Demkó Attila: Biztonság és magyar megmaradás
Ha a nemzetpolitikáról, a magyar megmaradásról beszélünk a Kárpát-medencében, az, hogy ennek lehet biztonságpolitikai vetülete is, ritkán merül fel.
Való igaz, normális körülmények között a családok helyzete, a gyermekvállalási kedv, a gazdaság állapota, az iskolarendszer és a kultúra ereje a magyar jövő záloga a mai határokon belül és túl is. Önmagában az, ha a mai Magyarország gazdaságilag, demográfiailag, kulturálisan erős, pozitívan hat az összmagyarság megmaradására is. A kérdés az, hogy a jelenlegi világhelyzetben lehet-e azzal számolni, hogy Európában a mostani, viszonylag stabil helyzet fennmarad? Lehet-e békésen építkezni úgy, ahogy akár csak hét-nyolc éve gondoltuk? Bizonyosság természetesen nincs, de egyre több jel utal arra, hogy a biztonsági helyzet romlani fog, nemcsak globálisan, hanem lokálisan is. A mai világban a kettő egyébként is egyre inkább elválaszthatatlan, minden összefügg mindennel. A maximálisan belátható, néhány évtizedes időszakra nézve a negatív tendencia számos nemzetközi értékelés szerint egyre növekvő valószínűségű. Nem lehet kizárni akár a jelenlegi globális rendszer megroppanását sem. Kína emelkedésének következményei, az abból fakadó amerikai–kínai konfliktus, az afrikai demográfiai robbanás, a migrációs válság, a megromlott orosz–nyugati viszony, India és Pakisztán élesedő vitája – ezek a kérdések nemzetpolitikai szempontból is relevánsak. A biztonsági helyzet romlásának könnyen lehet hatása a magyar megmaradásra mai határainkon belül, és különösen azokon túl.
Az világos, hogy jelen pillanatban, 2019 őszén, súlyos és közvetlen veszély, fenyegetés nincsen. Az ukrán–orosz konfliktus befagyott, bár a kisebb harcok folyamatosak, nagyobb hadműveletek évek óta nincsenek. A délszláv térségben a hamu alatt izzik a parázs Boszniában, Észak-Macedóniában és Koszovó, valamint Szerbia között is. Harcok viszont szintén hosszú ideje nincsenek, és ami fenyegetés elképzelhető, nem Magyarország vagy a délvidéki magyarság ellen irányul. De ez a nyugalom csalóka. A körülmények rendkívül gyorsan változhatnak, a migrációs válság bármikor kiújulhat, meglévő háborús konfliktus eszkalálódhat, vagy akár új is kitörhet. A magyar biztonságot, az egész nemzet biztonságát határok nélkül, nem egy adott pillanatra, hanem a potenciális fenyegetésekre kell építeni.
Azt, hogy a történelem nem ért véget, és hogy mennyire gyorsak tudnak lenni a változások, Magyarország 2015-ben a migrációs válság frontvonalaként közvetlenül is megtapasztalhatta. Összeomolhat-e a normalitás akár napok alatt? A Keleti pályaudvarnál láthattuk, hogy igen, a saját városunkra nem lehetett ráismerni. Ahogy lement a lépcsőn az ember az aluljáróba, egy új világot látott: a szír és afgán háborút, a bangladesi népirtást és a nyomor elől menekülő migránsokat. Nemcsak emberek jöttek, hanem elhagyott hazájuk minden problémája is: ezt most Nyugat-Európa nap mint nap megtapasztalhatja. Magyarország akkor meg tudta védeni magát, de ez csak az első figyelmeztetés, milyen lehet a jövő. Fontos feladat a társadalom számára világossá tenni, hogy Magyarország biztonsága mennyire törékeny tud lenni. Fontos, de nem könnyű, mert nincs valódi veszélyérzet, vagy az csak a migrációhoz kötődik. Pedig az 1989 óta eltelt harminc évben hét szomszédunk közül ötben volt véres konfliktus, és ezek mindegyike érintette a magyarságot. 1989-ben magyarok haltak meg sortüzekben Erdélyben, az 1991–1995 közötti délszláv háborúknak százas nagyságrendű magyar áldozata volt, és eddig egytucatnyi kárpátaljai magyar esett el Kelet-Ukrajnában. Azoknak a száma, akiknek menekülnie kellett otthonaikból, több tízezer. Délvidék és Dél-Baranya demográfiája örökre megváltozott: a magyarság számára hátrányosan. A háború előtt 25 000 fős horvátországi magyarság száma ma már valószínűleg jóval 14 000 alatt van, gyakorlatilag 1990 óta megfeleződött a közösség. Ennek legfőbb oka a háború, mert Horvátországban nincs állami asszimilációs nyomás, sőt a magyarság helyzete az egyik legjobb a szomszédos államok közül. Hasonló folyamat zajlik ma sajnos Kárpátalján, nem kis részben a kelet-ukrajnai háború gazdasági hatásai és a magyar férfiak katonai szolgálatra való behívása miatt. Itt viszont nagyon is erős állami asszimilációs nyomással számolhatunk az elkövetkező időszakban.
