Radványi Benedek: Nemzeti identitásunk és a sport
Győztünk! Megnyertük! Sikerült!
Nekünk.
Pedig nem mi győztünk, nem mi nyertük meg, nem nekünk sikerült. Hanem egy csapatnak, vagy például két lánynak egy kajakban az olimpiai döntőben. Mégis gyakran többes szám első személyben büszkélkedünk honfitársaink sporteredménye miatt, miközben az azért tett erőfeszítéseket maximum a lelátóról, de inkább a kanapéról követtük.
Győztünk, megnyertük, sikerült. Ki lazábban, ki szorosabban, de valamennyire mindannyian a magunkénak érezzük, ha honfitársaink révbe érnek. Az identitásunk részévé vált, sportnemzetnek is címkézzük magunkat.
Ilyennel külföldön elvétve találkozunk, inkább „a mi csapatunk” vagy „a legjobbjaink” megjelöléssel látják el az adott nemzet sportolóit, nálunk viszont sokkal közelebbinek hat a viszony.
Pláne egy csapatsportág esetében. „Először a mérkőzés folyamán átvehetjük a vezetést, ha dobnánk egy apró, pici gólt” – mondta a 2004-es olimpia magyar–szerb vízilabda-döntőjének hajrájában indított támadásunkkor Hajdú B. István, majd a kommentátor rövidesen azt kiálthatta: „8-7 ide, vezetünk!” Néhány másodperccel később az a kijelentése sem volt meghökkentő, hogy „Be fogunk ugrani a végén, mindenki, aki magyar”, pedig hát nyilván csak a játékosok és az edzők fürdőztek a medencében diadalittasan. Hozzáteszem: ekkor született meg az egyik legismertebb sportkommentátori szállóige: „Hát, kedves nézők, sose hittem volna, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfitól még elsírom magam.”
Elérzékenyülhetünk, vagy akár megmagyarázhatatlan módon tombolhatunk is, mindenféle érzelmi fellángolás tovább erősíti a tényt: sikeres sportolóink, parádés eredményeink nemzeti kincseink részét képezik.
Nehéz megmondani, pontosan honnan datálható ez, de akad néhány olyan történelmi mérföldkő, amelyekről kétségkívül kijelenthetjük, hogy meghatározók ebben a tradícióban.
Az elsők között említendő az Aranycsapat, a legendás nemzeti tizenegy, amely az ötvenes években – a kommunizmus alatti, világháborúk utáni ínséges időkben – kivételes örömforrásként szolgált a magyar nép számára. A nemzet büszkeségei 1950 és 1956 között hatvannégy mérkőzésen mindössze öt vereséget szenvedtek, a Népstadionban volt, hogy több mint százezren követték élőben Puskásék meccsét.
De a rádióközvetítések hallgatása is a legfőbb társadalmi események közé tartozott, s az Aranycsapat kultuszát talán pont egy ehhez kötődő sztori írja le leginkább. Az angol válogatott felett Londonban aratott, világraszóló 6-3-as győzelmet hozó mérkőzés alakulását is csak a rádióban lehetett követni, Szepesi György közvetítése pedig nemcsak a társasházakban vagy a kávézókban gyűjtötte egy fedél alá az embereket, a vonatok ablakához is odatapasztotta az utazóközönséget. Hogy miért az ablakokhoz? Egy akkor, 1953 novemberében hétéves vidéki kisfiú elbeszéléséből tudjuk, hogy édesapja őt használta eredményjelzőként. Az apa a sínek melletti házban, hatalmas lázban égve hallgatta a közvetítést, az aktuális állást pedig mindig felírta egy táblára, amit a fia mutatott fel arra közlekedő vonatoknak. A forgalmas mezőtúri pályaszakaszon elhaladó utasok pedig rendre ünnepeltek, amikor meglátták az eredményt.
