Kocsis István: A táltos paripa és Tündér Ilona rejtélye
1. Néhány személyes hangú megjegyzés – bevezetésképpen. A szakrális király beavatása rejtélyes kérdéskörei közül a legeslegérdekesebb Tündér Ilona és a táltos paripa kultusza… De kötelességünknek tartjuk ehhez nyomban hozzáfűzni, hogy bár nem könnyű megértenünk, micsoda (vagy kicsoda?) a táltos paripa, Tündér Ilona kultuszának a jelentőségét, illetve a rejtélyeit még nehezebb felfognunk. Mert Tündér Ilona gyakran nagyon magasan helyezkedik el az Égi Hierarchiában (mint Nagyboldogasszony), de sok esetben ő is egyszerű Boldogasszony, Időtlen Égi Asszony. Ha „csak ennyi”, akkor az archaikus népmese hőse el is nyerheti a szerelmét, és következhet a különleges lakodalom, amelyről nehéz megállapítani, hogy az égi vagy a földi világban történik… Az égi vagy a földi világban? Tündér Ilona égi lény, de a régi korok magyarja – mint a népmesében a legkisebb királyfi – elindult megkeresni. És meg is találta?
Megtalálhatta az égi lényt, aki fényből való? – ámuldozhatunk. – Megtalálhatta, mégpedig Tündér Ilona kastélyában. Ahova hogyan is jutott be? A táltos paripa hátán… Mindenekelőtt arra kellett tehát képesnek lennie, hogy felismerje, megszelídítse, majd megülje a táltos paripát, aki a népmesében csak parazsat eszik, nem is ehetne semmi mást, hiszen ő is fényből való… Hogyan tudta megülni a régi korok magyarja a fényből való táltos paripát? Neki magának is fénybe kellett öltöznie, hogy megülhesse.
Amiről beszélünk, az réges-régen a beavatás legszívesebben vállalt, legsikeresebb útja volt, de aztán – igaz, nagyon lassan, évszázadok alatt – bevonult a mondák, regék, mesék világába. A mitológiánk részévé válván.
De a népdalban ma is nyitva van az aranykapu – Tündérország kapuja –, amikor a régi magyar hitvilág szakrális szerelmének a rejtélyére emlékezik.
A hivatalos magyar őstörténet-kutatás nagyjainak vajon miért nem szabad megfejteniük a táltos paripa és Tündér Ilona rejtélyét? Elrettentő példa, amit az Akadémiai Kiadó gondozásában 2007-ben kiadott kézikönyvben (Magyarország története) olvashatunk. A magyarok őstörténete és a honfoglaláskor című fejezet szerzője szerint a régi magyar hitvilágnak „kevés, a szomszéd népekénél aránytalanul és érthetetlenül kevesebb nyoma maradt fenn”. Azt éppen felismeri, hogy például a táltos paripa emléke fennmaradt a népmesékben. De ha már megemlíti felsorolásában, miért nem ír róla, ha nem is ötven, hanem legalább fél oldalt… Nem szabad tanulmányoznia? Miképpen Tündér Ilona kultuszát sem?
Pedig rengetegen kíváncsiak a táltos paripára és Tündér Ilonára szerte a világon. Tanulmányozni szeretnék angol, francia, német, olasz és más nemzetbéli kutatók a gazdag magyar tündérkultuszt és a táltos paripa rejtélyét – mint a régi korok magyar szakrális királya beavatásának legfontosabb kérdésköreit. Az angolok például azért, hogy megértsék az Arthur-mondakört, az olaszok azért, hogy megértsék Dante Isteni színjátékának Beatricéjét…
Mi pedig azt tartjuk itt fontosnak megjegyezni, hogy Platón korában a görögök közül már igen kevesen, de a magyarok közül Mátyás királyunk korában is elég sokan megülték a táltos paripát. Ezért mondják sokan, hogy a magyar társadalom fejlődése „megkésett”? Nem, nem ezért, mégis azt mondjuk, hogy nem véletlenül és nem jogtalanul beszélnek e megkésettségről. Nem véletlenül és nem jogtalanul, de félreértik és félremagyarázzák, mert nem tudják felfogni a magyar műveltség évezredeket átvészelő archaikus, szakrális hagyományainak a nagy rejtélyeit. A legfontosabb: ha e megkésettség azt jelenti, hogy a magyar társadalom évszázadokon át „korszerűtlenül” ragaszkodott a szakrális királyság szent hagyományaihoz, akkor áldott megkésettségről beszélhetünk.
Arra pedig nagyon büszkék lehetünk, hogy Dante Alighieri írta meg az egyik legszebb könyvet a táltos paripáról és Tündér Ilonáról – Isteni színjáték címen jelent meg e könyv magyarul, Babits Mihály gyönyörű fordításában. De Dante már nem merte nevén nevezni se a táltos paripát, se Tündér Ilonát, s amikor megtudta, hogy megannyi magyar népmese szól a táltos paripáról és Tündér Ilonáról, s hogy a Magyar Királyságban e meséket még „meg szabad érteni”, így fakadt ki: „Boldog Magyarország!”
De van valami, ami miatt őstörténetünk és régi magyar hitvilágunk minden más rejtélyes kérdésénél fontosabbnak tarthatjuk a táltos paripa és Tündér Ilona kultusza rejtélyeinek a tanulmányozását. Mégpedig a következő:
Az ősi magyar hitnek majdnem az egész világa – az életfától Tündér Ilonáig – átvészelte az évszázadok pusztításait, eléggé rejtélyes módon. Ezért mondhatjuk, hogy a régi magyar hitvilág tanulmányozója egyáltalán nincs reménytelen helyzetben: a búvópatakként jelen levő hagyományok tanulmányozása által és a magyar mitológia, valamint az archaikus népmese segítségének igénybevételével tulajdonképpen be is lehet lépni a régi magyar hitélet rejtélyes világába. De a kérdés tanulmányozásának módszertanához hozzátartozik, hogy azt se tartsa a mai kutató sem elfogadhatatlannak, sem elképzelhetetlennek, sem mellőzhetőnek, hogy megtapasztalhatja a régi korok életformáját, illetve hitvilágát – mondjuk a kapálástól vagy a kardforgatástól a szakrális király beavatásáig. Sőt, a legnagyobb örömmel kellene tudomásul vennünk, hogy a régi magyar élet ma tanulmányozható személyes tapasztalatok által is.
