Mondd meg nékem, merre találom…

Próza bcpc

március 25th, 2020 |

0

Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom

 

A bejelentés után kikapcsolva a televíziót, főzöl egy méregerős feketét; kiöntöd a kávét, rágyújtasz, és hosszasan bámulod a lakásod erkélyéről az elvonuló viharfelhőket. Előkotrod a farmered zsebéből a mobiltelefonodat, és csak nézed, nem tudva, hogy kit kellene elsőként tárcsáznod. A hírt, amelyet annyira és annyi ideje tűkön ülve, karanténba zárva vártad, nem is tudod hova sorolni. Próbálod a helyére tenni a dolgokat, nagyokat és mélyeket lélegezve, a minden korábbinál éltetőbbnek és frissebbnek érzett levegőből. Próbálod hozzászoktatni magad a gondolathoz, hogy megváltoztál, hogy semmi sem lesz olyan, mint annak előtte. Szívod a cigarettát, iszod a kávét, és azon merengsz, hogy hogyan írd le mindazt, ami megtörtént, amit korábban csak katasztrófa-filmeken láthattál, aminél tökéletesebb forgatókönyvet a legnagyobb írók sem gondolhattak volna ki. Mosolyra húzod a szád, felidézve a pillanatot, amikor az első hírek befutottak, amikor először rándult görcsbe a gyomrod, amikor még azt hitted, hogy olcsón megússzuk majd, hogy másnapra már minden a szokott kerékvágásban zajlik tovább. Nem tudod nem elfelejteni, amikor kényszerszabadságra küldtek, amikor telefonon megköszönve az eddigi munkádat, fájó szívvel, de felmondtak neked, hogy feléld az utolsó tartalékaidat is. Amikor a végső kétségbeesésedben a gép elé ültél, és próbáltad kronológiai sorrendbe rendezni a veled és a világgal történteket. Tényleg nem tudtad, hogy minek és kinek írod le gondolataidat, csak érezted, hogy számot kell adnod arról, ami kiforgatta sarkaiból az életet, hogy aztán a feje tetejére állítson mindent. Emlékszel a kétségbeesett, pánikszerű rohamokra, a felvásárlási lázra, a húsba vágó intézkedésekre, a pánikra és a félelemre. Próbáltál higgadt maradni, próbáltál nem beállni a vészmadarak közé, de te sem vonhattad ki magad, akárhogy is igyekeztél nem tudomást venni a világvége-szerű képsorokról. A szirénázó mentőautókról, a lélegeztetőgépeken fekvő emberekről, az egyre ijesztőbb méreteket öltő számsorokról, azt latolgatva, hogy kinek van a legnagyobb esélye túlélni és megmaradni. Nem hitted volna, hogy te, aki már annyi hasonló témájú novellába belekezdtél, hogy aztán belásd, hogy ez a műfaj nem a te tereped, hogy éppen te fogsz órákon át ülni a géped előtt, hogy megírd életed fő művét. Nézed, ahogy sorra nyílnak az erkélyajtók, az ablakok, ahogy az emberek spontán kurjongatni és tapsolni kezdenek, ahogy önkéntelenül is rákérdezel a szomszédodra, hogy hogy van, és válaszolsz is, hogy te köszönöd szépen, jól. Legszívesebben az utcára rohannál, és megölelnéd az első szembejövőt. Érzed, hogy jobb ember lettél, hogy jobb emberek lettünk, hogy az emberiség megmutatta a jobbik arcát. Tudod, hogy sok mindent elsirattunk, de azt is, hogy még nincsen veszve, hogy van tovább, hogy az élet nem állt meg, hogy folytatódnia kell a történetnek. Veled és velünk. Egy hajóban evezve, egy felé húzva, új partok és célok felé. Hihetetlennek tetszik még a kormányfő bejelentése, amit újabb és újabb megerősítések követnek. Nincs több halott, se fertőzött, se megszorítás és átcsoportosítás, és bár tudod, hogy a nehezén már túl vagyunk, de most jön a még nehezebb része. Nem tudod még, hogyan és merre tovább, hogy mire mész majd a végzettségeddel, a tapasztalatoddal, hogy hol és kinek lesz szüksége az új világban egy íróra, de most már annak is örülsz, hogy állást kaptál egy könyvkiadó raktárában, mint takarító, még ha csak meg nem határozott időre is, ha csak megbízási szerződéssel is. Úgy örülsz minden forintnak, mint aki először állt munkába, mint aki végre a saját lábaira állt, érzi végre magát érettnek és nagykorúnak. Az első munkanapodon, a munkába menet nem görnyedsz magadba, nem kapod el a tekinteted a szembejövők előtt, nem morogsz az orrod alá, és nem érzed magad sem kívülállónak, sem idegennek az emberek között. Sorstársakat látsz mindegyikben, akikkel megvívtad a harcot, a nagy háborút, amiben ha térdre is kényszerítettek, de nem törtek meg. Megcsináltad és megcsináltuk. Közösen, együttes erővel, hittel, belátva, hogy egyedül nem megy, s hogy mindenki hozzáteheti a magáét a közös és megfeszített, idegőrlő küzdelemhez. Te megtetted, te is igyekeztél, bár sokszor nehéz, kutya nehéz volt.
