Kiss Sándor: Magyarok, keresztények, férfiak – a magyar dalárdamozgalom lehetséges céljai a 21. században
„A néptánc történetének két fontos történelmi pillanata volt: az egyik, amikor a tánc fölkerült a színpadra, és a másik, amikor a színpadról újra visszakerült a földre, nem művészetként, hanem azért, hogy tánc maradhasson, mint ahogy szél a szél, eső az eső”[1] – Csoóri Sándor jól ismert gondolata nemcsak a táncra, hanem a népzenére és a népdalra vonatkozóan is igaz. Cikkünkben ezért egy olyan kezdeményezést mutatunk be, amely révén a dal – feltéve, hogy megfelelő színvonalon adják elő – mások gyönyörűségére művészetként akár a színpadra is kerülhet, de amelynek nem csupán ennyi a lényege. A néptánchoz hasonlóan a népdal is csak akkor töltheti be küldetését igazán, ha helye marad a baráti társaságok és a családok asztalainál is mind a hétköz-, mind az ünnepnapokban.
Egy mozgalom kibontakozása. „Nézd csak, hogy lobognak!” – mondta Hollósy Kornélia, a kor egyik legismertebb operaénekese, avagy „a magyar csalogány”, amikor a lipótvárosi Európa Szálló pompázatos ünneplőbe öltözött dísztermébe lépett, és meglátta a száznál is több nemzeti zászlót, amelyekkel a szervezők a termet piros-fehér-zöld színekbe burkolták azon a napon, amelyiken a Pest-Budai Dalárda megtartotta itt első nyilvános dalestélyét. A császári sárga-fekete csak a homlokzati lámpa mögött, szinte eldugva kapott helyet. 1854. december 8-át írtak ekkor, a Bach-korszak kellős közepén járt a nemzet, alig öt évvel Világos után. Nem csoda hát, hogy a díva sírva fakadt meghatottságában. És bár többen is aggodalmukat fejezték ki, a látvány mindenkit lelkesedéssel töltött el. Csak a császári rendőrbiztosba fagyott bele a szó, aki némi hezitálás után a következő javaslatot tette: ha mástól sem, a rendőrfőnök tőle bizonyosan nem értesül az ünnepség körülményeiről, máskülönben az állását kockáztatná. Ő és a szervezők ebben maradtak, így a hatalom végül senkit sem vont kérdőre a nemzeti lobogók miatt.[2]
Az imént felidézett történet jól példázza, hogy a Pest-Budai Dalárdával útjára induló és a körülmények ellenére viszonylag hamar kibontakozó magyar dalárdamozgalomban a kezdetektől fogva milyen fontos szerepet játszott a nemzeti érzés ápolása. Tartott ettől a hatalom is, ezért a szabadságharc bukása utáni időszakban létrehívott Pest-Budai Dalárdára a kibontakozó neoabszolutizmus is gyanakvással tekintett, a titkosrendőrséggel is figyeltette tevékenységét. Hogy 1852-ben mégis hivatalos engedélyt kaphatott a működésre, nem kis mértékben az alapító, Thill Nándor lipótvárosi templomi karnagy diplomáciai érzékének volt köszönhető.[3]
Az egykori Pest-Budai Dalárda nemzeti elkötelezettsége mai szemmel talán azért sem magától értetődő, mert tagjainak jelentős része – Pest és Buda korabeli lakosságának nemzetiségi összetételét tekintve nem meglepő módon – nyilvánvalóan nem magyar anyanyelvű volt. A tagnévsort böngészve egyértelmű többségben találjuk a német nevűeket.[4] A dalárda ennek ellenére mégis elkötelezett volt a magyar nyelvű éneklés mellett, emiatt a rendőrség a társaságot még a hivatalos bejegyzés után is zaklatta.[5] Ahogy zavarta a hatóságokat[6] a dalárda jelvénye[7] is, amely egy fémből készült lantot ábrázol a „Pest-Budai Dalárda” felirat által körülölelve, és amelynek textilszalagját a két szélén a magyar trikolór csíkja zárja.