És kérdezhetjük: ha a táltos paripa a mai kutatót is átröpítheti Tündérországba – pontosan Tündér Ilona kastélyába –, akkor az miért ne vállalhatná e rejtélyes utazást? Mert elvárják tőle, hogy akár materialista vagy ateista, akár nem, viselkedjen úgy, mintha materialista vagy ateista lenne, és jó hangosan azzal ijesztgesse el magától a táltos paripát, hogy márpedig metafizikai világ nem is létezik?!
Mire akartuk tehát felhívni a figyelmet? Ha képesekké válunk a táltos paripa hátán berepülni a Tündér Ilona kastélyába, és megtanulunk ott tájékozódni, akkor a réges-régi magyar élet legsajátosabb rejtélyei tárulhatnak fel előttünk…
Mikor először írtunk e kérdésekről, arra is válaszolnunk kellett: szabad-e írni róluk? De arra is: jogunk van-e hallgatni róluk? Szerencsére felismertük, hogy Danténak ugyanaz az alapélménye, mint a korabeli – és későbbi! – magyaroknak. Bizony, Dantét olvasva is a régi korok magyarjainak a világában járunk. Dante Beatricéjének a rejtélye talán ma már nem is fejthető meg a régi magyar hitvilág ismerete nélkül. Természetesen Petőfi János vitéze Iluskájának és Vörösmarty Csongor és Tündéje Tündéjének a rejtélye sem.
S talán még a második ezredforduló különleges képességekkel rendelkező magyarjainak a felfoghatatlan rejtélyei sem.
Az utóbbi kérdés felvetése talán eszünkbe sem jut, ha helytelen következtetést vontunk volna le abból, hogy a magyar mitológiában meg az archaikus népmesében legtöbbször a legkisebb királyfi képes a táltos paripa hátán berepülni Tündér Ilona kastélyába, hogy ott megszerezhesse a szakrális király különleges képességeit, valamint abból, hogy így szerezhették meg nagy királyaink is a különleges képességeiket: Szent István, Szent László, de még Mátyás király is. De éppen azért nem vontunk le a fentiekből elhamarkodott következtetést, mert nagyon sok forrás igazolta, hogy fél évezreddel Szent István uralkodása után eljött az idő, amikor a királyok már nem voltak képesek megfelelni a sikeres beavatás követelményeinek, és a magyar nemzet korabeli hivatott képviselői kényszerűségből át is ruházták a szakrális királyok teljhatalmát a Szent Koronára… De az egyik legnagyobb rejtélye a következő századok magyar történelmének, hogy felismerhetünk benne olyan rendkívüli képességekkel rendelkező személyiségeket, akik beavatottságuknak köszönhetően a legfelső helyre kerültek abban a szakrális hierarchiában, amely nagy drámai helyzetekben képes volt elhomályosítani a hivatalos hierarchiát. (Ez történt a reformkorban, s a reformkor sok rendkívüli eseménye, nemzetmentő győzelme ezért tűnik a mából visszatekintve csodaszerűnek.) És hogy hívták azokat, akik magas helyen álltak e rejtélyes szakrális hierarchiában? Trónus nélküli szakrális fejedelemnek? (A reformkori magyarság a szakrális hierarchia csúcsára Széchenyi Istvánt helyezi, azaz trónus nélküli szakrális fejedelemnek látja.)
2. A szakrális szerelem legkönnyebben felfogható kérdéskörei. Ha be merünk tekinteni a szerelem metafizikájának a világába, akkor a régi korok rejtélyes, mára felfoghatatlanná vált szerelemeszményének a titka is megfejthető. Nagy titokról van szó, annyi bizonyos. De a nagy titok legkönnyebben felfogható kérdése: a köznapi szerelmen kívül létezik a szakrálisnak nevezhető szerelem. Már Platón is kétféle szerelemről beszél: „Tudjuk ugyanis mindnyájan, hogy Erósz nélkül nincs Aphrodité. Ha ő egy volna, egy lenne Erósz is; minthogy azonban kettő van, szükségképpen Erósznak is kettőnek kell lennie. Márpedig hogy is ne lenne két Aphrodité? Az egyik, az idősebb, nem anyától lett, Úranosz lánya, ezért Úraniának, Éginek is nevezzük; a másik, a fiatalabb, Zeusz és Dióné lánya, s ezt Pandémosznak, közönségesnek hívjuk. Ezért azt az Erószt is, aki ennek a másodiknak a segítőtársa, közönségesnek kell hívni, amazt pedig éginek.”
A lovagi szerelemnek is az a lényege, hogy a lovag hölgye Égi Asszony, és ennek csak helyettesítője egy földi hölgy, egy meghódíthatatlan földi hölgy. A szeretett asszony meghódíthatatlansága alapfeltétel a lovagi szerelemben. Ha ezt tudomásul vesszük, rejtélyes ellentmondásokra találjuk meg a magyarázatot.
Felfoghatatlan és rejtélyes a középkori szerelmi költészet is. A Fedeli d’Amore titkát kellene elsősorban megfejtenünk, azon rejtélyes szervezet titkát, amelynek Dante Alighieri is tagja volt. Mi volt a Fedeli d’Amore? Milyen szervezet? Majdnem lovagrend, majdnem szerzetesrend?
