Pánczél Hegedűs János: Természetes autoritás
Az autoritás manapság sem nem korszerű, sem nem népszerű fogalom, gyakorlatnak sem éppen követendő. Igényünk pedig van rá, csak éppen beérjük pótlékokkal, olcsó utánzatokkal és a torz formákkal, azért, hogy politikailag korrektek maradjunk, vagy egyszerűen csak meg akarunk felelni a korszellem ítéletének. Mindez persze kicsinyesség, balítélet és rossz szokás. Végeredményben pedig a hagyományos társadalmi kohézió támogatása helyett az atomizálódás ébrentartása.
Manapság az, hogyha valaki „autoriter” vagy „autokrata”, egyértelműen negatív tulajdonságot sejtet, és szinte kivétel nélkül pejoratív értelemben használja a többség, vagy éppen ezzel bélyegzik meg a nemkívánatos személyt, esetleg egy egész szervezetet. Az autoriter egyszerűen a demokratának az ellenfelét jelöli a legtöbb esetben, ami persze önmagában is abszurd és messze nem pontos viszonyrendszer, amellett hogy lényegében nem definiálja egyik fogalmat sem érdemben. De azért nagyon sokat sejtet és még többet sugalmaz: legyél mindig „demokrata”, mert ez önmagában is érdem és jó, és ne legyél autokrata, mert az önmagában is rossz és megvetni való. Azért rossz, mert nem demokrata, tehát ezért valami olyasmi, ami elnyom, basáskodik, indokolatlanul kemény, és lényegében a diktatúra, egy totalitárius rendszer előszobája. Minden, ami egy demokratának, főleg egy liberális demokratának maga az ördög.
A modern világ és a modern ember tipikus torz fogalomhasználata pontosan azért működik itt, mert annyira slendrián; mindenki azt a rosszat képzeli az autoritás mögé, amelyről tudja, érzi vagy sejti, hogy rossznak kell gondolnia. Ilyen tapasztalata mindenkinek lehet, nem kell ehhez a közélet részesének lenni, elég, ha az ember a munkahelyén beszélget vagy elmegy egy szülői értekezletre, esetleg visszaviszi a hibás terméket a boltba. Az elvárás mindig ugyanaz: demokratikus, egyenlőségelvű viselkedés, amelynek radikálisan közvetlennek és empatikusnak kell lennie. Oldott keretek, amelyek kerülik az autoritás látszatát is. Ez az élet olyan fogalmakat alkot, mint „modern demokratikus vezető”, „demokratikus szemlélet” vagy „demokratikus iskola”, vagy éppen a „fiatalos csapat”, ami azt jelenti, hogy aki idősebb, az nem megfelelő.
Ezeket a fogalmakat azonban valami helyett használjuk, amit már nem is ismerünk, és ezért nem is gyakoroljuk. Az autoritás ellenzői, sőt ellenségei – Molnár Tamás filozófus kifejezésével élve – hozták az autoritást olyan helyzetbe, hogy csak rosszat jelenthet. A társadalmi progresszió felkent gondolkodói, mint Horkheimer, Adorno, Popper, olyan oppozíciót foglaltak el a XX. század elején-közepén, amely szerint alapvetően az akkor éppen kialakuló vagy kialakult diktatúrákkal szemben minden parancsolás, uralkodás, erős politikai rendszer, tekintély és utasítás csak éjfekete fétis lehet. Tekintettel arra, hogy minden autoriter rendszer katonailag és politikailag elbukott Európában (kivéve Spanyolországot és egy nagyon rövid ideig Franciaországot), ez az oppozíció hegemón lett, fogalmilag is bebetonozva ekkor pár évtizedre az egyetlen jónak tartott társadalmi-politikai rendszer helyét és szerepét, a liberális demokráciáét. Inverzben persze ezzel azt a hazugságot is állították az autoritás ellenségei, hogy a liberális demokrácia rendszerében nincsen autoritás, semmi, ami „autoriter” (lényegében ez a fogalom is torz, de legalábbis szándékolt), tehát nem kell félni senkinek, a szabadsága az egyénnek biztonságban van.
A vicces az, hogy ezt az elméletet persze a XIX. század liberálisai nem osztották volna, akik azt gondolták, hogy pontosan a demokrácia az, ami veszélyezteti a szabadságot, mert radikálisan egyenlősít, és ezzel utat nyit a zsarnokságnak, ezért nem voltak demokraták olyan neves liberálisok, mint Tocqueville vagy a nagyszerű magyar gondolkodó és államférfiú báró Eötvös József. A demokráciával szemben az autoritást választották kohéziónak a politikai rendszerükben a XX. század elején, közepén a trianoni amputálás után talpra álló, erősödő kormányzói Magyarországon is a vezető politikusaink, akiknek ennek fontosságát akkor még nem kellett magyarázniuk a nemzetnek. Amikor a demokrácia nagyobb lett a harmincas években, és a szavazati jogot kiterjesztették, csak a szélsőséges nyilasok jöttek be nagyobb számban az országgyűlésbe, ami ellen azonban a természetes autoritás egyik nemes magyar intézménye, a felsőház erősítésével próbáltak a királyságunkban biztonsági ellensúlyt képezni.