Ilyen és ehhez hasonló módon kovácsolt közösségeket, hozta össze az embereket Grosicsék győzelme a verhetetlennek hitt angol válogatott felett. Tömegével születtek a siker által ihletett versek, a különböző gyárakban pedig 6-3-as műszakokat vállaltak, amelyek során minden addigi teljesítményüket felül akarták múlni – a kőedényfestő Kohutovicz Károly például 540 százalékkal „ünnepelt”. Ezekből a jelentésekből is látszik, hogy azért a Rákosi-korszak politikai vezetése is próbálta meglovagolni ezt a boldogságélményt. Hazatérő csapatunkat már a bécsi Westbahnhofon óriási tömeg várta, de határainkon belül szinte végig díszsorfal mellett haladt a vonat, és ahol csak megállt, ajándékhalmokkal, virágesővel fogadták a hősként ünnepelt tizenegyet; hiába volt hűvös, szeles idő. Persze a legnagyobb ünneplő tömeg a Keleti pályaudvaron gyűlt össze.
„Kérjük, bízzanak bennünk továbbra is” – mondta a peron melletti emelvényen a több százezres hallgatóságnak mondott beszédében Puskás Ferenc, ám egy év sem telt el, s a nép ugyanezen fiúk miatt már tüntetett, kirakatokat tört be, villamosokat borogatott; a három napon keresztül tartó zavargásokat az ÁVH-nak kellett elfojtania. A heves érzelmi fellángolások oka egy hatalmas csalódás volt: 1954 júliusában az Aranycsapat elvesztette az előre megnyertnek hitt világbajnoki döntőt, amelyben az NSZK 3-2-re legyőzte a két éve veretlen válogatottunkat, amely Puskás és Czibor Zoltán korai góljával a 8. percben még 2-0-ra vezetett. Az Aranycsapat kultusza egy csapásra megroppant, majd a történelem is közbeszólt: az 1956-os forradalom idején három meghatározó játékos – Puskás, Czibor és Kocsis Sándor – hosszú időre disszidált. Ennélfogva a politikai vezetés évtizedekre tabutémává silányította a sikereiket, ám legendájuk elevenen él a mai magyarság köztudatában is.
De évszámot sem kell váltanunk, hogy a témában egy másik meghatározó és beszédes esetet eleveníthessünk fel. Egy olyat, amelyben inkább a sportolók nemzeti öntudata fejeződött ki egyedi módon.
Drámai egybeesés, hogy 1956-ban nem nyáron, hanem az év végén rendezték az olimpiát, mivel a helyszín, Melbourne időjárása ezt kívánta. Emiatt sportolóink a forradalom kellős közepén indultak útnak, s rendkívül viszontagságos körülmények között értek Ausztráliába. Budapesten nem szállhattak repülőre, így előbb Csehországba utaztak, de a bizonytalan helyzet többeket már ekkor megtántorított, például az egyik legnagyobb reménységünk, a világcsúcstartó futó, Iharos Sándor sem tartott a többiekkel. Ám 111 sportoló így is útra kelt.
Kiválóságaink a csehországi szálláson november elsején forradalmi bizottságot alakítottak, s felmerült például, hogy az olimpián ne fogjanak kezet a szovjet vetélytársakkal. (Ezt végül elvetették, mondván, ők tulajdonképpen nem tehetnek semmiről.) Ám a melbourne-i olimpiai faluban lobogó trikolórból egyik tornászunk kivágta a népköztársasági címert, a megnyitón pedig a Kossuth-címeres zászló alatt vonult fel a magyar csapat. Az emelkedett hangulathoz az ausztráliai magyarok is hozzátettek: a reptéren gyászszalagos magyar zászlókkal és a himnusz eléneklésével fogadták a honfitárs sportolókat. Vízilabdázónk, Hevesi István aznap ezt jegyezte be naplójába: „Oly felemelő, megható érzés volt, hogy nem tudom leírni. (…) Adogatták a címeket. Keressük fel, szívesen látnak, elvisznek kocsival stb., stb. Nagy a részvét és nagy a fájdalom az ő szívükben is a hazai események hatására!”
