OPEN 4. – Berzsenyi Dániel
OPEN[1]
A magyar írókról, költőkről középiskolásoknak[2]
EMBEREK VALÁNK; MIÉRT SZÉGYENELNŐK AZT?
Az magyar Horátziusnak, Berzsenyinknek életéről, verseiről
Táv irat:akárvártokakárnemmegyekésjövökstop
Mivel épp a számítógép előtt ül a kedves Olvasó, azt kérem, hogy írja be ezt a Google keresőbe: földesúr, költő, nagy hasú, mulatós, bősz, haragos, művelt, falusi. Én is megtettem, és érdekes, hogy milyen nevek jelentek meg: Móricz, Petőfi, Molter Károly, Benedek Elek, Nagy László, még Rimbaud is! Csak az nem, amit vártam! De ha már ezt írjuk be, hogy Kotzebue-kedvelő, megkapjuk Berzsenyit, a földesúr Berzsenyit, de nem a költőt!
*
Rövid hír az MTI-től: A sokak által nem ismert, 36 éves, niklai (Somogy vm.) költő felutazott Pestre, ahol egy hetet töltött. Barátai, tisztelői napokig keresték, mert nem jelentkezett. Véletlenül az utcán találkoztak, attól kezdve együtt voltak, néha éjfélig. Verseket olvastak fel, vitatkoztak, sokat múlattak, ettek és ittak. A jeles társaságból többen, akik nagyon várták, csalódva nyilatkoztak róla, mert nem ilyennek képzelték. Nagyon falusi volt nekik. Csodálkoztak is, hogy miért vásárolja az ókori görög, latin, német és francia szerzők műveit. [3] Borhoz, szántás-vetéshez elég a magyar nóta, így gondolták.
Mert (m)ilyen volt Berzsenyi, (m)ilyennek látták?
A kortársak, akikkel Pesten találkozott[4], egy egészen más ember ismertek meg, nem azt, akit ők a verse alapján elképzeltek: Kotzebue-kedvelő[5], cigányozó, köpcös, bajszos, pipás Bohógyinak[6] tartották. Németh László, akit nagyon foglalkoztatott Berzsenyi személye, testes, nehézkes dicséretű, udvariatlan őstehetségnek tartotta, és így képzelte el alakját: „A harmincöt éves Berzsenyi kövér ember. A korán öregedő, hízékony, elcsúzosodó[7], artrotikus[8] emberek közé tartozott. Mint a vulkánokban, a hamu is sok volt benne, nemcsak a tűz; kitört, aztán elhamusodott.” „De mellyike az a mi Poetáinknak, a kiben több ubertas [gazdagság], több festés, és érzés legyen. Berzsenyi tulajdon tüzében ég – ezt mondtam nem tudom melly Recensióban, s igaz a mit mondtam.”[9] – írta egyik levelében Kazinczy Ferenc, aki először figyelt fel a költőre. Ugyancsak ő írta: „A lyrica poézisben ő a fejedelmünk.”[10] Szemere véleménye, az első találkozás után, verseit olvasgatva ez volt: „csudálkoztam Berzsenyin és versein. Mely érzés, mely nyelv, mely ízlettel választott tárgyak! Az Egész, mely kultúrát lehellő műv az! Mely pálya az, melyet Berzsenyi fut! Utána! Utána!”[11]
Igen, utána, bár nem is olyan könnyű, mert Berzsenyi Dániellel meg kell küzdeni. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ez „az öntüzű naturalista vadonc” is harcolt magával. Küzdött indulataival, apjával, kortársaival, betegségeivel,[12] Niklával – a hellyel és az idővel – de nem tudta önmagát legyőzni. Ezért menekült abba az álomvilágba, amelyet poézisnek mondunk, vagyis a Múzsák ligetébe, miközben tudta, hogy az az Árkádia, ahol él nagyon is magyar, nagyon is somogyi.
*
Az életrajzából idézzünk röviden. Először a korabeli ismertetésből, hisz az akkori fogalmazásból is közebb lehet kerülni – ahogy írták – a mi Berzsenyinkhez. (A „foglalkozása” nem költő, hanem költér volt!) „Költéreinek neme: dal, óda, elégia, költéri levél , bölcseleti költély, gúny, fest költély, költéri ötlet, költéri elbeszélés vagy beszély. Ódái alkéoszi, choriambuszi, glykoni, asklepiadeszi , sapphoi hanglejtéssel.”)
*
Egyházas Nagyberzsenyi Berzsenyi Dániel nagytüzű magyar ódaköltér, több megyebeli birtokos mezei gazda, Somogy vármegye táblabírája, magyar akadémiai rendes tag, született Vas vármegyében kemenesaljai Hetyén május 7d. 1776.
Szülei, Berzsenyi Lajos és Thulmon Rozália, egyszerű, egyszersmind igen nemes erkölcs életbe iktaták mint egyetlenegy maradékukat. Atyja hites ügyvéd volt ugyan, de inkább philosophiai csendben élt, gazdaságát vivé, s olvasgatott. Lelkesedett lévén mind a honszeretet, mind a görög és római philosophia által, ezekről ejtegete vonalokat a fiú előtt, nem mint némely más falusi nemes úr, ki körül az örökös, csak agár csoportot, sallangos hámú vagy nyerges lovakat, és dőzsölést lát, kitől inkább csak régi cimzetek léha emlegetését hallja. Lajos ur, az atya, okos irányt adott az ezekkel helyes élésnek.[13]
„A kis faluban ma is áll Berzsenyiék tanyaszerű lakóháza – olvashatjuk Merényi Oszkárnál, aki a Berzsenyi-életrajz legszorgalmasabb kutatója. – Közvetlen szomszédságában emelkedik a Felsőbüki Nagy család kevély kastélya … A két épület különbsége jelképezi a Berzsenyiek szerény életmódját a közéletben szereplő, hangos, törtető nemesi családokkal szemben.”
