Toót-Holló Tamás: Északi fényekben felragyogó
(Kovács katáng Ferenc: Ablaklakók csillagközelben, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2019)
Az Ablaklakók csillagközelben című kötet kéziratát megkapván Toót-Holló Tamás első olvasóként fogalmazta meg gondolatait a szerző művéről. Változatlan formában Kovács katáng Ferencnek küldött íméllevélként tesszük közzé szerkesztőtársunk tavalyi személyes bekezdéseit.
Kedves Feri!
Most tudtam elolvasni egyben, a szerkezet izgalmaira is figyelve az anyagot. Őszintén gratulálok az egyes szövegekhez is, de még inkább a belőlük összeálló szövegegészhez. Utólag rájöttem, hogy a tartalomjegyzék figyelmes olvasása adott volna talán előzetesen is kulcsot a szerkezetet átfogó finom pókhálók rendszerének felfejtéséhez, de jobb volt talán így végül. Hogy elkezdtem olvasni az anyagot, s hagytam magam sodortatni a felismerésekkel.
Az Ablaklakót először csak valami szép szél által elénk vetett, szélfútta, bevezető motívumnak, amolyan zenei intrónak gondoltam, s amint elkezdtem egyre másra olvasni a Schulimek-szál írásait, azt hittem, hogy laza szövésű, enyhén koherens novellafüzérrel, egyfajta anekdotikus prózapoétikával lesz dolgom (lásd Krúdy Szindbádja, Kosztolányi Esti Kornélja, Bródy Rembrandtja, és így tovább). Amíg ebben a hitben voltam, legfőképpen arra lettem figyelmes, s azt méltányoltam a leginkább, hogy az egyes szövegblokkok mennyire nincsen anekdotikusra poentírozva, hogy így maradjanak meg modern módon nyitottnak, lebegőnek.
Aztán elkezdett változni a szövegtér, jöttek be az újabb és újabb alakok – s megláttam a lokálpatriótai, rokoni, s magadhoz sodort szálak futását. S az Ablaklakó vissza-visszatérését is a helyén tudtam már kezelni ezek után.
Ezzel együtt ebben az a bravúros, hogy ez a bonyolult szerkezet nincsen agyonmagyarázva, íróilag megindokolva és alátámasztva, hanem csak úgy kibomlik előttünk. S pont ettől a magyarázat nélkül maradástól hat elementáris erővel.
Tetszettek a vendégszövegek, amelyek alkalmazását nem a posztmodern intertextualitással rokonítanám, hanem valami mással. Talán azt mondanám erre, hogy a hagyománytisztelettel. Mert a szöveghagyomány tisztelete is a hagyomány tisztelete, s nem is akárhogyan. Ezt támasztja alá az is, hogy a posztmodern montázsokkal ellentétben itt nem bevillan, hanem szép komótosan elénk áll egy szövegkorpusz.
És a lényeg mégis csak az íróilag megragadott, s egyben megteremtett világ. S ezzel sem maradsz az adósunk, kedves Feri!
A színvaksággal hírbe hozott Csutak halála és a meggypiros Tesla suhanása, a furán atipikus emigráns karriert leíró Dzsoni Szí vasutastáskája és otthoni elpálinkázása, az embervért kóstoló Mérges hókon vágása mind-mind nagyot ütő írói remeklés.
És még valami. Már az idézet kezelésénél is jeleztem, hogy mennyire vonzó, ahogy a hagyománnyal bánsz. Ugyanezt érzem abban is, ahogy lokálpatriótaként a nyírségi táj múltjával, örökségével közös hangot találsz.
És itt is az van, hogy egy szóval sem mondod, köríted, adod elő, hogy itt te most várostörténettel rukkolsz ki, hanem egyszerűen hagyod, hogy ez a történet megírja magát. Hézagosan akár, de hitelesen. Még a hézagokkal együtt is hitelesen.
Személy szerint nekem persze a Bezzeg volt a leginkább ragyogó, északi fényekben felragyogó tünemény.
Illusztráció: Ablaklakók
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