Vegyük nagyon komolyan mindazt, amit Dante az Isteni színjátékban elmond a szakrális szerelemről.
Dante Alighieri vallomása. A nagy kérdés: ki Dante Beatricéje? Az Égi Beatrice kicsoda?
A Nimfák, akik Dantét megmerítik az égi patakban, így szólnak Beatrice időtlenségéről:
„Nimfák vagyunk itt, csillagok az égen! / s még Beatrice nem volt a világon, / már őt szolgálni voltunk szánva négyen.” Beatrice valóban emlékeztet Dante egykori szerelmére, de Időtlen Égi Lény, aki létezett már Dante születése előtt ezer esztendővel is… Ki tehát Ő? Az Égi Beatrice nem a jutalomképpen Égbe került Beatrice… Fényből való, fénybe öltözött Asszony, Időtlen, nem a mi időnkben és terünkben létezik. És ha így van, akkor megfejthetetlen, hogy ki Ő? Dehogyis megfejthetetlen! Vonjunk le következtetést abból is, hogy Dante nem tudta elviselni az Égi Beatrice pillantását, s „erőinek gyeplejét ledobta”, pillantása pedig „földre szédült”. Mit is mondott ekkor Beatrice? Azt mondja Beatrice Danténak, hogy földi asszonyon csak akkor akadhat meg az ő földi kedvesének a szeme, ha azon az Örök Sugárzás, az Időtlen Égi Asszony, az Égi Beatrice sugárzásának nyomát véli átderengeni. Nos, hogy kell ezt érteni?
Nem szabad leegyszerűsítenünk Beatrice szavait. Arról van szó tehát, hogy Dantét – azt a Dantét, aki már beavatott, már megvilágosodott – azért nem elégítheti ki a hétköznapi szerelem, mert már megtapasztalta a szakrális szerelmet. Az Időtlen és Fényből való Égi Asszonyét, aki valóban „az Örök Sugárzás”. De merjük levonni a megfelelő következtetést abból is, hogy Beatrice arról is szól, hogy ő mint Égi Beatrice viszonozza is annak a Danténak a szerelmét, aki őérette vállalta a tér és az idő legyőzését: „…így lobog, túl minden földi tűzön, / és oly forró szerelmem égi lángja…”
De le ne egyszerűsítsétek Dante azon másik vallomását se, amelyben arról szól, hogy a csodatevő szakrális szerelem által az Élő Égi Térnek olyan tartományába jutott, „amelyen túl nem mehetünk, ha vissza szándékozunk térni”. Miért nem szabad ezt leegyszerűsíteni? Azért nem, mert amit itt hangsúlyoz Dante, az talán a szakrális szerelem legfontosabb rejtélye. Azt hangsúlyozza ő, azt bizony, hogy a szakrális szerelemnek e világi értelme is van. Aki képes megtapasztalni, az általa beavatottá, megvilágosodottá válik, de nem öncélúan. Nem bizony, hiszen magasztos küldetés teljesítésére válik alkalmassá. Az Égi Akarat méltó közvetítőjévé válik. Ha nem szándékozna visszatérni, akkor tulajdonképpen visszaélne az Égi Kegyelemmel…
Időtlen Égi Asszonyról, fényből való asszonyról ír Dante. És elhisszük neki, hogy amiről ír, az valóságos. Senki sem valóságosabb Dante számára, hisz az ő Időtlen Énje eggyé is válhat Vele, az Égi Beatricével…
De az Időtlen Égi Asszony minden hiteles hagyomány szerint valóságos. Valóságos, nem káprázat, senki sem valóságosabb. De ha valóságos, akkor megismerhető.
Miképpen? Megtudhatjuk akkor is, ha méltóképpen tanulmányozzuk a magyar mitológiát vagy az archaikus népmeséinket.
Nem véletlenül állítottuk fentebb, hogy Danténak ugyanaz az alapélménye, mint a korabeli – és későbbi! – magyaroknak. Amit Dante az Isteni színjátékban elmond a szakrális szerelemről, az bizony nagyon hasonlít arra, amit a régi magyar hitvilág emlékeit megőrző mitológiában megismerhetünk. Igen, a régi magyar hitvilág boldogasszonyait, tündéreit is felidézi Dante Beatricéje. Ezért mondhatjuk azt is, hogy a régi idők magyar beavatottja bizonnyal bejárta azt az utat, amelyet később Dante. Neki is volt Beatricéje, azaz Tündér Ilonája. Akivel miképpen is találkozhatott? Fénybe öltözötten.
3. Hol van Tündér Ilona kastélya? Tündérhonban, az Élő Égi Térben. De Tündér Ilona kastélyának a megközelítése a mitológiánk és az archaikus népmeséink szerint mégsem volt mindig oly felfoghatatlanul nehéz. Mert oda egyszerűen be lehetett lovagolni. De a táltos paripa hátán. (Szóltunk már erről fentebb.) És ezért nagyon sok felfoghatatlannak tűnő kérdés egyszerűvé válik, ha megértjük a mesék táltos paripájának a titkát is. Annak a paripának a titkát, aki gyorsabban száll, mint a gondolat.
A táltos paripa rejtélye. A mitológiában – tudjuk meg Ipolyi Arnoldtól – a táltos (tátos) ló előbb rejtőzködik: csak jelentéktelenségével, nyomorékságával hívja fel magára a figyelmet, de „a hős ezen alakjában is ráismer”, viszonzásképpen a táltos azonnal „tudatja természetfeletti erejét”, és ezüst-, arany- vagy gyémántszőrű lesz és aranypatkós, „szőre minden száláról arany csengettyű lóg (…); fellegeken és vizeken meghordoz, ilyenkor mondata, mint a tündéré: »köd előttem, köd utánam, engem senki meg ne lásson«, mi azonnal láthatatlanná teszi, körülfogva homályos felhővel, melyen um. a boszorkány sem lát át, vagy pedig a szóra: »hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok«, azonnal célt ér; orra s szájából tüzet, parázst s lángot fúj, s felszí, mely a monda szerint: hűsíti hőségét; a közmondás is: tüzet okád, mint a tátos.”