Az 1854. decemberi fellépés után meredeken ívelt a Pest-Budai Dalárda és a magyar dalárdamozgalom pályája is. Előbbi egymás után tartotta dalestélyeit és táncvigalmait, alapítványi ünnepélyeit, de templomi fellépéseket is vállalt, és kirándulásokat is szervezett Pest-Buda környékére.[8] A meghirdetett programok repertoárjában a német nyelvű dalok mellett ott látjuk a magyar nyelvű és tematikájú darabokat is. Ezeknek létrejöttét a rendelkezésére álló eszközökkel maga a Pest-Budai Dalárda is segítette úgy, hogy pályázatot írt ki magyar zeneművek írására. A cenzúra persze most is éber volt, és évekig tiltotta a nyertes pályamű, Lorenz János Petőfi Sándor azonos című versére írt Honfidala előadását.[9]
Bár a Pest-Budai Dalárda 1867-ben feloszlott – helyét a Pesti Nemzeti Dalkör vette át[10] –, küldetését mégis betöltötte azzal, hogy úttörő szerepet játszott a magyar dalárdamozgalom elindításában, és a kezdetek kezdetén méltó módon képviselte azt az ország fővárosában. A mozgalom ekkor már országszerte olyannyira megerősödött – nem mellesleg azért is, mert a kor legnagyobbjai, Erkel Ferenc és Liszt Ferenc is élére álltak tanítványaikkal egyetemben –, hogy 1864-től kezdve nagyszabású országos dalárdatalálkozókra került sor. Az elsőt Pécsett, a következőt Pesten, a harmadikat egy év kihagyással Aradon, az azt követőt pedig Debrecenben rendezték meg, de a század utolsó harmadában eljutott e nagyszabású esemény Miskolcra, Szegedre, Kolozsvárra, sőt még Fiumébe is.[11] Az 1865-ös pesti országos dalárünnepélyen született döntés az Országos Magyar Daláregyesület előkészítéséről, amely végül az 1867. évi aradi találkozón alakult meg.[12]
A magyar dalárdamozgalom szűk egy évszázados virágzása alatt fontos szerepet játszott az ország polgárosodásában, illetve e soknemzetiségű országban a magyar nyelv és a magyar kultúra terjesztésében is. Egészen addig, amíg be nem köszöntött egy újabb olyan rendszer, amely rossz szemmel nézte az emberek önszerveződését, az olyan közösségeket, ahol az övéhez képest más világmagyarázatok is megfogalmazódhattak, és a nemzeti érzés a szívekben fellángolhatott. A kommunizmus első dolgai közé tartozott tehát, hogy az egyesületekhez és más civil szerveződésekhez hasonlóan ezeket a dalos kedvű férfitársaságokat is betiltsa.
Egy mai példa a nemzet fővárosából. „Vivat, crescat, floreat!”[13] – harsogja egy-egy nóta elhangzása után húsz-huszonöt férfiember a 2011 őszén újraalapított Pest-Budai Dalárda énekes estjein, vagy ahogy maguk hívják alkalmaikat, „commerciumain”. Honlapjukon azt írják, azért választották maguknak Thill Nándorék társaságának nevét, mert céljaik, értékrendjük és kedvteléseik az övékhez hasonlók.[14]
Ki is fejtik ezeket, amikor hangsúlyozzák, hogy asztaltársaságuk „több mint egy hétköznapi egyesület vagy mint életvidám cimborák mulatságra kész, talpraesett csapata”. A Pest-Budai Dalárda állításuk szerint öt pilléren álló értékközösség, ez az öt pillér pedig a következő:
1. a religio, avagy a vallás,
2. a patria, avagy a haza,
3. a virtus, avagy az erények,
4. a certamen, avagy a küzdelem, és végül
5. a scientia, avagy a tudomány.