Berzsenyi tizenhét esztendőt magában foglaló hetyei élete három korszakból tevődött össze. Az első 1776-tól – a születésétől – 1786-ig tartott. Merényi Oszkár szerint „a szülői házban inkább a puritánságig egyszerű, takarékos életmódot tapasztalhatott maga körül. Tíz éves koráig szabadon játszik a napsugaras hetyei réteken, majd szilaj lovak hátán nyargalászik vadóc társaival együtt… Jól ismerte az ezüst ködben úszó fákat, a mocsaras lápok gőzölgését, a nád suhogását és távol a malmok zúgását.”
Eddig tanulnia sem kellett, hiszen az írást-olvasást apjától megtanulta. Némi otthoni tanulás s talán a Hetyével szomszédos Kissomlyó evangélikus iskolájának látogatása után minden valószínűség szerint 1788 őszén, a kor iskoláztatási szokásai szerint is elég jelentős késéssel, 13. életévében került Berzsenyi a soproni evangélikus líceumba. „ Itt a szónoklaton, költészeten kívül, egyebeket tanulni nem volt kedve; jobb szeretett tornázni, vívni, táncolni, sőt a katonai pályához is nagy kedvet érzett. A latin nyelvet azonban elsajátította és németül is megtanult. Az apa, részint hanyagsága miatt, részint kifogás alá eső viselete miatt, mivel már az előtt egy évvel a katonasághoz szökött Keszthelyre, az első évi rhetorikai osztályból 1795-ben végkép haza vitte Sopronból és otthon a gazdaságban alkalmazta.”
Elképzelt jelenet egy Berzsenyiről szóló filmben
„Én egykorúim közt legelső magyar táncos voltam – írja Kazinczyhoz harmincegy éves korában –, lovat, embert, asztalt átugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németet megvertem, és azokat a város tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim közt elalélt.”
Sopron város tavánál lakott egy sváb bábsütőmester, aki arról volt híres, hogy a környéken ő sütötte a legfinomabb süteményeket, s ő készítette a legszebb és legdíszesebb bábszíveket, amelyekbe a legszebb versek voltak belesütve. De még arról is híres volt, hogy neki volt a legszebb lánya az egész környéken. A svábok Anni frajlának hívták, bomoltak is utána a totyakos Henrikek és Francok, de még a jurátusok is. Ők azonban magyarosan csak Nacának hívták, Bábos Nacának. Berzsenyi Dániel is, ha szerét ejthette, minden alkalommal arra felé vette az útját, úgy sétaképpen.
Abban az időben Sopron Város Iparos Céhe május havában majálisokat szokott rendezni a városi tóparton. Egy ilyen mulatságon minden valamirevaló ifjúember részt vett, még a deákok is ott settenkedtek, habár szigorúan meg volt nekik tiltva a mulatozáson való részvétel. Így azok egyelőre csak a mézeskalácsos és pereces sátrak között osontak.
A bátrabbak azonban, akikhez Dániel is tartozott, minden tilalmat felrúgva, a mulatók közé vegyültek és ropták a táncot. Dániel már akkor jó táncos hírében állott. Mással nem táncolt, mint a Nacájával, az első deákszerelmével. A sváb iparos legények nem jó szemmel nézték a bábos leány körül szépet tevő diákot. A tömzsi magyar nagyon bent volt a bögyükben.
Híre is ment hamar a mulatók között, hogy ha a diákok szépszerivel nem mennek el, kiverik őket. Ez a hír Dánielhez is eljutott, mégpedig a Naca által, hogy verekedés készül ellenük.
Dániel most nem akart verekedni, már úgyis igen sok volt a rovásán a tanárok és az apjaura előtt, nem akarta, hogy még több legyen. Szépen eltávozott a bál színhelyéről deáktársaival együtt.
Amint a sváb legények ezt észrevették, vérszemet kaptak, na meg a sör, amit benyakaltak, tüzelte őket, utánuk vetették magukat a deákoknak Azok pedig lassan, énekszóval bandukoltak csoportban hazafelé. Már a tó túlsó partján jártak, amikor észrevették az utánuk kiabálva rohanó legényeket. A gyávábbak és a gyengébbek megfutamodtak, csak páran maradtak ott, és szálltak szembe a túlerőben levő üldözőkkel.
Heves küzdelem fejlődött ki közöttük, Berzsenyi úgy küzdött, hogy egymaga tizenkét legényt vert le, mind a tizenkettőt a város tavába dobálta. Másnap nagy volt a felháborodás a városban, főleg a városi tanácsban levő németek között. Testületileg vonultak a Líceum Magisztrátusa elé, s követelték renitenskedő diákok azonnali kicsapását.
A legtöbb tanár egyetértett a követelőkkel, mivel azok között is a legtöbb német volt, és örültek az eseménynek. Így adódott ok arra, hogy Berzsenyit, a szilaj magyar deákot kicsaphatták az intézetből.[14]
*
Az ifjú Berzsenyi otthon a túl szigorú atyjával folytonos összeütközésbe került. Ez volt az egyik oka, hogy elkeseredésében „1799-ben elhagyta az apai házat és anyai jószágára Sömjénbe vonult; itt nőül vette Dukai Takács Zsuzsannát, mire egészen a gazdászatnak és költészetnek élt. Időközben kibékült atyjával és 1808-ban Niklára költözött, hol, atyja halála után kiváltván elzálogosított anyai birtokait, 1200 hold földnek s a gombai hegyen 40 hold szőlőnek lett ura.”