Mi a táltos paripa? A legnagyobb önfegyelemmel, önmegtartóztatással összegyűjtött, megőrzött, majd finomított, átalakított energia – „csodatevő” energia –, melynek beavató, teremtő erejét a mai ember már nem ismeri fel, ezért elpazarolja vagy szunnyadni hagyja. Miért nevezhetjük csodatevő energiának a táltos paripát? Mert aki képessé válik arra, hogy „meglovagolja”, azt a fény rejtélyes világába, az Élő Égi Térbe röpítheti. Aki ezt először éli át, az képtelen felfogni, miféle csoda történt, hisz miképpen is foghatná fel, hogy az a fényözön, amelynek közepében létezve mindenhova, akármilyen messzire, akármilyen magasságba eljut, egészen Tündér Ilona kastélyáig, nem más, mint az ő táltos paripája… De miképpen válhat képessé arra, hogy felüljön a fényből való táltos paripára? Mondottuk fentebb: neki magának is fénybe kellett öltöznie, hogy megülhesse. Ez az „átöltözés” volt talán a legnehezebb próbája a beavatásának.
De fogalmazhatunk így is: aki Tündér Ilonájával, az Időtlen Égi Asszonyával, Fényből való Asszonyával mint valóságos lénnyel találkozni akar, annak magának is fénybe kell öltöznie, hogy megtalálja. Szét kell választania önmagában a fényt és az anyagot. Fénytestet kell magának teremtenie? Azt kell megalkotnia, amit az indiai jógi (a tantrikus jógi) gyémánttestnek nevez? De ezt már jobb lenne a szakrális szerelem csodájának nevezni… Vagy inkább a szüzességi fogadalom csodájának? Mindegy, minek nevezzük, hisz tulajdonképpen az anyag és a fény szétválasztásának azon képességéről beszélünk, amelynek megszerzése nem képzelhető el rendkívüli erőfeszítés, elsősorban az önmegtagadás, önmegtartóztatás magas színvonalú gyakorlása nélkül…
A szüzességi fogadalom régi értelmezése. Mit jelentett, mit jelent a férfiúi szüzesség, önmegtartóztatás? Mindenütt – Indiától Nyugat-Európáig – a mag visszatartását, illetve visszafordítását meghatározott céllal, és nem öncélú önmegtartóztatást. (A szakirodalom természetesen méltóképpen foglalkozik azzal is, hogy a mag visszatartásának, illetve visszafordításának mi felel meg a női szüzességben, önmegtartóztatásban.)
A férfi, aki a szüzességet vállalja, mit is tesz tulajdonképpen? A Fénybe öltözött Asszonyt – fényből való asszonyt – annak ismeretében keresi, hogy neki magának is fénybe kell öltöznie, hogy megtalálja.
A magyar mitológia és az archaikus magyar népmese tanulmányozása által mire döbbenhetünk még rá? A szüzességi fogadalom által való beavatás a réges-régi magyar világban eléggé szokványos volt. Miért? Minden férfi beavatott elérhette az Égi Térben Égi Asszonyát, tündérét, „boldogasszonyát”, miképpen minden asszony beavatott megtalálhatta az Időtlen Égi Férjét magányos meditálás során is, de bizonnyal megszokottabb és eredményesebb volt a páros gyakorlás. A szakrális szerelem páros gyakorlataiban is a szüzesség vállalása volt a legfontosabb, azaz a mag visszatartása, finomítása és átalakítása a férfiak esetében, illetve a férfiúi maggal párhuzamba állítható szubsztancia átalakítása a nők esetében, azaz a szexuális energiának a beavatást segítő ún. finomenergiává való alakítása.
Mindebből, gondoljuk, nyilvánvalóvá válik, hogy a szüzesség vállalása a régi korokban nem jelentette egyben a nemzéstől való tartózkodást (a férfiaknak a mag öncélú pazarlásától kellett óvakodniuk), illetve nem jelentette a fogantatás tilalmát. Nem jelentette tehát a nősülés, illetve a férjhez menés tilalmát.
Tündérek a régi magyar hitvilág emlékeinek tárházában, a magyar mitológia rejtélyes világában. Amit Ipolyi Arnold Magyar mythologiájában olvashatunk Tündérországról és lakóiról, azt a régi korok magyarja látta beavatásának gyakorlataiban, meditációiban: Tündérországban „a fákon ragyogó csillagok teremnek, alattok ezüst források folydogálnak, fejér madarak csodásan énekelnek, itt még a varjúkrákogás is fülemileének és a cigányleány is angyal; aranyoroszlán áll őrt, aranybokrok között fénylik a tündérpalota…”
Mintha Fény-Asszonyokról, Időtlen Égi Asszonyokról és Időtlen Égi Férfiakról szólna mitológiánk.
„Hol képzeli a néphit e tündérhont? – kérdezi Ipolyi. – Az általánosb távol messzeségi kifejezéseken kívül – minők: »a távol hegyeken és tengereken túl, sziklák, havasok és égig nyúló hegycsúcsokon át, hová a madár sem repülhet« stb. – az különösen a: 7, mint mythosi szent számunk által (…) jeleltetik: a hetedhét országon, a hét tengeren, hét világon s még azon is túl…”
De mi azt sugalmaztuk néhány bekezdéssel fentebb, hogy a régi korok magyar világának beavatottjai képesek voltak bejutni Tündér Ilona kastélyába: láthatták, megtapasztalhatták azt az Élő Égi Teret, amelyben Tündér Ilona kastélya van… És most még azt is hozzátesszük: abba az Élő Égi Térbe repülhettek be táltos paripájuk hátán, ahol nem léteznek a földi világban megtapasztalt időnek és térnek a korlátai… Hogy lehetséges ez? Azáltal, hogy képesekké váltak fénybe öltözni, fényből valóvá válni, Fény-Énjüket megteremteni, fényözön közepében létezve a Fény Világába harmonikusan beilleszkedni?… Legyőzvén a teret és az időt?
