Történelem

április 21st, 2020 |

0

Babucs Zoltán: Honvédségünk legszebb fegyverténye: a tordai csata

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1944. augusztus 23-án Románia cserbenhagyta korábbi szövetségeseit és beengedte területére a Vörös Hadsereg csapatait. Ezzel új fejezet nyílt a második világháború történetében, és három nappal később a Magyar Királyság keleti határait is elérte a „gépesített tatárjárás”. A csapdába esett német 6. és 8. tábori hadseregek részei igyekeztek mielőbb Észak-Erdélybe érni, miközben a válsághelyzetre hadvezetésünk is reagált. Sajnos, túl későn. A vitéz primor dálnoki Veress Lajos vezérezredes parancsnoksága alatti erdélyi magyar királyi 2. honvéd hadsereg 1944. szeptember 5-én indította meg azon támadását, amelynek célja volt a szovjetek beérkezése előtt elérni és elreteszelni a dél-erdélyi hágókat. Az offenzívához 1944. szeptember 13-án vitéz Heszlényi József altábornagy magyar 3. hadserege aradi előretörésével csatlakozott, azonban céljukat nem tudták elérni, mert addigra a vörös áradat, nyomában a zsákmányra éhes és bosszúért lihegő románokkal elözönlötte Dél-Erdélyt.

Jelen írás célja a magyar 2. hadsereg Torda térségében vívott honvédő harcainak ismertetése, amely hadműveletben az erdélyi honvéd hadsereg a Hans Friessner vezérezredes irányította német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport részeivel, így a Gruppe Siebenbürgennel együtt küzdött.^[1]

Az erdélyi magyar 2. hadsereg Tordánál harcoló részei

Vajon milyen volt a honvédek harci morálja a tordai hadműveletek időszakában? Erre vonatkozóan álljon itt néhány idézet. 1944. augusztus 27-én Rombauer Tivadar főhadnagy a következőket jegyezte fel a nagyváradi 25. gyaloghadosztály kolozsvári 25. híradózászlóalja 1. vezetékes századának századnaplójába: „Románia kilép a tengelyből, és átáll az oroszokhoz. A legénység hangulata az öröm és az aggodalom között ingadozik. Mindenki menni akar délre, mindenkinek egy az óhaja, az oláhok ellen akar harcolni.” Csernavölgyi Antal főhadnagy, a kecskeméti 2. páncéloshadosztályhoz tartozó ceglédi 3/I. harckocsi zászlóalj forgalomszabályozó szakaszának parancsnoka visszaemlékezésében így írt: „A páncéloshadosztály eddigi bevetéseinél határozottan érezhető volt a csapatok harci szellemén, hogy a katonák csupán parancsra teszik azt, amit tesznek. Most viszont minden lelkesítés nélkül is saját ügyüknek érezték a kapott feladatot. Helytállni akarásuk, elszántságuk, e napokban az orosz és a szerb partizánokéhoz kezdett hasonlítani. Néhány hétre egészen más hadseregek születtek lélektanilag az ország határainál Erdélyben és Kárpátalján egyaránt. Ezek az utolsó leheletig küzdeni akaró hadseregek azonban éppoly hamar eltűntek, mint ahogy megszülettek.” Esze Jenő százados, a 2. páncéloshadosztály szatmárnémeti-tiszakirvai 2. páncélos utászzászlóaljának parancsnoka pedig a következőket jegyezte fel: „Az a tudat, hogy most valóban ezeréves történelmi jog védelméért harcoltunk, az immár elhamvasztott lelkesedést érzelmi fellángolássá szította. Így a lelkesítő eszme sem volt hijján!”