A magyar sportolók figyelmét elsősorban nem a versenyzés, hanem az otthon hagyott családtagokért, barátokért való aggódás kötötte le. Sokan éjszakákat töltöttek a telefon mellett, várták a táviratokat. Volt, akinek a sajtón keresztül üzentek, de sokszor ellentmondásos hírekből kellett tájékozódni. A tornász Köteles Erzsébet így emlékezik: „Nagyon sok téves információt kaptunk. Például: »Feleséged és gyermeked jól van« – és közben az illető nem is volt nős. Így aztán az ember azt sem hitte el, ami igaz volt.”
A magyar küldöttség így is begyűjtött 26 érmet, de mindennél sokkal inkább közismert, ami a magyar–szovjet vízilabda-mérkőzésen történt. Csapatunk utolsó előtti meccsét ugyan simán, 4-0-ra megnyerte, ám a találkozónak extra presztízst adott az ide is beszüremkedő forradalmi hangulat, ami elsősorban a lelátón érződött. Pláne akkor, amikor Zádor Ervin elvonult előttük.
Zádor volt az a játékos, akinek a vérző arca a következő napokban bejárta a világsajtót. A szovjet Prokop a könyökével csapott neki egyet oda, amitől felrepedt a bőre. A magyar csapat egyik vezére, a háromszoros olimpiai bajnok Gyarmati Dezső így idézte fel a történteket: „A sérülés pillanatában Ervin mellettem volt; megroggyant egy kicsit, és annyi jött ki a száján: »Megütöttek!« »Látom – feleltem –, vérzel.« Megállt a játék, és Ervin elindult a kiúszó felé, tudniillik az egyik oldalon foglalt helyet a közönség, a másik oldalon a technikai személyzet, a versenybíróság és a kispad. Ebben a másodpercben odaszóltam Zádornak: »Ne emitt menj ki, hanem a másik oldalon, ahol a közönség van!« Ervin szót fogadott, és a közönség orra előtt mászott ki a partra. Közben vérzett, a víz összefolyt a vérrel, és úgy nézett ki, mint aki mészárszékből jön. A látvány visszataszító volt. És ekkor elszabadult a pokol. A közönség átugrált a korlátokon, ordítottak, fenyegetőztek, lincseléshangulat kerekedett… A meccset máig nem fújták le.”
Az eset melbourne-i vérfürdőként került be a (sport)történelemkönyvekbe, ám a főszereplők szerint a vízben nem volt extrém heves a hangulat. Gyarmati Dezső így folytatta: „Azt tudtuk, hogy tartozunk annyival ennek a kis országnak, hogy a forradalom leverése után, semleges pályán, az elnyomó hatalom képviselőit legyőzzük. Mi nem mászhatunk ki vesztesen a medencéből. És ez a hangulat ráragadt a csapatra. Állíthatom: egy nagyon kemény, szikrázó meccs volt, de nem volt több! (…) De abban a feszült légkörben, a vér láttán, és abban a tudatban, hogy az orosz páncélosok leverték a forradalmat, a magyar publikum elborult.”
Sportolóink ha nem is ünnepi légkörben, de hősként térhettek haza – már akik arra a repülőgépre szálltak fel. Több mint negyvenen ugyanis a jobb élet reményében más járatot választottak, s közülük néhányan sohasem tértek vissza Magyarországra.
De említsünk egy másfajta és kevésbé közismert esetet is. 1984-ben sportolóink bő két hónappal a Los Angeles-i olimpia előtt tudták meg, hogy a szovjetek bojkottját követve a magyar csapat sem utazhat. Sportkarrierek, egyéni életutak törtek ketté ekkor, számos érmünk „ragadt bent”, míg sokaknak az egyetlen olimpiájuk lehetett volna, amire sikerült kvalifikációt szerezniük. És hogy miért említjük a bojkottált játékok traumáját ebben a sorban? Azért, mert bár abban az időben a politikai döntések miatti nyilvános tüntetéseknek nem igazán volt tere, sokakban megmozdult valami: protestáltak ártatlan sportolóink büntetése ellen.
