OPEN 3. – Mészöly Miklós
PÉLDÁUL MÉSZÖLY MIKLÓS
„Mészölyország nagy ország. Nem tágas, de nagyvonalú, gazdag és szigorú, dús és szikár.”
(Esterházy Péter)
Ismered Mészölyt? Gedeont, a nyelvészt? – Nem őt! – A Dezsőt, a költőt, műfordítót? – Nem. – Mészöly Gézát? A festőt, vagy a futballistát? –Nem, hanem Miklóst! Őt nem ismerem. – Kár, mert nagyon jó, jelentős író.
Előttem az asztalomon egy bronz plakett, amelye Mészöly Miklós arca látszik. Jutalmul kaptam a szekszárdiaktól. Ezt fölösleges is volna megemlítenem, ha valami, számomra érdekes dolgot nem rejtene. Mert az a plakett az én fotóm felhasználásával készült. Fontos elmondanom, hogy Mészölyről (meg Illyés Gyuláról) számos fotót készítettem, és majd mindegyik jó! Ezzel azt is jeleztem, hogy ismertem, elég jó ismertem, sőt jó barátság és munkakapcsolat alakult ki közöttünk, számomra nagy jutalom volt. Ezek után érthető, ha megjegyzem, hogy én Mészöllyel szemben elfogult vagyok, és amikor kérdeznek róla, nehezemre esik teljesen objektíven beszélni. De bárhogy is magyarázkodom, az biztos, és elfogadható, hogy Mészöly már életében elfoglalta a helyét a XX. század második felében az irodalom történetében, és ez egy előkelő hely. Természetesen, mint mindenkinél, az ő műveinek élete is a halála után kezdődött, és ezt, immár az idő távolából objektíven lehet látni és értékelni. Amit akkor láttunk, és amit most látunk, alig változott. Ezért fontos róla beszélni, és ezért fontos Mészölyt olvasni.
Ha Babits életét és életművét is meghatározta Szekszárd, akkor ez többszörösen igaz Mészöly Miklósra. Itt született 1921. január 19-én, itt élt és itt végezte iskoláit is. Szekszárd, mint egy alvó kisváros, mint táj és emlék sokszor előkerül regényeiben és novelláiban. Én, mert tolnai vagyok – sőt Szekszárdon születtem – novellái közül azt választottam, amelyik cím szerint Aliscáról szól. (Ez Szekszárd római neve.) Egy pannon történet a sok közül. (Nem véletlenül adta az egyik válogatásának ezt a címet: Az én Pannóniám.)
Az egyidejűség polifóniája
Mielőtt valamit is elolvasunk Mészölytől, azt javaslom, hogy – látszólag távol lévőnek tűnő – két írótól, Mikszáthtól és Krúdy Gyulától olvassunk valamit. Tőlük ugyanis sokat tanult, ahogy vallotta egyszer. Ezután olvassuk el a Térkép Aliscáról című, 5 oldalas beszélyét.[1] Itt most csak a kezdő és az utolsó bekezdéseket közöljük, ízelítőül.
„Úgy lehetne elképzelni, ahogy a valóságban is volt – a keselyűsi gátőrháztól eperfás út vezet a szekszárdi templomtérig (tizenegy kilométer), s ha már ott vagyunk, meg is érkezünk Aliscába, amit még a rómaiak alapítanak, s csak később lesz Szegzárd a neve – rejtély, hogy miért. Persze, az se világos, hogy miért Aliscát találják a legalkalmasabb névnek a rómaiak. Mégis, ez lehet a legotthonosabb név azoknak, akik akkoriban születnek a Bartinában, Kis-Bödőben, Lisztesben, kint a Remetén vagy a Baktában vagy a Kálvária-domb alatt. A Kopasz-hegy azonban már akkor se hasonlítható máshoz. Inkább farkasok tanyája sokáig, míg rá nem jönnek, hogy a nyíl gyorsabb, mint ők, s akkor elköltöznek más erdőkbe, ahol kevesebb az ösvény; aztán onnét is továbbvándorolnak, mikor rájönnek, hogy a golyó még gyorsabb, mint a nyíl. A rómaiak a Kopasz-hegy csúcsán gyújtják meg a messze világító jelzőtüzeket.”
A befejezés felejthetetlen, az utolsó mondat sokszor elsuttogom magamban:
„Fönt a csúcson, a Bati-keresztnél nem vesszük figyelembe, hogy az Óriás-hegy (átellenben) harminc méterrel magasabb; megelégszünk azzal a magassággal, ahová felkapaszkodunk. S innét a sötét-völgyi erdőig már kevesebb szó fog esni, mint eddig. Pedig úgy illenék, hogy virágok és fák napján vidám és beszédes legyen az ember, s tulajdonképpen azok is vagyunk, csak valahogy mégis kevesebb szó esik már, mint eddig. Persze, igaz, hogy ez az erdő tényleg sötét, és nem is hasonlítható a Duna-erdőkhöz, ahol a víz is beszél, és a lombok is hangosabbak; de azért lehetőleg nem pihenünk meg az úti célunkig, s már délelőtt fél tízre elérjük az első erdészházat, amelyet vastag vesszősövény véd a vaddisznók ellen. Az erdész szűkszavú, nem kérdezi, miért jöttünk, csak megmutatja a fegyvereit, a kitömött sasokat, héjákat, baglyokat, harkályokat; s azt ajánlja, hogy lehetőleg kettesével vágjunk neki az erdőnek, ne egyedül, s majd a szénapadláson kerít nekünk szállást. Időnk van, semmi se sürget – mondja –, s bőven elég, ha hét végére megyünk vissza Aliscába, csak akkor kezdődnek a nagy farkasáldozatok, érkeznek Rómából is vendégek, Pestről a filléres gyorssal, mert éppen holdtölte várható, s lehet, hogy a jelzőtüzeket is újra meggyújtják…” (1973)
Mi benne a szép, az érdekes, a magával ragadó? Az idősíkok felcserélése, illetve egymásba, egymásra úsztatása: így egyszerre jelen van a múlt és a jelen: ami történt és ami most történik, meg ami történni fog. Az idő ilyen lebegtetése az, amiről először nem is tudjuk miért, de megmagyarázhatatlan hatással van ránk.
*
A regényei közül én kissé bátortalanul az 1968-ban megjelent Saulust ajánlom: nehéz olvasmány, de aki végig olvassa a másfélszáz oldalas művet, az az érzése, hogy valamit megértett a világból. Persze ez olyan megértés, mint ami Samuel Beckett remekművében, a Godora várva című abszurd drámában is elhangzik. Amikor feltették néhányszor az ír származású írónak azt a kissé laikus kérdést, hogy művének mi a témája, ő szívesen hivatkozott Szent Ágostonra: „Ne csüggedjetek, az egyik lator üdvözült. Ne bízzátok el magatokat: az egyik lator elkárhozott.”[2]
Hogy mi a témája Mészöly regényének: helyzetjelentés egy megtérésről. Egy útról, amelyik – mint Brueghel híres festményén – egy hírtelen vett 180 fokos fordulattal zárul. Ahogy Paulusból Szent Pál lesz.[3] Az ellenségből annak védelmezője, amit addig üldözött! Történeti regény? Nem. Pontosabban ha igen, akkor nem a múltról, hanem a máról szól. Tehát parabola, máig érvényes mondandóval. Mivel a tényeket jól ismerjük, vagyis mi történt a damaszkuszi úton, nem a story érdekes, az alig van, de a megvilágosodás folyamata. És az, ahogy ezt az író elmeséli. Azt vallotta egyszer, hogy egy szűk ajtórés fényébe akart beállni: onnan közvetített, onnan nézte az eseményeket. Onnan látni és láttatni.
Azt is elmesélte, hogy soha nem járt azokon a helyszíneken, amelyek a regényben szerepelnek. Német, francia nyelvű könyvekből, képeskönyvekből tájékozódott. De van egy hely, ahol nemcsak járt, hanem egy hónapig időzött is. Ez a szekszárdi szőlőhegyen van, ahol az egyik nyáron befejezte ezt a remekművet. Ez egy lakóház nagyságú présház, mellette a domboldalon a szőlők között egy terebélyes cseresznyefa. Ez alatt, ennek árnyékában írta a Saulust.
Sokan ismertették, elemezték a regény. Én elsőként Mészöly monográfusát, Thomka Beáta[4] segítségére támaszkodom, hisz nehéz regényről van szó, ahol a szöveggel, mondatokkal, azok szikárságával kell megküzdeni minden olvasónak. Ezt a regény gyorsan olvasni nem szabad: ízlelni kell a szavak, mondatok zamatát, látni a sokszor puszta táj tündöklését, érezni a hőséget. Oda képzelni magunkat. Oda, Szekszárdra, és oda a történelmi, biblia tájakra. A regény elejéről idézek:
„Kis idő múlva teknőforma szurdikba kerültem, ahonnét nem vitt tovább út. Az alján egy kis földréteg, de csak annyi, hogy egy kenderszálhoz hasonló, vöröses fűféle meg tudott élni rajta. S nem is volt zárt egészen, a tenger felé kinyílt, egy ablakszerű nyiladékon látni lehetett a keleti part erdőségeit és a Nebo csúcsát. Az ilyen váratlan megnyilatkozások mindig nagyon erősen hatnak rám.”
A kép hajszálfinom, pontos megfigyelésekből áll. A részleteket a szöveg a „víztől kivájt, meredek falú, keskeny, mély völgy” zártsága s a váratlanul fölfedezett nyílás között kontrasztosan rendezi el. Egyfelől a teknőforma s a benne tengődő csenevész fű, másfelől a parti erdőknek a résen át kitáguló látványa. A tekintet ezután ismét visszatér a közvetlen közelbe s innen a hirtelen feltörő érzés megfogalmazásával folytatódik a szöveg: a látvány s a lélekállapot egymást kifejező elemei olyan felfokozottságot eredményeznek, melyek a szemlélődő Saulusnál testi rosszullétet váltanak ki. „Leültem a nyiladékkal szemben, és nézni kezdtem az egyik szál füvet, ahogy a kőmorzsalékos földből kibújt – s valahogy keserű lett bennem az ártatlanságom. Éreztem, hogy meg kell kapaszkodnom valamiben. (…) A tenger gyűretlen fémlapként, zsírosan fénylett a távolban. S mindez együtt – a csend, a tenger, az elszórt fűszálak – annyira sérthetetlen és személytelenül védtelen volt, hogy nem tudtam elfojtani magamban a megszégyenült boldogságot. Mintha egész testem árnyékba került volna, s csak a tarkómat tűzné a nap. Kedmahék emeltek fel a földről…”
A szurdikbeli látószög, a bentről kifelé nézés, a nyiladékon, hasadékon keresztül való kilátás, továbbá a testet, teret metsző fénysáv/árnyék rondó módjára tér vissza a szöveg más-más pontjain. Helyzet és állapot ilyen egymásba vetítésére is példák sorakoznak a regényben. A rés a tekintet ívét szabályozó, irányát meghatározó és a látást korlátozó nyílás a regény egyik központi látószöge. Saulus döntő fontosságú helyzetekben néz résszerű hasadékon át. „Egy keskeny résen kiláttam az udvarra. A szemközti házfal hólyagos volt a salétromtól, tele zöld és vörös foltokkal. Minél tovább néztem, annál vadabbul zuhogtak felém a színes gyűrűk, s nekem mindegyiken át kellet bújnom, ha nem akartam, hogy betemessenek.” A megvilágosodás előtti órák, napok nyomasztó monotóniájában ilyen felkiáltásban sűrűsödik össze az érzés: „A napfény csődje! Mit várhatunk még? A fény is csak takarás? Nincs rés, nincs utolsó ablak?”[5]
A végkifejlet kapcsán nagyon fontos annak a vak koldusnak is a szerepe, akinek alakja a rövid, kezdő fejezetben négyszer tér vissza, s akivel Saulus még a történetet megelőző időben találkozott. „Ez itt zsákutca. Hová igyekszel? Vezesselek el?” A koldus válasza: „Köszönöm, uram, most már odatalálok.”
Fontos epizód, valóságos példabeszéd egy találkozás Istefanosszal, az ismeretlen üldözöttel, akivel Saulus a város legmélyebb kútaknájánál találkozik. A beszélgetés folyamán Saulus elmeséli korábbi tarzuszi találkozását egy vak koldussal. A koldus megvakulásának történetét is közli Istefanosszal. A pásztor elveszett anyajuha után több napig nyomozott a homokbarázdában, s a tűző nap megvakította. Válaszként erre az anyajuhtörténetre Istefanosz „letört egy gallyat, és odafektette a csipkés árnyékra. De úgy látszik, nem bízott benne, hogy értem a példázatot. Mint egy igazi sófer,[6] megismételte a mozdulatot: fölemelte, újra visszafektette a földre az ágat. És én tényleg csak akkor értettem meg: hogy előbb le kell törni, csak akkor találkozhatik az árnyékával. Megijesztett ez a néma szókimondás.”
