Szabados György: Koronás címer a sótartón
A magyar önazonosság formáiról és jelképeiről
A magyar önazonosság formáiról… Hosszú évszázadok óta ismeretes, hogy többféle szervezőerő fog össze embercsoportokat. Ezek az erők nem kizárják, hanem kiegészítik egymást (egy-egy családhoz, városhoz, néphez, államhoz vagy vallási közösséghez való tartozás), és többféle identitást adnak az embernek. A korai múlthoz kapcsolódóan a forrásadottság szeszélye miatt könnyen összetéveszthető két közösségi létforma az állam és a nép (etnosz). Az államon egy terület lakossága feletti tartós, intézményes és másoktól független hatalmat, míg etnoszon a saját jelrendszert (nyelv, viselet, szokások) és önelnevezést alkalmazó hagyományközösséget értem, amelynek hiteles, önálló eredetmítosza van, és tagjait az összetartozás pozitív érzése hatja át. A nép fogalmához igen közeli a nemzet; e kettő viszonyáról nem alakult ki közmegegyezés. Magam sem állhatok elő egy mindenhová jó megoldással; ehelyett a kiváló középkortudós, Hóman Bálint rendszerét ajánlom újragondolásra. „A fajta és a nép őseredeti alakulások, a nemzet későbbi fejlemény, minden nép történetének későbbi időszakában jelentkezik. A fajta természeti, a nép és nemzet történeti, amaz társadalmi, ez pedig politikai alakulat. Az ember természeti lényként egy fajtához, társadalmi lényként egy néphez, politikai lényként egy nemzethez tartozik. A fajta közös eredetű, és a közös ősök testi-lelki vonásait viselő emberek és csoportok természetes úton létrejött közössége. A nép egy helyütt és azonos életformák között együtt élő, azonos nyelvű embercsoportok világszemléleti közössége. A nemzet egyazon állami szervezet keretei közt élő egyének és csoportok politikai közössége, az államszervező és államfenntartó nép politikai megjelenési formája.”
A korai közösségszervező erők viszonya újabb kérdéseket vet fel. Az állam formálta lakosságát etnosszá, vagy az etnikus összetartozás az államalakulások motorja? Mindenkor meg tudjuk-e ragadni e két közösségalakító erő egymásra gyakorolt hatását? Hogyan néz ki mindez a magyarság példáján az írott kútfők tükrében?
A magyar – egyedülálló módon – az a máig fennmaradt közösség, amelynek nemcsak első államhatalmi megszerveződése, hanem etnogenezise is a sztyeppei kultúrkörben zajlott; ezzel a keleti örökséggel integrálódott a középkori Nyugat-Európa szellemi-politikai világába, s fejezte ki azon belül saját állami és etnikai ismérveit.
Noha a magyarok a IX. század első felétől különíthetőek el másoktól, de ez nem jelenti azt, hogy azelőtt nem léteztek volna. Éppen csak más neveken említtetnek, sőt László Gyula felvetésével élve valószínű, hogy ezek a nevek (hun, avar, szabir, onogur, türk stb.) nem mind ugyanarra a népre vonatkoztak, hanem azon komponensekre, amelyek részt vettek a magyarság genezisében. Az újabb kutatási eredmények is arra mutatnak, hogy a sztyeppei népek kialakulása nem képzelhető el egyetlen vonalként. A több szálon futó cselekménysor számításba vételével nem kell erőszakot tenni a különböző kútfőadatokon. Mert a magyar népi önelnevezés alapja az 530 körül élt „Muagerisz” kutrigur-hun király személyneveként bukkan fel (más példa is akad arra, hogy egy személy neve idővel egy népet is jelöl, elég itt Oszmánra utalni), míg a nép keletkezését mitikus nyelvezettel kifejező csodaszarvas-monda keltezhetetlen; ráadásul nemcsak a magyarságnak van csodaszarvas-eredetmondája. Annyit legalább állíthatunk, hogy a magyar változatról a folklorisztika bebizonyította: ez nem „könyvmonda”, hanem a magyarság hiteles, saját eredethagyománya.