De hogy mit él át Tündér Ilona kastélyában az, aki fénybe öltözötten, a teret és az időt legyőzve oda feljutott, mit tapasztal ott meg, ott, az Élő Égi Térben, azt tudhatjuk-e, ha előbb nem tanulmányoztuk méltóképpen azt, mit is jelent a tér és az idő legyőzése… Igaz, hogy nincs ennél felfoghatatlanabb kérdés, de szerencsére ennek a legnehezebben felfogható kérdésnek a felvetésekor két megközelítési lehetőségünk is van. Az első: az Út irányából. Ha ezt választjuk, akkor mindenekelőtt azt kell komolyan vennünk, hogy a teret és az időt nem elméletben kell legyőzni, hanem valóságosan. Krisztus sem mást kér az embertől, mint azt, hogy győzze le a teret és az időt. Igen, aki az időt és a teret le akarja győzni, az tulajdonképpen elindul a Krisztus által megvilágosított útján a beavatásnak. Miképpen? Komolyan veszi a Hegyi Beszéd legfontosabb intelmét: belép a Szűk Kapun, aztán elindul a Keskeny Úton. A Krisztus Urunk ajánlotta út az Ég Kapuja felé vezet, az Ég nyitott Kapuja felé. És éppen azért nem képes járni rajta az, aki még nem győzte le az időt és a teret – nem lépett be a Szűk Kapun –, mert ez az Út éppen ott találkozik az Éggel, ahol az Ég Kapuja nyitott. Igen, a Hegyi Beszéd felszólítás a beavatás elkezdésére: a Szűk Kapun csak az léphet be, aki a teret és az időt legyőzi. Második megközelítési lehetőségünk: az Élet irányából. A tér és az idő legyőzésének bonyolult kérdését ez irányból megközelítve, az Evangéliumnak egy másik nagyon fontos figyelmeztetéséből indulhatunk ki: Krisztus Urunk arra szólította fel az embert, hogy válassza az élet, a földi, a pillanatnyi élet helyett az Életet, az égi, az örök Életet. Váljék azzá, aki a bűnbeesés előtt volt. Az eredeti ember szintjére emelkedjen fel. Legyőzvén önmagát, váljék igazi emberré. Önmaga legyőzésével, azaz Krisztus Urunk felszólításainak a teljesítésével tulajdonképpen azzá válhat, akivé például az apostolok a Szentlélek által váltak: minőségileg más lénnyé. Mit is tudtak az apostolok átlényegülvén? A teret is legyőzték, az időt is legyőzték.
De ha a tér és az idő legyőzése önmagunk legyőzése, akkor azt is érthetőbbé kellene tennünk, hogy csak az győzheti le önmagát, aki létezésének középpontját földi létében is képes áthelyezni Időtlen Énje, Fény-Énje középpontjába.
A szakrális szerelemről beszélvén éppen azért fontos megkülönböztetnünk a jelen idejű ént és az Időtlen Ént, mert a beavatást vállaló csak akkor találkozhat Időtlen Égi Asszonyával Tündér Ilona kastélyában, ha képes legyőzni önmagát, azaz ha létezésének középpontját földi létében is áthelyezi Időtlen Énje középpontjába.
Miért nehéz a jelen idejű ént és az Időtlen Ént összehasonlítani? Elsősorban azért, mert a jelenben élőként képtelenek vagyunk megérteni a kettőjük közötti felfoghatatlanul nagy különbözőséget. Hiszen a jelenben az én időben és térben létezik, látását, érzékelését az idő és a tér meghatározza, az Időtlen Én világából semmit sem lát, ha a valódi látás képességének megszerzése érdekében nem tesz rendkívüli erőfeszítéseket. A jelen idejű én világa a földi világ és a látható kozmosz. És megrázó erejű élménye mind a szakirodalom, mind a vallomások szerint a beavatást vállalónak, a beavatás útján járónak éppen az, hogy az Ég nemcsak hogy nem a kozmosz, hanem az, ami a földi lét korlátai között élő számára láthatatlan. A másik megrázó élménye, hogy Időtlen Énje éppen ott van, az Égben.
Mi a meghatározó az Időtlen Én és a jelen idejű én viszonyában? Tulajdonképpen a földi lét értelmét fogja fel, aki felismeri, hogy a cselekvő jelen idejű én földi létének győzelmeivel, illetve vereségeivel az Időtlen Ént gazdagítja vagy szegényíti.
Megrázó élménye lehetne az embernek az is, hogy amit az Evangélium Útnak nevez, az nem a „rendkívüli” út (bár mára azzá vált), hanem (bár eléggé felfoghatatlanul) a leghétköznapibb út. Semmi sem döbbenetesebb, mint az, hogy e leghétköznapibb utat az emberek nagy többsége már nemcsak hogy nem látja, de sejtelme sincs létezéséről, és ha az Evangéliumban olvas róla, akkor nem érti, mit olvas. Milyen érthetően, de a mai ember számára mégis érthetetlenül beszél erről Krisztus Urunk a Hegyi Beszédben!
Az én és az Én viszonya kifejezi az emberi lét értelmét. Mert az Időtlen Én bizonnyal csak a testet öltött jelen idejű én által mérettethetik meg, azaz általa állhat ki próbát. Magasabb szintre emelkedvén így? Lehetne-e másképpen? Hiszen az Időtlen Én a maga környezetében semmit nem győzhet le: mert környezetében, az Égben nincs ellenállás. A jelen idejű én létének értelme viszont nem lehet más, mint a földi életben állandóan újjászülető ellenállás folyamatos legyőzése.