A kolozsvári 105. légvédelmi tüzérésztály egyik 29 M. 8 cm-es légvédelmi ágyúja tüzelőállásban a Kárpátok előterében, 1944 nyarán (Babucs Zoltán gyűjteménye)

A magyar 2. hadsereg támadása 1944. szeptember 5-én hajnali 4 óra 45 perckor indult Kolozsvártól délre, hadműveleti célként megjelölve a Déli-Kárpátok hágóinak lezárását. A támadásban a 2. páncélos-, valamint a miskolci 7. és a kolozsvári 9. gyalog tábori póthadosztályok vettek részt. A 25. gyaloghadosztály vasúti szállítás útján beérkező élszállítmányait is bevetették. A támadás jobbszárnyán (Kolozsvár–Gyalu) a 7. és 9. gyalog tábori póthadosztályok súllyal Torda–Gyulafehérvár felé nyomultak előre, a román 4. hadsereg 20. kiképző gyaloghadosztályának védőállásait leküzdve menetből átkeltek az Aranyoson, Tordát elfoglalták, másnap a Marosnál létesítettek hídfőállást, a balszárnyon pedig Marosvásárhely térségében támadtak a honvédek. A 2. páncéloshadosztály szeptember 5-én északról indult „talpon” a kissármási kiszögellés felé. A román 6. és 7. granicsár-zászlóaljak ellenállását megtörve eljutottak Marosludasra. A marosludasi vasúti és közúti hidat a kecskeméti 3 / II. harckocsi zászlóalj páncélosai érték el elsőként. 1944. szeptember 7-én páncélos ékei Dicsőszentmárton és Somfalva között jutottak el a Kis-Küküllő vonalára, ahol már szovjet előőrsökbe ütköztek. A találkozóharc során a 3. harckocsiezred 2 db Pz.IV. H közepes – magyar viszonylatban nehéz – harckocsit veszített. Erre az időszakra nemes pusztarádóczi Basó József főhadnagy, a 3/II. harckocsi zászlóalj 5. nehéz harckocsi századának egyik szakaszparancsnoka emlékezett vissza: „Rövid előkészületek után átléptük a határt teljes harci készültségben, mert bármikor összeütközésbe kerülhettünk a román erőkkel. A vidék lakossága szinte színmagyar volt, s mindenütt kitörő örömmel fogadtak. A fiatalok felkapaszkodtak a kocsikra, velünk utaztak, szalonnával, kenyérrel, gyümölccsel halmoztak el bennünket. Tudtuk, a Kárpátok déli hágóit, szorosait mennél előbb birtokba kellene venni, így a román-szovjet erőket fel lehetne tartóztatni (…)”

Nemes pusztarádóczi Basó József páncélos főhadnagy, a kecskeméti 3/5. nehéz harckocsi század egyik szakaszparancsnoka. Papp József páncélos százados hősi halálát követően ő vette át a század parancsnokságát (Babucs Zoltán gyűjteménye)

A magyar előrenyomulás azonban megakadt, amikor 1944. szeptember 7-én nyilvánvalóvá vált, hogy a Vörös Hadsereg nagy erőkkel átkelt a Déli-Kárpátok hágóin, s részei a Maros vonala felé haladtak előre. A magyar éleket ezért vissza kellett vonni előbb a Maros vonalára, majd Torda térségébe, a tordai magaslatok nyújtotta természetes védőállásba. Rodion Jakovlevics Malinovszkij marsall 2. Ukrán Frontjával szemben a magyar védelmet a Maros és az Aranyos vonalában próbálták meg kiépíteni, miközben elrendelték a „székely zsák” kiürítését, hogy a Székely Határvédelmi Erők leharcolt csapattestei és az ott küzdő többi honvéd seregtest kijuthassanak az ellenséges harapófogóból.

A kecskeméti 2. páncéloshadosztály egyik gépjárműoszlopa. Kolozsvár, 1944 szeptembere (Babucs Zoltán gyűjteménye)