Az első a keresztény erkölcs és a keresztény vallás útmutató voltát jelenti számukra. A második, hogy a tőlük telhető legtöbbet igyekeznek megtenni „a magyarság lelkiekben való talpra állása, szellemi, anyagi örökségének megőrzése, gyarapítása, továbbadása és terjesztése” érdekében. Itt jegyzik meg azt is, hogy a tágabb hazán túl felelősséget éreznek szűkebb hazájuk sorsa iránt is, ezért a lokálpatriotizmus is kiemelten fontos számukra. A harmadik pillér a bölcsesség, az igazságosság, a bátorság és a mértékletesség, illetve a hit, a remény és a szeretet erényét rejti – a dalárdatagok arra törekednek, hogy ezek szerint, hitelesen éljenek, és mindig, minden helyzetben a hagyományos férfiideálnak megfelelően, azaz úriemberhez méltóan viselkedjenek. A negyedik pillér arra utal, hogy a dalárok életét születésüktől a halálukig a küzdelem határozza meg, hiszen amiként írják, „békében és háborúban a kihívások leküzdése, az áldozathozatal faragja az embert nemes jelleművé”. Az utolsó pillér a tagok szellemi-lelki igényességére utal, továbbá arra, hogy fontos számukra az önképzés.[15]
Legalább ennyire figyelemre méltó a Pest-Budai Dalárda céljainak és tevékenységeinek felsorolása. A társaság szándéka terjeszteni a hagyományos magyar ének- és zenekultúrát, a honismeretet, a magyar gasztronómiát és a nemzeti viseletet. Ennek érdekében bor-, sör-, pálinka-, katona-, vadász-, diák- és népdalokat, régi egyházi és históriás énekeket, operakórusokat énekelnek összejöveteleiken, alkalmankénti fellépéseiken. Továbbá magyar borokat, söröket és pálinkákat, valamint a hagyományos magyar konyha remekeit fogyasztják ilyenkor. Megjegyzik, ha mód van rá, az italokat és ételeket saját kezűleg készítik el. A honismeretnek Budapest és a történelmi Magyarország rejtett kincseinek felkeresésével, kirándulások, pinceszerezések és frontlátogatások szervezésével hódolnak. A nemzeti viseletnek pedig öltözködésükben engednek teret, támogatva ezzel a régi kézműves mesterségek mai képviselőit is.[16]
A Pest-Budai Dalárda Kéthelyi Mátyás[17] történész, tanár, oktatás-nevelési szakember asztaltársaságaként működő, alapvetően katolikus ihletettségű, felekezetileg mégsem befelé forduló, így néhány protestáns tagot is a soraiban tudó közösség, amelybe zömmel harmincas-negyvenes éveikben járó férfiak járnak, de vannak közöttük fiatalabbak és idősebbek is. Foglalkozás szerint tanárok, mérnökök, közgazdászok, történészek, orvosok, gyógyszerész, újságíró, asztalos-, lakatos- és sörfőzőmester, sőt még papok is vannak a tagjai között.
Zárt körű dalestjeiket két-három havonta, váltakozó helyszíneken tartják,[18] és azokra olykor egy-egy illusztris vendéget is meghívnak.[19] A találkozót gyakran kulturális exkurzussal kezdik, amely jelentheti a programnak helyet adó épület vagy egy közeli látnivaló megtekintését, de egy – legtöbbször a meghívott vendég által megtartott – előadás meghallgatását is. Ezután az úgynevezett officiális rész következik, amelyet két pohárka pálinkával nyitnak meg: az elsőt a Király, azaz Jézus Krisztus, a másodikat a Királynő, azaz Szűz Mária tiszteletére ürítik a férfiak. Ezután állva maradva egyházi énekeket szólaltatnak meg, hogy végül a Salamandert[20] „dörzsölve”, azaz a vendéget és/vagy az aktuális nemzeti ünnep hőseit köszöntő egykori selmecbányai diákrituálét végrehajtva zárják le az est eme szakaszát. Ezután következik az úgynevezett inofficiális rész, amikor a tagok kívánsága és kedve szerinti sorrendben hangzanak el katona-, bor- vagy sör- és diákdalok a dalárda Bor- vagy Sörbibliájából, amelyeknek egyikéhez-másikához újabb ártatlan, de a jókedvet annál inkább fokozó rituálé tartozik.
A dalestek lebonyolítása során a külsőségek is fontosak. A fővárosban kötelező viselet a fekete öltöny és a nyakkendő, vidéki kirándulásokon pedig a sötét nadrág, fehér ing, fekete mellény. Késni illetlenség: ha ez nem előre bejelentve történik, a dalárok penitenciát követelnek társuk fejére. Ez általában pár pluszkupica pálinkát és – a többiek biztatása mellett – az asztalsor alatti végigmászást jelenti. Az alkoholfogyasztást tekintve is tudni kell, hol van a határ: lerészegedni tilos, a szalonspicc ellenben „bocsánatos bűn”. A diszkréció pedig – érthető módon – elvárt. Az asztalokra vasalt, fehér abrosz kerül, valamint üvegkorsók vagy üvegpoharak, utóbbiak részben egy magyar üvegfúvómester remekei. Ha nem protestáns helyszínen találkozik a társaság, egy több száz éves feszület kerül a falra, március 15-én pedig a nemzeti trikolór. E jeles napon avatják az új tagokat is, akik esküt mondanak, majd miután a dalárok ittak az egészségükre, régi szokás szerint mindannyian a hátuk mögé, a földre csapják poharukat.
