OPEN 5. – Ady Endre
OPEN[1]
“Párizs az én Bakonyom”
Táv irat: IránynagyváradstopirányPárizsstop
Ady Endre: ÖNÉLETRAJZ (részlet)
„Geográfia szerint a Szilágyságból jöttem, a régi Partiumból, tehát se nem Erdélyből, se nem Magyarországból. Családilag szintén se fentről, se lentről, küszködő, nemzetes, kisúri famíliából, mely ezer éven át csak éppen hogy élt. Valamikor, régi írások szerint, jeles és gazdag família voltunk, de már a XV-ik században hétszilvafások. Egy sok lóerejű gőg a lelkünkben jelzi ma már csupán azt, hogy több ügyességgel ma mi is dinaszták lehetnénk. Anyai részről csupa pap, diákos, poétás ember az ősöm, a protestantizmus óta kálvinisták. Anyai nagyapám pap volt abban a faluban, ahol születtem, Érmindszenten, az apám a belső Szilágyságból került ide az anyámhoz. Én, amin már doktorom, a tudós Konried fölöttébb csodálkozik, csak harmincegy éves múltam, holott vérem, testem, idegeim veszélyesen aggok. Bolond érzékenységet, hamar jelentkezőt, hoztam magammal, hamar értettem, szerettem és szenvedtem. Gyermekkoromban a mesék igéztek meg, a verseket nem kedveltem, s a zsoltárokat könyv nélkül nehezen tanultam meg. De azért verset már írtam akkor, amikor még a nagy betűket nem ismertem: Lajos öcsém egy sárba eséséről rövid, de pompás gúnyú balladát. Első verses könyvem Kisfaludy Sándor Regékje volt, egy fatális nagynéném adta névnapi ajándékul nyolcéves koromban. Ezt szerettem, de Himfyt nagy diákkoromban se tudtam megszeretni, s Goethe Tassója s Vajda János hódítottak meg a versnek később. Később: tizenhét éves koromban, amikor már, mint önképzőköri rendkívüli tag sok verssel bélyegeztem meg a nevemet. Nyomtatásban 1896-ban jelent meg az első versem, a zilahi „Szilágy”- lapban, hazafias vers, Kossuth-vers. De 1890-91-ben már Nagykárolyban, a piaristák gimnáziumában írott lapot gyártottam néhányad-magammal. Okvetlenül más lelkű ember volnék különben, ha már falun ki nem cseréltetik velem a kálvinista iskolát a katolikussal. S ha a katolikus szerzetes-gimnázium után ismét rám nem borul egy ellenkező világ a zilahi református kollégiumban. Jeles diák voltam, eminens, sőt első eminens, szomorú családi emlékek, dolgok tartottak féken. De panaszok így is voltak reám, s mikor mint debreceni jogász beálltam egy újság redakciójába, szegény mártír-anyámon kívül mindenki elmondta az elvégeztetettet. Debrecenből, ahol nem igen akarták látni bennem még a Csokonai legpicinyebb öccsét sem, s ahol első verses könyvem megjelent, Nagyváradra mentem újságírónak. Ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly Zilah és Debrecen, tehát a falu, formált meg. De viszont valami dacos cinizmus görcsölte le itt az ujjaimat: azért nem érdemes írni, hogy az emberből Kiss József legyen. Újságot csináltam, vezércikkeket írtam, s nyilván elpusztulok vagy nagyon okos életbe kezdek, ha nem jön el értem valaki. Asszony volt, egy hozzájutott versem küldte, megfogta a kezemet, s meg se állt velem Párizsig.”
*
Ady Endre az a kivétel, aki úgy ment Párizsba, hogy előtte nem érintette Budapestet, és az sem érintette meg őt. De Párizs, tudjuk jól, nagyon is. Bennem, mert az ő nyomát kerestem a francia fővárosban, bár nehéz volt száz évvel később azt oda álmodni, felrémlett Érmindszent, ez az eldugott kis falu, ahol egy sáros napon jártam. Most képpárokban ide teszem az ott készült képeimet azzal, hogy a kettőt együtt érdemes nézni!
*
Természetesen elmentem a Saint Michael körútra, de ott csak emberek, autók voltak, nem fújt a szél és nem voltak hulló levelek. Sokáig irigyeltem Kertész Andort, akinek sikerült ott egy jó képet készíteni.