Mindeközben a 7. gyalog tábori póthadosztály állásait már 1944. szeptember 10-én román és szovjet csapatok támadták meg, páncéltörőik 11-én kettő, 12-én pedig 9 ellenséges harckocsit lőttek ki. 1944. szeptember 12-én a 25. gyaloghadosztály már beérkezett részeivel megkezdte a tordai védőállás megszállását, amely mintegy 25 km kiterjedésű volt Torda-nyugat és Gerendkeresztúr között. A védelem súlypontja Tordánál és Egerbegynél volt, ahol az Aranyos folyó túlpartján kellett két hídfőt képezni és azokat megtartani. „A kijelölt állás igen kedvező a védelemre. Előtte folyt az Aranyos folyó, amelynek északi partján igen magas part vagy oldal (rideau) feküdt. Ezen volt az első főellenállási vonalunk. Tordánál és Egerbegynél kiugró hídfőket kellett tartani, későbbi esetleges támadások érdekében. Ezek a helyek és a Szent János patak mente voltak a védőállásban egyedül nem harckocsibiztosak. Máshol nem lehetett harckocsival a védelmi övezetünkbe betörni. A hadosztály kiterjedése azonban túl nagy volt. 2-szerese az előírtnak. Igen előnyösnek bizonyult, hogy a védővonal homorú volt. A tüzérség zömének tüzét a leginkább veszélyeztetett helyekre, a legrövidebb időn belül összpontosítani lehetett” – írta a 25. gyaloghadosztály parancsnoka. A nagyváradi seregtest védelmi vonalán keresztül szivárogtak vissza a póthadosztályok alakulatai, amelyeket az arcvonal mögött gyülekeztettek és pihentettek.

1944. szeptember 13-án a déli órákban a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg 5. gárda-harckocsihadtestének 12 db páncélosa ezrederejű gyalogsággal támogatva Alsószentmihálynál ért ki a tordai hídfőhöz. A 25. gyaloghadosztály 7,5 cm-es páncéltörő lövegeinek kezelői 7 szovjet harckocsi kilövését jelentették aznap. A szovjetek első nagyobb szabású támadása 1944. szeptember 14-én indult meg. Előbb Tordától nyugatra próbálkoztak, majd támadásuk sikertelenségét követően a déli órákban a tordai hídfőt kísérelték meg lerohanni. Tordát azonban Böszörményi Géza ezredes, a nagyváradi 25. honvéd gyalogezred parancsnokának harccsoportja szívósan tartotta, s 4 db szovjet T–34 közepes harckocsit ki is lőttek. A szovjetek támadása összeomlott, majd délután a Szent János-patak mentén, Sósfürdő irányába próbálkoztak újra. A budapesti 1/I. gyalogzászlóalj védőkörletében kritikus helyzet alakult ki, azonban a támogatásukra küldött nagyváradi 25/I. gyalogzászlóalj segítségével sikerült megakadályozni Torda megkerülését. Ennek ellenére a szovjet 4. gárda légideszant-hadosztály egyes harccsoportjai a magyar arcvonal közepén, a meredek parton megvetették lábukat.

1944. szeptember 15-én heves aknavető- és tüzérségi tűz vezette be a szovjetek támadását. A magyar védőállások közepét támadták, súllyal Sósfürdőn át Torda felé, illetve az egerbegyi magyar hídfőállást. A tordai hídfőben, utcai közelharcban esett el a kolozsvári 25. rohamtüzérosztály 1. ütegének parancsnoka, Vértes Vilmos százados, aki ütegével az előző napok folyamán kilőtt 3 szovjet páncélost, harcképtelenné tett 10 harckocsit, s több szovjet nehézfegyvert semmisített meg. Hősies helytállásáért post mortem megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet. A magyar gyalogság tehermentesítésére bevetették a 2. páncéloshadosztály részeit, de a Ridónak is nevezett fennsíkról az elszántan védekező szovjet csapatokat nem tudták kivetni. A szovjet támadás eredményeképp az egerbegyi hídfőállást fel kellett adniuk a honvédeknek.