Amint arra már utaltunk, a Pest-Budai Dalárda tagjainak fontos a magyar vidék megismerése is. Ha csak az utóbbi évek programjait nézzük, kirándulást tettek egy zalai parasztgazdaságba, pinceszereztek Gyöngyöspatán, ellátogattak a magyar diákhagyományok bölcsőjébe, a felvidéki Selmecbányára, a gyógyszergyáros Béres család meghívására részt vettek a tokaj-hegyaljai Szent Orbán-zarándoklaton, valamint Berkesi Sándor Kossuth-díjas karnagy meghívására két debreceni dalárdatalálkozón is. Sőt, a Kárpát-medencéből is kimozdultak olykor, hogy bejárják a nagy háború hőseinek nyomában az isonzói és a galíciai front magyar emlékhelyeit.
A Pest-Budai Dalárda tevékenységét ismertetve szót kell szentelni az Actio Christiana elnevezésű kezdeményezésnek is, amely keresztény civil társulásként határozza meg önmagát. Az Actio Christiana szorosan kötődik a dalos kedvű társasághoz, hiszen nemcsak az alapítójuk azonos Kéthelyi Mátyás személyében, hanem előbbi az általa meghirdetett programok személyi bázisaként – közreműködőiként, résztvevőiként és pénzbeli támogatóiként is – számíthat az utóbbi tagságára céljai megvalósításában. Ezek közül a legfontosabb a magyar és a közép-európai keresztény hagyományok, vallási népszokások fölelevenítése és továbbadása. Ezért akcióit – virágvasárnapon Jézus szamárháton való jeruzsálemi bevonulását, a Szent Flórián-napi sörszentelést, szeptember 2-án a budai vár török uralom alóli felszabadulásáért szóló hálaadó szentmisét, a Szent Márton-napi lampionos menetet, a Szent Miklós-napi mikulásjárást – évről évre elsősorban Budapest belvárosában szervezi meg, amelyre szimbolikus helyszínként tekint.[21]
Hazaszeretet, hit, virtus. A két Pest-Budai Dalárda bemutatása mellett a tevékenységükben megjelenő párhuzamokat is igyekeztünk érzékeltetni az eddigiekben. Bár az asztaltársaság tagjainak életét meghatározó értékekről és célokról is szó volt, némelyek talán mégis azt gondolják, hogy a mai formáció csupán valamiféle romantikus és anakronisztikus gyülekezet, nosztalgiázó társaság, amely csupán egy régre visszanyúló hagyományt kíván újjáéleszteni a maga örömére. Ezzel szemben azt állítjuk, a Pest-Budai Dalárda régen és ma is – ahogy általában a dalárdák szerte a Kárpát-medencében – a kor kihívásaira adott válaszként, egyfajta kulturális ellenállásként vagy ellenkultúraként értelmezhető.
Az 1848–49-es szabadságharc bukása után, az elnyomás éveiben a magyar nyelvű éneklés iránti elkötelezettség és a nemzeti jelvények kitűzése kétségtelenül a nemzeti önrendelkezés iránti kiállás kifejezése volt. A dualizmus éveiben a Béccsel és a Monarchia társnemzeteivel, valamint a Magyar Királyság területén élő nemzetiségekkel zajló kulturális verseny egyik terepéül szolgált a dalárdamozgalom. Felvetődik tehát a kérdés, hogy a harminc évvel ezelőtti rendszerváltozás után lassan újra magára találó, régi fényét azonban máig sem elérő mozgalom vajon miként alkalmazkodik a jelenkor kihívásaihoz. Kérdés, hogy egyáltalán melyek ezek a kihívások.