A csodaszarvas-monda legkorábbról Kézai Simon Gesta Hungarorumából ismeretes, ami annyit jelent, hogy legkésőbb 1285-re írásba foglaltatott. Eszerint Ménrót óriásnak Eneth nevű feleségétől két fia született Perzsia vidékén, Hunor és Magor. „Történt pedig, hogy egy nap vadászni igyekeztek Meótisz ingoványaiba, amikor is a pusztaságban egy gímszarvas jelent meg előttük; ők üldözőbe vették, az meg menekült előlük. Ott azután végérvényesen eltűnt a szemük elől, s noha sokáig keresték, képtelenek voltak bármiképp is rátalálni. Végül, miután bebarangolták az említett ingoványokat, úgy találták, hogy azok alkalmasak barmok táplálására. Ezt követően visszatértek az apjukhoz, a beleegyezését elnyerve, minden ingóságukkal együtt a Meótisz ingoványai közé költöztek, hogy ott telepedjenek le. Meótisz vidéke pedig Persisszel szomszédos: egyetlen kis gázlótól eltekintve, körben mindenfelől tenger zárja körül; folyói egyáltalán nincsenek, de bőviben van fűnek, fának, szárnyasoknak, halaknak és vadaknak. Nehéz oda a ki- és a bejárás. Mármost a Meótisz ingoványai közé költözve, öt éven át egyfolytában ott maradtak. A hatodik évben azután, amikor kimozdultak onnan, a pusztaságban véletlenül Belár fiainak feleségeire és gyermekeire akadtak, akik férjük nélkül maradtak sátraikban. Ezeket minden ingóságukkal együtt, gyors vágtában a Meótisz ingoványai közé hurcolták. Mármost véletlenül a gyerekek között fogták el az alánok fejedelmének, Dulának két lányát is; egyiküket Hunor, másikukat Magor vette feleségül. Az összes hun ezektől a nőktől veszi eredetét. S az történt, hogy miután hosszabb ideig maradtak ezek között az ingoványok között, kezdtek hatalmas néppé nőni, és az a föld sem befogadni, sem táplálni nem bírta őket.”
A csodaszarvas-mondát Szkítia leírása követi: eszerint a szkíták országa területileg egységes, de kormányzás tekintetében három részre oszlik, mégpedig Bascardiára, Dentiára és Magoriára. Mi ennek a valóságalapja? A válasz az elágazó magyar etnikus történethez vezet. Bendefy László, a földrajztudósból lett őstörténész határozza meg e részek elhelyezkedését. Bascardia Baskíriát jelenti, ahol Julianus domonkos szerzetes 1236-ban megtalálta „Ungaria Magna” lakóit; Magoria a Kaukázus északi lejtőin és a Don–Kubán–Kuma–Terek-síkságon elterülő vidék, ahol a XIV. századig követhető az ottani magyarok nyoma; Dentia a Don menti magyarok földje, akik aztán a Kárpát-medencébe költöztek. Bármily furcsa, de a honfoglalás a magyar állam bejövetele volt. Pontosabban szólva, a magyarságnak a legnyugatabbra lakó népegységét érintette a szállásváltás, amely bizonyíthatóan eljutott a legmagasabb szintű politikai megszerveződésig, az államiság keretei közé.
A magyar sztyeppei államban érvényesült főhatalom eszmei forrását a turulmonda adja elő. Ez egy más minőségű mítosz, mint a csodaszarvas-monda, nem a nép, hanem az állam eredetmondája. A Képes Krónika szerint „Ügyek fia Előd Eunodbilia lánytól Szkítiában fiút nemzett, akit Álmosnak neveztek ama esemény miatt, mert anyjának, amikor az várandós volt, álmában egy madár, mintegy sólyom formájú, hozzá jővén feltárta, hogy méhéből folyam indul, és nem az ő földjén fog sokasodni. Ez pedig azért volt, mert az ő ágyékából dicsőséges királyok származnak. És mivel a sompnium a mi nyelvünkön álom, és az ő eredete álomtól jövendöltetett, ennélfogva Álmosnak nevezték el, aki Előd, aki Ügyek, aki Ed, aki Csaba, aki Attila [fia volt]…” A Magyar Nagyfejedelemséget tehát a 820 körül született Álmos hozta létre a IX. század közepén Etelközben. Ő egy nagy múltú uralkodó nemzetség kiemelkedően tehetséges tagjaként emelkedhetett fel és jutott főhatalomra: e folyamat pontos lefolyását nem ismerjük, csupán mondai változatát hagyta reánk (III.) Béla király Névtelen Jegyzője, amikor az 1200-as évek elején pergamenre vetette a vérszerződés történetét.