1944. szeptember 16-án a 25. gyaloghadosztály és a 2. páncéloshadosztály közös ellentámadást indított a középső védőszakasz ellenségtől való megtisztítása végett. A hadosztályparancsnokok elgondolása az volt, hogy a szovjeteket mielőbb vissza kell szorítani az Aranyos túlpartjára, mielőtt még állásaikat kiépítenék. A Böszörményi-harccsoport Torda-keletről indult meg, a páncélosok pedig északról déli irányba. A magyar támadás az ellenséges sorozatvetők és lövegek tüzében, valamint a szovjetek megerősített támpontjain elakadt. Ezen a napon az aszódi 1/III. gyalogzászlóalj egyik századparancsnoka, Rechtzügel Árpád százados hat katonájával sikeres vállalkozást hajtott végre, egy ellenséges repteret rohant meg, 27 gépet megrongált és a hangárt felgyújtotta. Vakmerő haditettéért a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet érdemelte ki.

Badovszky Zoltán páncélos szakaszvezető, a kecskeméti 3/II. harckocsi zászlóalj 5. nehéz harckocsi századának parancsnoki harckocsivezetője. Nehéz Turánját 1944. szeptember 19-én érte ellenséges páncéltörő ágyú találat, amelyet csak ő és a homlokgéppuskás élt túl (Babucs Zoltán gyűjteménye)

A következő magyar támadást kétnapi felkészülés és anyagkarbantartás előzte meg. Erre vonatkozóan Hollósy-Kuthy altábornagy így emlékezett vissza: „(…) hogy a harcosállományt fokozzam, nem voltam válogatós. Beolvasztottam, pótlás hiányában, a hasonló számozású pótezredeket.” 1944. szeptember 19-én délelőtt 11 órakor, tüzérségi előkészítés után lendültek támadásba a magyar csapatok, céljuk ismételten a középső védőállás előtti terepszakasz birtokbavétele volt. A Böszörményi-harccsoport rohamtüzérek támogatásával Torda keleti széléről az Aranyos partja mentén, a 2. páncéloshadosztály pedig északról délre indult meg. A Böszörményi-harccsoport rendkívül súlyos harcok árán elérte támadási célját, ekkor esett el parancsnokuk, Böszörményi Géza ezredes. Post mortem soron kívüli vezérőrnagyi és a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremre való felterjesztésében olvashatjuk e sorokat: „Torda-észak 429. magassági ponton hősi halált halt (…) 1944. szeptember 19-én Torda-kelet ellenséges hídfő ellen indított támadás alkalmával saját személyes törzse kíséretében mindig a harc legválságosabb pontjain jelent meg és ott személyének bevetésével, vakmerő bátorsággal harcolt törzse élén és több ellenséges fészket megsemmisített. Leharcolt csapatai e példa láttára a szívósan védekező ellenséget visszavetve, együtt érték el e napon a kitűzött támadási célt.” Böszörményi ezredest a tordai temető mellett, szülei sírjától pár száz méterre érte Sztálinorgona-sortűz, hősi halálát a bal hónalj ütőerénél, mellkasán és hasán elszenvedett szilánksérülések okozták. Hadosztályparancsnoka utasítására koporsóját hazaküldette, s erről az alábbiakat jegyezte fel: „Rögtön táviratoztam a feleségének. Holttestét pedig sebesültszállító gépkocsin, koszorú és levél, valamint tiszti küldöncének kíséretében otthonába, Várpalotára irányítottam. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy a gépkocsi előbb érkezett meg, mint a távirat.” Ugyanekkor a páncélosok kezdeti sikeres támadása a Torda melletti 367-es magassági pontnál elakadt, egyedül a 3/II. harckocsi zászlóalj 3 harckocsit vesztett az erős elhárító tűzben, a nap végére csak 15-16 db bevethető páncélosuk maradt, de az ungvári 3. gépkocsizó lövészezred zászlóaljai is jelentős veszteségeket szenvedtek. A szovjet betöréseket nagymértékben sikerült összezsugorítani és az ellenfélnek komoly veszteségeket okozni, de átszorítani az Aranyos túlpartjára nem sikerült.