* * *
Az autoritás lényegében az embernek, de még inkább az emberi közösségeknek ugyanis természetes, olyan, mint a levegő vagy bármilyen érzelem. Nem elválasztható tőlünk, mert társas érintkezés során jön létre, szinte önmagától. Még inkább: önmagunkból ered. Az autoritás kovász, kohézió, abból keletkezik, hogy engedményeket adunk, kompromisszumokat kötünk, tapasztalatokat szerzünk, ez alapján viszonyrendszerek alakulnak ki az életben. Falak, de csak úgy, ahogyan a házunknak falai vannak, végül is nem akarunk a fürdőszobában főzni. A feladataink felelősséget követelnek, egész embert, életünk, lehetőségeink, képességeink pedig ezek során természetesen elválasztanak egymástól minket. Ezek az elválasztások területenként mások és mások, kisebbek vagy nagyobbak, és ezzel – ahogyan az a Teremtésben is benne van – egyenlőtlenségeket hoznak létre. Önmagától, nincsen semmilyen kopasz fejű diktátor emögött. Képességeink, lehetőségeink kapcsán nem vagyunk egyenlők, aki ezt tudatosítja magában, elfogadja ezt mint logikus és meg nem változtatható, csak torzítható, esetleg kigúnyolható természetes törvényt az életünkben, az igenli az autoritást, eszerint él, és beépíti azt az életébe. Az ilyen ember belülről irányított, elvei vannak és e szerint él, szervezi kapcsolatait, élet- és egzisztenciafolyamát, és elfogadja azt, hogy természetes, teremtett helyzetében nem egyedül van, soha nem is lesz így. Magánya is közös magány, egy viszonyított élet. Nem önző. Molnár Tamás, aki az autoritás modern kori hiányára és revíziójára felhívta a figyelmet, ezért mondja: aki társadalmat akar, az autoritást is akar.
Az autoritás nélküli társadalom alapjait tekintve már egy torzó, amely prekoncepciózusan törekszik arra, hogy ne jöjjön létre igazi, értékvezérelt társadalom, csak valamilyen torzó, amely a prekoncepció szerint működik majd. Az autoritás a társadalomban és a politikában is ugyanis először személyes (és így karizmatikus is), és csak utána lehet intézményes. A modern ember jellegzetesen kifordítva gondolkodik már: az intézmények elnyomják, lélektelen bürokráciával tönkreteszik a tömegember vagy kisember világát, Molochként uralkodnak felette, és így ellehetetlenítik a létezését. Nem lehet szabad, csak rabszolga. Mindez – ha így van is, ha sokan joggal vagy jog nélkül így érzik – nem az autoritás eredménye vagy annak függvénye. Az autoritás a tömegeknek biztonságot tud adni; nem kényszer, nem erőszak, ugyanis kölcsönös viszonyra épül, az egyenlőtlenséget elfogadja és fenntartja. Nem elnyomó rendszer. Az autoritás a gondolkodásmód és a cselekvés összhangja, jóváhagyást, egyetértést feltételez, és szerencsés módon egységet eredményez.
Az autoritás alapállása ez: kövess, ha vezetni nem tudsz. Ha vezetlek, akkor azonban kövess! Ezt nem is lehet elképzelni belátás, megfelelő egyéni kompetenciák nélkül. Az intézmények így nem merevek, hanem egymásra épülnek és egymást egészítik ki.
Az autoritás nem veszhet el, mert ezzel a kapcsolataink értékelődnek le, ezért újra fel kell fedeznünk, és legfőképpen gyakorolnunk kell az élet különböző területein, a családban, a munkahelyen, a házasságban. El kell vetni az indokolatlan, előzmények és feltételek nélküli engedékenységet, mert ez már a tekintély tagadása és elvetése. Minden, amit megengedünk, belátáson nyugszik, ha ezt nem gyakorolom, akkor az autoritás átruházódik azokra, akiknek engedelmeskedniük kellene, akik nem tudnak és nem is akarnak követni. Az autoritás ugyanis nem vész el, csak torzul és az átengedés/átruházódás alapján mások által felhasználódik egy másik helyzetben, kapcsolatban vagy intézményben, esetleg politikai rendszerben. Az autoritás ugyanis észszerű eligazodást ad az absztrakt társadalmi elvek helyett. Csak azokat kell tisztelnünk, akik erre érdemesek, és csak annyira, amennyire ez belátható és indokolt az életünkben vagy a társas érintkezésben.