Nemzeti önrendelkezésünk és kulturális integritásunk – ahogyan történelmünk hosszú időszakaiban, ha egyáltalán nem végig – ma is ostrom alatt áll. Nyilvánvalóan ez is oka annak, hogy a Pest-Budai Dalárda – és tapasztalataink szerint a többi hasonló dalos formáció – magyarság iránti elkötelezettsége ma is alapvető. Hol látható hát különbség? Míg a 19. században, de még a 20. század első felében is a keresztény hit és a nemek hagyományos társadalmi szerepe megkérdőjelezhetetlen volt, mára ezek magától értetődése eltűnt európai világunkból, és emiatt – nemzeti identitásunk mellett – vallási és nemi önazonosságunk is veszélybe került. Ez lehet az oka annak, hogy ilyen hangsúlyosan jelennek meg a mai Pest-Budai Dalárda látásmódját meghatározó alapértékek között a hazaszeretet (patria) mellett a hit (religio) és a férfierények (virtus és certamen) is. Amikor a dalos kedvű kompánia magyar keresztény férfitársaságként határozza meg magát, tagjait végső soron e hármas identitásukban és küldetésükben igyekszik az általa követett értékek és célok mentén megerősíteni. Amint vezetőjük a 2015. évi debreceni dalárdatalálkozó után egy sajtónyilatkozatában minden hasonló kezdeményezésre kiterjedően, már-már programot adva nekik, kerek perec meg is fogalmazta: „A dalárdáknak fontos küldetésük van ma is: feladatuk a magyar nemzeti azonosságtudat ápolása, a hiteles keresztyénség képviselete és a férfiidentitás megerősítése.”[22]
Az imént idézett újságcikken keresztül osztotta meg figyelemre méltó gondolatait a dalárdatalálkozót létrehívó Berkesi Sándor karnagy is, aki szerint a Pest-Budai Dalárdához – és a találkozó másik két résztvevőjéhez, a partiumi Váradi Dalnokokhoz és a délvidéki Csóka II. Rákóczi Ferenc Férfikórusához – hasonló dalárdák különleges hagyományt őriznek, amikor – a klasszikus kórusoktól eltérően – nem annyira a többszólamú művek csiszolt előadására törekszenek, mint inkább történelmünk és hazaszeretetünk énekeinek, népdalainknak a megőrzésére. „Ezek mögött történelmünk véres valósága és népünk örömei, bánatai állnak” – fogalmazott a köztiszteletben álló zenepedagógus a rendezvényről készített beszámolót közlő Reformátusok Lapjának adott nyilatkozatában. Berkesi Sándor felhívta a figyelmet arra is, hogy a találkozó kötetlenebb részeként megvalósított közös nótázás „fergeteges hangulata” jól megmutatta, énekkincsünk miként köti össze az eltérő korúakat. Egyúttal elmondta: szeretné, ha nem tűnne el a közös éneklés hagyománya, ha minél több dalárda alakulna, és ha ezekhez minél több ifjú csatlakozna. Úgy vélekedett, e műfaj megkedveltetésében fontos szerepe lehet az iskolának, mert irodalmunk és történelmünk ismerete érzelmileg fogékonyabbá teheti rá a fiatalokat.
„Nyelvében él a nemzet” – tartja a közismert szállóige. De nemcsak abban. Táncos és zenei anyanyelvében is. Mert miként lehetne magyar az, aki bár beszéli e gyönyörű nyelvet, de nem tud magyar módon mulatni? Ezt erősíti meg a Kodály Zoltánnak tulajdonított bölcs mondás is: „Addig van nép, míg dala van.” Tegyen meg hát ki-ki a maga őrhelyén mindent azért, hogy Kodály és Bartók országában – hozzájuk méltó minőségben – minél többször felcsendüljön a színpadokon és a hétköznapokban is a szép magyar ének! Ne hagyjuk, hogy – Arany János után szabadon szólva – elfújja énekünk hangját az idők zivatara, hanem dolgozzunk azon, hogy még hosszú ideig legyen az Istennek sok-sok daloló magyarja!
[1] Idézi Sebő Ferenc, „Nincs királyi út” – Gondolatok a Csillagszeműek 25 éves jubileuma alkalmából, in: Folkmagazin, 25. évf., 2. sz. (2018), 14.
[2] Vajda Viktor, A magyar dalárdák története, in: Dalár-emlény a Pest-Budán 1870-ik év aug. 18., 19., 20., 21. és 22-ik napjain tartott Orsz. Dalár- és Zeneünnepély emlékeül. Szerk.: Vajda Viktor. Kiadja a Magyar Daláregyesület. Pest, 1870, 60–61.
[3] Id. Ábrányi Kornél, Az Orsz. M. Daláregyesület negyedszázados története 1867-től 1892-ig, Budapest, 1892, 10–12.
[4] FSZEK B 784/2/1857.X.
[5] Id. Ábrányi, i. m., 12.
[6] Uo.
[7] Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára, leltári szám: 66.212.