A nagyváradi 25. honvéd gyalogezred vitéz parancsnoka, Böszörményi Géza gyalogos ezredes, aki 1944. szeptember 19-én esett el Tordánál (Babucs Zoltán gyűjteménye)

„1944. szeptember 22-én, eddig nem tapasztalt hatalmas tüzérségi előkészítés után, az ellenség Sósfürdő irányába újból megindítja nagy támadását. Szűk kiterjedésben 50 db T–34-es harckocsival, két szovjet lövészhadosztály, ettől keletre Egerbegynél a 4. szovjet gárdahadosztály, balszárnyon egy román hadosztály részei támadtak. A helyzet a déli órákban ismét válságossá válik. A hadosztály lényegében kettészakadt és a hézagban csak a 2. páncélos hadosztályunk leharcolt részei fejtenek ki szívós ellenállást. A 25. gyaloghadosztály csapatainak véres közelharcokban sikerült megakadályozniok Torda város elfoglalását. Ezen a napon Tordát és így az általános erdélyi helyzetet harmadszor menti meg a hadosztály. A harcok elkeseredett voltára jellemző, hogy két magyar hadosztály ezen az egy napon kb. 1000 főt kitevő véres veszteséget szenvedett” – emlékezett vissza az eseményekre Hollósy-Kuthy altábornagy. Ebben a küzdelemben tűnt ki az erősítésként beérkezett szigetvári 10. rohamtüzérosztály 2. ütegének egyik fiatal tisztje, Bozsoki János próbaszolgálatos zászlós. Hat Zrínyi rohamlövegével azt a feladatot kapta, hogy a Sósfürdő felől vezető út mentén foglaljon tüzelőállást, s tartóztassa fel a szovjet páncélosokat. Az erősen fedett terepet kihasználva, ütegét félkörívben felállítva bevárta a T–34-eseket, s 50 méter távolságból, alig negyedóra leforgása alatt 18 db T–34-est lőtt ki. Páratlan teljesítményéért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.

1944. szeptember 22-ről 23-ra virradó éjszaka érkeztek be a német 23. páncéloshadosztály részei (a 126. és 128. páncélgránátos ezredek, a 23. páncélos ezred 44 db harckocsival és 16 db rohamlöveggel) Sósfar és Vaskapu területére, s a hajnali órákban támadásba lendültek déli irányba. A magyar csapatok feladata volt, hogy a Ridót és az Aranyos partját vegyék birtokba, és az eredeti arcvonalat állítsák vissza, de csak az 1944. szeptember 22-én feladott védőállásokat sikerült visszavenni (pl. a Torda melletti kulcsfontossággal bíró 429-es magassági pontot, amelyet 1944. szeptember 23-án a 25/I. gyalogzászlóalj két ízben vett be szuronyharcban, s Torda feladásáig tartani tudta azt), annak ellenére, hogy a német páncélosok 30 páncélozott harcjármű kilövésével jelentős veszteségeket okoztak a szovjeteknek, gyalogságuk előretörését felfogták a szovjetek hátsóbb fészkei. A németek vesztesége is nagy volt, mivel ütközetlétszámukat tekintve a 126. és 128. páncélgránátos ezredek vesztesége 45 és 25% volt.

Míg a Torda–Marosludas közötti arcvonalszakaszon a magyar és német csapatok visszaverték a szovjet–román támadásokat, addig Tordától nyugatra, a Gyalui-havasokban a védelmi vonalak kiterjedtsége miatt erre aligha kínálkozott lehetőség. Az itt védekező besztercei 1. és munkácsi 2. hegyi pótdandárok, valamint a 7. gyalog tábori póthadosztály részei nem tudták visszavetni a Jára és a Hasadát völgyében előrenyomuló román 4. hadsereg két hadosztályát és a szovjet 206. lövészhadosztályt. 1944. szeptember 22-én elesett Magyarpeterd és Szind, 23-án Pusztaszentkirály, 24-én Komjátszeg, az ellenség elérte a Kolozsvár–Torda műutat, s a Gyalui-havasok keleti szélénél kijutva a Mezőség területére, a tordai védők hátába került. Az időközben ide átcsoportosított német 23. páncéloshadosztály 1944. szeptember 25-i ellenlökése tudta csak a helyzetet megszilárdítani. A Tordától mintegy 25 km-re délkeletre fekvő Marosludas környékén, Hadrévnél is súlyos harcok zajlottak, de az 59. és a 66/II. határvadász-zászlóaljak szilárdan tartották állásaikat.