A magyar társadalom hosszú közönye és a veszélytudat szinte teljes hiánya annál is „meglepőbb”, mivel még a mai Magyarországot is érte támadás, és nemcsak a barcsi bombázás. A szerb légierő által elkövetett légtérsértések százain túl csapódtak be lövedékek magyar területen, és idegen katonák is léptek magyar területre – fegyverrel. Csak míg a barcsi incidens ismert, ez utóbbiak kevésbé. A szerencsén múlt, hogy mai határaink között nem halt meg senki. A háborúk során Horvátországban 25 000 főre, Szerbiában 10 000-re, Ukrajnában pedig 13 000 főre tehető a halálos áldozatok száma, és ez utóbbi inkább konzervatív becslés. A romániai események halálos áldozatainak száma is bőven ezer feletti. 1989 óta megszakításokkal ugyan, de a szlovén határtól a szlovákig egy hatalmas déli/keleti ívben háborúk és konfliktusok vették körbe az országot.
A maradék ország magyar társadalma csak az 1989-es erdélyi események idején „figyelt” igazán, de még akkor sem érezte, hogy lehet akár közvetlen Magyarország elleni fenyegetés is a román forradalom vége. A diktátor propagandája a „magyar veszélyre” hivatkozva próbálta a román társadalmat mozgósítani. 1989 decemberében sikertelen volt a kísérlet. De Ceaușescu szelleme nem tűnt el nyomtalanul. A román társadalomba nevelt atavisztikus magyarellenesség megmaradt, és 1990 márciusában a Securitate ezt használta fel túlélése biztosítására. Az emberéletet is követelő, Bukarestből szervezett marosvásárhelyi pogrom végül nem vezetett egész Erdélyt érintő véres tragédiához – amit Magyarország aligha nézhetett volna tétlenül –, de hozzájárult az újabb magyar kivándorlási hullámhoz. A román provokáció elérte a célját: a Securitate újjászületett, a marosvásárhelyi magyarság meggyengült, és hamarosan el is vesztette többségét a városban.
A délszláv háborúk idején viszont a társadalom távolságtartással, szinte közömbösen figyelte a tragikus eseményeket, pedig teljes magyar falvak estek áldozatául a szerb etnikai tisztogatásnak. Ennek egyik oka a Kádár-rendszer által a társadalomra kényszerített történelmi amnézia volt, a második a jórészt baloldali sajtó hozzáállása, a harmadik pedig a kilencvenes évek elején elinduló hideg polgárháború, ami a nemzeti oldal energiáit is elvonta. Magyarország, miközben határai mentén három ország is szétesett, befelé figyelt. Sokan elhitték, hogy hazánk immunis a történelemre, hogy nem érheti (további) baj, a nagy cél, az euroatlanti integráció elérésével pedig örök biztonság lesz a jutalma. Nagyon kevesen gondolták, akár a jobb-, akár a baloldalon, hogy a haderő a nemzet sorsa szempontjából fontos tényező lehet a jövőben, és ennek megfelelően bántak a Magyar Honvédséggel. A jobboldali kormányok kicsit jobban figyeltek, kisebb a felelősségük a képességek leépítésében, és a komolyabb fejlesztések hozzájuk kapcsolódnak. A baloldaliak rosszabbul álltak hozzá a kérdéshez, sőt a 2002–2010 közötti szocialista-liberális kormányzat egészen katasztrofálisan. 2010-re a Magyar Honvédség lett közvetlen térségünk egyik leggyengébb hadserege. Az MH ekkor a hét szomszédos ország hadseregei közül csak a szlovént előzte meg minden tekintetben. A hét említett állam közül csak Ukrajna és Románia nagyobb lakosságban és területben hazánknál (gazdaságilag viszont egyik sem sokkal erősebb), Szlovénia lakossága a magyarnak pedig csupán ötöde. Az ország hadereje méretéhez és gazdasági teljesítőképességéhez képest rendkívül gyenge lett, és mindezt egyébként úgy sikerült elérni, hogy 2002-ben a Magyar Honvédség ereje még megközelítette a románét, és csak az ukrán haderő volt jelentősen erősebb a magyarnál közvetlen szomszédságunkban. Azt, hogy ez csak a végtelen doktrinerség vagy tudatos politika eredménye, még érdemes lenne vizsgálni.