Berzsenyi 30 évesen örökre elhagyta a szülőföldjét. Annak a kemenesháti, szelíd lejtős-dombos vidéknek máig ő a legnagyobb tájfestő költője. A búcsúzásról szóló híres vers azért szólít meg bennünket, mert bizonyára hasonló érzéssel váltunk el – ha elváltunk – a szülőföldről, és hasonlóan gondoltunk rá évek múlva, vagy öreg korunkban.
BUCSUZÁS KEMENES-ALJÁTÓL
Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet.
Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását
S ácsorgó ajakam első mosolygását
Szülém forró kebelén;
Ti láttátok a víg gyermek játékait,
A serdülő ifjú örömit, gondjait,
Éltem vidám reggelén.
Mélyen illetődve bucsuzom tőletek;
Elmégyek: de szívem ott marad véletek
A szerelem láncain.
Hímezze bár útam thessali virulmány,
Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány
A szerencse karjain;
Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,
Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok
Örömmel tölt órái!
Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körűl a mély tengereket,
Mint Magellán gályái.
Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit
S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit
Egy tündér kép elvágja!
A szilaj vágyások gigászi harcait,
E bujdosó csillag ezer orkánjait
Bévont szemünk nem látja.
Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,
Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,
Messzebb járnak szemeink;
Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,
Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,
S későn hullnak könnyeink.
[1804] [15]
Rokonságban Babitscsal és a Bartinával
Aki egyszer is olvasta ezt a verset, az mindig emlékezni fog a kezdő sorára, hisz a „Messze setétedik már a Ság teteje” rögtön előlegezi a végét. Mert a Ság nem kéklik, nem tündöklik, ragyog, ködlik (mint a népdalban a Mátra) hanem setétedik. Ahogy abban a másik, alább idézendő, szintén a szülőföld elhagyásán kesergő (jajongó) versben is: itt a mező elborul, a lila kékbe feketéllik. Babits Mihálynak a Szekszárd, 1915 nyarán című versének a második részét idézzük: ennek érzelmi hőfoka hasonló, ezért is érezzük rokonnak a két költeményt.
Jaj, minden úgy mint hajdanán
s három kereszt a Bartinán
a régi sziluett.
Alkonyba boldogult vidék:
s kínt, sorsokat a szelid ég
nyugton magába vett.
Aggódva, sápadt kérdező,
állok az elborult mező
fölött, az ég alatt:
Kit elhagytam: szülőhelyem!
s ki jöttél mindenütt velem:
ég! küldj egy madarat!
A lila kékbe feketéll,
áll az Idő és máll a Tér,
kilencszáztizenöt –
(Igy csüggtem én a mély egen,
mint régi jósok dombhegyen,
a vén présház fölött.)
Ezt a költeményt, épp úgy, mint Berzsenyinél történt, az élete felénél írta Babits. (Pedig egyik sem tudta, mi sem tudjuk, hogy hol és mikor szakad el életünk fonala!) Úgy tűnik fontos ez a 30 év (meg a 33, a krisztusi kor), és nemcsak a költőknek, hanem minden ember számára. Akkor itt lehet a titok egyik nyitja.
*
Játéknak sem rossz, az ötlet a költő Takács Imre egyik hódoló verséből származik, ha kitalálunk egy álmot. Niklán hajnalban Berzsenyi azt álmodja, hogy egy léghajó ereszkedik le az udvarában – az van ráírva, hogy görög-latin-magyar barátság – és kiszáll belőle Zeusz, Athéné, Herkules, Aphrodité, Déméter, Odisszeusz, és kikászálódnak a nimfák, és indultak a ház felé, Berzsenyi meg a bejárati ajtó felé, hogy kinyissa, de ekkor felébredt. És csak disznókat lát, ahogy írta 1809 novemberében „mast eggy falka ártánt kukoritzázok, ’s mihelyt ezt eladhatom, megyek” (Hogy abból a pénzből kiadhassa összegyűjtött verseit Pesten.) Múzsák és ártányok ez a kettő együtt igaz és együtt érvényes Berzsenyire. Nikla nélkül és az „örök ideál görög” nélkül nem érhető Berzsenyi. Miért is vonzódott a görögökhöz? Mert a „görögöknél minden játék volt, s az esztendőnek két harmada, vidám társalkodásnak, mulatságnak s örömnek ünnepe vala, s ezen játékokbul folyt a legfőbb realitás – a szép görög lélek!” Ez lakott ebben a nagy bajszú, néha nagyon nyers és morc emberben?[16]
Berzsenyi Pesten és Budán
Nagyérdemű Barátom!