Párisban járt az Ősz (1906)
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Ady (időszerűtlenül?) időszerű üzenete
A fenti képpárok kapcsán, vagyis Páris és Érmindszent után nem véletlenül jutott eszembe. A föl-földobott kő című verse. És Sára Sándor hasonló című filmjének az a felejthetetlen része, amit a Himnusz hangjaira komponált. Ez bármikor megnézhető, hisz hozzáférhető YouTube-on:
A föl-földobott kő
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
(1909)
Sorsszerűségről, sorsvállalásról szól ez a vallomás. „1909 nyarán, egy majd féléves párizsi és riviérai tartózkodás után született meg ez a vers, a Szózatnak ez a kései mása, ez a hűség-költemény – írja mongráfiájában Király István. – Június 12-én érkezett haza Ady Párizsból s mintha csak fel akarta volna mérni a rég nem látott otthont: nyugtalanul kószált szerte az országban. Egyhetes pesti tartózkodás után Nagyváradra ment, onnan Mindszentre, Zilahra, a hónap vége felé, június 27-én pedig bevonult a kolozsvári idegklinikára: gyógyulni akart. A legelhanyagoltabb, messzi keleti tájakon járt. Idegesen, rossz-álmúan, „határtalan, kínzó vágyakozásokkal és félelmekkel” teli. Nézte a magyar földet, nézte a magyar ugart. S mintegy ezeknek az utaknak a hatása alatt, a Párizs után újból megélt Mindszent látványa nyomán ért meg benne a költői gondolat, felmerült a föl-földobott kő-kép.”[2]
Özvegy legények tánca
A szilágysági Mindszentre vezet a következő Ady vers is, és a kép is. Lassan négy évtizede annak, a szombathelyi Ungaresca Táncegyüttes vendége voltam. Itt fotósként egy hetet töltöttem a néptánckutató Pesovár Ernő, az együttes vezetőjének meghívására. Nap mint nap figyeltem a próbákat: így és itt ismertem meg a szép magyar táncokat. Az egyik próba után – ahol négy legény körben táncolt egy mezőségi ritka magyart –, azt mondtam Pesovár Ernőnek, hogy olyan ez a lassú tánc, és olyan ez a zene[3], mint az „özvegy legények tánca”. Attól kezdve ez lett – és máig megmaradt – a szám címe, és előadásokon előtte mindig elhangzik Ady verse is.
Özvegy legények tánca
Szent György-nap éjén sipitók,
Nyugtalanok a denevérek:
Dohos várak ó termeiben
Táncolnak az özvegy legények.
Bolond és fehér valahány.
Lesik a szent, tavaszi Holdat.
Hopp-Sárit és Áve-Máriát
Váltva és bokázva dalolnak.
Khiméra asszony serege,
Buta valót öldös, ahol jár.
Kereszttel őket szent pap űzi
S bütykös bottal hájhasu polgár.
Szent György-napon három a tánc.
Éjfélkor egy tátongó sírnak
Mélyébe esnek hirtelenül,
Hol rózsák és asszonyok nyílnak.
Huhog lármájuk messzire.
Viszik a hírt gyors inu kémek:
»Hahó, a tisztelt romok között
Dőzsölnek az özvegy legények.«
S egy rózsát tép le mindegyik.
Egy sóhajt hörg, mert jön a Hajnal.
Egy Lédát keres: reámered
S meghal kék, csókra-torzult ajkkal.
Reggel hiába gyűl a nép,
Nyoma sincs dalnak, bálnak, sírnak:
Egy-két vér-csöpp s könny-folt a falon
S egy-két bolond, verses papír-lap.
(1906.)
Hogyan születik egy vers, és mennyit ér?
A vers jelentéséről, magyarázatáról számos tanulmány íródott, a keletkezésének körülményeit, helyét és idejét is pontosan megírta Bölöni György felesége, Itóka a Bécsi Magyar Újságban. Feljegyezte, hogy Ady többek között az özvegy legények táncát nála kezdte írni, a Hôtel du Panthéon-beli kis lakásán. Parányi szállodai szoba volt ez, mely a Panthéon előtti nagy téren egy ablakával letekintett egy mellékutcára. Éppen csak, hogy hely akadt benne egy kicsiny asztalkának, melyen azért elfért a liter bor, amit Ady használt ekkoriban még írásra ártatlan serkentőnek. Az asztal sarkán hely maradt Ady jobb karjának is, hogy keze kicsiny darab ceruzáját vezetni tudja a kutyanyelves papiroson:
„Gomolygó fellegek tusakodtak a szép kékségű párizsi égen – írja. – Szél tépázta őket, űzte és viaskodott velük. A nap kínlódott, vajúdott, hogy kisüthessen. Káprázó fény világa és szomorú borulat árnya váltakoztak a szoba világos tapétás falán. Ady ült az ablak előtt, tenyerére hajtotta a fejét. Írt, verítékezett, kínlódott: a saját szíve vérét vette. Közben iszogatta erős erejéhez azt a gyönge bort, amelyről Révész Béla, Párizsba gyakran el-ellátogató közös jóbarátunk panaszolta, hogy mámort nem ad, hiába kortyolgatja.
