Széplaki György: Életjel
A harmadik napra kialakult az életrendje. Nem volt nehéz betartania és elviselnie. Még egy kis büszkeséget is érzett, idős kora ellenére rugalmas, ötletes – hogy mondják manapság: innovatív? – a dolgainak megszervezésében.
Normális, változatos az étkezése, a terheléséhez, a mozgásához igazított a kalóriafelvétele. Nincs észnélküli élelmiszer felhalmozása, de józan számítás szerint, ha okosan beosztja, két hétig is ellehet a lakásában. A rokonaival, ismerőseivel, a világgal megvan a kapcsolata, módszeresen együtt haladt az elmúlt évtizedekben a digitális fejlődéssel. Valakinek címszavakban így mondta el az otthonmaradásának stratégiáját: „Normális időbeosztás (éjjel alszom, nappal fenn vagyok), szobakerékpár, torna, levegőzés ablakon át (még napoztam is), könyv- és bibliaolvasás, imádság, internetes újságolvasás, telefonálások, tévé, rádióhallgatás, számítógépes levelezés és kapcsolattartás, saját feladatok megoldása.” Az utóbbiak közé sokféle szellemi tevékenység, gondolatok, tervek, elmélkedések tartoztak. De a tervek legszebbikének csillogó vízerecskéje sokáig nem talált lefolyást az elmélkedések ligetében, pocsolyává kezdett gyűlni, félő volt, idővel megposhad. Régóta nem írt egyetlen sornyi szépirodalmi szöveget sem.
A fejében persze megfordult számtalan ötlet: Megszülethetne egy új Dekameron, amelyben sokféle elbeszélőt imitálhatna, így reagálna a mai vírusos világhelyzetre, vagy éppen a múltba menekülhetne, gyermek- és ifjúkorába, emlékek, élmények, ma már történelmi tapasztalatok személyes, érdekes, tanulságos megfogalmazásával. „Hiszen egyre több olyan dolog van, amire csak mi emlékezünk, le kellene jegyezni, átadni az utódoknak, ki tudja, mi következik ezután, még hasznosak is lehetnek az elfeledett, a fiatalabbak által néha lesajnált ismeretek.” Aztán az írás valahogy mégsem akart beleférni abba a szépen kimódolt napirendbe.
Ám minden elővigyázatossága, jól szervezett egészségvédelme ellenére reálisan számolt a reá leselkedő veszéllyel. Az Írásból megtanulta, vallotta is: „Mindnyájan Isten kezében vagyunk, az Ő szent akaratából bármi megtörténhet, a számunkra jó és a rossz is.” Sőt a legvégső, az elmúlás is benne van a pakliban. „Felkészültem?” – tette fel a kérdést magának, és hite szerint igennel válaszolt. „De elvégeztem-e mindent, amire eddig időt kaptam, s amennyit még kapok?” Erre nem tudott válaszolni.
Egy dolog megfordult a fejében: gondoskodnia kell az eddig elkészült írásai megőrzéséről. Számítógépre, külső meghajtóra mentések, másolatok, talán kinyomtatások is. Apróbb jeleket hagyni máshol is, hogy hozzáférhető legyen az utódoknak. Nem volt túl derűs a gondolatsor, mert önmagát mindig mínuszba kellett tenni, nem tetszeleghetett az elégült megfigyelő pózában, inkább jött a szkeptikus kérdés: „Nem mindegy neked, te már akkor?” – Itt aztán végképp megállt a gondolat, az ötlet, a tervek sora, józan megfontolással a szobabringához ment, ablakot nyitott és tekert egy sorozatot.
A „jelet hagyni” mélyebbre hatolt, az egy percre sem hagyta nyugton. Személlyé vált, beszélni kezdett hozzá. Ilyeneket mondott: „Tudsz te nagyon röviden is írni. Mennyi apró szösszenet van a meglevő írásaid között! Rajta, pörgess ki magadból újabbakat!” Nem ment. Egyetlen téma sem látszott időszerűnek. „Még azoknál rövidebb is lehet. Próbáld meg! Mit üzennél az utolsó pillanatodban, ha mégis menni kellene?” – Válasza világos volt: hite szerint akar készülni az átlépésre azon a mezsgyén, ha csak egy szóval is, imádságban. „És az akkor körülötted lévőknek milyen jelet adnál?” – Két napig foglalkoztatta a gondolat.
Aztán megszületett élete legrövidebb írása. Többször átnézve kihúzott belőle két mondatot. Aztán a megmaradtak is csökkentek egy-egy szóval. Végül piciny, félkemény lapocskára kinyomtatta az első változatot. Nézegette, a helyzetet próbálta elképzelni, amikor a címzettjéhez jut. Az az ismeretlen hely sok mindenre nem alkalmas. Legyen precízebb az adatközlése. Ráírta a TAJ-számát. Az újabb nyomtatás előtt már csak egyetlen mondatot hagyott meg: „Ne tegyenek lélegeztetőgépre, egy fiatalabb kapja meg!”
„Dögcédula” – vágott agyába az ismeret. Így hívták a katonák háborúban viselt személy-azonosítóját. Súlyos sérülés és halál esetén ez maradt utánuk a jel. Csúnya, kegyetlen szó. Azok nevezték így, akik mindenre felkészülve a nyakukba tették. A jelet, hogy életükben kik voltak.
Illusztráció: Less fear
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