[8] Erről árulkodnak az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyomtatványtárának zenei aprónyomtatványai között, valamint Weinberger Istvánnak a Kiscelli Múzeum Nyomtatványtárában őrzött hagyatékában fellelhető dokumentumok.
[9] A nyertes pályaműveket tartalmazó egyik kéziratos kotta, amely Pöltzel János tulajdona volt, megtalálható az Országos Széchényi Könyvtár Zenei Gyűjteményében, az Ms. mus. 12.868 jelzeten.
[10] Id. Ábrányi, i. m., 19., 21., 33. és 67.
[11] Fazekas Ágnes, „Tied vagyok, tied hazám…” – a 19. századi kismesterek nyomában, in: A Magyar Kodály Társaság hírei, 39. évf., 2. sz. (2018. június), 17–19.
Interneten is elérhető: https://epa.oszk.hu/03000/03026/00035/pdf/EPA03026_kodalytarsasag_2018_2_014-024.pdf (letöltés: 2019. október 29.)
[12] Id. Ábrányi, i. m., 52–53.
[13] „Éljen, gyarapodjék, virágozzék!”
[14] http://pestbudaidalarda.hu/tortenet.html (letöltés: 2019. október 29.)
[15] http://pestbudaidalarda.hu/ertekek.html (letöltés: 2019. október 29.)
[16] http://pestbudaidalarda.hu/celok_es_tevekenysegek.html (letöltés: 2019. 10. 30.)
[17] Köszönet illeti Kéthelyi Mátyást azért, hogy e cikk megírásához rendelkezésre bocsátotta a Pest-Budai Dalárda történetével kapcsolatos, még publikálatlan kutatási eredményeit, az újraalapított Pest-Budai Dalárda életével kapcsolatos tudnivalókat, és hogy megosztotta a magyar dalárdamozgalom múltjával, jelenével és jövőjével kapcsolatos gondolatait. Itt jegyezzük meg, hogy e cikk szerzője is aktív tagja a Pest-Budai Dalárdának.
[18] Az elmúlt években tartottak már dalestet a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia közösségi otthonában, az Evangélikus Országos Múzeum pincéjében, a pesti Fehér Páva Fogadóban, a belvárosi Hereditas Galériában, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum pincéjében, a Magyarországi Németek Házában, a Magyarországi Református Egyház Zsinati Hivatalában, az Óbudai Társaskör pincéjében és a Pozsonyi úti Református Egyházközség gyülekezeti termében is.
[19] Az elmúlt években a Pest-Budai Dalárda dalestjét megtisztelte jelenlétével többek között Berkesi Sándor Kossuth- és Liszt-díjas karnagy, a Debreceni Református Kollégium Kántusának nyugalmazott karvezetője, Béres József gyógyszergyáros, a Szép magyar ének című daloskönyv szerkesztője, Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság volt és az Emberi Méltóság Tanácsának jelenlegi elnöke, Priska József Tamás ’56-os szabadságharcos, Schrötter Tibor ’56-os szabadságharcos és az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének elnöke, valamint a Magyar Bajusztársaság képviselői is. Itt jegyezzük meg, hogy Berkesi Sándor első látogatása óta rendszeres résztvevője a dalárda alkalmainak, amely őt tiszteletbeli karnagyának választotta meg.
[20] A dalárda elnöke mint „rex bibendi” a felségjelvényként használt kard lapjával csapásokat mér az asztalra, illetve latin vezényszavakkal kommandírozza az asztaltársaságot, mire a férfikar egyszerre emeli és üríti poharait a köszöntöttek egészségére.
[21]https://www.teol.hu/eletstilus/a-torok-aloli-felszabadulasert-adtak-halat-a-matyas-templomban-video-1854859/ (letöltés: 2019. október 30.)
[22] Kiss Sándor, A dalárdák forradalma, Reformátusok Lapja, 59. évf., 12. sz. (2015. március 22.), 12. Interneten is elérhető: https://www.reformatus.hu/mutat/10643/ (letöltés: 2019. november 7.).
Illusztráció: Dalárda (fh. rajz: Miss Truat’s mission, 1874)
Ezek is érdekelhetik!
Kriston-Vízi József: Kiss Áron „Magyar gyermekjáték-gyűjteménye” és a Budai Képző →
Kész Barnabás: Az otthon szíve – a hagyományos ugocsai parasztház konyhája és tűzhelye →
Gráfik Imre: A nyereg, mint hungaricum, és lovas kultúránk lehetőségei →
