Ádám Tamás: Halott madarak álmai
Szávai Attila Távoli vidékek felé című kötetéről (Napkút Kiadó, Budapest, 2019)
Történt, hogy egy fiatalember bekopogott a szerkesztőségbe, hozott egy halom verset. Átnéztem az anyagot, látszott, valami mocorog ebben a költőjelöltben, azonban korántsem biztos, hogy kifutja magát, hiszen halovány sorok követték egymást, hiányzott az erő, az egyediség. Néhány sora figyelmeztetett, valami mocorog benne. Két szöveget találtam, amelyek ugyan alig érték el a közölhetőség határát, biztatásként beraktam az újságba, és egy antológiába másik kettőt. Később is megnéztem az újabb költeményeket, fejlődést nem igen láttam. Meglehet, később középszerű költő lehetett volna, de az meg minek.
Szávai Attila felismerte ezt, és elkanyarodott a próza felé. Jól tette, ez az igazi műfaj számára. A novellák, elbeszélések. Az első kötetei még nem voltak egyenletesek, aztán, ahogy múltak az évek, jöttek a könyvek, letisztultak a szövegek, kialakult a sajátos hang, s az utolsó kötete, a Távoli vidékek felé, mestermunka, még akkor is, ha nem tökéletes mű.
Azért már az első fülön lévő szöveg is mutatja, a költészet nem halt ki teljesen az íróból, pontosabban novellaíróból: A telihold elé felhő kúszott, mint egy lassan gördülő mennyei tehervonat, ami tele van apró, halott madarak álmaival. Ez lenne a hatodik könyv, ami szép teljesítmény ennyi idő alatt.
A kétszáz oldalas kiadvány szépen felépített darab, megvan a három pillér, amely megtartja a szövegeket; az első, a középső, és az utolsó novella a legjobbak közül való. Habár a középső kilóg a sorból, inkább elbeszélés, és abban is különbözik a többitől, hogy jóval hosszabb, de erről majd később. A köztes anyag sem töltelék persze, jól meggyúrt, feszes szöveg, csak némelyik novellában találkozunk szóismétlésekkel, kisebb csúszásokkal. A szinte azonos karakterszám azt jelzi, alighanem folyóiratoknak szánta a szerző a munkákat. Önfegyelem kell ehhez. A tömörség jót tesz a novelláknak. Szávai hangja nem nagyon hasonlítható össze máséval, és ennél nem kell nagyobb dicséret.
Az első novellában a Glóriaillat pontosan megmutatja, mire számíthat az olvasó. A bíróságra érkezőket egy pocakos biztonsági őr fogadja. Az átvilágított táskákban, ridikülökben különös tárgyak láthatók (csirkeláb, kolbász, villáskulcs). Persze az író nem láthatja ezeket, mégis pontos helyzetképet ad, minden hihető, fantázia kell hozzá.
Később különös alakok tűnnek fel: biztonsági őrök, tűzoltók, vasutasok, mérnök lány, festőművész lány, mosógépszerelő, mérnök anyuka, apuka, mozdonyvezető, villanyóra-leolvasó, fröccsmániás házmester, sírásó, harangozó, temetőgondnok, hentes, szemüveges történész, jegypénztáros, pedagógus, kőműves tanonc, kiadványszerkesztő, szaloncukorárus, postásnő. A vadász és a biztonsági őr legtöbbször. Változatos a repertoár, annyi szent.
Rengeteg helyen feltűnnek az illatok, szinte érezzük a glóriaillatot, a földszagot, a vasárnapszagot, a langyos-fűszeres illatot, a konyhaszagot, a forraltbor-illatot, fűillatot, csillagok illatát, nyár illatát, a tömjénillatot. Egyáltalán nem zavaró az illat-halom, színesebbé teszi a szövegeket.
A Falunap című novella pontos képet fest erről az eseményről, az ott megjelenő furcsa, köztünk élő figurákról, az önkéntes tűzoltókról, a polgármesterről, az édesanyáról, aki keresi a kislányát, az ügyességi versenyekről. Csupa nyüzsgés. Tényleg így néz ki egy igazi falunap.