Sajnos sem a baskíriaiak, sem a Perzsia vidékén élők önazonosság-tudata nem maradt fenn. Népéletünk háromfelé ágazott irányából csak egy tartotta meg magyar identitását, méghozzá a legnyugatabbi, államba szervezett egység, amely a IX–X. század folyamán nagy sikertörténetet mondhatott magáénak. Egyrészt a Magyar Nagyfejedelemség előbb a kazárok közül kiváló kabarokkal gyarapodott, másrészt később, ami talán ennél is fontosabb, integrálta a Kárpát-medence lakosságát.
A Kárpátok övezte fogadó tér politikai és etnikai megoszlása sok vitát kiváltó szakmai kérdés, de az már egyre bizonyosabb, hogy az avar állami keretek IX. század eleji széthullása után az „avar” lakosság nem pusztult ki, nem szlávosodott el, hanem leszármazottai megérték a Magyar Nagyfejedelemség honfoglalását, és a magyar nép részévé váltak. E folyamat Szőke Béla Miklós nyomán inkább a IX. század második felére, semmint a IX–X. század fordulójára keltezhető. Felmerült, hogy már az avar kori lakosság körében számolhatunk „elő-magyar” etnikai csoporttal (a „kettős honfoglalás”, illetve a székelység avar kori eredetének elmélete). Ezek az elgondolások, jóllehet bizonyos kérdéseket nyitva hagynak (mint minden, a korszakra tett megállapítás), de más sarkalatos kérdésekre megnyugtató választ kínálnak. Egyebek mellett arra, hogy a honfoglaló magyarok miért tudták gyorsan és békésen hatalmuk alá vonni a Kárpát-medencét; miért nem folytattak hadműveleteket az „avarok” által is lakott új hazájuk területén; és miért érezték magukat oly nagy biztonságban, hogy a beköltözés alatt és után folyamatos támadásokat vezettek országukon kívülre, s például 899–900 között több ezer, a honvédelemben nélkülözhető katonát állomásoztattak Észak-Itáliában.
A jelen írás elején feltett kérdésre kutatási eredményeim alapján akként tudok felelni, hogy a IX–X. századi magyarság esetében mindkét alapvető közösségszervező erő – önálló etnosz, saját államiság – jelen volt. Persze e két erő egymásra hatásának nincs mindenüvé jó históriai képlete, ráadásul más tényezők hatása sem mellőzhető. A magyarság legkorábbi múltjában előbb számolhatunk az etnosz, mint az állam meglétével, csakhogy nem az etnosz alakult állammá, hanem egy harmadik tényező, az uralkodóház szervezett államot a nép egy részéből. A nagyfejedelmi, majd királyi dinasztikus magyar állam megteremtette a nemzetté alakulás feltételeit a Kárpát-medencei magyarság számára.
…és jelképeiről. Az élet tehát nem állt meg, sőt nagyon is zajlott. Olyannyira zajlott, hogy nem csupán a régi közösségformáló tényezők – állam és etnosz – belső sajátossága, valamint egymáshoz mért viszonya változott, hanem egy új fogalmat, a nemzet fogalmát is be kell illeszteni a magyar történelem rendszerébe. Megint egy kevéssé tudott tényre szükségeltetik felhívni a figyelmet: a modern históriában főszerepet játszó „nemzet” régebbi idők szülötte, hiszen, amint az állam esetében, úgy e csoportjelölő tulajdonságai között felfedezhetőek a középkorban már létező elemek. Kristó Gyula a magyar nemzet kialakulását a XIII. századra teszi (az eredetközösség ősi formáját ő is az etnoszban látja), az alábbiakat tartva a középkori magyar nemzetfogalom fő elemeinek: 1. az idegenellenességig is kiéleződő „mi” ↔ „ők” szembenállás felismerése; 2. történelmi tradíció; 3. állami keret; 4. az országnak a „haza” érzelmi többletével telítődött felfogása, a hazafiság (patriotizmus). Már az Árpád-kori historiográfiánk tanúskodik egy politikailag öntudatos, hazájához kötődő és az idegeneket némelykor ellenségesen szemlélő szellemiségről. A magyar nemzet e kezdeti kifejeződése elitista volt; Anonymus megvetéssel szól a népi énekmondók hagyományáról. Évszázadok alatt azonban a nemzet jelentésköre kiszélesedett, „demokratizálódott”. A fogalmak értelmének (állam, nemzet) változása mellett az összetartozás megjelenítése „új” elemekkel bővült, kialakultak a hivatalossá váló jelképek. Ezeknek újdonsága ugyanakkor rendeltetésükben, s nem keletkezési idejükben mérhető, mert nagyon is régi múltra tekintenek vissza.
Az uralmi szimbolika az államiság képi, jelképi szemléltetője. Ebbéli fontossága miatt érdemes rá külön kitérni. A jelképek közül a címer és a zászló fejezi ki hivatalosan egy állam önállóságát (illetve árulkodik a szuverenitás tényleges mértékéről). Nem mellékes, hogy egy címer vagy egy zászló miként változik a történelem során.
Államcímerünk hasított pajzsán jobbról vörössel és ezüsttel hétszer vágott mező, balról vörös mezőben zöld hármas halom nyílt aranykoronás közepéből kinövő ezüst kettős kereszt található, a pajzson a Szent Korona nyugszik. (A hétszer vágott mező természetesen baloldalt, a kettős kereszt jobboldalt helyezkedik el, ám a címertan a bal és a jobb oldalt felcseréli, a velünk szemben álló embert alapul véve.) A pajzs ábrázolásai címeregyesítés révén kerültek egymás mellé, és a Szent Korona sem volt mindig e jelképünk része; az állam időbeli dinamizmusa így hát a heraldikában is tetten érhető.
A címerpajzs tetején található Szent Korona eredetét a XVII. század eleje óta kutatják, több mint kétszáz éve pedig élénk vita folyik körülötte. Itt nem a fejék tárgyi mivoltának sorsa érdekes, hanem eszmeisége. A magyar államszemlélet objektív eleme a Szent Korona-tan. Bartoniek Emma mutatta ki azt, hogy a Szent István-i Intelmektől kezdve a koronával jelképeződik az államiság. Mivel az 1200-as évektől a korona-fogalomba az alattvalók is beleértődtek, nem a Szent Korona államszimbolizáló jelentése változott meg, hanem az állam, amelyet szimbolizált. Éppen eme megújulási képessége miatt alkalmas a Szent Korona arra, hogy hazánk köztársasági berendezkedésében is betöltse államszimbolizáló tisztségét! Mindez a heraldikában úgy jelentkezett, hogy a pajzs fölé a XIV. század óta nyílt koronát helyeztek, de a XVII. századtól a Szent Korona használata tartósult országcímerünkben.