Ebben a regényben minden mondat fontos, minden tárgynak van valami – sokszor csak sejthető – jelentése. És most ugorjunk a regény végére, ahol Saulus az út végén ismét az út kezdetén áll. Ezért mi gondolatban üljünk le a szekszárdi szőlőhegyen található tanya árnyékos cseresznyefája alá, és nézzük a szemközti a szurdikot, hisz itt ér véget a regény története. Ahogy Brueghel az Alpokba, úgy Mészöly ide, a szekszárdi horhosba („ahol semmi árnyék”) helyezte a damaszkuszi utat. Itt lett a Saulusból Paulus, ahogy ez azóta annyiszor, és annyi emberrel megtörtént. A regény befejezését idézem, amely – mint oly sokszor – egy példázattal indul:
A szövőlegényünk egy ágasfára felszúrt kis szőrmés állatot tartott a kezében. Csúf, hegyes feje volt, a szeme, mint a szurokcsepp, a fogai sárgák. A szőre azonban, mint a legfinomabb bársony. „Látod – mondta apám –, ezt még a róka sem enné meg, pedig az nem válogat.” Meg akartam simogatni a szőrét, de eltolta a kezemet. „Hát nem elég, hogy láttad? Most már ezt is tudod” – és intett a legénynek. Az tétovázott egy darabig, aztán visszafordult az erdő felé, hogy ott kaparja be a haszontalan zsákmányt. Amikor visszajött, még kezében volt az ágasfa. Hetekig nem tudtam szabadulni ennek a délutánnak az emlékétől. És sehogy se tudtam rájönni, hogy mit kell megértenem. Az igaz, hogy az okulásomra megölték, de különben senkinek se kellett, még táplálékul sem. Ezt a kitaszítottságot még szomorúbbnak éreztem, mint a bárány szelíd védekezését, mikor a vérét kicsorgattuk.
Később Kedmahot láttam szembejönni az úton, egyedül. Egy pillanatig annyira frissen és emlékek nélkül látom, hogy nem ismerem fel azonnal. De azért gépiesen megkérdezem:
– Mi van a többiekkel? Lemaradtak?
– Te maradtál, le uram. Nem tudtuk, hova tűntél.
– Azt hittem, visszafordultatok.
– Mondom, hogy mi nem tudtuk…
Egy darabig egymás mellett kocogunk a szamáron, aztán mind a ketten leszállunk.
– Mit szorongatsz a kezedben? – kérdeztem.
– Jó jel! – dörmögi, és előreint, amerre a holtmeder kiszélesedik. Az ösvény is valami mélyedésbe kanyarodik le.
– Mutasd.
Előbb szorosan áll elém.
– Te még mindig nem bocsátottál meg…
– Hogyhogy nem?
– Még mindig nem hiszel nekem.
– Neked? Már magamnak se… Elveszítettem a mértéket, de így jó… nem érzed?
– Te okos vagy, uram – mondja kitérően.
Egyszerre nevetnem kell.
– Csak voltam… voltam, Kedmah!
Látom rajta, hogy megriad. Lassan leguggol, elfordítja a fejét, aztán szájába veszi a két ujját, és felnéz rám. Akkor már az ő szeme is nevet. És egy hatalmasat füttyent.
– Most tudják, hogy megtaláltalak – áll fel újra. – Gyere. Ott várnak a horhosban.
S csak most nyújtja a kezét.
– Üres. Ugye, nem erre számítottál?
– Nem.
– Mondtam én, hogy nincs titkom előtted.
– Te öltél már, Kedmah?
– Hogy érted?…
– Úgy közvetlenül… amikor te magad.
Hirtelen megáll, a szamár rántja tovább. Elfelejt válaszolni.
A horhosban semmi árnyék. A két szamár egymással szemben áll, összeérintik az orrukat. Kóré és Disán az állatok lába között fekszik a keskeny árnyékcsíkban, hason. Körülöttük vöröses fűszigetek. Érkezésünkre apró madár rebben föl az egyik málhászsák tetejéről. Két pálcavékony láb nyúlik ki belőle, aztán megint visszaszáll, és ferdére csavart nyakkal tovább ütögeti a zsákot. Úgy nézzük, mintha elkésett döntésre várnánk.
Boldog, kétségbeejtő egyszerűség.
Tohu jut eszembe, a konok vendégváró. Most biztos dörzsölné a kezét, ha bevallanám neki: „Te tényleg tudtál valamit, öreg, rólam is, meg mind hármunkról. De biztos megbocsátasz. Kinél hagyhattam volna tisztább kezekben a bűnt, ha nem Támárnál? De most már csak visszanézni tudok.”
Jó órába beletelik, mire rá tudnak venni, hogy hagyjuk ott a horhost. Disán kóvályog, szédül; Kóré kezd ingerült lenni. Egyedül Kedmah vesz védelmébe.
– Nem a mi dolgunk, hogy értsük…
Én meg hagyom, hogy az úttest közepére vigyen a lábam. Hosszú, egyenes utca, igazi Vicus Rectus, csupa nyitott kapuval, aztán valami napsütött puszta, az éggel, ahová az utca vezet.
Kóré másnap megint kijavít, hogy ez már a hetedik nap.
– Hogyan? Közben éjszaka is volt? – kérdezem.
Nem vettem észre. S hallom, ahogy a hátam mögött suttognak:
– Vigyázz!
– Vezessétek a szamarát…
– Disán, menj a jobb oldalán…
– Te hebroni ég! Ez tényleg megvakult…
– Csak nem meri mutatni?
– Az anyajuh… az anyajuh, Kedmah! Disán, látjátok? Kóré… Sof hol van?
– Sof nincs itt, uram. Hát nem emlékszel? Nem is jött el velünk.
A regény végén tehát Saulust magához rántja az Isten. Ez az üzenet arról szóló példázat, hogy az üldözés és a szeretet fogalma bármikor felcserélheti egymást az isteni kegyelem tetszése szerint. „A szeretet – vélekedik Istefanos – az Úrtól van, és az Úr felé megy. Ő szeret, te meg üldözöd, és utol akarod érni. Ha ő nem szeretne, hogyan tudnál te szeretni?” Pomogáts Béla tanulmányának címét felhasználva ez a példázat a reményről is szól. Ő így méltatta a regény fontosságát, jelentőségét: „A Saulus történelem- és morálfilozófiai példázattá válik, s mindez Mészöly Miklós legtöbb írásáról elmondható. Elbeszélései, regényei az ember egyéni és közösségi létének értelmét keresik. Azok a történelmi, társadalmi és erkölcsi konfliktusok, amelyek oly sokszor tették tönkre a XX. század emberének reményeit, amelyek oly gyakran írtak tragikus kérdőjeleket az emberi létezés egyéni vagy kollektív formái után, sorra epikus modellekbe rendeződnek Mészöly műveiben. Mészöly az ember történelmi létének értelmét, erkölcsi integritásának lehetőségét keresi. Arra törekszik, hogy alakjait, embertípusait valamely lehetséges emberi magatartás modelljeként szemlélje. Ezek a modellek olyan módon általánosak, mint Hamlet, Élektra vagy Faust, egyszersmind korhoz kötöttek, a modem ember magatartásának néhány lényeges változatát ragadják meg.”[7]
*
Mészöly Miklós 75. születésnapjára meglepetésként, ajándékként készítettem el és jelentettem meg Egy tucat emlék s kép (Mészöly Miklósról és Aliscáról) címen egy albumom. Ennek bemutatója az Írók Könyvesboltjában volt Pesten 1996. november 19-én. Ekkor már betegeskedett, elég gyenge volt, talán nem is élvezte. Nagyjából egy tucat ember vett részt ezen a bemutatón. Ami számomra emlékezetes, az Fogarassy Miklós köszöntője: rövid volt, a helyhez és az alakomhoz illő. Fogarassy nemcsak a legjobb barátja volt, de talán a legjobb értője és olvasója is. Most ebből a köszöntőből idézek:
„Alisca, a Szekszárd helyén állt pannóniai település, a Mészöly-geológiának ez a legmélyebb szedimentuma szükségképpen idézi fel az egykori Római Birodalmat is. S ha ez megtörtént, előléphet Tacitus is, a rómaiaknak ez az ős-prózaíró krónikása, aki – úgy tudom –Mészölynek is kedves szerzője. Ha az ő könyveibe lapozunk, túl kell lépni az esztétikán, sorait követve ugyanis gyakorta nem is tudjuk, hogy szerzőnk nagyon régmúlt dolgokról szól-e, avagy az örök – halálosan ismétlődő – jelenről beszél-e.
