Szénási Ferenc: Közösségi oldal
Glánti Julianna
február 8.
Élvezettel olvastam Zotár Pál barátunk posztját. Tetszett, hogy rövid híradásába egy-két helytörténeti érdekességet is beleszőtt. Nem is tudom, hogy egy ilyen kerek, gondosan megformált írásba szabad-e egy mellékes félmondat miatt belerondítanom. Csak hát arról a kedélyes férfiúról, akire a városba gyűlt tudós társaság fenntartás nélkül rábízta magát, és akit Zotár barátunk futó benyomás alapján rokonszenvesnek mond, én túlságosan sokat tudok. Falaznék neki, hogyha hallgatok.
Először is, ez a diszkréten B.-nek nevezett kéretlen tréfamester és idegenvezető, aki a kiszáradt torkú konferencia-vendégeket a város közkedvelt vendéglőjébe kalauzolta el, a helyi értelmiség körében mindig is közönséges életművésznek és nagy borivónak számított. Nekem azonban volt szerencsém arcátlanságát is megtapasztalni. Fiatal tanárnő koromban az ottani gimnáziumban kaptam állást, ő pedig akkor még oktatási ügyekkel foglalkozó városi korifeus volt. Hónapokon át el kellett viselnem, hogy hatalmával visszaélve gátlástalanul és erőszakosan rám akaszkodik, valósággal üldöz. Ő ugyan őszinte vonzalomról duruzsolt a fülembe, otromba közeledése azonban egészen másra vallott. Hol az akkori tanácsházára citált be, hol bentlakásos továbbképzésre irányított, amelyen hogy, hogy nem, ő is megjelent és kitartóan ostromolt, a végén már tapogatni, fogdosni is próbált. Nem nehéz elképzelni, hogy máskor is, más kiszemeltjeivel is így viselkedett. Manapság talán egy helyi #metoo mozgalomnak is kiváló alanya lehetne. Csak úgy szabadulhattam meg tőle, hogy egy távoli városba, egy sehol se jegyzett középiskolába menekültem el, ami ráadásul nem is volt könnyű akkoriban. Zotár Pál barátunkat B. kedélyes, léha modora téveszthette meg, s talán az a valami, ami régi, megnyerő külleméből még megmaradhatott.
Vékony Csanád
február 9.
Bizony, elsietett állítás volt azt a bohémkodó alakot rokonszenvesnek mondani. De ha már így esett, legalább ne hagyjuk tévedésben egymást: nemcsak szabad, kívánatos is levakarni róla az érdemtelen címkét. A magam történetével ehhez én is hozzájárulok.
A város egyetemén ismertem meg B.-t, tanítványa voltam. Merthogy az adjunktusi sarzsit többre becsülte a közigazgatásinál, és egyetemi állást gründolt ki magának. Hogy magyar szakos diplomával a zsebében hogyan kötött ki a történelem tanszéken, arra a helyi legendárium szerint egyszer így válaszolt: „Ott volt hely.” Felfigyelt rám, évfolyamom legjobbjának tartott. Az utolsó félévben nyíltan ki is mondta, hogy egyetemi katedrán a helyem, tanársegédnek fog javasolni. A kinevezést ezek után készpénznek vehettem, hisz olyasvalakitől kaptam ígéretet rá, akinek az egyetemen és a városvezetésnél egyaránt szava volt. Lediplomáztam (javamra írandó, hogy nem lazsáltam el a végét, az utolsó vizsgákra is becsülettel fölkészültem), aztán kéthetes balatoni nyaralásra utaztam, és vártam, hogy hivatalosan is megjelenjen a pályázat. Hamarosan hozta is a közlöny, s majdnem olyan módon, ahogy már akkor is szokásos volt: rám szabott szöveggel. Megírtam, beadtam. Az örömteli értesítés azonban sehogy sem akart megjönni. Személyes érdeklődésemre aztán megtudtam, hogy a meghirdetett állást nem én nyertem el. Csalódottan telefonáltam B. tanár úrnak, s ő fölháborodva azt felelte, hogy tőlem hallja a hírt, nem érti, mi történhetett. Egy hete, tette hozzá, nyomatékos közbenjárására még megnyugtatták, hogy jelöltje fog nyerni, én kapom az állást. Elhadart még pár semmitmondó, biztató szót, aztán elbúcsúztunk. Ez volt az utolsó beszélgetésünk. A tanszék másik tanára, B. halk szavú kollégája súgta meg, hogy a felvételi bizottságban az én állítólagos pártfogóm nem támogatott, sőt nyíltan ellenem szavazott. – Talán túlságosan veszélyesnek találta magát – kockáztatott meg a tanár kolléga egy óvatos feltételezést.
Klutter Ádám
február 10.
Mielőtt valóban a #metoo kétes divatja felé vennénk az irányt, vagy más személyes sérelmek felbukkanására várnánk, nézzünk egy kicsit magunkba. Vajon a hozzánk szegődő pályatárs ellen konferenciánk idején volt-e kifogásunk? Szabad esténken nem bíztuk-e rá szívesen magunkat? Nem örültünk-e annak, hogy asztalunknál jó hangulatot teremt? Tegyük a kezünket szívünkre: az első pillanatban megkedveltük őt, ő pedig úgy járt-kelt közöttünk, hogy csakis rokonszenvesnek tarthattuk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem hiszek Glánti Julianna és Vékony Csanád posztjának. Ellenkezőleg. Inkább röstelkedem. Hogy eshettünk ilyen gyermeteg módon csapdába? Hogy vonhatott oly könnyen hatása alá bennünket ez a körülöttünk sürgő-forgó, kedélyes figura? Minek tudható be, hogy magától értetődően követtük? Mi volt benne, ami elől nem lehetett és nem is próbáltunk kitérni? Ami mágnesként vonzott valamennyiünket. Ami eleve kioltott bennünk minden ellenkezést. Amitől jólesően bénultnak éreztük magunkat. Gondolkodjunk el a történteken, és bénultságunkat ne utaljuk elhamarkodottan szokványos fogalmak körébe. Ne hívjuk kényelemnek, ne hívjuk restségnek. A kérdés sokkal inkább az: mire lehet képes vonzó csomagolásban egy kétes lelkivilágú szerencselovag?