Eddig mindez spekuláció is lehet. Jobb esetben intuíció. De mindezt meg lehet tapasztalni:
a/ Látva és érzékelve. A régi korok beavatásainak tulajdonképpeni célja e látó-, illetve érzékelőképesség megszerzése.
b/ Az Időtlen Ént felfogva.
Miképpen lehetnénk képesek Időtlen Énünket felfogni? Nincs ennél nehezebben megválaszolható kérdés.
Próbáljuk meg megválaszolni Platón segítségével. E kérdésnek legalább a súlyosságát képesek leszünk felfogni, ha megértjük Platón barlanghasonlatát.
A barlanglakó látása, tapasztalata korlátozott – és jelen idejű énjét látja; ha látása, tapasztalása nem lenne korlátozott, akkor Időtlen Énjét is látná.
De vajon miképpen magyarázná meg családjának és baráti körének, hogy pontosan mit látott? Milyen szavakat használna, hogy megértsék, és ne félreértsék? Bizonnyal új fogalmakat kellene kitalálnia és elfogadtatnia. Vagy körül kellene írnia azokat az új fogalmakat, amelyek megnevezésére nem talál megfelelő szavakat.
Azt sem könnyű felfogni, hogy amit ma a beavatásról tanulmányok százaiban is csak megközelíthetünk, azt a régi korok magyar világának beavatottja láthatta meditációjában. És elsősorban a mitológiánk és archaikus népmeséink igazolják, hogy láthatta.
Igazolja bizony, emlékeztetvén arra, hogy Tündér Ilona kastélyát a régi korok beavatottja miképpen járhatta be, minden zegét-zugát megismerve.
Megközelíthető mai fogalmainkkal, hogy mit is mond a mitológia, a régi magyar hitvilág mely rejtélyes kérdéséről beszél?
Ha megpróbálnánk megfogalmazni, milyen az az Élő Égi Tér, amelyet a régi korok beavatottja bejárhatott, mindenekelőtt talán az elme „végtelenségéről” kellene szólnunk. Az elméről beszélhetnénk, de nem arról, amelyről a kézikönyvek azt írják, hogy értelmi képesség; olyan elméről beszélhetnénk, amely nem a mi megszokott, könnyen érzékelhető terünkből és időnkből való. És arról, hogy agyunk e világi, de az elménk bizony nem e világi. És arról, hogy a beavatottnak az Ég Kapuján azért sikerül belépnie, mert az elméje ott is van. Ott is van, a végtelenben is. És az időtlenségben is. E pillanatban is létezik, de az időtlenségben is. És kérdezhetnénk: az elménk égi tere és elménk időtlensége megtapasztalható meditációban is? Ez a tér és az idő legyőzése? Tündér Ilona kastélya tehát az elménkben van?
Mi ennél bonyolultabb és felfoghatatlanabb?
Az Égi Tér rejtélye a régi korok beavatottja számára mégsem lehetett ennyire bonyolult. De a régi korok beavatottja bizonnyal nem is töprengett annak felfoghatatlanságán, hogy megtapasztalhatta annak a valódibb világnak a terét, azt az Élő Égi Teret, ahova többek között a szakrális szerelem gyakorlatai által juthatott el.
Miről szól a Szivárvány a mitológiában?
„…a tündérek a földről a csillagokba költöztek, országútjuk a tejesút csillagzata, rajta a göncölszekéren járnak, arany gyémántos kastélyuk a napban van, melynek sugárain ereszkednek le s emelkednek fel, az emberi szem nem juthat nyomukba, a holdban táncokat lejtenek, a szivárvány bűbájos csatornájuk…”
Máshol: „Mélyebb mythosi értelemre utal azonban már nálunk a szivárványnak a palócoknál fenntartott régi nevezetes bábabukra neve; a bába tündérnév itt már nyilván a tündérreli viszonyára figyelmeztet; a bukor = szalag vagy csokor (masche) volna, tehát a tündér szalagja; a mily szép költői, oly hitregei mélységű kifejezés. A finn rege szerint is (kalev. 8. 1.) a tündér a szivárványon ragyogó arany s fényes ezüst öltönyében ülve, szövi az arany ruhát ezüst szálakkal hímezve; maga tehát talán a szivárvány a tündérnek bájos szövete volna, mint a magyarban annak bukra, szalagja.” A csallóközi néphit szerint a szivárvány „a tündér bűbájos csatornája…”.
A tündéreknek bűbájos csatornája, hídja a régi magyar hitvilág meditációiban az Ég Kapuja vagy az Égbe vivő Út és Híd. A beavatott járhatott az Égbe vivő Úton és Hídon, majd be is léphetett az Ég Kapuján. És belepillanthatott az egyik legnagyobb misztériumba. Abba, amely megvilágosítja, mi létezésének titka az egyetemes létezésben. Megadatott neki megtudnia, mi teremti meg létezése és az egyetemes létezés harmonikus egységét.
4. Tündér Ilona kastélya. Megpróbáltuk felidézni, mit él át Tündér Ilona kastélyában az, aki fénybe öltözötten, táltos paripája hátán az Élő Égi Térbe feljutott… Hosszú töprengés után úgy döntöttünk, hogy elvont fogalmaink helyett a szóképek segítségét vesszük igénybe, nem éppen úgy, de hasonlóképpen, mint a népi mesemondó hajdanában, amikor Tündér Ilona kastélya felfoghatatlanul titokzatos termeibe „varázsolta be” hallgatóságát. A képi megközelítést vállaltuk mi is, de nem a népmese műfaját, hanem a szépirodalomét részesítettük előnyben.