1989–2019 között Magyarországnak szerencséje volt. NATO-csatlakozásunkig sikerült elkerülnie a délszláv háborúkba való belekeveredést, utána pedig a szövetség kínálta védőernyő valóban növelte a magyar biztonságot. Növelte, de nem garantálta, nem garantálhatja, mert a történelem úgy, ahogy felemel szövetségeket, fel is bomlaszthatja azokat. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy 2004-től, majd 2009-től szövetségesünk lett négy szomszédos ország. Ezek között van két olyan ország, melyekkel van konfliktuspotenciál, bár természetesen ezt kormányzati szinten nem lehet kimondani. Azt sem, hogy a NATO másik NATO-taggal szemben nem véd. De ettől még ezzel tisztában kell lennünk. Fontos nemzetpolitikai cél kell hogy legyen a megalapozatlan biztonságtudat, az elkényelmesedettség megváltoztatása a magyar társadalomban, különösen a történelmi tanúságok fényében. Erre Trianon századik évfordulója alkalmat adhat.
Alig több mint egy évszázada a magyarság egy biztonságosnak és erősnek tűnő keretben élt, történelmi határai között. Az Osztrák–Magyar Monarchia a világ egyik legnagyobb hatalma volt. A magyar társadalom és politikai elit jelentős része ugyanúgy befelé nézett, mint az elmúlt évtizedekben. A haderő kérdését nem vették elég komolyan sem Budapesten, sem Bécsben. Ennek az eredménye lett, hogy a Monarchia messze lehetőségei alatt költött hadseregére, és 1914-ben egy viszonylag kis méretű és alulfegyverzett erővel lépett be a világháborúba. Ha Ausztria-Magyarország nem 49 gyalogsági és 8 lovashadosztállyal, és nem olyan rossz minőségű fegyverzettel kezdi a háborút, mint amilyennel, könnyen lehet, hogy másként alakul a történelem. Az biztos, hogy a Monarchia népessége és gazdasága egy jóval nagyobb haderőt is el tudott volna tartani, de nem ez volt a prioritás. Az is biztos, hogy az első világháború kevésen múlott, a központi hatalmak vereségének egyik fő oka a Császári és Királyi Hadsereg gyengesége volt. A morált nemcsak külső machinációk, nemzetiségi mozgalmak ásták alá, hanem az is, hogy a bakák látták, hogy az egyébként fejletlenebb Oroszország és Szerbia hadseregeinek felszereltsége, különösen a tüzérsége jobb. Azért is fontos erre kitérni, mert ma Trianon kapcsán jórészt az 1918–1920-as eseményekről beszélünk: mi történt, mi történhetett volna másképpen? Nincs gond ezzel az elsősorban jobboldali berkekben vívott vitával, nagyon is hasznos az. De a realitásérzéket nem szabad elveszíteni: Trianon alapvető oka a háborús vereség, ami 1918 őszétől történt, az csak rontott egy eleve nagyon súlyos helyzeten. Miután az Osztrák–Magyar Monarchia elveszítette a háborút, Magyarország mindenképpen komoly területi veszteségekkel nézett volna szembe, ezt egy Tisza István vagy egy Teleki Pál pontosan tudta.
Ma 1914 tanúságait ugyanúgy fel kell, kellene dolgozni, mint 1918-ét, ha a következő, várhatóan nem könnyű évtizedeknek a Kárpát-medencei magyarság nem a vesztese, hanem a nyertese kíván lenni. Természetesen azt nem lehet állítani, hogy nagy valószínűségű a jelenlegi biztonsági struktúra felbomlása. Egyelőre a NATO és az Európai Unió fennmaradása, és a nehéz időszakon való átevickélés a valószínűbb. De globális szinten sok minden hasonlít az 1914 előtti viszonyokhoz. Van egy feltörekvő nagyhatalom, Kína, és van egy pozícióit védő nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok. Ezen kívül számos konfliktus jelent kihívást a stabilitásra, az Arab-öböltől Észak-Koreáig, Szíriától Venezueláig. A magyar horizont globális kell hogy legyen, még akkor is, ha a magyar képességek önmagukban természetesen csak a lokális biztonsági környezet alakítására alkalmasak.
