükre
külön kitér, bár a
kengyelről csak áttételesen
esik szó. Pedig a
nyugat nem ismerte a
kengyelt, míg nomád
lovast nem látott
kengyelben, s a kengyel
megléte a maga
idejében a tű, a kerék
hasznával ér fel.
Hadművészetük eme
tényei csak látszatra
apróságok, ha Bizánc
szerint is dönthetnek
győzelem vagy
vereség dolgában. Az már
nem a fenti taktikai műből
tudható, de tény, hogy
a sztyeppei hadfelosztás tízes
rendszerű, annyi vagy ötös a
kunoké is. Akik
letelepítve királyaink
seregében tüntették ki
magukat. (A kunnal a
jászt együtt értve.) Amúgy a
tízes számrendszer, a
helyiérték és a számtani
műveletek mind ázsiai
(indiai) lelemény, Közép-
Ázsiából, az ősi Horezmen
át került a latinokhoz. Nagy
szerencsére egyébként, mert
Al-Horezmi matematikus,
történész könyvéből az az
egyetlen példány maradt meg.
Sajnos Al-Horezmi
nevére már csak a
latin elírású algoritmus
szó emlékeztet.
Hadfelosztásunkkal
tehát itteni
hazánkban is elboldogultunk,
eredete sem talány, Eurázsia
lovas nomádjai érintkeztek
Horezmmel is a maguk
alakuló, eltűnő birodalmaiban.
Igaz, hogy az
ujjain számoló is öttel,
tízzel fejezi ki a
sokat legkönnyebben.
2. A tárgyi, szellemi kultúra:
A fölösleg – a lovas
nomád halála. Útra
nem vihette magával sem
darabokban, sem egyben a
húst, mi főétele volt,
húspor (2) formájában
viszont igen, szárítva a
túrót. Mindennek el
kellett férnie a nyereghez
csatolva, bármikor hozzá
kellett jusson, italához is a
száraz sztyeppén. A lovas a
vele mozgó „konyhájával”:
ételével, italával, tűzgyújtó
készségével, füles
fémcsészéjével együtt vált
fogalommá a sztyeppei
hadviselésben. A dísz sem
csak úgy, örömére volt az
öltözetén, lován, fegyverén,
életmódját szolgáló néhány
eszközén. A dísz még
kultikus szerepű és beszédes.
Nyelvével, hajviseletével
együtt mindent elmond
róla. Legteljesebben
a nádat bújó, gyepet járó
pásztorok vitték tovább
életmódjukat. Húsport is
vittek egy ideig még
magukkal a távol harcoló
hadak. Még Nagy Lajos
királyunk itáliai
hadjáratakor is főzték az
üstben gyors ételnek. Ez
itáliai jegyzőjétől
maradt fenn. Sok más a
Toldi három könyvében.
Kerek nemezháza a
mindenséget mintázta,
világképét, az élet
szentségére utalón. Ajtóval
szembeni oltárféléje
él túl a parasztházak
tükrös falán szentképekkel,
családi képekkel. Szellemi
hagyományát a maga
teljességében sajnos
nem ismerhetjük, megmaradt
része (ének, tánc, mese,
gyermekjátékok, népi
orvoslás, szokások…) élő
hagyományként szolgálja a
vele élni tudót. Lenyűgöző,
még így, töredékként is.
3. Szakrális, kettős királyság, haza:
Szövetségben élni vagy
eltűnni. Ez hozza
létre a nagy nomád
birodalmakat is. A
szövetség, még a rossz is,
erre-arra megtanít, szervezni,
hatalmat megosztani,
előre látni, képessé lenni
államalapításra. S lett is
önálló államunk, lettek
szakrális királyaink. (Lettek
„korona és kard”-történetek a
középkor tragikus, olykor
véres új színterén. Ebben is
illünk Európához.)
A sztyeppei nomád téli,
nyári szállást váltogat.