A szépirodalom eszközeivel próbáltuk bemutatni Tündér Ilona kastélyát két könyvben is, A táltos paripában (Budapest, 2010) és A szakrális szerelemben (Budapest, 2012), de mi is a varázslat megvalósítása reményében. Sokáig töprengtünk azon is, miképpen lehet és miképpen szabad leírnunk, hogy mit látunk Tündér Ilona kastélya leírhatatlanul varázslatos termeiben. A kérdés hamar eldőlt, mert csak a drámai monológok segítségét voltunk képesek elfogadni.
Az eléggé hosszú monológok egyikéből se idézhetünk hosszabb részletet, de az egyik néhány bekezdését talán ideilleszthetjük:
„Ó, én most tulajdonképpen csak arra döbbentem rá, hogy ez Élő Égi Tér a megszokott térnél, földi terünknél mennyire valóságosabb! Ó, ez Élő Égi Teret oly intenzitással érzékeli az az Egész Énünk, az az Időtlen Égi Asszonyunkkal eggyé vált Időtlen Égi Énünk, aki végre Egészként létezik, különös égitestként, új csillagként létezik, amilyen intenzitásról sejtelmünk sem lehetett… Ujjongva ismerkedik az Élő Égi Térrel, benne élvén… Meghatározott állaga van bizony az Élő Térnek, Égi Térnek… Megtapasztalható, megismerhető! Benne létezni a legvalóságosabb létezés… Élő Égi Tér! Kifejezhető szavakkal, hogy milyen? A sivatagi vándor napokig száradó torka ismerhetné fel az első kortyban? A méh az első virágban, amelyre rászállhat? Ó, ezek is semmitmondó hasonlatok!… Élő Égi Tér… Ó, a szférák zenéjéről mily keveset tudtam eddig! Az Élő Égi Tér hangjáról…
Fényözön közepében létezem! Egészként… Égi Énem és Égi Asszonyom eggyé váltak. Ez eggyé válás élménye hogy is lehetne kifejezhető? Fény, mely kiteljesedik? Végtelenné teljesedik ki, majd összehúzódik… Hogy határai lehessenek… Hogy érzékelhesse az Élő Égi Teret… Az Élő Égi Tér mintha hatalmas fényözön volna, de tengerek születnek benne. Csillagként létezve azokban a tengerekben meg lehet fürödni… Megfürödni bennük? Elmerülni… Miért nevezem tengernek? Tengernek nevezem, mert színe van? Mélykék… A másik tenger mélybarna színű… Földi asszonyok tekintetében lehetett így elmerülni? Elmerülök az Élő Égi Térben, melyet földi asszonyok tekintete már réges-régen megidézett, és keresem benne a többi élő égitestet… Lakóit? Miért nem ismerem fel őket? Itt kell lenniük… Ahol Időtlen Égi Énem a másik felével, Időtlen Égi Asszonyommal együtt egy különös égitestként, egy új csillagként létezik, ott más égitesteknek is létezniük kell… A fényözönben. A fényből való tengerben… Nem lehetünk itt egyedül. A végtelen harmóniában… Az Élő Égi Térben, melyben felhangzik a szférák zenéje…
A lényeges… A leglényegesebb, hogy a Fény nem önmagával határos, hanem körülhatároltan létezik az Égi Térben, az Élő Égi Térben… Amely otthona? Belőle indul el és beléje tér vissza? Miről beszélek? Arról beszélek, amiből a Fény megérkezik, és amibe visszavágyik? Többről beszélek? A teremtés titkáról? Vagy csak Égi Asszonyom titkáról, a Harmónia-forrás Asszony titkáról?”
Felhívtuk fentebb a figyelmet a női szakrális szerelem, illetve szüzességi fogadalom rejtélyeire is, de nem foglalkoztunk vele méltóképpen. Most abból kiindulva, hogy amennyire biztosak vagyunk abban, hogy a nőknek legalább annyit jelentett, jelent a szakrális szerelem világa, mint nekünk, férfiaknak, annyira bizonyosak vagyunk abban is, hogy a maguk tapasztalatait ők tudják a leghitelesebben elmondani, ezért idézünk az egyik vallomásból.
Chiara Isabella Fornari XVIII. századi olasz misztikus írónő (1735 és 1744 között a todi Szent Ferenc klarissza monostor főnökasszonya) vallomásából választottunk ki egy részletet, aki élményeit leírván, illetve elmondván nemcsak összhangba hozza – öntudatlanul, természetesen – tapasztalatait szerzetesi fogadalmával, de szerzetesi gondolat- és érzésvilága felől próbálja megközelíteni mindazt, ami – felfoghatatlannak és leírhatatlannak érzett – kegyelmi állapotban történik vele. Ő misztikus esküvőről beszél, de vallomása értékét csak növeli, hogy nem tudatosan (és természetesen mindenféle irányítást nélkülözve) lépett rá arra az ösvényre, amely az ő rejtélyes útjára vezetett:
„…először megláttam magam – nem tudom, hogyan történt – teljes valómban fénybe öltöztetve és fényekkel földíszítetten, ami számomra az isteni kegyelmet jelentette, és ami fölöttébb különleges módon nekem adományul jutott; és ez után a fényáradat után csodálatosképpen újra megtisztultak az én lelkemnek minden képességei…; (…) Ezután megtisztult az elmém, és mentes lett mindentől, ami látható és érzékelhető földi dolgok tapasztalása folytán bevésődhet, és tökéletesen tiszta lett és üres, és nem maradt benne semmi látszat és földi árnykép, ami elhomályosíthatta; (…) és mindjárt azután, hogy lelkem elhagyta a testemet, és felemeltetvén egy másik, felsőbb és nyugodtabb állapotba érkeztem, elmondhatatlan nyugalmat és méznél édesebb békességet élvezhettem.
