2650 – Bakonyi Péter, Baley Endre, Berecz Ágnes Gabriella
Tizenegyedik adagját közöljük (november 13. után) a “kétezer-hatszázötveneknek”. Mi fán is terem ez a fura fogalom? A rovatleírás röviden kulcsot ad. A hónapok múlásával szerét ejtjük majd a további szerzések közlésének.
Bakonyi Péter: Migránsének
Nem lennék angol – csak, ha londonis,
bár bámulom dús négyszáz évüket.
Tartása volt még a nyomoruknak is,
Thália vezette gyilkos méregtőrüket –
humortalanságukat is tudták hordani…
Francia honfi sem lennék önkéntesen,
legfeljebb egy világfia “párizien”,
bár bő háromszáz évük a közös mérlegen
jól nyomott, s lefestették, kizenélték, milyen
nehéz szabadpolgárnak maradni – véresen…
De Amerikaiként is csak New Yorkban
volna élni kedvemet igazán felderítő.
A vadnyugatosdit tükörnél gyakoroltam,
de már ijeszt, ha a katona vagy egy civil lő –
bár szép száz évükre szinte büszke voltam…
Németté sose válnék – talán csak bérlakóvá,
s alig múlt harminc évükre voksolnék csupán:
ha tényleg neveltek embert – változtathatóvá!
Mert száz év kellene, míg feledni tudnám:
hogy lett Berlinben a nép alatt- s alávalóvá…
Vajon sikerült-e magyarnak lennem
itthon? S talán e földnek is csak a Budapestje
igazi? Történelmével a glóbusz elégedetlen:
pár kis lázadása jogot tarthat-e tiszteletre,
ha túl sok év lett közben szégyen-pirosra festve…
Legutóbb is – pocsék egy évszázadunk volt!
Mikor úgy látszott, mégis csak jó értelme lesz
a polgárlétnek a Duna-Tisza közben, legott
kipattantottunk egy lelketlen hosszú s vérjeles
földháborút, Európára csukva a tört vakablakot,
majd – alámuzsikálva a kóros világzenének –
önként, kábultan, de markolatig lucskosan
álltunk elé s alá a várható nagy verésnek…
A kórus nem tűrte a fals hangokat, s hamarosan
öt határon zengett fel bús szittya migránsének…
S alig húsz évre rá, amazt még ki se hevertük,
még többet gyilkolni indultunk neki hősen –
a másodiknak. Halálkoncert! Hisz egyszer élünk!
Végső percig szorítva a dőlt keresztet bőszen –
s hittel: ha megszolgáljuk, meglesz a bérünk…
S e két opus közt a forte: a szégyentelenség.
Vert sekélymagyarok pentatonja zendült,
s bár volt esély, hogy ölés helyett mentsék
a népek a társakat… végül a világ újra pert ült,
s nem lett se népnemzeti, se emberi mentség…
De a rongy-század másik felében sem a piánó
szólt vagy lágyabb dallamok: megtapostuk
naiv életeszméink legjavát, és bódult, ziháló
törpeként táncoltunk egy reménytelen életlyuk
felett, míg húzta alánk a tust háborús létdaráló…
Napnál sötétebb, éjnél fényesebb az emberlét,
akármi jöjjön szemben a kirótt napúton,
Szűk orgona-quintek közé szorítják elméd
az útnapok, csak ünnep játszik több sípon-húron
is, s a sorsod leteper, mielőtt észrevennéd:
Lehetsz magyar – angol, francia, amcsi, német
is – szülötten, de választani: kockázni vakon,
s a tét megannyi külső-belső migráns-élet.
Futni? Maradni? Mindkettő rokkant-maraton,
amíg magadnak igazat mondani: önmerénylet…
Rendszert váltottunk újra? Vagy csak technikát,
s most lantszóra ereszkedünk alá egy új gödörbe?
Vajon a matador, mielőtt leszúrja a bikát,
szeretettel gondol-e rá, markolva a hosszú tőrre?
S ha bevégeztetett, mond-e majd érte búcsúimát?
Sosem elég csupán: remélni. Kezdjetek el félni
is, bármit hazudik a ma, e lelket koromként belengő!