(A tanyás gazdaság máig
utal rá.) Szerencsésebb
időkben száz, több száz évig is
egy helyen maradhat,
földet is művel. Az nekünk
– innen – őshaza. Ahol
egynyelvűvé, egyszokásúvá
lettek a csatlakozott,
magukkal sodort népekkel,
néprészekkel. Hiteles
források „országuk”-nak
említik. (Lásd: a Kőbe vésett
eposzok rovás-szövegei,
úgy is mint a mi
rovásainkkal rokon írás. A
szöveg szabadabb, pusztai
formája néha egy az egyben az
Ómagyar Mária-siralomé.
Fordítója vette észre. Az írott
kőoszlopok pedig máig
ott állnak Mongóliában.)
Az is tudott, hogy mi
latin betűkre másféle
írásról váltottunk.
4. A család:
A végeláthatatlan,
füves tér nagy szabadság és
nagy veszély, férfi és
női fegyveresek az élet
védelmében is egyenrangú
társak. Nagyobb családdal
többre jutnak, de mind
élvezi, amit a puszta nyújt neki.
És helyzetének van
magaslata, emberi
értékeit számontartja szűkebb-
tágabb közössége, vannak
közös alkalmak, ünnepek,
ahol kitűnhet. Élni ma sem
veszélytelen, megélni viszont
nehezebb, akik ellehetetlenülnek,
ritkán jutnak ki a nekik
rendelt pokolból. Ahhoz túl
behatárolt, csalóka és
irgalmatlan a világ.
Emberi értékeit – amilyen a
becsületesség, józan
belátás, őszinteség,
tehetség, tudás, szorgalom,
lelkierő, tartás – sem írják a
tőzsdén. Ahogy a jobb
helyzetűekét sem, akik a
szétzilált gazdaság minden
következményét kénytelenek
viselni, a feldőlt s úgy hagyott
értékrendű, országos
betyárvilágban.
5. Gyökszavakból építkező,
időtlen magyar nyelvünk:
Mai környezetében
idegen bár, megőrződött.
Kulcs lehetne a
nyelvalkotó ember
megértéséhez.
6, 7, 8… Ki-ki hozzáadhat.
Fellegajtó-nyitogatás:
Mert mi egy magunkféle
nép küzdelme
önazonosságáért, cselekvő
szabadságáért, fennmaradásáért?
Mi az igazságkereső
élete, ebben gyökerező
művészete? Értelem, szív,
lélek rianása, ha azzal
kell valamit kezdenünk, mi
történt valójában, mikor az
első „pogány” éneken, áldozó
mozdulaton rajtaütöttek, az
első jutalom-dénár
kipengett veszni begyűjtött
„pogány” írásért. Hisz „a
múlt nem mögöttünk,
hanem alattunk van”,
s úgyszólván a földet
húzták ki alólunk.
Velünk, maiakkal egyetlen
életidő alatt most
másodszor eshet meg ez, és
nem csak képletesen!
Ha hagyjuk, ezúttal
megtudjuk, mi van a
nélkülözésen is túl,
milyen az, ha tulajdon
hazánkkal – földjeinkkel,
vizeinkkel, légterünkkel –
sem rendelkezünk.
Az új vallás megingatta
önazonosságunkat, de
voltak hozzánk hű
főemberek, egyháziak, akik
kiharcolták, s voltak szakrális
keresztény királyaink, akik
elfogadták az Aranybullát, a
közös szellemiséget
jelképező Szent Korona
tanát is. Hogy senkinek,
nekik sincs joguk hibás
döntésekkel ezt a népet
létében veszélyeztetni. Mert
az minden érdek fölött
való. Most hát az a
kérdés, hogy mi, együtt,
mint ország, ezt
feledjük-é? S van-e még
közös szellemiségünk?
Mert önfeladásra nem
kényszeríthet senki minket,
ha mi azt nem akarjuk.
(2008. szeptember 18.)
(1): Ahogyan akkoriban a magyarokat nevezték. Korábban hunnak, szkítának is.
(2): Hasonlóan az indián pemikam-hoz
Illusztráció: Fellegajtó-nyitogató
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: KÁRPÁTOK ALATT* →
Móricz Zsigmond: A MAGYAR ASSZONY →
Illyés Gyula: Koszorú →