Jeges eső verdeste kopogó ritmussal az ablakot.
Ady verset írt. Kék karikásán szállt a sok cigaretta füstje. Kiürült a literes üveg.
Ziháló csend ölelte körül a kis szálló szobát.
Alig mertem lélegzeni. (…) A mozdulatlanságtól megbénultam.
Elborult nyúlt árnyú sötétre a kis szoba.
Ady már nem írt…
Ült magába rokkanva. A cigarettája hosszú, fehér hamusan elhamvadt mellette. Feje lekókadt mellére. Keze csüggedten feküdt a teleírt papírlapokon.
Kísérteties, éjszakai vízió –
De egyszerre idegesen megrándultak, meggörbedtek az ujjai, mint prédaleső ragadozó karmok, behasították, gomolyagba gyúrták a kéziratot. És egyetlen gyors, indulatos mozdulattal a papírkosárba lendítették.
Haragosan, felajzott bosszúsággal nézett aztán az eldobott vers után.
Tunya, nyújtózkodó, fáradt mozdulattal felállott.
– Nem megy, mondta összetört szomorúsággal, de szája szélén már ott incselkedett saját magával kaján mosolya –, megpróbálom otthon vagy talán Adélnál. Jobb bor – egy kis chablis –, jobb erő kell ehhez, Itókám.
Már kacagott, amint szemére húzta kalapját, és mégis kedvetlenül, önmagát gúnyoló csüggedéssel elment.
Kissé csosszantó, lábat vonszoló léptei még kongtak a folyosó hideg kövén, amikor én már óvó, gondos szeretettel szétsimogattam a gomolyagban összegyűrt, özvegy legények első versgondolatát.
Sajnáltam minden sorát, féltettem: „nehogy elvetélt írása maradjon”.
Az Özvegy legények táncának, ez az első gondolata, amint akkor Ady papírra vetette, kísérteties, éjszakai vízió. Nyoma sincs benne a későbbi versnek. Ahogyan Ady verejtékesen megírta, a következő volt:
Álmatlan, gyilkos lázban
Lestem a virradóra,
Lámpa gyűlt és lámpa hányt,
És egyszerre megállott az óra.
S mintha ördög toppantott
Volna akkor elébem,
Nem tudtam már, hogy vagyok
És azt is elfeledtem, hogy éltem.
Valami rémes semmi
Lebbenté föl az ágyam
S én lebegtem senkiül
Négy fal között, buta éjszakában.
S a lámpa izzva égett…
Ady elvetette ezt a gondolatot. Egészen újat kezdett. E néhány sorának nyomát sem lelni későbbi verseiben.
Ady a rendesnél nagyobb gonddal készült a versírásra. Sokat tépelődött, kínlódott, míg versét, az Özvegy legények táncát megírta. Nem láttam ilyen nehezen és töprengve dolgozni. Lédáéknál két-három estén is elvonult írni, s estéi áthúzódtak az éjszakába. Leheveredett a szoba padlójának szőnyegére. Maga elé állította a már elmaradhatatlan boros üveget, és így dolgozott. Mikor elkészült, diadalmasan prezentálta versét, pedig sokszor kéziratait meg sem mutatta:
– Egy „nagy” verset írtam.
„Nagy” vers – szokta mondani, ha valamelyik versét a rendesnél többre értékelte. És igen jó szimattal tudta a nevezeteseket megérezni és kiválasztani. Most is így történt. Az özvegy legények tánca kinőtt Ady versei sorából, és a készülő revü szerkesztőségében is feltűnést keltett. A szerkesztőnek annyira megtetszett, hogy táviratilag nyomban kétszáz koronát küldöttek honoráriumként érte.[5]
*
Adynak e misztikus, középkori „haláltánc” motívumot is magába rejtő, azt feldolgozó versét Érmindszent határát járva magam elé próbáltam idézni. Akkor itt a dohos várak ó termei helyébe már ismert várromokat tettem gondolatban: Déva vára, Gimes vára, Somló vára került Ady szülőfalujának határába, a szelíd dombra, a méla lankára, ahol tán „klastrom állt egykoron”.