Tömeges utcai demonstrációkra nem kell gondolni, de a sportkedvelő nép csalódottsága számos módon megnyilvánult. Miként 1953-ban a 6-3-as győzelemkor az örömittas versek, úgy 1984-ben a csalódottságot, tiltakozást kifejező írások érkeztek a Népsport szerkesztőségébe. Az utcán pedig a szamizdat kiadványokban olvasható nyílt levelek, röplapok és matricák terjedtek, utóbbiak között például egy sarló-kalapácsos ötkarika, amely a nyugati sajtóban is megjelent. Számos állambiztonsági jelentés bizonyítja, hogy széles körű volt a felháborodás: a kalocsai érseki hivatal falára valaki egy „Lázadjatok fel!”-lel végződő szöveget írt, Pécsett pedig egy liftben „Olimpia – igen! Bojkott – nem!” felhívással ellátott röpcédulát helyeztek el. Egy hírlapkézbesítőről pedig az olvasható, hogy a veszprémi buszon utazva házilag készített kör alakú jelvényt viselt, amelyen „le van szarva a Magyar Olimpiai Bizottság” felirat volt olvasható. Előállították, házkutatást tartottak nála, és őrizetbe is vették.
Egy 17 éves, tatabányai szakközépiskolai diák aláírásgyűjtésben jeleskedett. Harminc évvel a történtek után azt mesélte e sorok írójának, hogy mivel nagyon szerették a sportot, amint bejelentették a magyar csapat távolmaradását, néhány barátjával nekikezdtek az akciónak. Nemcsak az iskolában, hanem a város különböző pontjain, a vonaton is leszólították az embereket, sőt még Budapestre is felutaztak ezért. A több ezer szignó a Népsportnál, ők pedig a tatabányai III/III-as ügyosztály vezetőjénél kötöttek ki, aki eleinte ki akarta rúgatni őket az iskolából, ám végül egy ejnye-bejnyével megúszták. „Bíztunk benne, hogy ha sokan támogatják majd az ügyet, akkor talán meggondolják magukat, s kimegyünk az olimpiára. De most visszanézve, ez nem volt reális elképzelés” – tette hozzá.
Nemhogy az ötvenes, de a nyolcvanas évek eseményeire sem feltétlenül emlékszünk mindannyian, ám a 2016-os labdarúgó Eb alatti eufória a legtöbbünkben bizonyára nyomot hagyott. Sose felejtem, ahogy az első győztes meccs után a Körútra ráfordulva a hömpölygő, ünneplő tömeg fogadott, és akivel csak szembetalálkoztam, pacsira nyújtotta a kezét. Külön szociológiai tanulmányt érne, hogy miként robbanthatott ki olyan helyzetet egy Ausztria elleni 2-0-ás győzelem, hogy tulajdonképpen még a villamosok tetején tombolók sem huligánoknak tűntek.
Végül pedig megjegyzendő, hogy bár a sport egyértelműen (nemzeti) identitásunk része lehet, a sportolás már kevésbé. A legfrissebb adatok szerint a magyar lakosság 33 százaléka végez kisebb-nagyobb gyakorisággal intenzívebb testmozgást, és csupán 11 százaléka állította azt, hogy azért sportol, mert örömét leli benne. Honfitársaink 30 százaléka számít elhízottnak (ezzel Európában az elsők vagyunk a listán), a túlsúlyosak aránya pedig ennek a duplája. Vannak ugyan előremutató törekvések, például a Budapest 2019 Európa Sportfővárosa programsorozata is ezt a célt szolgálta, az országszerte rendezett futóversenyek szervezői sem panaszkodhatnak a nevezői számok kapcsán, arról nem is beszélve, hogy mondjuk Szilágyi Áron olimpiai aranyérmei után rengeteg gyermek jelentkezett, hogy kipróbálná a vívást. Ám arra még várnunk kell, hogy egyszerre mondhassuk magunkat sportnemzetnek és sportoló nemzetnek.
Illusztráció: Aranycsapat-mozgófilm (fh.: Fortepan, Erky-Nagy Tibor)
Ezek is érdekelhetik!
Isztray Botond: A lélek sivataga (Levélféle Balaskó Jenőhöz) →
Ágoston Balázs: Önmagunk centrumában →
Borbély Zsolt Attila: Nemzet és politika →