1944. szeptember 24-én a 2. páncéloshadosztály zömét és a német 23. páncéloshadosztályt kivonták Torda térségéből nyugati irányba, így a 25. gyaloghadosztálynak kellett egyedül tartania 21 km szélességű védelmi állásait. Másnap estefelé az oroszok a Szent János-patak és a vasútvonal közötti területen több zászlóalj erőben újították fel támadásukat, de ezeket visszaverték. Ezen a napon a 25. gyaloghadosztály véres vesztesége közel 2300 fő volt.

1944. szeptember 26-án a Tordától nyugatra lévő szovjet állások ellen német–magyar támadás indult meg Tordatúr–Komjátszeg térségében, miközben a 25. gyaloghadosztály védelmi állásainak balszárnyát támadták a szovjetek. Betöréseiket csak a 2. páncéloshadosztály Esze Jenő százados vezetése alatt visszamaradt részeivel sikerült elhárítani.

1944. szeptember 30. és október 4. között a szovjet 180. lövészhadosztály és a 2. (1944 októberétől: 18.) gárda-gépesítettdandár erőteljes támadásainak eredményeként visszaszorították a 2. páncéloshadosztály bevethető részeivel megerősített budapesti 1. honvéd gyalogezredet a tordai hídfőállásból, így a magyar csapatok az Aranyos északi partjára szorultak vissza. Torda 1944. október 4-én került az ellenség birtokába, utolsó magyar egységként a Siprák László őrnagy vezette 25/I. gyalogzászlóalj honvédei hagyták el a város melletti 429-es magassági pontot. A Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel dekorált zászlóaljparancsnok helytállásáról ezredparancsnoka 1944. október 6-án keltezett soron kívüli előléptetési javaslatában a következőket írta: „Siprák László őrnagy, a 25/I. zászlóalj parancsnoka 1944. szeptember 22-től október 4-ig védte a Torda város kulcsát képező 429-es magaslatot. Az oroszok a magaslat ellen nap mint nap, úgy éjjel, mint nappal, minden harceszköz bevetésével sorozatos támadásokat hajtottak végre. E támadások elhárítása Siprák őrnagy messze kiemelkedő személyi bátorsága és akaratereje által sikerült: az ellentámadásokat karabéllyal a kézben, mint egyszerű harcos vezette. Szeptember 23-án a két ízben elvesztett magaslatot személyesen vezetett éjjeli ellentámadással, köréje gyűjtött tisztjeivel (…) visszafoglalta. Október 4-én éjjel bekerítése után az áttörésre kapott parancs dacára csak akkor tört át, mikor megítélése szerint a városban lévő erők kijövetelét már biztosítottnak látta. A zászlóaljával áttörve a kapott feladatot végrehajtotta, bár a harcokban mintegy 70%-os veszteséget szenvedett.”

1944. október 3. és 5. között egy román hadosztály próbálta szétzúzni a gerendi oldal és az Akasztófa közötti magyar arcvonal balszárnyát. Hollósy-Kuthy altábornagy minden tartalékát összegyűjtve szinte teljesen megsemmisítette a románokat. A 25. gyaloghadosztály 1944. október 4–8. között több, kisebb-nagyobb támadást vert vissza – erején felül teljesítve –, majd 1944. október 8-án érkezett meg az általános visszavonulási parancs, Kolozsvár előterébe.

A 25. gyaloghadosztály parancsnoka 1944. október 5-én keltezett napiparancsában így sommázta a hadosztály Torda környéki önfeláldozó harcait: „(…) a jelenlegi és csak átmeneti gyengeség, valamint a magunk erejére való utaltság más – nemzeti érdekű és nagy horderejű – események alapkövetelménye (…) A hadosztály minden becsületes tagja szeptember 8. óta történelmet ír. Minden nap amit Erdély védelmében a hadosztály harcolt, a múltat felülmúló és a jövőben is csak nehezen túlszárnyalható dicsőség-sorozat. Isten és a Haza büszke ránk! A hálát a sors biztos nem fogja tőlünk megtagadni, ha kötelességünket továbbra is csorbítatlanul teljesítjük.”