Sokszor a padlón voltál, de tudtad, hogy nem adhatod fel, hogy nem teheted fel a kezed, hogy most kell megmutatnod, hogy milyen fából is faragtak. Büszke lehetsz magadra, büszkék lehetünk magunkra, mert helytálltunk, mert képesek voltunk felülemelkedni az apró és cseprő gondjainkon, mert képesek voltunk az eddigi életünk fontossági sorrendjét átrendezni, és túllépni a kicsinyes ellentéteinken. Pedig hogy féltél, hogy majd egymás torkának esünk, hogy boltokat fosztogatunk, hogy kivetkőzünk önmagunkból, hogy állatokká vedlünk. Magad előtt látod az üres utcákat, a bezárt üzleteket, érzed, ahogy a monokróm csend a bőröd alá csúszik, a saját egykori önmagadat, ahogy átértékeli az életét, ahogy eldönti és határozza, hogy ember lesz a talpán, hogy ha kell, az utolsó csepp véréig, az utolsó leheletéig küzdeni és harcolni fog. Miközben nekilátsz kávét főzni, leveszed a maszkod, beleteszed egy cipős dobozba a többi közé, lehámozod a kezeidről a kesztyűket, és egy másik dobozba teszed őket. Nézed a felhalmozott ételkészletedet, és azon gondolkozol, hogy mindebből mit főzhetnél, és hogy melyik rászorulónak adhatnád. Elsőként persze édesanyádat tárcsázod, de hiába várod, hogy a vonal másik végén beleszóljon. A telefonod csak csöng és csöng, de senki nem veszi föl. Nem is veheti, mert édesanyád már évekkel ezelőtt elment, de te most minden korábbinál élőbbnek gondolod őt. Biztos vagy benne, hogy valahonnan figyel, hogy ő is ablakot nyitott, valahol fent a magasban, ahol már a repülők sem járnak, ahol még az isten sem járt, hogy újra mosolyogni lássa a fiát, megszabadulva minden kétségétől és félelmétől. Megvárod, amíg megszakad a vonal, kikapcsolod a telefont, a farmered hátsó zsebébe csúsztatod, elnyomod a cigarettádat, kiiszod a kávé utolsó kortyát is, és nézed, és csak nézed az embereket, ahogy megtöltik az utcákat, ahogy magukévá teszik a tereket, ahogy a napba hunyorognak, ahogy az égre üvöltenek, ahogy ölelgetik, csókolgatják egymást, ahogy kezet ráznak, ahogy egymás vállait veregetik. Tudod, hogy ez holnap is megismétlődik majd, hogy másképp tekint majd mindenki a másikra. Hallgatod a himnuszt, amely nem tudod, melyik ablakon át szűrődik ki, és bizony könnybe lábad a két szemed, és szégyen ide, szégyen oda, de reszkető vállakkal sírni, zokogni kezdesz. Nézed az elnyomott cigarettacsikket, az üres kávés poharat, és megfogadod, hogy leszoksz mind a kettőről, és még sok minden másról is, most a mindent eldöntő összecsapás után, ami rengeteg halottal járt, de tudod, hogy megtisztította a világot, hogy az végre idilli kertté változzék, ha sokára is. Amelyben hinni akarod, hogy nem öregszik majd meg senki, és hogy a halál is ismeretlen fogalom lesz majd. Magad előtt látod, ahogy az öregek fokozatosan megfiatalodnak, ahogy a betegek, a fertőzöttek, a fogyatékosok, a lélegeztetőgépre kötöttek fokozatosan meggyógyulnak. Magad előtt látod a saját vérébe fagyott sárkányt, ami hiába próbálta Istennek tettetni magát, még nagyobb felfordulást okozva, próbálva megtéveszteni a Föld lakóit hamis csodajelekkel, mégis kevesen voltak, akik imádni kezdték volna, akiknek az imádata most porba hullt, ahogy a bálványok is, amit neki építettek. Miközben az életed fő művének szánt, Ismeretlen fogalom munkacímet viselő regényed utolsó fejezetéhez ülsz, azt számolgatod, hogy 2060-ban hány éves is leszel, persze ha megéled. 79, ha jól számolsz, és ami nem is olyan vészes. Miért 2060? Mert Isaac Newton pár éve nyilvánosságra került levelezésében erre az évre teszi a világvégét, amelyben megemlíti, elképzelhető, hogy a világnak később lesz vége, de annak nem látja okát, hogy előbb következzen be. Az utóbbiban igaza volt, bár nem sokon múlott – gondolod, és újabb mosolyra húzod a szádat, amíg a géped fölött függő megiddói csata képe alatt kiteszed a pontot az utolsó mondat végére.

 

Móritz Mátyás a 2020-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője

 

Illusztráció: B. C. – P. C.

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás