Boga Bálint: Sötétség
Az ébresztőóra ma is, mint máskor, fél 7-kor megszólalt. Félix lenyomta blokkoló gombját, de nem kelt fel rögtön, pár percig még behunyt szemmel feküdt, majd komótosan kiszállt az ágyból. Teljes sötétség volt odakint, hiszen december huszadika volt. Félix egyedül élt, nyugdíjas lévén nem kellett siessen reggel, de mégis megszokta, hogy így, fél 7-kor felkeljen, elkészüljön, akár volt aznapra valamilyen házon kívüli elfoglaltsága, akár nem. Ma is megitta teáját, két darab kekszet is evett hozzá. Lefürdött, felöltözött, beült kedvenc karosszékébe, mely szobája ablaka mellett állt. Elővette az előző nap vásárolt könyvét és olvasgatta a társadalmak alakulását leíró teóriák újabb variációit. Közben 8 óra lett. Kinézett az ablakon és konstatálta, hogy még teljes a kinti sötétség. “Hiába, tél van, későn kel a Nap, felhők is fedik az eget. De tegnap – ez ugrott be gondolataiba – ekkor már valamennyire világos volt, a felhős égen is átderengett a nappali világosság. Talán ma vastagabbak a felhők “– gondolta és tovább olvasott. Így telt el még egy óra. Az ablakból látható világ még mindig teljes sötétségben állt. “Véletlenül korábbra állítottam az ébresztőórát és lehet, hogy korábbi időpontban vagyunk?” – vetette fel magának, de karóráján is valóban 9 óra volt. Kinézett az utcára, a napszaknak megfelelő autóáradat kanyargott előtte, a járdán is emberek szokott sűrűsége hullámzott, ami igen meglepte. Nem emlékezett arra, hogy tegnap a TV-híradó említette volna, hogy ma napfogyatkozás lenne. Félix összehúzta szemét és folytatta az olvasást, egy kissé nyugtalanabb lett, de belemerült, csak a közeli templom 10 órai harangozása zavarta meg. Kinézett, de még mindig teljes sötétség borult a városra, de emellett folyt a szokásos mindennapi élet. Most abbahagyta az olvasást és nyugtalan aggodalommal kezdett utánanézni, hogy mi is történhetett. Kinyitotta a tévét, meghallgatta a híradót, de abban egy árva szó sem hangzott el a rendkívüli helyzetről, csak, mint máskor, a bűnözési eseteket sorolta fel. A külföldi hírekben arról volt szó, hogy egy nem is távoli országban a kormány rendőrei és az elvadult felkelők hány embert gyilkoltak meg a másik oldalról. Gyorsan csatornát váltott, de ott éppen egy úgynevezett akciófilm kezdődött és az első percben már két halott volt. Ekkor aztán felvette kabátját és lement az utcára. Az emberek úgy jártak-keltek, gesztikulálva beszélgettek, rohantak dolgukra, szinte egymást fellökve, ahogy máskor. Az autók egymást kiszorítva szlalomoztak előre, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. Az utcai lámpák égtek, a házak oldalán látszottak a hatalmas, két emelet magas, farmernadrágot és jóformán meztelen nőkkel új személygépkocsit hirdető reklámok. Félix nem mert megszólítani senkit, hogy megtudja, mi történt vagy legalább azt, hogy ők hogy értelmezik ezt a helyzetet. Elment az újságos bódéhoz, vett két aznapi újságot, gyorsan átfutotta. Egyikben sem volt egy mondat sem erről a rendkívüli jelenségről, de egy híren megakadt a szeme, megrendült, még a gondjáról is megfeledkezett egy percre: ismeretlen tolvajok egy mentőautóból ellopták az újraélesztő készüléket. Minthogy azonban a sötétségről nem kapott még hírt sem, hazament, de aggodalma nem szűnt, sőt fokozódott. “Talán velem van valami baj, a látásom megromlott hirtelen, vagy az agyamban valami más frekvenciára állt át a látási központom – vetődött fel benne, – vagy netán a megzavarodottság első jele ez” – rémülettel gondolt erre. És eközben dél lett, a sötétség nem változott semmit. “Mégis csak megkérdezek valakit, hogy mi ez az érthetetlen jelenség “– határozta el magát. Ismét lement az utcára és megszólított egy középkorú férfit.
-Elnézést, uram, mi ennek az oka? – kérdezte és két kezével szétmutatott a sötét környezetre.
-Miről beszél, kedves uram?! – válaszolt kérdéssel a férfi és úgy nézett rá, mint egy bolondra. Így aztán nem folytatta nála a kérdezősködést, hanem szépen elsomfordált. Majd egy fiatalabb nőt szólított meg:
-Kedves hölgyem, ne haragudjon, hogy kérdezem, de mi történt, miért van még délben is sötét?
A hölgy tágra nyitotta szemét és érthetetlenséget kifejező arccal válaszolta:
-Uram, én nem látok semmi rendkívülit, ez a világosság olyan, mint bármikor máskor.
Félix bólintott, összehúzta magát és visszatért szobájába. Csodálkozott, hogy mások nem akadtak fenn a nappali világosság hiányán és elkezdett gondolkodni ismét az okokról. Először logikailag a fizikai okokon töprengett: talán mégis csak napfogyatkozás van, de miért nem tájékoztatnak róla és hogy-hogy ilyen hosszú ideig tart, vagy erős, szokatlan napfolttevékenység jelentkezett, vagy mégis igen vastag szmogszerű felhőzet fedi a várost. A várost? Ekkor gondolt arra, hogy hátha csak itt, ebben a városban van ez a sötétség és felhívta barátját, aki mintegy 200 kilométerre lakott tőle egy kis városban és érdeklődött, hogy ott is sötétség van-e. A barátja azt válaszolta, hogy nem észlel semmi szokatlant, de – mondta – kinéz az ablakon, hogy tudatosabban elemezze, megítélje a helyzetet, azonban pár perc múlva visszatérve ennyit mondott: valóban sötét van, de nincs ebben semmi rendkívüli. Ekkor Félix abbahagyta az érdeklődést, magába fordult és lelki világában balsejtelem árnyéka bontakozott ki.
“Az Isten megsokallta azt a rengeteg gonoszságot – gondolta -, amit az emberek tettek az utóbbi évtizedekben és most – kegyesebben, mint régen – nem tűzesőt küldött büntetésül, mint Szodomára és Gomorára és nem vízözönt, mint Elő-Ázsiára, hanem sötétséget engedett ránk, hogy rájöjjünk az igazi világosság eltűnésére, a külső világosság hiánya ébresszen rá a belső világosság hiányára. De fájdalmas, hogy az ember már annyira érzéketlenné vált, hogy képtelen még érzékelni is a világosság hiányát! Talán majd, egyszer! Lehet, hogy ismét kegyetlenebb jeladás kellene? Addig csak remélhetjük, hogy nem engedi ki kezéből az Isten a teremtményét, a figyelmeztetést felfogni képtelen embert.”
Illusztráció: Árnyséta
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