A magyar csapatok véres vesztesége – vagyis a hősi halottak, sebesültek, hadifogsgába esettek és eltűntek – hozzávetőlegesen 10 ezer fő volt, közülük 2500-an haltak hősi halált. Magasak voltak a tiszti veszteségek is, hiszen a tordai harcokban 88 hivatásos és tartalékos tiszt, tartalékos tisztjelölt adta életét a hazáért.

Post mortem adományozott tiszti hadikitüntetések

A 2. Ukrán Front alárendeltségébe tartozó szovjet 7. gárda-, a 6. gárda-harckocsi-, a 27. és 40. összfegyvernemi hadseregek, illetve a román 4. hadsereg veszteségeiről nem állnak rendelkezésre adatok, de vélelmezhető, hogy a védőknél jóval nagyobb áldozatok árán sikerült a tordai hídfőt felszámolniuk.

Az elmúlt évtizedekben a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság volt az a szervezet, amely a néhai Pataky József vezetésével a budapesti HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadisírgondozóival közösen sokat tett a Torda környékén még meglévő 1543 egyéni és közös honvédsír gondozásáért. Igaz, 2008 óta létezik a magyar–román hadisírgondozási egyezmény, ám azt a románok balkáni mentalitásukból adódóan mindegyre felrúgják és saját, történelemhamisító érdekeik szerint formálják, mint ahogy az Úz-völgyi első világháborús magyar hősi temető esetében tették 2019 nyarán. A tordai harcokban elesett honvédek sem pihenhetnek nyugodtan sírjaikban, hiszen Kolozsvárott történt, hogy az egyik, felszámolás alatt lévő temetőben 2015 nyarán exhumáltak az ottani hadikórházakban sebesüléseikbe belehalt 93 honvédet, de a románok mostanáig nem intézkedtek hősi halottaink méltó újratemetéséről. Román „barátaink” a magyar múlt neves és névtelen alakjainak ellopásával, a mi rovásunkra kreálják a saját történelmüket, hogy bizonyíthassák, joguk van a tőlünk elvett országrészekre.

A Magyar Királyi Honvédség csapatainak Torda melletti helytállását vitéz primor dálnoki Veress Lajos vezérezredes a következőkben méltatta: „A magyar 2. erdélyi hadseregnek, miután a kései felvonulása és elindulása, valamint az útviszonyok következtében az oroszoknak a Kárpátok déli szorosain való átkelését megakadályozni nem tudta, az volt a feladata, hogy megakadályozza, de legalábbis késleltesse az oroszt abban, hogy a legrövidebb és legveszedelmesebb irányban, Kolozsváron át jusson a Keleti-Kárpátokat védő német–magyar és az Északi-Kárpátokat védő 1. magyar hadsereg hátába, és ezáltal mind a keleti, mind az északi arcvonal visszavételét kikényszerítve a Tiszától keletre fekvő területet birtokába vegye. Ezt a feladatot a 2. hadsereg német segítséggel ugyan, de maradéktalanul megoldotta. A harcok súlyvonalán előnyomulás alatt a 2. páncéloshadosztály haladt. Védelemben a harcok terhét a 25. gyaloghadosztály és 2. páncéloshadosztály együtt viselték, ami nem azt jelenti, hogy a 7. és 9. pót hadosztályok, valamint az 1., 2. pót hegyi dandárok ne vették volna ki az áldozatból – gyöngébb fegyverzetük mértékében – részüket. Teljes négy hétig vonta magára és verte vissza a naponként megismétlődő támadásait az orosz 6. páncélos- és 27. hadseregnek, valamint a román hadosztályoknak (…) A tordai csata arcvonala volt a II. világháború utolsó szakaszában az az egyetlen védelmi vonal, mely állásait hosszabb ideig tartotta meg és szerzett időt arra, hogy mind a magyar, mind a német hadvezetőség erőt gyűjthessen megfelelő helyeken az orosz előnyomulás lelassítására (…) A hadsereg zöme Észak-Erdély szülötteiből állt, kik szűkebb hazájukat védték, és ez megadta a szükséges testi és lelki erőt arra, hogy elviseljék a fáradalmakat és a nagy veszteséget is. Nem a »szövetségesi hűség«, nem az orosz- vagy kommunistaellenes beállítottság volt a harckészség és szellem éltetője és mozgatója, hanem a 25 éves román megszállás kellemetlen emléke, melyet minden áron el akart minden egyes ember kerülni. A magyar gyalogság teljesítménye ezekben a harcokban egyedülálló volt, s az is bebizonyosodott, hogy egyetlen nemzet sem támasztott olyan nagy követelményeket csapataival szemben, mint amilyet a magyar és a német hadvezetés a gyengén felszerelt magyar hadseregtől követelt (…) Ezen okok következtében vált a tordai csata a második világháborúban, honvédségünk legszebb fegyvertényévé.”

