Báthori Csaba: Télvég tavasszal
TÉLVÉG TAVASSZAL
Inog az ember
libeg a lába
dől mint a tenger
üres csapása
gömbölyű napja
dülöng előtte
ő sem akarja
lásson előre
szeretne érni
valamit itt lenn
de nincs mit élni
ilyen időkben
otthonnak legjobb
a végtelen víz
bölcset bolondot
bármerre elvisz
mindent elferdít
a földi ellen
mindent lepusztít
csak a reményt nem
hát szedd a lábad
aki fut feledhet
világtalannak
tűnni a legszebb
MÉRLEG
Utam, belátom, nincsen mindig útban,
amit tanulok, azt már megtanultam –
hogy lelassulok, úgy emlékezem,
mind szívtelenebb öreg a szivem.
Ha nem ébrednék fel, telitalálat.
Rövid az öröm, hosszabbítja bánat.
Csoda a hajnal, mert ketten vagyunk,
érteni takarítjuk meg szavunk.
Nem gondolhatok már a kaptatókra,
minden szándékom rengő homokóra.
Reggel-este túladok magamon,
jó, ha mozgó halállal változom.
Időm meglép s a végtelenre hajlik,
örökre bezár, ami néha megnyit,
minden elolvad, olyan mint a jég,
minden ami volt, ingatag vidék.
Nincs többé, bár ebből a jégből élek,
pár embertől származik rám a lélek,
egyetlen dal van, én vagyok a dal,
de űrbe takarózik aki hall.
Így hát… baj nélkül nincsen mit csinálni.
Élők közt boldog nem lehet akárki.
Rejts el örökre, aki megnyitottál.
Majd aki nincsen, láthatatlanul vár.
ÁT A VÁROSON
Steyr
Hétfő volt. És mégis kihalt koporsó
a város. Fél járkálótárs alig
koppant elő a hámló falú, hosszú
sikátorokban. Tengő valakik
se jöttek, talán féltették a lábuk
a rücskös macskakövektől, a száz zug
nyirkától… A lomha zöld ág folyamnak
tükre se volt az, mi mindig vigaszt ad.
Jó, nem lehet vallomás minden ember,
még néma, őgyelgő térfogatában
sem. Még a nyílt terekbe szállva sem kell
egymáshoz nyomódni, mint a lezártan
izzadó hordós füge. Szebb a sorsa
a vad, laikus lovaknak, akik ha
néha a karámból kiszabadulnak,
egyedül érzik magukat szabadnak.
Nő állt egy kapuban. Oly meztelen volt
az arca, mint kiszőkült téli kérge
a platánnak, vagy amikor a halk hold
felhőt hajszolni elvonul az éjbe –
talán tisztálkodott a levegőben,
vagy noha nő volt, most éppen a nőtlen
percre vágyott, csak nézésre futotta
testéből, semmi más nyersebb kalandra.
Három négus suhanc jött. Sompolyogva
jártak, elúszott ömlesztett alakjuk
a házak közt. Távolodtak, de vissza
is szivárogtak, mintha fenn a földút
nem bírta volna befogadni őket,
mintha a lentnél nem lett volna feljebb,
mintha ebben a városban hiányzott
volna a levegő, vagy csak épp mások
voltak itt a néptelen Babilonban.
Mondom, űr uralkodott, kék üresség.
Kerestem, ziháltam és kóboroltam
és idétlen siettettem az estét –
sötétben távol lenni a tömegtől,
azt hittem, ez jobb… amikor neked dől
a zsugorodó világegyetem,
és élő és halott nem másmilyen.
Bárki lehetett volna a szerelmem.
Bárki lehetett volna az anyám.
Egy napra mindenen kívüli lettem,
névtelen csöpp az idők folyamán.
Sokat lehúztam, nem mint aki több lett –
két végén elszalasztottam időmet.
Feledhetetlen az a bálna-kék ég.
Igaz volnék, de való nem lehetnék.
Illusztráció: Diefenbach-emlékezet
Ezek is érdekelhetik!
Szederkényi Éva Kata versei* →
Takács Nándor: Az ősök hagyatéka (versek) →
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