Az én én kínos pesti expeditióm meg van babonázva. Mindig készülök oda, mint a franciák Angliába, s azonban mindig csak itthon maradok. A Te sok barátságos zaklatásaidra megindultam január 20-án, sed mala avi: Laknál[17] egy hitvány hídról ledűltem, és sántán-bénán tértem vissza. Jobbkezem oly ütést kapott, hogy csak most foghatok először tollat az írásra és a Te nagybecsű leveleidnek, szíves oktatásaidnak megköszönésére. Már most előbb nem mehetek, csak cum Zephyris et hirundine prima.[18]
Mikla, Feb. 25-dik 1810.[19]
De azután mégis ment, és az utazás, pontosabban a pesti tartózkodás, a levélváltások utáni személyes ismerkedés egész életére döntő hatással volt. Németh Lászlót enyhén ironikus sorait idézem, akinek több tanulmánya is arról szól, hogy nagyon meg szeretné érteni Berzsenyit. (Hisz kevés olyan írónk, költőnk ül a Parnasszuson, akinek élete és költészet két különböző, ellentétes élet.) „Amikor 1810-ben, hosszas készülődés után életében először megjárja Pestet, a literátoroknak sehogy sem fér a fejükbe a Kazinczy nagy embere. Berzsenyi bágyadtságáért az utazást és a Duna-vizet okolja, valóban a vidékies félénkségét s a mögötte hánykódó poétai dölyföt okolhatná. A fényes Duna-hídon, a pesti kávéházban nem lehet szépen fogalmazott levelek mögül védeni ihletből tanuló, tanulásra nem szorult lelkét. Itt a stílus méltósága nélkül ő maga áll, szétment test, nehézkes gazda, mezei ember.”[20]
Költők a Paradicsomban
Ha valami, az alábbi részlet filmbe illő, hisz ismerjük a beszélgetéseket, bár azok, amikről ott valóban eszmét cseréltek, ma már csak lábjegyzettel érthetőek. (Ez például biztos oka lehet, hogy ilyen film, részlet nem készülhet. Ezért most arról szólunk, amit magyarázni nem kell, és amiről tudjuk, hogy Berzsenyi négy-öt társával Pesten, 1810. április 29-én du. és este hogyan múlatta az időt!
Ezen a napon, délután Berzsenyi meghívta a társaságot a Paradicsom nevű, pesti vendégfogadóba. „Mondám Berzsenyinek – írja Szemere –, hogy már most kétszeresen is Paradicsomban vagyunk s édesdeden mosolygott.”
Az ottani literátori beszélgetésüket egy violinon játszó német szakasztotta félbe, aki az ebéd mellé egynehány nótákat húzott. „Midőn Berzsenyi a német muzsikussal meg nem elégedve, azt kérdé tőlünk: Itt van-e most Bihari? S hol szokott Bihari muzsikálni? -Ugyan hol lehetne megkapnunk? Az estve megkaphatjuk, ha tetszik.”
– Kevés idő múlva megérkezett Vitkovics, akiről ma már keveset tudunk, pedig személye fontos és szeretni való közvetítő volt különfél emberek és társaságok között.[21] „Vitkovics és Berzsenyi örvendettek egymás látásán. Berzsenyi bort parancsolt. A pohár Szemere és Vitkovics között forgott. Vitkovics dalolt, s dalolt Berzsenyi is.”
A jó táncos, mulatós Berzsenyit senki ne akarja elképzelni éneklés és dalolás nélkül! Ezt azért emeljük ki külön, mert ismerjük a népdalait. Például tudta és énekelte is, hogy Bort iszik a szegény legény…, meg azt, hogy Szürke csikóm, nyereg rajta.., vagy azt, hogy a Katonának kápolnája a pince….
Este, egy német darab megnézése után ismét a Paradicsomba tértek be. Miután ott leültek Vitkovics közölte Berzsenyivel, hogy itt van Bihari! „Azonnal felkele Berzsenyi s Vitkovics őtet a másik szobában hegedűlő Biharihoz vala kéntelen tüstént vezetni. Berzsenyi Biharival sokáig hegedűltetett, s annyira el volt ragadtatva Bihari által, hogy a más szobában utána várakozókról egészen elfelejtkezett. Vitkovics s én, akik eddig Berzsenyi kedvéért hallgattuk Biharit, megunatkozánk s visszamentünk társainkhoz s Berzsenyit egyedűl hagytuk muzsikásával. – Végre bejött Berzsenyi s hegedűltette Biharit. Nekünk vacsorát akart parancsolni: mi már utána voltunk. Úgy láttam, hogy ezért elszomorodott. „– De legalább isznak egy-két pohár bort az urak? Bort ide! Te pedig, Bihari, húzd. Énnekem a muzsika, csak magyar nóta legyen, igen tetszik.”[22]
Éjfélig mulatott a társaság, egészen két óráig! Ezután kísérték még Berzsenyit Budára, ahol még egy-két pohár veres bor ittak, és – ezen kár lenne csodálkozni – mindnyájan daloltak. Ha látom, mert elképzelem őket, akkor hallom is, hogy itt biztosan énekeltek kissé csípős szövegeket is, olyat, amiket szoktak italozás alkalmával, ahol nincs jelent a fehér nép. Persze hogy elhangzott a somogyi kanásznóta is, nem egyszer és nem csak kétszer!
Mögösmerni a kanászt csak a járásárul,
Disznószarral pörgetött fekete bajszárul.
Aprót szarik a disznó, rakd a tarisznyádba,
Ha mögunod magadat, rakosgasd a szádba.
*
Hogy is öregszik meg az ember?