Bevezető gondolataimat az ő soraival, az Agricola élete nevezetes nyitómondataival kívánom zárni, abban a meggyőződésben, hogy a 75 éves Mészölyt, az írót, az alkotót, s vele együtt fényképész-barátja munkáit érdemes nemes, klasszikus szavakkal megtisztelni. Tacitus így beszél, és kérem, értsék rá e szavakat az íróra és a jelen helyzetre is:
»Réges-régi szokás ragyogó emberek dolgait és erkölcsét az utódokra hagyományozni. Ezt a szokást még a saját életével sem igen törődő korunk is őrizte akkor, midőn egy-egy nagy és nemes alak úrrá tudott lenni ama fogyatékosságon, ami a kisebb-nagyobb közösségeket egyként jellemzi, a helyes dolgok félreismerésén és az irigységen. Csakhogy, ahogy elődeink számára nemes tetteket véghezvinni könnyen állt nyitva az ajtó, úgy az elfogultságot és a dicsőséghajhászást nem elkerülő tehetségeket is egykor csak a tiszta lelkiismeret ösztökélte. Akadtak sokan, akik még saját életük megírását sem elbizakodottságnak, hanem jogszerű erkölcsi érzetük kifejezésének fogták fel. Nekem pedig (s itt én kihagyok pár szót Tacitusból) mentegetőznöm kell, hogy valakit dicsérek. Bezzeg nem kellene ezt tennem, ha vádolni akarnám őt. Korunk ily zord, ilyen ellenséges viszonyra jutott az erénnyel. «
Sokan és sokszor kérdezik, kérdezték, milyen volt Mészöly? Mivel ott vannak a fotóim, azokat szoktam mutatni. (Például ezt a két képet, amelyek között 40 év feszül!) Szóban nehezen tudnám megfogalmazni, hogy én milyennek láttam. Egy véletlennek és Cicerónak köszönhetem, hogy tudom jellemezni és megnevezni, hogy ki volt, vagy milyen volt Mészöly?
Történt, hogy néhány éve a kiváló klasszika-filológus Adamik Tamástól megkaptam a közel félezer oldalas, válogatott tanulmányait tartalmazó kötetet, amely átnézésére csak az elmúlt évben került sor. Amikor Az emberi méltóság fogalma Cicerónál című tanulmányát elolvastam, valósággal megmerevedtem: elsőként a mai viszonyok jutottak eszembe, és azután Mészöly: hisz ez áttételesen róla szól. A bevezetőből idézek egy részt, ezt akár üzenetnek is fel lehet fogni.
„A méltóság, dignitas, Rómában mindenekelőtt politikai fogalom” – állapítja meg Viktor Pöschl. Már a köztársaság korában vezető politikusok hangsúlyozták méltóságuk megőrzésének fontosságát…. A dignitas tehát sajátosan római fogalom, amely a politikai és a társadalmi életben játszott alapvető szerepet, de morális és esztétikai színezete is volt. Cicero De officiis (Kötelességekről) című erkölcstanában ezt írja: „De ha a kötelesség kérdése fölvetődik, jó, ha szem előtt tartjuk, hogy az emberi természet mennyire fölötte áll a barmoknak és a többi állatnak. Azok csak a gyönyört érzékelik, és minden igyekezetükkel arra törekszenek. Az emberi ész azonban gyarapodik a tanulással és a gondolkodással, mindig kutat vagy tesz valamit, a látás és a hallás öröme vezeti…. Ha meg akarjuk állapítani, miben áll az emberi természet magasabbrendűsége és méltósága, megértjük, mennyire visszataszító dőzsölni és kéjelegve elpuhultan élni.” E Ciceró-részletben azt a fejlődésfokozatot ragadhatjuk meg, amikor a személyes politikai méltóság átváltozik egyetemes emberi tulajdonsággá, az emberi természet méltóságává, amely az embert minden más élőlény fölé emeli.[8]
Miért idéztem hosszabban ezt a részt? Miért gondoltam, hogy ez fontos üzenet? Mert Mészöly Miklós akkor, 1945 után, abban a viharos fél évszázadban a méltóság megőrzője volt. Ha a méltóságot – tehát ezt az antik örökséget – megőrizted, mondom én, mert erre neveltek, tanítottak, mert ilyen példákkal találkoztál, ha erre törekedtél, és nem érdekelt, hogy mások ezért lenéztek, akkor könnyebb lesz itt élni és lenni! Mészöly számomra ilyen példa volt, és ez sokkal több, mint irodalom.
Érintések[9]
„Egy fecskepár őrjöng szelíden-meghatóan a veranda eresze alatt. Van itt már két fészek, üres, de az nem kell nekik. Megszálottként építenek egy harmadikat. Először a ruhaszárítón ülnek és cseverésznek; feltételezem, hogy a nyálat cseverészik ilyenkor össze (ahogy mi is termeljük, különböző száj fintorokkal) – aztán sutty, kis idő múlva apró ragacsgombóccal térnek vissza, a csőrük közt forgatják. Közben el-elröppennek, még mindig a gombóccal, és csak jó negyedóra múlva repülnek fel az eresz deszkalapjához, ahol a mű készül. A gombóc odaragasztása váratlanul rövid ideig tart, alig másfél perc. Vagy nem dolgoznak elég gondosan?! A készülő fészek alatt, a téglán, már söpörni lehet a lepergett, kemény gubacsokat. S mintha fönt a deszkán is eluralkodna a hanyagság és szeleverdiség: majdnem harminc centiméter hosszan egy-egy magányos sárgombóc, össze-vissza, elég messze egymástól. Rögtönzés? Próbálkozás? Helykeresés? Igaz, némelyik gombócot úgy ahogy megpúpozzák, de aztán hagyják azt is. Elégedetlenül nézem ezt a kapkodást. Végül mégis kialakul valami sejthető pont, ahol a fészek végleges alapkőletételére sor kerülhet. Este villanylámpával nézem. Rendben. A deszkán – ahol egyik „pont” se jobb, se kedvezőbb a többinél – mégis csak kijelölődött az az egy, a mégis csak egyetlen, ahová a fészeknek kerülni kell. S máshová nem – reménytelen minden rábeszélés. És ott már csakugyan tornyosodnak a sárgombócok. De hol tartok én?”
Miért idéztem a (meg)érintés okán ezt a részt. Mert a kamaszkor vége felé, néha súlyosan, felmerülnek olyan kérdések, hogy ki vagyok én, mit akarok én, miért itt vagyok én, hová tartok én? Milyen jó, ha néha egy kizöldült száraz fa, vagy egy fecskepár tud erre adni valami bíztató válasz-félét. Vagyis a fecskepár révén az irodalom.