Mert számon kérik, mikor a félelmet belőlünk kizenéli
majd, appassionato, egy rövid nadrágos, kócos jövendő:
volt-e életében mindenki legalább egyszer férfi!
Baley Endre: Úr 2650. esztendejében
„Menyi milostben terumteve eleve miv isemucut adamut…”
Isten a hatodik napon megteremtette az embert. Az embert, aki kíváncsiságától hajtva más utat választott, mint amit a Mindenható szánt neki.
Cherchez la femme, gondolhatta Isten fejcsóválva a teremtés nyolcadik évének második hónapján, a tizenhetedik napon, amikor Éva és Ádám az almába harapott. Hét éven át minden a legnagyobb rendben zajlott a paradicsomban, az ember betartotta az isteni szabályt: „Gye mondoá neki, mérët nüm ënëik : isȧ, ki napon ëmdöl az gyimilcstűl, hȧlálnek hȧláláȧl holsz.”
Néhány matematikai művelet elvégzése után szomorúan láttam, hogy a teremtés óta 2603-szor tette meg égi útját a Nap, amennyiben figyelmen kívül hagyjuk a szökőéveket. Majdnem 2650 napig hessegették el a gondolatot, de végül Éva türelmetlensége miatt nem történhetett meg az egybeesés. Várhatott volna még egy kicsit. Ezen értekezés szempontjából az lenne az igazi, ha mindez a 2650. napon történik.
Ádám és Éva tehát kiűzettetett, és az emberiség a tudás hatalmának birtokában elindult útjára, hogy maga alkosson csodákat. A csodák alkotása mellett azonban egyre inkább eluralkodott a birtoklási vágya is; megszerezni mindent, amit csak lehet.
Úr 2650. esztendejében a bolygó szennyezettsége miatt szinte teljes sötétség borított mindent. A Napot már évszázadok óta nem látta senki, még a neve is feledésbe merült. Isten hét nap alatt teremtette a világot, de a hatodik napon megalkotta azt, aki az előző öt nap munkáját semmivé teszi.
Ha Istent és Marxot kellene összehasonlítanom, könnyű dolgom lenne. Marxtól megkérdezték egyszer, mit jelent a marxizmus, mire ő azt válaszolta, fogalma sincs, de biztosan nem azt, amit ő tanított. De ha Istent kérdezné valaki, mi az emberiség, Isten is minden bizonnyal azt válaszolná, hogy fogalma sincs, de biztosan nem az, amit ő teremtett. Vajon tényleg így van? Ha Isten aludt a hetedik napon, akkor valaki ott járt, és aki ott járt, az csúnyán beleköpött isten paradicsomlevesébe. Ez a Napnál is világosabb.
Gyászos képet mutatott 2650-ben a Föld. Az emberiség addig pusztította a környezetét és önmagát, míg végül csupán két, egymásra vadászó ember maradt. Nemsokára eldördült az utolsó puskalövés is. A hang hatszor futott körbe a bolygón, azután teljessé vált a csend, és akkor az utolsó ember elüvöltötte magát:
– Van itt még valaki?
Hat napig várt, amíg végül a kiáltása, akár az utolsó puskalövés elnémult. Akkor újra elkiáltotta magát:
– Enyém a Föld! Enyém a Föld! Enyém a Föld!
Összerogyott a kimerültségtől.
– Téged is legyőztelek, Isten. Ez már nem a te világod, ezt a világot már magam teremtettem, és csak az enyém lesz.
Az utolsó szavakat már alig hallhatóan suttogta, majd néhány másodperc múlva mély álomba merült.
Mire hat nap múlva felébredt, Isten kitisztította a bolygót; nappal sütött a Nap, éjszaka világított a Hold, a csillagok. Éppen olyanná tette, mint amilyennek egykor a paradicsomot teremtette, de meghagyta az új korszak első emberének az emlékezőképességét. Az emberét, akit Évának hívtak.
– Most próbáljuk meg így! – mondta Isten.
Éva elmosolyodott, és a napfényben megsimogatta gömbölyödő hasát.