Németh László tette fel ezt a kérdést szép esszéjében, és mint orvos, a volt sebésztanárának a válaszát idézte aki „azt mondta: amikor a véredényrendszere kezd pusztulni. A nyárspolgároknál így valahogy van; a költőknél más is kell hozzá. Ott van Berzsenyi nagy ellenalakja: Kazinczy, éveiben aggastyán volt, s szellemében éppoly mozgékonyan szállt Budán az első gőzhajóba, mint fiatalkori útirajzai idején a gyorskocsiba. Öregség, ifjúság végül is közérzet dolga: kiben a véredénynek kell elmeszesedni hozzá, kiben a léleknek. Az első jele talán az, amikor a férfi észreveszi, hogy csak egy élete van. A fiatalnak mindig az az érzése az életről, hogy »így is történhetik«; de másképpen is. Hű a feleségéhez s poligám a lehetőségben; hogy mással elölről kezdhetné. Rég benn áll egy foglalkozásban s az az érzése, móka csak, hogy éppen ezt csinálja. Ami történt vele, semmi ahhoz, ami történhetne, s ami még történni fog. Egyszer aztán rászakad: hogy ő is egy ember, csak egy élete van, s annak nincsen az elején. Ez a felfedezés két irányban hat: hátra és előre. Látni akarja, ami mögötte van: összeszedi, kis halommá söpri ifjúsága elszórt eredményeit. Berzsenyinél igen sok és szép fogalmazása van ennek az érzésnek. A Levonom vitorlám, Éltem a szép föld örömit – bizonykodása ez. A hatás előre: az ember összefogja az erejét egy utolsó, életét, képességét megmutató vállalkozásba. Ehhez azonban már alkalomra, a közösség felhívására, férfihoz méltó pályatérre van szükség. Magyarországon ez szokott elmaradni.”[23]
Időnk van?
Az, hogy mi az idő, ennek meghatározásával számos filozófus próbálkozott.(Sokan és sokszor Szent Ágostont idézik.) De hogy milyen az idő, jelesül a szárnyas idő, arra egy véletlennek köszönhetően tudok választ adni. Mert láttam – más is láthatja! – és fényképeztem.
Ez a kép Szigetvárott készült a vár múzeumában kiállított egyik márvány síremlék sarkában fedeztem fel. Ez Ardrich Péter sírköve 1798-ból. Nagyon meglepett, mert egy homokórát látni két szárnnyal. Így könnyebb arra a kérdésre válaszolni, hogy vajon a szárnyas idő jelkép, megszemélyesítés, metafora (a versben sokan annak vélik), allegória, vagy toposz? Hadd idézzek Berzsenyi versével közel egyidejű irodalmi példákat.
Kisfaludy Sándor egyik színművének az ajánlásban az olvasható Zrínyiről, hogy „valamig meg nem áll / A nap, hold s a szárnyas idő, / A föld tisztel és csudál.” A költő Zrínyi is tudta, hogy „Az idő szárnyon jár, /Soha semmit nem vár, /És foly, mint erős folyás.”[24]
Vörösmartynál a Széplakban (1828) Ugod vitéz nem írhat sokat, mert „fut az éj, a szárnyas idő hatalommal idézi.” És találtam egy un. naptár verset is egy 1825-ös Zsebkönyvben. Szerzője: Nyitrai Zerdahelyi Lőrinc.
Gondolat az esztendő végén
Ismét vége felé siet egy esztendő,
A’mit lát szemem minden csak múlandó;
Jön, de ismét elrepül a’ szárnyas idő,
’S azt mi elszalasztjuk, a’ mi állandó.
A szárnyas homokóra az idő szüntelen áthaladásának szimbóluma, hisz az alsó felébe eső homokszemek az élet áramlását mutatják, az elkerülhetetlen végkifejletet. A homok lefelé áramlása szimbolizálja a test visszatérését a földbe, így a homokóra két dimenziója – a teljes rész és az üres rész – szimbolizálhatja az életciklust. A homokóra gyakran szárnyas a tizenkilencedik századi temetkezési művészetben. Ezért sok antik isten szimbolikájára emlékeztetnek, köztük a higanyra is, akinek a lába szárnyas, és akinek a feladata volt a halottak lelke. A szárnyas homokóra könnyen felidézheti azt az elképzelést, hogy az idő repül. Ez a felirat ott olvasható a sírokon: Tempus fugit. Berzsenyivel együtt a fenti irodalmi példák arra utalnak, hogy a szárnyas idő olyan toposz, amely a reneszánszban és a barokkban született, vagy átvételként újra megszületett. Ezeket itt, elöljáróban azért mondtuk el, hogy könnyebben értelmezzük az alábbi verset, – a magyar líra egyik gyöngyszemét – és higgyünk Dani úr igazának! És arra a kérdésre is választ kapunk, amit Kölcsey fogalmazott meg: „Mi a dal? harmoniás szavakba öntése a gondolattá érlelt érzeménynek.”
A KÖZELÍTŐ TÉL
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Nincs már symphonia,[25] s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.
Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
Lollim barna szemöldöke! [26]
[1804 után]
Milyen jó, hogy Kazinczy javaslatára az eredeti címet, amely Ősz volt, megváltoztatta, és ugyancsak ő javasolta a Bartsi név helyett a Lollit. Ezzel talán mellőzhető az a kérdés, hogy kit is takar tulajdonképpen ez a női név? Bárki lehet, akit oda képzelünk. Mint a népdalban. Ezért is, de nemcsak ezért hozok ide egy olyan példát – egy rejtélyes szöveget – amelyet jól ismerek, amely mindig eszembe jut Lolli barna szemöldökének az ívéről. Az alábbi népdalt Kodály 1900-ben jegyezte le Gyergyóalfaluban:
Szivárvány havasán felnőtt rozmaring szál, Nem szereti helyét el, akar, bujdosni Ki kell onnan venni s új helybe kell tenni. Ki kell onnan venni s új helybe kell tenni.