A globális kihívásokkal szemben csak nagyobb keretekben tudunk fellépni. A NATO-tagság és az uniós tagság ad némi lehetőséget, hogy a magyar szempontok is megjelenjenek például a migráció kezelésében. Ezen a területen fontos a szomszédos nemzetekkel az összefogás, de az nem mehet a magyar nemzetpolitikai érdekek rovására. Figyelni kell közvetlen térségünkre. Lokális fenyegetések is vannak, és rendkívül gyorsan eszkalálódhatnak. A politikai korrektség által állított tabu ide vagy oda, látni kell, hogy van több olyan szomszédos ország, amely a magyar politika tetteitől és szándékaitól függetlenül potenciális ellenfelet, sőt akár ellenséget lát Magyarországban és a területükön élő magyar közösségben. Természetesen sok a különbség ezen országok között. Van olyan, ahol a biztonságpolitikai gondolkodást a magyarellenesség rendkívül mélyen átjárja, van, ahol az felszínesebb, és van, ahol most van kialakulóban.
Kormányzati szinten megszületett a felismerés, hogy a haderőre költeni kell, méghozzá jelentős összeget, több ezermilliárd forintot. Ennek a fő oka nem az, hogy a NATO-ban mit vállalt 2014-ben Magyarország, hanem annak felismerése, hogy bizonytalan idők következnek. Elkezdődött tehát végre a paradigmaváltás a gondolkodásban, de annak belátása, hogy a magyar biztonság alapja az önerő, társadalmi szintű kell hogy legyen. Az Észak-atlanti Szövetséget, ezt a biztonságunk szempontjából fontos kapcsolatrendszert ez nem értékeli le, csak reális helyére rakja. A legfontosabb oszlopa a nemzet védelmének mindig a saját képesség. Valójában szinte minden NATO-tagállam így gondolkodik, a korábbi magyar filozófia inkább kivétel volt, nem a szabály a szövetségben. A magyar haderő nehézképességeinek 2002–2010 közötti leépítéséhez hasonlót csak egészen más geopolitikai helyzetben lévő nyugat-európai országok tettek.
Azt, hogy immár az önerő a lényeg, a 2016-ban elindított Zrínyi 2026 haderőfejlesztési program fő irányai is mutatják. Egy esősorban a magyar nemzet „hagyományos típusú” védelmére, és nem pusztán a missziós feladatokra alkalmas haderő épül ki. És ez alapvető nemzetpolitikai kérdés. Még ha nem is romlik drámaian az európai biztonsági helyzet, akkor is ad egy erős Magyar Honvédség bizonyos védelmet az összmagyarságnak, a határokon kívül is. Egy katonailag gyenge országot nem vesznek komolyan más területeken sem. Emellett a harcos nemzet szinte teljesen elfeledett tradíciójának felelevenítése a büszkeség forrása lehet. A gyenge, kicsi ország, gyenge, kicsi hadsereg belénk nevelt tudata káros, különösen a mai határokon túl élőknek.
Természetesen, ahogy az első bekezdésekben is hangsúlyoztam, normális időkben a gazdaság, a demográfia és a kultúra a három legfontosabb terület a nemzetpolitikában. Ha viszont hirtelen és drámaian romlana a biztonsági helyzet, és ennek esélye növekszik, a haderő lenne a legfontosabb eszköz teljes nemzeti közösségünk védelmére. Minden magyar felelős minden magyarért, határoktól függetlenül, és ennek, kimondva-kimondatlanul, van vetülete a biztonságpolitikában is. Nem kell ezt feltétlenül hangosan deklarálni, de fontos, hogy ez mindenki számára világos legyen.
Illusztráció: Védelem
Ezek is érdekelhetik!
Isztray Botond: A lélek sivataga (Levélféle Balaskó Jenőhöz) →
Ágoston Balázs: Önmagunk centrumában →
Borbély Zsolt Attila: Nemzet és politika →