A vörös-ezüst mesteralak – közkeletű nevén „Árpád-sáv” – Imre király (1196–1204) 1202-ben kelt oklevelének aranypecsétjén tűnik fel, de a címeres pecsétminta még 1196-ban készülhetett el. Ezt több tényezőből lehet tudni. Egy 1322-ben Trauban kelt jegyzék a magyar királyok által adományozott kiváltságok között felsorolta Imre 1197-ből való, aranypecséttel megerősített privilégiumát. Árulkodó még, hogy az aranybulla körirata nem áll összhangban az általa hitelesített 1202-es oklevél intitulatiójával, vagyis a király nevének és országainak feltüntetésével. A pecsét előlapján a „HENRIC(US) TERCII BELE REGIS FILIUS” felirat áll, a hátlapon levő címert „D[E]I GRA[TIA] HVNGARIE DALM[ACIE] CHROAC[IE] RAMEQ[UE] REX” titulatúra köríti. Ez magyarul annyit tesz, hogy „Henrik, Harmadik Béla király fia, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország és Ráma [Bosznia] királya”. Mármost a pecsét körirata archaikusabb, mint az oklevél intitulatiója: „Hem(er)icus d(e)i gr(ati)a Hung.(arie) Dalmac.(ie) Chroac.(ie) Servie Rame.q(ue) rex.” Azaz „Imre, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Szerbia és Ráma királya”. Imre király 1202-ben hódoltatta Szerbiát, és akkorra már az eredeti „Henrik” névalakja – Konstancia aragóniai hercegnővel 1196-ban kötött házassága hatásának köszönhetően – a latinos „Imre” formát öltötte. Imre azonban sem nevének alakváltozása, sem országainak bővülése miatt nem látta szükségét annak, hogy új sablont készíttessen a további aranypecsétek számára; ezért lehet címeres aranybullájának „születési évét” nagy biztonsággal 1196-ra keltezni. Az eredeti változat vörössel-ezüsttel nem hétszer, hanem nyolcszor vágott mezőből állt: a heraldika ezt inkább „vörös mezőben négy ezüst pólya” kifejezéssel írná le, tekintve, hogy két máz, a vörös szín és az ezüst fém páros számú vágással váltakozik. Mindenesetre az öt veres mezőben ekkor kilenc arany oroszlán lépdelt 3–3–2–1–0 megoszlásban. Imre öccse, II. András király (1205–1235) aranybulláján és viaszpecsétjén szerepelteti a sávozott alakot, ám a nyolc helyett már csak hét vágást számlált a címer, vörös mezeiben hol hét, hol kilenc arany oroszlánnal. II. András unokája, V. István király (1270–1272) már oroszlánok nélkül verette pénzére. Tartós használata és előfordulási helye egyértelműen az uralkodói reprezentációt szolgálta: túlzás nélkül tartható a vörös-ezüst sávozású mesteralak Magyarország első államcímerének.
A kettős keresztről – a bizánci császár felségjelvényéről – sokáig úgy gondolák, hogy Imre apja, a Bizáncban nevelkedett és egy ideig császári trónra szánt III. (Nagy) Béla király (1172–1196) foglalta pajzsba, mindegy hirdetvén: királysága hatalmi szempontból a gyengülő Bizánc helyébe lépett. Ezt a nézetet az újabb kutatások fényében pontosítanunk kell. III. Béla ugyan valóban használta a kettős keresztet, de nem mint heraldikai alakot, hanem csak mint hatalmi jelvényt. Címerré unokája, IV. Béla (1235–1270) tette, aki példaképéül választott nagyapja uralmi szimbolikáját emelte be a heraldika világába. Ezzel a megszorítással igaz, hogy a kettős kereszt XII. századi eredetű. Annyi viszont bizonyos, hogy a vörös-ezüst sávozat, a kettős kereszt, valamint a pajzson nyugvó Szent Korona, ennélfogva a hivatalos magyar államcímer minden eleme Árpád-kori örökségünk!
1301-ben az Árpád-ház férfiágon kihalt. I. Károly (1301–1342), V. István dédunokája a vérvonal folytonosságát s vele trónigénye jogalapját az első hazai címeregyesítéssel fejezte ki (addig minden jelkép külön pajzsokon kapott helyet). A Képes Krónika egyik miniatúrája szerint I. Károly hasított címerpajzsán jobbról a vörössel-ezüsttel hétszer vágott mező, balról arany Anjou-liliomos kék háttér látszik. Leghíresebb Anjou-kori kódexünk korszakindító abban a tekintetben is, hogy az „Árpád-sáv” immár nemcsak címerpajzson, hanem zászlón is feltűnik, hol liliomos egyesítéssel, hol önállóan. Figyelemre méltó, hogy a vörös-ezüst minta a XIV–XV. századi királyi zászlókon háttérbe szorította a kettős keresztet. Általános európai jellemző, hogy a királyi címerből fejlődik ki az országcímer, és a különböző dinasztiák családi jelvényei függvényében alakul. I. Ulászló (1440–1444) elsőként egyesítette a hétszer vágott mezőt és a zöld hármas halomból kinövő kettős keresztet a ma ismert módon. A különböző dinasztiák saját címeregyesítései miatt ez a változat csak a XVIII. század végétől állandósult, ugyanakkor a sávozat jelenléte folyamatos volt.