A Game over nem hibátlan mű, akadnak vele gondok, nincs teljesen felépítve, és szóismétlésekkel is találkozhatunk. És mégis, visszajön a kocsma hangulata, hetekig nem tudunk elszakadni a novellától. Itt himbálódznak előttünk a kocsmába tévedt lányok nagy mellei. A költészet is újra beköszön: A feszes szárú napraforgók, mint kíváncsi bakfisok, nyújtogatják fejüket a horizont felé.
A 3X1 alapja igaz lehet, azonban jórészt a fantázia szüleménye. Gabriella, a patikus papírfecniket tuszkol néhány gyógyszeres dobozba, különös üzenetekkel. A vásárlók csak akkor hajtják szét a papírt, amikor otthon gyógyszert akarnak bevenni. Ötletes, jó kis novella.
A következő darab főhőse Joli: egy öreg, fáradt krumplitestű angyal. Szomorú, rosszkedvű történet egy takarítónőről. Az Egy megfáradt James Bond című szövegben minden a helyén van, de nem elég erős, nem üti meg az embert.
Jó néhány novellában visszaköszön a kisvárosi lét hangulata, a szerző jól ismeri ezt a terepet, az ott élő alakokat. Nagyon szépen indul a Papucsok a medenceparton. Valahogy így: Guruló utazótáska surrogás keveredik az autók zajával. Pasztelles tapintású az évszak, csendesen simul a tájra, mint egy frissen borotvált, illatos női hónalj. Az egész novella egyenletes, szép ívű.
A címadó novella a Távoli vidékek felé egy vasutasról szól, és hát kötetcímnek sem rossz, sok szöveget lefed.
Szávai érdekes technikát alkalmaz A közért címűben, és máshol is: szó szerint megismétli az első bekezdést az utolsóban, mintegy keretbe foglalja a szöveget. Ez nemhogy gyengítené, de erősíti a novellát. Ugyanezt látjuk a Várjátékban. Nyomatékosít. A nejlonotthonkában lévő asszony igazi vidéki asszony, sokat látunk ilyet. Miként máshol a falusi csíkos szatyrok szakadt, feslett sarkait vagy éppen a rózsaszín fürdőköpenyt. Deja vu.
A Csillagok illatában megint költészet: Lustán hullámzó júliusi búzatáblák, ahogy a hajnali harangszó végigfésül rajtuk.
A Mintha mosolyogna című novella egyszerűen csak szép. A Noteszlapokban legfőképp egy régi disznóölést fest le a szerző, pontosan fogalmaz arról, ami ma már nem létezik.
A pinceajtó című szövegről külön szólni kell, erre mondtam az elején, hogy ez már tulajdonképpen elbeszélés, és a kötet középső tartópillére. Ha belefogunk az olvasásába, nem tudjuk letenni a könyvet, izgalmas, fordulatos a mini krimi. Nem mondom el, miről szól, olvassák el!
A könyv második harmadában jó néhány vadász-novella található. Ellentétben Szávaitól, én irtózom a vadak kilövésétől, sajnálom őket. De itt nem pusztán a vadászatról van szó, gyönyörű tájleírások követik egymást, úgy érezzük, nekünk is ott kellene lennünk a lihegő erdőben, ülni a magaslesen. Gördülékenyek a mondatok, egyedül az Élni a természet törvényeiben cím nem túl eredeti. Megható írás a Fácánvadászaton tolókocsiban című.
Méltó befejezése a nívós kötetnek a Végül minden jóra fordul. Talán ez az egyik legjobb novella.
Ezekkel a sorokkal fejeződik be a kötet: Éjjel eltemették Csipikét a közeli parkban. Miközben az apró sírt ásták, a férfi felnézett az égre. A telihold elé felhő kúszott, mint egy lassan gördülő mennyei tehervonat, ami tele van apró, halott madarak álmaival.
Nem érdemes kihagyni a Távoli vidékek felé című novelláskötetet.
Illusztráció: Abraham Busschop (Dordrechts Museum)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
Toót-Holló Tamás: Északi fényekben felragyogó →