Befejezés helyett egy vers:
Baka István Képeslap 1965-ből
Mészöly Miklósnak
Ültem a mélyzöld eternitlapos
konyhaasztalnál s néztem, hogy a domb
mögé – az űrbe – úgy bukik a nap,
mintha a világ vége volna ott;
s hol elsüllyedt, a felforralt sötétből
kimenekültek mind az angyalok,
félig megfőve már, – kendermagos,
fehér és barna szárnyak seregétől
tarkállt a téli alkonyati ég;
csapkodtak, ám a köd-vattázta lég
elnyelte vad kavargásuk zaját,
csak szárnyhegyük koppant meg néha zárt
ablakomon, majd kékes fényre gyúlt
az üveg, és a pára, jégvirág
hártyáján fölfénylett az esti város:
egyszerre láttam most a Bartinát,
Baktát, Csatárt, a Jobb- s a Balparásztát,
a Sédet és a Vasuti Fasort,
s a bérházat, hol az a lány lakott,
akit nem mertem megszólítani;
és mindent megtöltött az angyali
szárnyverdesés, a hangtalan beszéd, –
láttam, hogyan szélednek szerteszét,
kísérnek át a pallón részeget,
csitítanak elmérgesült vitát,
szórnak csipetnyi sót a bablevesbe,
s szerelmespárnak juttatnak szobát,
a nagymamát templomba küldve este;
láttam, hogy szunnyad el a kisgyerek,
ha anyja vállán át föléhajol
egy rézveres, de békés angyalorr;
az állomásra épp bezakatol
a vicinális Tolna-Mözs felől,
s a forgalmista posztján, ott is egy
vasutassapkás angyal tiszteleg,
tollairól a zúzmarát lerázva;
ekkor fogtam fel: angyalok lakása
Szekszárd – a városom s a városod,
de csak amíg a hó, az éj, a csönd
párnázza, elfedvén a nappalok
lótás-futását, otromba, rekedt
lármáját, kútláncként csikorduló,
de hazugságot felvonó szavak
csörgését, – újra tó a Csörge-tó
halott vizének jégkérge alatt,
a régi házban verset ír Babits,
Liszt zongorázik Augusznál, s szikáran
ülsz a sarokban s hallgatod te is…
Nem tudok rólad, félig tiltva vagy,
és nem tudom még, hogy Te vezeted
a leforrázott égi sereget:
megrontott mézü múlt napok hadát,
de már előre megmosolygod a
Megbocsátás suta őrangyalát.
(1990)
[1] A nyelvújítás korában alkotott műszó a novella magyar kifejezésére. Újabban inkább elbeszélésnek nevezik. Amennyiben a két név közt mégis különbséget tesznek az annyiból áll, hogy beszély néven rendszerint a kerekebb alkotású, befejezetlenebb meséjű és rövidebb terjedelmű elbeszéléseket értik.
[2] „Tudjuk, hogy szó szerint egyetlen embernek ígérte meg a paradicsomot: a jobbján függő latornak. S ez egyáltalán nem véletlen. Benne, a jobbik latorban, egyetlen pillanatban valósult meg az emberi lét három végletes pillanata: a halál, a szeretet és a hit élménye, s mindhárom tökéletes egységben, s tökéletesen sajátjaként már. Abban a pillanatban, amikor Jézushoz fordult, fogadta el és teljesítette be halálát. De ettől nemhogy megszűnt volna szeretni, hanem szeretete is épp ezzel a fordulattal született meg benne, hogy a hit legintimebb és legbizonyosabb vallomását mondassa el vele anélkül, hogy Jézus tanításaiból bármit ismert, s föltámadásának dicsőségéből bármit is előre tudhatott volna.” (Pilinszky János)
[3] Szent Pál az őskereszténység kiemelkedő egyénisége; a „tizenharmadik apostol”. A kilikiai Tarsusban született Kr.u. 5-ben vagy 8/10-ben, zsidó szülők gyermekeként. A farizeusnak nevelt Saul néven ismert fiú fiatalemberként a keresztények kegyetlen üldözője lett. Ám ennek során egy alkalommal a damaszkuszi úton látomása volt, melynek hatására kereszténnyé vált, s nevét is Saulból Paulusra, azaz Pálra változtatta. Ettől kezdve Pál az új vallás leghevesebb és legbefolyásosabb védelmezőjeként terjesztette a kereszténységet a Római Birodalomban misszionáriusi útjain. Pálhoz mérhető nagy szerepet senki nem játszott a kereszténység elterjesztésében. Tevékenysége miatt többször letartóztatták. Utolsó fogsága alatt mint római polgárt Rómában állították bíróság elé, s valószínűleg Kr.u. 64-ben vagy 67-ben a birodalmi főváros közelében kivégezték.
[4] In Literatura, 1984. 3.sz., illetve Thomka Beáta: Mészöly Miklós. Bp., 2004. 133-137.
[5] Thomka Beáta: Mészöly Miklós. Bp., 2004. 133-137.
[6] mester, írástudó
[7] In „Tagjai vagyunk egymásnak.” Szerk. Alexa Károly és Szörényi László. Bp., 1991.
[8] In Adamik Tamás: Sanctissima Religio. Bp., 2012. 28-37.
[9] Rövid jelentés azoknak, akik túlélnek engem (1977. jún. 11., este fél 11, Kisoroszi)
Móser Zoltán
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 2. – Kazinczy Ferenc →
OPEN 1. – Vörösmarty Mihály →