Az elemzésekről most itt nem szólok, csupán a Szent György-napi gazdag szokások és hiedelmek közül azt a babonás hiedelmet említem meg, amelyre a vers is épül.
Ezen az egyik legjelentősebb boszorkányos napon – a másik a Luca napja a néphagyományban – a tiszaburai idős emberek szerint a határbéli keresztútnál gyülekeztek, „gyöszmékeltek” a boszorkányok, s ezért nem volt tanácsos éjszakának idején a határban járni. „A népi hiedelem szerint Szent György éjszakáján a földbe rejtett kincs megtisztul, felveti a lángját. Van ahol kettő, másutt hétévente történik ez meg.”[6] A gyimesi Ciherek patakán így panaszkodott az egyik férfi: „Szent György-napkor – mondták – arany van elásva, s kigyúl. De hát én nyolcvanhárom esztendős vagyok, én es eleget vártam, hogy valahol kigyúl; na jártam ki, szegény vagyok, hogy legyek gazdag – de nem gyúlt.”[7]
A kincskereséssel kapcsolatban a következő berettyóújfalusi élményt jegyezték föl: „A Leszkai kocsissal is kimentek Szentgyörgy iccakáján oda, ahol lángot láttak. Csak úgy bömböltek a bikák. Három bömbölés hallatszott. Arra tartotta balkézzel a kefét az egyik, amerről a bömbölést hallotta (látni nem lehetett, csak hallani), a másik addig kiásta a pinzt. Ott ment el egy hosszúszakállú ősz, öreg ember s azt mondta: jól tették, hogy kiásták, nem kell tovább őrizze… s eltünt.” [8]
Fontos követelmény és előírás volt, hogy a bottal megjelölt kincs helyét szótlanul kell kiásni.[9] Vagyis a némaság szigorú követelmény kincsásás alkalmával. A hagyományos magyar néphit sok olyan mágikus eljárást, hiedelemcselekményt ismert, amit némán kellett végezni. (Ilyen például a Szent György-napi harmatszedés is.)[10]
A kunmadarasiak úgy tartják – írja Barna Gábor néprajzkutató – hogy a Szent György nap éjszakáján a lelkek megjelentek. Másutt azt tartja a hiedelem, hogy a határ, a legelő egyes pontján ördögök táncoltak ezen az éjjelen. Szendrey Ákos könyvében[11] is sok adatot találunk Szent György nappal kapcsolatban, a boszorkányok éjféli gyűléseiről, a kakasszóig tartó összejövetelekről, ahol a boszorkányok ettek, ittak, mulattak, táncoltak.
A boszorkányok, az ördögök, de az elhalt lelkek táncolása, mulatása Szent György éjjelén: ezen motívumra, hagyományra, babonára épül tehát Ady verse, és ezt a táncot véltem ott meglátni és meghallani azon a próbán, abban a mezőségi lassú legényesben.
Hányszor szállott a páva a vármegye házára?
Fotó, tánc után ének is következik, méghozzá a legismertebb Ady versek egyikével kapcsolatban, hisz a vers első két sorában és a végén álló idézőjel egy ének kezdő sorára utal.
Fölszállott a páva
„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”
Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak,
Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.
Másképpen lesz holnap, másképpen lesz végre,
Új arcok, új szemek kacagnak az égre.
Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat,
Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat.
Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.
Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.
Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,
Vagy marad régiben a bús, magyar élet.
„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”
1907. március
Illyés Gyula – a népköltészetről szóló, 1977-ben megjelent könyv terjedelmű tanulmányában – természetesen Adyról is szól, kutatván-keresvén azokat a csomósodási pontokat, ahol látható vagy érezhető a népköltészet hatása. Ez nem a fölszínen mutatkozik meg, hanem a mélyben – véli Illyés. „Tán öntudatlanul, csak ösztönével követve; de annál inkább a lényeget érintve. Elsősorban verseinek tagoló, élőbeszédűen lüktető ritmusával. » Fülemben még ősmagyar dal rivall«– mondta mégis programszerűen pályanyitó versében. Azután új képalkotásával, asszociációs eredetiségével.” Végkövetkeztetésként és összefoglalásként pedig azt mondja Illyés, hogy mindezek, a versek szimbolikája is, a különös képalkotási módja is abba a parasztkörnyezetbe, azokhoz a dalokhoz vezet, amelyet gyermekkorában hallott és maga is fújt.