Glánti Johanna
24 órával ezelőtt
A vonzó csomagolásról annyit, hogy fiatalon B. megnyerő jelenség volt. Karcsú, nyúlánk termetű, haja szőke és hullámos, szemében állandó mosoly ült. Még kissé esetlen járása és szögletes mozdulatai is előnyére váltak, ezek a csekély rendellenességek csak vonzóbbá tették személyét. Ha természetes módon közeledik hozzám, talán én is engedtem volna neki.
Holló Alex
10 órával ezelőtt
Elnézést, hogy egy illetéktelen közbeszól. Engedek azonban a biztatásnak, és én is elgondolkodom. Nem ismerem B.-t, és nem voltam ott a konferencián sem. Ám ez akár előnyömre is válhat. Mert kívülállóként határozottan az az érzésem, hogy Klutter Ádám túlbecsüli őt. Magát és társait próbálja igazolni azzal, hogy már-már misztikus vonzerőt tulajdonít neki. Pedig B. személyisége, állítom, sokkal földközelibb. Önmagukban egyértelmű, de egymással nehezen megférő vonások ütköznek benne. Jó néhány példa alapján azt föltételezem, hogy B. bizonytalan és magabiztos is egyszerre. A másik nemhez azért közelít erőszakosan, mert rossz emlékek miatt kudarcra számít, és maga hívja elő az elutasítást, társaságoknak pedig azért áll biztos fellépéssel az élére, mert nem kétli a sikert, ösztönösen tudja, hogy az emberek a váratlant és a meglepőt engedelmesen követik, elég, ha határozottan utat mutatnak nekik.
Vékony Csanád
8 órával ezelőtt
No és hova soroljuk a tudatos áltatást? A kétszínű hitegetést és a végső gáncsvetést? A bizonytalanság vagy a magabiztosság körébe? A nettó gonoszság nem kíván pszichológiai magyarázatot, és emberi gyengének sem tekinthető. S nem is írhatja fölül semmiféle társasági jó modor vagy alkalmi rokonszenv. Azt javaslom, hogy ne keressünk rá mentséget.
Zsupán Vajk
7 órával ezelőtt
Magunkat viszont ne fosszuk meg a mentségtől. Mert a társasági jó modor, ha fölül nem írhatja is, elfödheti a galádságot… A mi esetünk a legjobb példa rá. Az ellentétes tulajdonságok nem csak bizonytalanság és magabiztosság formájában ütközhetnek össze, hanem úgy is, mint valakinek jó és rossz oldala. Nem biztos, hogy az egyiket látva a pandanját azonnal föl lehet ismerni.
Vékony Csanád
3 órával ezelőtt
Szakmánkhoz illően legyünk alaposak. A tudományos monográfiák is azzal indítják egy-egy politikus vagy hadvezér pályaképét, hogy bemutatják, honnan, milyen családból, milyen társadalmi rétegből, milyen szellemi környezetből származik. Most, hogy B. személye váratlanul (és minden bizonnyal érdemtelenül) figyelmünk középpontjába került, afféle filológiai kötelességből megkapargattam előéletét is. Hajdani kollégáját hívtam föl, azt, aki sikertelen pályázatom idején egyszer már hasznos történeti forrásnak bizonyult. Nem csalódtam benne, most is kendőzetlen nyíltsággal válaszolt. Elmondta, hogy B. apja abban a nagy hírű kollégiumban tanult, amelyet a háború utáni új világ elitképzőjének szántak, s később épp e jellege miatt föl is bomlasztottak. Az idősebb B. a kollégium legbecsvágyóbb diákjai közé tartozott, tehetséges volt, és világnézete is tökéletesen beleillett az új rendbe. Ígéretes pályakezdés után azonban lassanként elkényelmesedett, beérte a társadalmi előmenetellel, a tudományt elhanyagolta, és hamarosan bohém életmódra váltott, az ivásra is rákapott. Fia útját azonban mindvégig gondosan egyengette; kimentette őt a katonaság alól, fölvetette az egyetem magyar szakára, s később adjunktusnak is bejuttatta a történelem tanszékre (a „kigründolásban” tehát neki is része volt). Vigyázó szemét most, kilencvenedik évéhez közeledve is fián tartja. Mondanom sem kell, váltig tagadom, amit keserűségükben, csalódottságukban oly sokan ismételgetnek, tagadom, hogy világunk 1990 után mit sem változott. Ám B. hátterét látva most mégiscsak úgy gondolom, hogy ez a „közönséges életművész és nagy borivó” a harminc éve hátrahagyott kor ránk maradt, árulkodó képviselője. Örökül kapott figura. Azok közül való, akiket én rebellis konformistának neveznék. Felelős tetteiben beleolvadt ő az akkori közegbe, sőt lubickolt is benne, ám a világ színe előtt látványosan kirítt belőle. Valóságos megalkuvását látszatlázadással ‒ bohém életmóddal, borozással ‒ leplezte. Mégsem állítanám, hogy B. anakronisztikus jelenség. A bohémság és a borivás afféle öntőminta. Sokféle rejteni való kitöltheti. Akár az alkalmatlanság is.
Illusztráció: behálózó
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