Hol van a szivárvány havasa? Nem tudjuk. Ott miért nő rozmaringszál? Miért akar elbujdosni? Ez a négy sor pontosan olyan – a dallam is! – mint Berzsenyi verse. A hervadó liget és a hervadó rozmaring ugyanaz, aki látja és láttatja, az énekes és a költő is ugyanaz. Ezek után kinek nem jut eszébe ezt meghallgatni, s talán meg is tanulni?!
Hogyan hal meg az ember?
Senki sem szívesen, még akkor sem, ha felkészülve várja a véget. Az egyik nagyanyám szomorú körülmények között a kórházban, a másik otthon, csöndben elaludt. Vagyis mindenki másként, legtöbbször váratlanul, kiszámíthatatlanul. Hogy halt meg Berzsenyi? Döbrentei Gábort idézem, akit Farkas fia értesítet levélben: ,, Néhai édes atyám,’ már előbb álmatlanságban s gyomor görcsökben időként sokat szenvedvén, lábain kezdődött és lépcsőnként a test felsőbb részeire szétterjedt szélütés következésében hunyt el ápoló kezeink között 8 napi súlyos szenvedései után, a közelgő kiámulástól mit sem tartva, velünk s orvosival az utolsó percig férfiúi szilárdsággal nyugalmas lélekkel beszélgetvén.”
Hideg tetemei felett egyházi beszédet Horvát József vései evangélikus pap tartott, hova Nikla tartozik. Az akadémián annak a Kölcseynek az emlékbeszédét olvasták fel, akinek kemény kritikája Berzsenyit búskomorságba taszította.[27] Innen próbált feltápászkodni a versei segítségével, de nem sikerült. Az élet fintora: e versek a magyar költészet remekei, máig hatnak, hisz a mi életünkről – nyarunkról, telünkről – is szólnak.
Nikla
A képen látható egykori kúriát 1954-ben alakították át emlékmúzeummá. A termekben a költő személyes tárgyai és levelezésének dokumentumai láthatók. Megtalálhatók az ország különböző vidékeire a költőtársakhoz írott levelei, valamint költeményeinek kéziratai és nyomtatott változatai. Pipái, tollai és népi hangszerei a vidéki nemes életére emlékeztetnek.
Hogy miért jött ide a Kemesaljáról, azt tudjuk: 1804-ben azzal a szándékkal költözött Niklára, hogy felesége birtokait egyesítse somogyi örökrészével. Így akarta megkönnyíteni a gazdálkodás terheit. Hogyan élt itt, mennyire visszahúzódva, arról levelei sokat elárulnak, amelyekben hol „Niklai remetének”, hol Diogenésznek nevezte magát.
Biztos, hogy remete volt, vagy csak magányos érezte magát? Hisz ahol 1200 hold földön kellett gazdálkodni, 40 hold szőlőnek gondját viselni, cselédeket foglalkoztatni, aztán négy gyermeket nevelni, ott csak ritkán lehetett unatkozni. Ott munka és élet folyt! Ezért talán pontosabb, és közelebb van az igazsághoz Dani uraság kocsisának a véleménye! Amikor költő barátai napokig keresték Budán a Lúdhoz címzett vendégfogadóban, csak a kocsist találták ott. Érdeklődésükre, hogy hogyan s mint élnek, ezt válaszolta a kocsis: „Igen ám, az uram őkigyelme házas. Van derék két fia s egy lánkája. Hogy azt kérdi az úr, ha víg-e? Elég víg… Az olvasásban legtöbb mulatságot talál.”
A késő este volt alkalmas olvasásra és írásra. Ekkor, ahogy a Levéltöredékben megverselte: „Kanócom pislogó lángjait szemlélem,/ A képzelet égi álmába merűlök, / S egy szebb lelki világ szent óráit élem.”
Azt is tudjuk, hogy Kölcsey bírálata annyira szíven ütötte, hogy abba is hagyta a versírást, és csak a gazdálkodással foglalkozott 1836-ig, haláláig. Ekkor 60 éves volt.[28]
Berzsenyi Dániel síremléke a község temetőjében található. Az obeliszken, amelyet Somogy vármegye közössége állíttatta 1859-ben, a költőnek ez a két sora olvasható: ”A derék nem fél az idő mohától,/ A koporsóból kitör és eget kér.”
A néphit szerint az emlékoszlop badacsonyi kövekből van faragva, mivelhogy a költő szerelmese volt a Badacsonynak. Régi niklai öregek állítása szerint Kuruc Jancsi, a volt bakonyi betyár fiai bányászták ki a köveket. [29]
„Nyugvóhelyét a földjének egy olyan magaslatára készítették, ahová életében, reáérő idejében nagyon sokszor elsétált, s hosszú ideig elnézegetett a Balaton és a Badacsony felé. Lelkivilágában bizonyára a szülőföldjének nagyon kedves Ság hegyét kereste.” [30]
Utószó helyett
Próbáljuk érteni Berzsenyi életét, olvassuk leveleit, értelmezzük verseit, be akarunk hatolni a körülötte kialakult csöndbe, megmosolyogjuk a róla szóló legendákat, miközben tudjuk, meg látjuk is, hogy ez a vastag dolmányos, kövér ember nem szól semmit, csak mosolyog, és fölemelve maga elé tartja Vergiliust.[31]
*
Széchenyinek írta egyik levele végén, hogy a segédpénzt a pályaintézet fenntartásra úgy adja, mint a haldokló Socrates a maga kakasát az Orvos-istennek. Berzsenyi ezt Platónnál olvasta: aki „mikor kitakarva magát – mert idáig be volt takarva – így szólt, és ez volt végső szózata: »Kritón, Aszklépiosznak kakassal tartozunk: adjátok meg neki és el ne feledjétek. « »Meglesz, – felelte Kritón – de gondold meg, van-e még más mondanivalód. « De erre a kérdésre ő már nem válaszolt.”[32]
És mi sem válaszolunk, mert értjük őt és ugye, kedves Olvasó, értjük a példázatot.