Az autoritás összefügg az élet transzcendens értelmével, a vallásos autoritással. Meglehet, hogy innen is ered, csak manapság, amikor életünkből, kapcsolatainkból, társadalmunkból, intézményeinkből hiányzik a vallás és a vallással hozzánk eljutó értékek, igazságok, akkor mindez nem tűnik már fel, és keresünk helyette mást. Az autoritás elfogadása a keresztény vallásban természetes, ha valaki kiveszi onnan, az a vallás lényegét is érinti, mert ez a bűn forrása. Az autoritás itt az elfogadást, befogadást, egyesülést segíti, nem pedig elválaszt. Az ember tudja a helyét, tudja, merre tart(hat), vannak útjelzők, de vannak lehetőségek egyedi tapasztalatra is. Az autoritás lehetővé teszi, hogy úton legyünk, de nem tévúton. Ha mégis így alakul, nagyjából pontosan tudjuk a következményeket, vagy még inkább tudjuk, hogy lesznek következmények, hogy mindig vannak következmények, és ez ellen nem sokat tehetünk. El kell fogadni, be kell látni. Mert a vallásban van valaki felettünk, amikor belépünk az ajtaján és elfogadjuk, már ezzel kezdünk: Isten létezik, és ez nem a veszély, hanem a szeretet és a biztonság forrása, annak a manifesztuma.
A modern ember egyensúlyzavarban van, saját életét kitámasztja pótlékokkal, körbeveszi magát támasztékokkal, ahelyett hogy a belső egyensúlyt megtalálná. Nem keresi az élet értelmét, csak megéli azt. Léha lesz az élvezetekben, az esztétikán és az érzelmeken nem mutatnak túl a választásai a legtöbbször. Nem képes magát cenzúrázni, inkább frusztrálódik, és ha így van, akkor sem keresi az egyensúlyt, hanem inkább a frusztrációját tartja melegen az individualizmusával vagy a neurózisával. Ha ebből is elege van, akkor megosztja ezeket és társakat keres hozzá. A modern művészet erre kiváló terep, amelyben a művész már nem vezeti el értékekhez a befogadót, hanem sokkal inkább rohaszt, megalomán módon önző, egót hizlalva imádatot és megértést vár. Akkor is, ha csak utálni tudjuk, amire persze rossz lelkiismerettel nem vagyunk képesek. Helyette megértjük az elvont művészt, aki „lázad”, vagy csak „nonkonkormista”, és pontosan ezt várja el: értsük meg önzésében. Az elidegenedés művészi alapállás lett, az integráció helyett, ezzel meg lehet úszni bármilyen – elsősorban: belső – ellenőrzést, nem kell megfelelni senkinek sem. Magunknak se.
Az autoritás két utolsó mentsvára a hadsereg és az Egyház lehet még, pontosan azért, mert mindegyikben megvan a transzcendencia lehetősége, és mert reményre szükségünk van. A seregben a halál közvetlen jelenléte az, ami egy újfajta közösséget kell hogy képezzen, a bajtársakét, akik a halálra szánták el magukat a közösség érdekében. A halál osztásának és elfogadásának inkább rítusnak kell lennie, amelyben újjászületik az egyén értékrendszere, és ebben az új életében az autoritás elfogadása és gyakorlása egyaránt segíti. A katona képes lehet meghaladni magát, elfogadni helyzetét a teremtés és bomlás nagy misztériumában, ahelyett hogy csak egyszerűen rettegne és félne. Önmagát meghaladhatja az áldozattal, ha erre lehetősége van, ha ezt elvárják tőle. Ha nem csak egy gyilkoló gép vagy töltelék az emberi darálóban. Ha ember marad, egy új kohézióban cselekszik, és ezáltal meghaladja saját korábbi magát, áldozatát pedig a közössége elfogadja, megemlékezik arról a saját kollektív emlékezetében.
Az államnak is autoritásra van szüksége, kimondottan, megélten, beláthatóan, és nem fenyegetve, hanem egységet teremtve ezzel a közössége tagjai számára. Miért félünk megvallani, hogy csak az „erős” állam az igazi állam? A gyenge hogy lenne képes gyakorolni az autoritás adta kohéziót, megvédeni, támogatni állampolgárait? A gyenge állam fenyeget, megbúvik, az erős állam meghagyja és megnevezi az egyén és az állam köztes területeit. A gyenge, kilúgozott emberek akarnak gyenge államot, mert nem tudnak mást elviselni. Nem hozunk valamit úgy létre, amitől azt várjuk el alapban, hogy „gyenge”. Az autoritás csak strukturálisan képes működni, ebben az államnak segítségnek kell lennie, nem elvont fikciókra épülő Leviatánnak, amely a színfalak mögött a nem látható eliteknek kedvez és nekik kivételezett hatalmat épít. Az autoritás nyílt, átlátható helyzetet teremt a kormányzatban, mert az állam természetes emberi képződmény, nem kényszer szülte absztrakció. Az állam a Teremtés rendjét képezi le, valósítja meg az egyén számára, az alávetettség szükségszerű, nevén kell nevezni, nem rejtetten, körmönfontan utalni rá, és a torz autoritást alkalmazva. Az egyének és a társadalmi intézmények csak annyi szuverenitást birtokolhatnak, amennyit az államuk és Isten garantálhat nekik. Így szolgáljuk a közjót.