Berecz Ágnes Gabriella: A napszekér
Izgalmas korszak az, amelyben az ember a gyűjtögető-vadászó életmódról áttért a földművelésre és az állattenyésztésre. Szinte sokkolóan rövid volt az emberiség kulturális evolúciójában, tekintve hogy a korábbi életét évezredekig élte. A települések szervezésétől kezdve a hierarchiával, a vagyonnal, a járványok problémáival kellett foglalkozni, amikkel korábban soha. A hitviláguk is változott, a természet szellemei istenekké váltak.
Napisten minden népnél volt. Nem tudták a napról, hogy miből van, hogy működik, de az útját szabad szemmel látták az égbolton, némileg ismerték az élővilágra tett hatásait, vagyis érzékelhető volt.
A napisten minden hitvilágban közlekedett. A legrégebbiek (kb. ie. 3500), a kínai Hszi-ho istennő és a sumér Utu szekéren, később Egyiptomban Ré bárkán utazott. A legelterjedtebb motívum a szekér lett, szintén egy kézenfekvő dolog a földműves társadalom számára.
Nehéz dolguk volt az ószövetségi prófétáknak, amikor monoteizmusra nevelték Izrael népét. Hány helyen olvasni, hogy Izraelnek nem voltak ősi istenei. Dehogynem voltak! Az egész Ószövetség arról szól, hogy ne higgy más istenekben. Hosszú folyamat volt, és súlyos törvények kellettek hozzá, mire a nép leszokott az évezredeken át berögzült, a természetből eredő hiedelmeiről, vagyis arról, ami ott volt az orra előtt.
A 2. Királyok könyve megtiltja a napisten tiszteletét. A napszekér, mint a napisten kultusztárgya, elégettetett. A szekérmotívum azonban kegyelmet kapott. A Zsoltárok könyve írja, hogy a nap is az Úr teremtménye. Végül maga az Isten kapja a szekeret. Izajás mondja: „tűzben érkezik az Úr, harci szekere akár a forgószél”.
Fontos szerepet ez a szekér Illés prófétánál kap, aki talán az Úr legelszántabb híve. A korai próféták nem jósok voltak, hanem Isten törvényeinek terjesztői és végrehajtói. Illés tüzes szívvel vette fel a harcot Baal isten hívei ellen, az Úr parancsait könyörtelenül teljesítve. Jahve a dominanciájáért vívott küzdelem jutalmaként vitte fel őt az égbe egy pont ilyen, forgószél-hajtotta tüzes szekéren.
Valaki aztán, önmagából kiindulva felvetette, hogy milyen magányos is lehetett Illés. Képzeletben megállította azt a szekeret egy percre a Himalájákon. A teljes önfeláldozást követelő elhivatottságot szembeállította a kétkedéssel, és „jégcsapos aggyal” megkérdezte, megérte-e? Lentről kineveti őt a világ, és a hegycsúcson hideg gyémántporral szórja be a nap. A nap!
A tudomány ha lassan is, de besegített a napistenek eltűntetésébe: már jóval az időszámításunk előtt megindultak a viták, hogy mi kering mi körül, vagyis a Nap égitestté avanzsált.
De lám, a pogány gyökerekkel bíró, misztikus napot még a modern irodalom is rendre megszemélyesíti és változatlanul nagy becsben tartja:
Ady Endre: Az Úr Illésként elviszi mind…
Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sújt és szeret:
Tüzes, gyors szíveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.
Az Illésnép Ég felé rohan
S megáll ott, hol a tél örök,
A Himaláják jégcsúcsain
Porzik szekerük és zörög.
Ég s Föld között, búshazátlanul
Hajtja őket a Sors szele.
Gonosz, hűvös szépségek felé
Száguld az Illés szekere.
Szívük izzik, agyuk jégcsapos,
A Föld reájuk fölkacag
S jégútjukat szánva szórja be
Hideg gyémántporral a Nap.
Illusztráció: 2650 táblakép
Ezek is érdekelhetik!
2650 – Nemere István, Virágh László →
2650 – Demény Péter, Pusztay János →
2650 – Lackfi János, Kerékgyártó György →