Egymást követték az ilyen és másféle megtisztulások, előkészületek és az isteni szeretet más, bennem véghezvitt bámulatra méltó hatásai, míg végül bármi máshoz foghatatlan vigaszt és buzdítást nyervén, alkalmassá váltam az istenség nászi szobájába belépni, és levétetett rólam a legfinomabb fénynél is finomabb fényből álló fátyol, amely teljesen felruházott és beborított engem. A dicsőség fénye volt ez: mérhetetlen örömmel fogadtam az isteni lényeg sugárzó látványát és intuitív élvezetét; és a fénynek abban a végtelen tengerében megismertem minden értéket, titkot és misztériumot, amire az isteni titokban csak ráismerhetett a lelkem…”
És e misztériumban „megsemmisült mindaz az érzékiség, amely az érzékeimben élt…”.
Amit átélt, az nem tűnik különösnek olyanok számára, akik ismerik a magyar mitológiát vagy a régi népmeséinket. Ami vele történt, eléggé felfoghatatlan? Chiara Isabella Fornari is járt Tündérországban – kegyelmi állapotban.
5. A szakrális szerelem kérdésköreit tanulmányozva a beavatásén kívül nagyon sok rejtély megvilágosodik előttünk, de ezek közül most csak hármat emelünk ki.
Szent Imre legendájának a rejtélye. Szent Imre közismert legendájáról nem nehéz megállapítani, hogy nem hiteles. Miért nem? Meggyőzőnek tartjuk Györffy György és Dümmerth Dezső megítélését: „A XII. század elején élt legendaíró – írja Györffy – az akkortájt bevezetett papi nőtlenség (cölibátus) gondolatának akart hazai eszményképet állítani, amikor Imrét mint szűz házasságban élő szent királyfit mutatta be az egyházi olvasmánynak szánt legendában. Ilyen tendencia mellett a szerzőt csak olyan hagyományok érdekelték, amelyek ezt az eszményt erősítik…”
„Legendájában – írja Dümmerth –, mely különben elég későn, csak a XII. század közepe táján keletkezett, úgy áll előttünk, mint egy világtól elfordult, szigorúan clunyi szellemű szerzetes, akinek az aszkézisen kívül semmi más érdeklődési területe nincs.
Gyaníthatjuk, hogy ez valóban csak az egyházias szellemű legendaíró utólagos és önkényes torzítása, hiszen számára Imre életéből más mozzanat nem volt fontos.”
De mi feltételezzük azt is, hogy a legendaíró nem merte volna Imre herceg történetét az említett cél szolgálatába állítani, ha nem tud Szent Imre szüzességi fogadalmáról, azaz a beavatásának sajátos módjáról. Azt persze nem tudhatjuk, hogy tudta-e, mit jelentett Imre korának magyarjai számára a szüzességi fogadalom (a szakrális szerelem) mint beavatási út, vagy nem tudta. Talán hallott róla, de nem értette. Mi úgy véljük, hogy Imre hercegnek trónörökös szakrális királyfivá való beavatása a régi módon történt.
A szakrális szerelem legmagasztosabb példája a XVII. század elején. A szakrális szerelem nagy példáival nemcsak a régi magyar történelemben (az őskoriban, az ókoriban, a középkoriban), hanem még az újkoriban is találkozhatunk. Például akkor, ha méltóképpen tanulmányozzuk Bocskai István életének nagy rejtélyeit.
Mintha húsz év sűrűsödne két esztendőbe, olyan gyorsan és olyan mértékben valósul meg Bocskai István minden terve 1604 decembere és 1606 decembere között:
– megerősíti a békét a törökkel – kedvező feltételekkel,
– megköti a bécsi békét – saját akarata és nem a Rudolf császár-király akarata szerint – a Habsburg-házzal,
– mindezek mellett nemcsak Magyarországon, de Erdélyben is – ahol joggal gyűlölték két évtizeden át – ujjongva fejedelemmé választják, s egyre többen hiszik, hogy ő Isten küldötte vagy kiválasztottja…
A legrejtélyesebb kérdés éppen az, miért tekintik Bocskait egyre többen Isten küldöttének, illetve kiválasztottjának… Sikerei mindenkit elkápráztatnak? Felfigyel környezete a fejedelem olyan különleges képességeire, amelyekre nem találja az észszerű magyarázatot?
Bizonnyal, de azt csak néhányan sejthették, mit jelenthetett Bocskai István számára az a Mária Krisztierna, aki néhány évig Báthory Zsigmond fejedelem felesége volt, s aki a „világraszóló” válás után az erdélyiek közül csak Bocskaival tartotta a kapcsolatot. Történelemtudományunk nagyon talányosnak tartja a hercegnő személyiségét, s bár nem vitatja el tőle az Erdély végzetes asszonya minősítést, nem mer következtetéseket levonni még abból sem, hogy amikor 1606 elején Bocskai István feleségül kéri, igent mond, s a házasságkötést csak Mária Krisztierna unokafivére, Rudolf császár-király tudja megakadályozni, de még abból sem, hogy a szép és még mindig fiatal hercegnő Bocskai István váratlan halálának hírére azzal a sokat sejtető elhatározással válaszol, hogy kolostorba vonul. (Vö. Benda Kálmán, Erdély végzetes asszonya, Budapest, 1986.)
Mi viszont vegyük csak komolyan ennek a különös szerelemnek a történetét, mely arról szól, miképpen lehetett Mária Krisztierna Időtlen Égi Énje Bocskai István Tündér Ilonája.
Illusztráció: Fin’amor (fh. képek: Codex Manesse)
Ezek is érdekelhetik!
Nagy Balázs: „Megindulva a nagyvilágba, / mifele is lépked az árva?” →
Papp Ágnes Klára: „Ilyen utakon ismertem meg a táj lelkét, amely az enyém is” →
Bertha Zoltán: „Megbünhödte már e nép”. →