A szélsőbaloldali diktatúrák egy ideig hatályon kívül helyezték a magyar címert. 1990 nyarán parázs vita után az állami és nemzeti hagyományunkat kifejező, ráadásul a heraldika szakmai szempontjait figyelembe vevő, eredetileg 1915-ben megalkotott ún. koronás kiscímer lett Magyarország hivatalos jelképe. Ennek hasított pajzsán jobbról vörössel és ezüsttel hétszer vágott mező, balról vörös alapon a zöld hármas halom nyílt aranykoronás közepéből ezüst kettős kereszt nő ki, a sisakdísz pedig a Szent Korona.
Ma használatos jelképrendszerünk sajátossága, hogy az államcímer mázaiból fejlődött ki a nemzeti lobogó. Az ezüst fémet gyakran a fehér szín jelenítette meg, innen ered zászlónk fehér sávja. A piros-fehér-zöld színhármas magyar zászlóként történő előfordulása először 1557-ből adatolható, de csak a reformkortól kezdve jut általános, a nemzet egységét kifejező értelemre. Addig például II. Rákóczi Ferenc fejedelem vörös alapon három ezüst pólyát emelt zászlajára. Az 1848/49-es szabadságharcban edzett zászló kétharmada, a vörös és az ezüst helyébe lépő fehér ilyenformán az „Árpád-sáv” leszármazottja. A harmadikként beérkezett zöld a hármas halmot idézi fel.
Az uralkodó elitből alászállt, címeralkotóvá lett műveltségi javak esetében figyelemre méltó a népi szinten történt kedvező fogadtatás. Elvégre nemcsak a mai hivatalos okmányok és intézmények feliratai hordozzák a koronás címert, hanem ábrázolása megtalálható a népi díszítőművészet elemeként kulacson, sótartón és cifraszűrön.
Tájékoztató irodalom
Anonymus, A magyarok cselekedetei – Kézai Simon, A magyarok cselekedetei, Budapest, 2004.
Bartoniek Emma, Corona és regnum, Századok 68 (1934), 314–331.
Bendefy László, A magyarság és Középkelet, Budapest, 1945.
Bertényi Iván, Új magyar címertan, Budapest, 1993.
Berze Nagy János, A csodaszarvas mondája, Ethnographia 38 (1927), 65–80, 145–164.
Györffy György, szerk., Julianus barát és a Napkelet fölfedezése, Budapest, 1986.
Hóman Bálint, A székelyek eredete, Magyar Nyelv 17 (1921), 90–107.
Hóman Bálint, Ősemberek – ősmagyarok, Szentendre, 2001.
Körmendi Tamás, A magyar királyok kettőskeresztes címerének kialakulása, Turul 84 (2011), 73–83.
Kristó Gyula, A magyar nemzet megszületése, Szeged, 1997.
László Gyula, A „kettős honfoglalás”, Budapest, 1978.
Makk Ferenc, A turulmadártól a kettőskeresztig, Szeged, 1998.
Moravcsik Gyula, Muagerisz király, Magyar Nyelv 23 (1927), 258–271.
Moravcsik Gyula, Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai, Budapest, 1988.
Olajos Terézia, A IX. századi avar történelem görög nyelvű forrásai, Szeged, 2001.
Szabados György, Imre király házassága, aranybullája, Századok 136 (2002), 341–350.
Szabados György, Magyar államalapítások a IX–XI. században, Szeged, 2011.
Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai, Budapest, 1998.
Szentpétery, Emericus, ed., Scriptores Rerum Hungaricarum I–II., Budapestini, 1937–1938.
Szőke Béla Miklós, A Karoling-kor a Kárpát-medencében, Budapest, 2014.
Illusztráció: Egy szarvas nyomában
Ezek is érdekelhetik!
Kriston-Vízi József: Kiss Áron „Magyar gyermekjáték-gyűjteménye” és a Budai Képző →
Kész Barnabás: Az otthon szíve – a hagyományos ugocsai parasztház konyhája és tűzhelye →
Gráfik Imre: A nyereg, mint hungaricum, és lovas kultúránk lehetőségei →