FÜGGELÉK
Berzsenyi Dániel gyermekei
I. Lidia (Barcza Károlyné, Halimbán halt meg), őt is megérintette a költészet szelleme, verseket is írt, de utóbb Farkas és László testvéreivel együtt elhatározták, hogy soha az életben nem fognak többé írni.
II. Farkas, ki ifjú korában szintén írt költeményeket, 1849-ben Somogy megye alispánja volt, amiért fogságot is szenvedett az Új-épületben, később szabadon bocsátották. Meghalt 1880. jún. 3. Niklán 77. évében.
III. László az apai házban, ősi birtokán élt és gazdálkodott, a latin és német nyelven kívül megtanulta a francia nyelvet is; a természettudományokkal igen szeretett foglalkozni. A családi könyvtárban egy kézirati Gazdasági naplója van és ebben egy ódája Reményihez. Meghalt 1884. december 15-én Niklán 76. évében.
IV. Antal hosszabb ideig katona volt és szintén részt vett az 1848–49. eseményekben; aztán gazdálkodott; Berzsenyi Dániel családja Farkas gyermekeiben él tovább. Én még ismertem Piroska nénét, aki védte, gondozta az emlékházat, és idős korában Niklán halt meg. Neve, utolsóként, ott szerepel a síremléken.
*
Az ódaköltő Berzsenyit mindenki ismeri, de a nemzetség két kiemelkedő, kevésbé közismert tagjairól itt a függelékben megemlékezünk.
Berzsenyi Lénárd, (a költő harmadfokú unokatestvére ) 1848-as honvéd ezredes, festőművész, szerencsére nem vált a család hősi halottjává, noha kis híján ő lett a tizennegyedik aradi vértanú. A világosi fegyverletétel idején a 7. honvéd hadtest lovas hadosztályának parancsnoka, a Coburg- huszárezred ezredese volt, aki a világosi fegyverletétel után, Aradon előbb golyó általi halálra, majd tizennyolc év várfogságra ítéltetett. Az olmütz-i várbörtönben fogsága ideje alatt portrésorozatot készített fogolytársairól, végül 1857-ben kapott kegyelmet. Később a visszakapott Vas vármegyei birtokán haláláig gazdálkodott. A kemenesmagasi temetőben nyugszik.
Boldog Apor Vilmoshoz hasonló mártírsors jutott dr. Berzsenyi Zoltánnak, aki 1920 és 1945 között a Székesfehérvári Szent György kórház főorvosa, kórházigazgató, az Orvosi Kamara, valamint a Hungaria Yacht Club elnöke volt, és akit a város Vörös Hadsereg általi elfoglalásakor, 1945 januárjában ölt meg egy puskagolyó.
[1] Magyarul én így fordítanám: Nyitva az ajtó, bejöhetsz…
[2] Jótanács: aki Berzsenyit meg akarja ismerni, először a YouTube-on hallgasson meg legalább két Bihari szerzeményt: pl. a Friss magyart és a Magyar táncot.[2] És csak ezután vegye kezébe a költő versit.
[3] „Én most a Könyvárosoktól jövök. Az a csomó, melyet ez az utánunk jövő német hoz, Schiller, Matthisson, Plutarch, Montesquieu s egyebekből áll.” (Szemere levele, 1812. március) Már gyerek korában is, „a tilalom daczára éjjel olvasta kedves költőit, Ovidiust, Horatiust és Vergiliust.” (Szinnyei)
[4] Vitkovits Mihály, Szemere Pál, Horváth István, Döbrentei Gábor, Kölcsey Ferenc
[5] August von Kotzebue (1761–1819.) német író, drámaíró. Több mint 200 színpadi művet – tragédiát, komédiát, rémdrámáknak beillő „lovagdrámákat” – írt. Wilhelm von Humboldt azt írja róla, hogy mondatai indokolatlanul ellenállhatatlan könnyeket csalnak a nézők szemébe. A nagyon jó ízlésű Kazinczy Ferenc hiába magyarázgatja társainak, milyen tévedés Kotzebue általános sikere. Ugyanakkor Berzsenyi lelkesedik érte, hatása kimutatható Csokonain, a fiatal Katona Józsefen és leginkább Kisfaludy Károlyon. A zenei nagyvilágból Beethoven lángelmének vallja, megzenésítendő darabokat kér tőle (a Szent Istvánról szóló Magyarország első jótevője című operának és az Athén romjai című zenés játéknak is Kotzebue írta a szövegkönyvét).
[6] Szemere Pál Kölcseyvel együtt adta ki a nyelvújítás védelmében Felelet a Mondolatra néhai Bohógyi Gedeon úrnak c. híres vitairatát (Pest, 1815).
[7] reuma
[8] Izületi gyulladásban szenvedő, köszvényes
[9] Kazinczy Ferenc – Kölcsey Ferencnek. 1813. szeptember 28. In KFMM Lev. 1, 224.