Persze a kérdés, ha kicsit sunyi módon is, de jogos: mennyire időszerű az autoritás gyakorlata ma a világnak, a magyarságnak? Van ebből tényleges, gyakorlati hasznunk? Mennyire teszik lehetővé intézményeink, társas létünk, végső soron mindennapi életünk ezt a gyakorlatot? Hogyan lehet megoldani azt, hogy ez ne csak elmélet maradjon?
A választ leginkább az autoritás hiányának a gyakorlata adja meg a számunkra. A magyarság géniuszában egyszerre van benne a lázadás, szuverenitás és az igazodni vágyás, a vezetettség és a vezetés igénye. Történelmünk erre ékes bizonyíték, a magyar géniuszt ugyanúgy megtestesíti Szent István király, Szent László király, Károly Róbert király, Horthy Miklós kormányzó vagy II. Rákóczi Ferenc birodalmi herceg és erdélyi fejedelem, báró Wesselényi Miklós vagy éppen Szabó bácsi (Szabó János), ’56-os szabadságharcos parancsnok. Azt, hogy így van, elmeséli nekünk ma is az emlékezet, ha hallgatunk rá. A modern kor számunkra is tálcán kínálta a hamis, prekoncepciózus autoritáspótlékokat, absztrakt, gyökértelen politikai modellekkel, társadalommérnökökkel és különböző államformaváltásokkal.
A nemzet igazodási pontját – akár pozitív vagy negatív éllel – a XX. század elejéig érdekes módon a nemzeten kívül találjuk, úgy közjogilag, mint politikailag; ő volt az apostoli király. Királyságunk valósága magában hordozta azt a személyt, amely a jogfolytonosságot megtestesítve, egyszerre elrendeltetett és a nemzet részéről meghívott volt az ország vezetésére. A magyar király felett nem ítélkezhetett magyar bíróság sem, családtagjai felett pedig csak az apostoli király által vezetett bíróság tehette ezt meg. Ennek oka egyszerű volt; a Szent Koronával történő koronázás szakralitása a magyar király családtagjaira is kiáradt, nemcsak őrá. Ezt a nemzet annyira tiszteletben tartotta, hogy egy idegen hatalmak által erőszakolt trónfosztás után is, a XX. század közepén a felsőháznak automatikusan tagjai lettek a királyi dinasztia tagjai (magyar királyi hercegek), és ezt senki sem firtatta lényegében. Mert élő gyakorlat volt a jogfolytonosság, a szuverén nemzet és abban a politikai autoritás. Az autoritás és szentség – ilyen kis, de természetes formájában is – ugyanis (nemzeti) egységet és igazodási pontot eredményez. Az egyensúly lehetőségét. A modernség álsága pedig, ha ezt elveszi – mint ahogy királyságunk sem elmúlt, hanem megölték 1944 és 1946 között, törvénytelenségek során –, nem ad helyette semmit sem, nem épít új autoritást, hanem mást nyújt, hogy társadalmi kohéziót teremtsen, kiforgatott fogalmakkal: például szajkózott egyenlőséget, demokráciát mint politikai vallást és hegemón toleranciát, emberi jogokat, a fogyasztás profán rítusait. A hiányból és különbségből tudjuk meg, hogy az autoritás milyen, amikor létezik egy nemzet számára, egy közösség számára és az egyén számára.
A kérdés tehát az, képesek vagyunk-e befogadni az autoritást.
Az erő nem jelent erőszakot, elnyomást vagy félelmet. A belsőleg irányított, önmagát felépítő ember ezt tudja és igenli is. A törvények tisztelete, a hierarchiában gondolkodás, a legitim szféra megteremtése mind ennek a következménye. De mindezt kicsiben kezdjük el, önmagunkban, önmagunkért, mert ezt mozdították el bennünk az elmúlt időszakban. Nem külső kényszer hatására, hanem benső éhségünk csillapítására.
Nem szégyen ez, hanem szükségszerűség. Így kell lennie.
Illusztráció: Autoritás
Ezek is érdekelhetik!
Isztray Botond: A lélek sivataga (Levélféle Balaskó Jenőhöz) →
Ágoston Balázs: Önmagunk centrumában →
Borbély Zsolt Attila: Nemzet és politika →