Ilyen volt, ilyen lehetett a híres Fölszállott a páva… kezdetű népdalunk, amely elég sok fejtörést okozott már eddig, hisz teljes bizonyossággal nem állíthatjuk, hogy Szilágyságból ismerte Ady, de a híres versén kívül nem is egyszer olvasható a prózájában. Idézzünk röviden Adynak két írásából: elsőként az Éljen a vármegye című, a Budapesti Napló 1907. december 19. számában megjelent cikkéből egy részletet: „Mocsáry Lajos, aki egyébként európai ember, a Kossuth-Apponyi forradalom idején tanácsokat adott a vármegyének. Ezek a tanácsok olyanok voltak, mint a vármegye maga: büszkék és ostobák. Lökjön el a vármegye mindent, ami betű, ami értelem, ami új. Tegyen úgy, mint II. József korában: hordassa máglyára az írásokat és nyomtatványokat. Jó tanácsok voltak ezek, s Magyarországon mindig megfogadta az ilyen tanácsokat a vármegye. Hajh, a vármegye nem változott századok óta: az alispán piros borral itat ma is. S a páva csak a legritkább esetben száll föl a vármegyeházára, szegény legények szabadulására.”
A Vig Avay Ábris című novellája szintén Szilágyságba, Nagykárolyba vezet. Itt, ahogy az elején olvassuk, Avay Ábris bácsinál és feleségénél, Guthy Ágnes néninél volt Ady régen kosztos diák. Avay Ábris a víg előnevet a túlontúl mulatós kedvéért kapta. Néha három-négy napra is eltűnt dalolni, mulatozni, és ha olykor éjnek idején hazatért, vén és rossz gyerekként, rekedten és vígan folytatta otthon is a nótát: azt dalolta, hogy „Az alispán kalapomhoz rózsát tett”, avagy „Fölszállott a páva a vármegyeházra”.
Az alispán kalapomhoz rózsát tett,
Most is ott van, ha eddig el nem veszett.
Rózsa mellett szép a piros tulipán,
Piros borral itatott az alispán.
Részeg volt az ősapám is hajdanán,
Mikor királyválasztás volt Pest-Budán.
Szegényember, már ő többet nem iszik,
Bort ide hát, had’ iszom én reggelig!
Ez a népies műdal igen népszerű volt Ady idejében. Színi Károly 1866-ban közölte, 1882-ben pedig Limbai Elemérnél, Erkelnél pedig a „Két pisztoly” kéziratában is fellelhető: így elképzelhető, hogy a népszínmű alapján ismerte Ady a szöveget s talán a dallamot is.[12]
Visszatérve a novellához, és az ott említett Felszállott a páva… kezdetű dalhoz: valószínű, hogy ez a novella a vers keletkezésének lehetséges magyarázatát adja. Hisz ide, Nagykárolyba vezet, ahová szintén az Ábris bácsi énekelte dal is. És itt állt, és ma is látható az iskolával szemben magasodó „ódon, vad vármegyeháza” szürke tömbje. Ide vezet tehát, vagy az egyik magyarázat szerint innen eredeztethető az új szeleket, új csodákat váró Ady hite is.
[1] Magyarra én így fordítanám: Nyitva az ajtó, bejöhetsz…
[2] Király István: Ady Endre. Bp., 1970. 665.
[3] Hanglemezen: Észak-Mezőségi Magyar Népzene I. Bonchida és Válaszút. A/1. Ritka magyar
[4] Híres francia, burgundiai fehér bor. Megnéztem, mert kapható, mennyi az ára: egy literért több mint 4 ezer forintot kell adni, 12.5% az alkohol foka. Persze ebben több „ihlet” van, mint az ajándékba kapott lőrében!
[5]Bölöni György: Az igazi Ady. Bp., 1966. 119-121.
[6] Barabás László: Forog az esztendő kereke (Sóvidéki népszokások). Marosvásárhely, 1998. 206.
[7] Magyar Zoltán: A csángók mondavilága. Gyimesi csángó népmondák. Budapest, 2003: 331
[8] Sándor Mihályné: Egy bihari asszony hiedelmei. FA. 4. 1976: 206.
[9] Erdész Sándor: Nyírség. Bp.,1974. 292.
[10] Gulyás Éva: Jászdózsai hiedelmek FA 4. 1997. 227–229.
[11] Szendrey Ákos: A magyar néphit boszorkány. Bp., 1986.
[12] In Arany János népdalgyűjteménye. Közzéteszi: Kodály Zoltán és Gyulai Ágost. Bp., 1952., 64.
Móser Zoltán
Illusztráció: Open
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