[10] Nem minden tanulság nélküli, ami a levél folytatásában olvasható: „Versei most fognak nyomtattatni. 14 kispap 740 ftot teve öszve kiadásokra. Ki tett valaha ennyit nagyjaink közül? – Ha nagyjaink akarnák, és ha tudnák, mely igyekezet érdemel elősegéllést, most nem ott állanánk, ahol vagyunk.” Széphalom, ápr. 8d. 1812.
[11] Szemere Pál Kazinczynak, Pest, 1810. ápr. 27.
[12] Egy helyütt így panaszkodott: Quisqis suos patimour = Mindenkinek el kell szenvednie a saját bajait.
[13] Nehány adat a költér életrajzához. In Közhasznú esmeretek tára. Pest, 1831. 234-237.
[14] Hársházi István: Niklai hagyományok. Kaposvár, 1978.
[15] Pest-Budán történt, az első baráti találkozón, amikor Berzsenyi szállásán az ő gyönyörű verseit olvasgatták, közben Berzsenyi a költő társakat folyton kínálgatta somogyi pereccel és szalámival. Szemere levelében leírja, hogy elképedt ezen, mert „kinek jutna eszébe az ozsonna akkor, midőn egy Búcsút a KEMENES ALJÁTÓL s. t. i. olvashat?” Mit lehet erre mondani, hisz ismerjük a folytatást: mégis csak ettek és közben olvasták a Búcsút!
[16] Németh László, aki szintén a görög kultúra híve volt, hasonló gondolatokat írt le tanulmányaiban. (Lehet, hogy Berzsenyi ezért is érdekelte annyira?) Most csak kettőt idézek:
„A görög nép kelet kolosszusaihoz, Rómához vagy a germán-kereszténységhez képest parány, mégis teljesebb életet élt, mint akármelyikünk. Nincs még egy nép, amely ilyen kis emberkészlettel, ilyen változatosan bontotta volna ki korszakait… Vannak népek, amelyek gyorsan burjánoznak – terjedelemben; a görög gyorsan burjánzik változatokban.”
„A görögöktől nem lehet tanulni, a görögöktől kedvet lehet kapni a játékra, nem a hagyományátvételre, hanem a hagyomány-teremtésre.”
[17] Öreglak, Nikla utáni falu
[18] A tavaszi széllel és az első fecskével
[19] „Ime! Niklán kezdtem a levelet írni és Miklán végeztem el! Mely nagy lírikus ugrás! No de hagyján, hiszen mindegy: Nikla vagy Mikla.”
[20] Németh László: Az én katedrám. Bp., 1969. 304-305.
[21] Vitkovics Mihály (1778 – 1829), magyarországi szerb költő, műfordító.
[22] Szemere Pál levele Kazinczy Ferencnek: 1810. április 27. KazLev VII, 398–408.
[23] Németh László: Az én katedrám. Bp., 1969. 241-242.
[24] „Szárnyon jár az idő, titkon suhan el mifölöttünk, nincs is az éveknél sebesebb…”
Ovidius: Átváltozások.VENUS ÉS ADONIS
[25] A középkorban többszólamúságot jelentett, itt valószínűleg összhangot, azaz a fülnek kellemes, szép zenét.
[26] Az a szemöldök-motívum azonos a Horatiusnál Jupiterre vonatkoztatott cuncta supercilio moventissel, írja az egyik elemző. Ez a III. könyv első ódájának 8. sora: „(Jupiter) az óriásokat leverte,/ mást sem emelve, csupán szemöldökét.” Berzsenyinél másutt, pl. a Fohászkodásban ez olvasható: „…a te szemöldököd / ronthat s teremthet száz világot,/ s a nagy idő folyamit kiméri…”
[27] Kölcsey emlékbeszéde időrendben meséli el Berzsenyivel való kapcsolatának történetét: verseinek megismerése, a pesti találkozó, a Mondolat sértései (a Felelet Berzsenyire vonatkoztatható fricskázásait nem említi), Berzsenyi kötetének két kiadása s aztán a recenzió. Az emlékbeszéd itt vallomásba (sőt, szinte töredelmes bevallásba) vált át: „Az ifjú, Tek. Társaság, az ifjú, ki a nemzet nagy énekesét megítélni merész volt, s ki e merészséget oly felette drágán, Berzsenyi elhűlésével, fizette meg, ez az ifjú – én valék.” In Kölcsey Ferenc válogatott művei. Bp., 1975. 385.
[28] Az egyik diák dolgozatából idézek: „Őrizzük meg emlékét mindörökké, és ne marasztaljuk
el azért, hogy meghalt 60 évesen, 1836-ban.” In Irodalomismeret, 1999. 3-4. sz.,169.
[29] „A magyar olvasók elvárják, hogy kedvelt költőiket legenda övezze.” Illyés Gyula
[30] Hársházi István: Niklai hagyományok. Kaposvár, 1978.
[31] Berzsenyi apja haza hozta fiát a soproni líceumból, mert nem akart tanulni, és sok gond volt a magatartásával. A legenda szerint otthon állandóan vitatkoztak, és „a vita állandó súrlódást okozott a két makacs férfi között, nem akartak engedni egymásnak. Most már renden voltak az éles szóharcok, sőt egy alkalommal majdnem tettlegessé is fajult a dolog. Apja, egy heves szócsata alkalmával már nem tudott az indulatain uralkodni, az íróasztaláról felkapta a papírvágó tőrét, azt hajította a fia felé. Dániel egy nála levő Vergilius könyvvel védte ki. A könyvön a tőrkés nagy szakítást okozott.” (Hársházi István)
[32] Platón: Phaidón, LXVII.
Móser Zoltán
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