Az utókor részéről Döbrentei Kornél költő fogalmazta meg a legszebben apáink és nagyapáink heroikus küzdelmét azon versében, amelyet a tordai csata 60. évfordulójára írt:

Adassék tisztelet a honvédő katonáknak,
Testük eleven torlaszát állították gátnak,
A ránk zúduló vörös áradat ellenében
Állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben,
És nem haltak meg, válságos órán előjönnek,
Mert utóvédként előőrsei a jövendőnek.

^[1]    A tanulmány megírásához felhasznált szakirodalom jegyzéke: Babucs Zoltán – Bús János – Illésfalvi Péter – Maruzs Roland, „… állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben…”. Emlékkönyv a „Tordai Csata” 60. évfordulója alkalmából, Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda. (1. kiadás: 2004, 2., bővített kiadás: 2005); Hollósy-Kuthy László, Don, Torda, Kárpátok, Zürich, 1989; Hollósy-Kuthy László, Élményeim a második világháború alatt 1939–1945, Fejér Megyei Levéltári Közlemények 14., Székesfehérvár, 1992; Illésfalvi Péter – Szabó Péter – Számvéber Norbert, Erdély a hadak útján 1940–1944, Puedlo Kiadó, Budapest–Nagykovácsi, é. n.; Kékkői László, Tűzözön. Ahogyan én láttam, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015; Szabó Péter – Számvéber Norbert, Magyarország és a keleti hadszíntér 1943–1945, Puedlo Kiadó, Budapest–Nagykovácsi, 2009 (második, bővített és átdolgozott kiadás); Ravasz István, Erdély mint hadszíntér 1944, Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 1997; Ravasz István, Erdély ismét hadszíntér 1944, Petit Military Könyvek, Petit Real könyvkiadó, Budapest, 2002; Veress Lajos, dálnoki vezérezredes szerk., Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt (1920–1945), I–III. kötet. München. 1973–1974.

^[2]    A táblázatban lévő rövidítések feloldása. Rendfokozatok: alez. = alezredes, ezr. = ezredes, fhdgy. = főhadnagy, hdgy. = hadnagy, hdp.őrm. = hadapród őrmester, szds. = százados, zls. = zászlós. Szolgálati jogviszony: ht. = hivatásos, tart. = tartalékos. Fegyver/csapatnem: cső. = csendőr, gk.löv. = gépkocsizó lövész, gyal. = gyalogos, hv. = határvadász, hgyv. = hegyivadász, hír. = híradó, pc. = páncélos, rotü. = rohamtüzér, táb.tü. = tábori tüzér, vk. = vezérkari

Illusztráció: TORDA (fh.: H. G. Hine, Mihályi Balázs)

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Miklóssy Endre: A téboly →

Kiss Etele: A magyar korona kettős arculata →

Kész Barnabás: Magyarok vagy türkök? →

Pelyach István: A kézcsók →