OPEN 2. – Kazinczy Ferenc
Móser Zoltán
KAZINCZYRÓL ÉS A SZÜKSÉG MULHATLAN PARANCSOLATÁRÓL[1]
átkupidolnikellstopmiértstopmiértnemstop
Röviden. Kazinczy Ferenc már 4 évesen megtanult írni, 10 évesen görögből, Anakreont fordított, 13 éves korában Bugyiban járt, 30 évesen Kassán holttá nyilvánították, de ő csak 72 éves korában halt meg „remetemagányban”. Hát ez meg hogy történt?
Kazinczy Ferenc (Johann Nepomuk Ender acélmetszete)
Kezdhetném úgy is, hogy Kazinczy Ferenc akkor született Bihar vármegyében, amikor Pesten még nem jártak a kombi villamosok. Bár ez igaz, de nem így kezdem, hanem – Szinnyei József segítségével – ahogy szokás. Az írók fejedelme, aki egy régi nemes és jómódú család ivadéka volt, Kazinczy Józsefnek, Abaúj vármegye táblabírájának és Bossányi Zsuzsannának fiaként, 1759. október 27-én Ér-Semlyénben született anyai nagyatyja, Bossányi Ferenc bihari főjegyző és országgyűlési követ házánál, hol nyolc évig nevelkedett.
A nagyapa bírája, békéltetője, tanácsolója volt az ügyefogyottaknak, perlekedőknek, akiktől bért nem kért, ajándékot nem fogadott el, vagyonával keveset törődött: tele volt „vétkes jósággal, gondtalan nemeslelkűséggel.” Ugyanakkor tűrhetetlen egy alak volt, környezetének korlátlan ura, aki semmiféle ellentmondást nem tűrt. Kijelentése – a „Föld ne forogjon, hanem álljon” – hűen tükrözi világfelfogását és gondolkodásmódját.
A kis Ferenc Ér-Semlyénben már 4 évesen megtanult írni! Az egyik feljegyzéséből idézek: 1763. ősszel ismerni kezdettem a betűket, Kecskés György ÉrSemjéni oskola mester alá járván. A NagyAtyám nagy levéldictáló volt, s kedvet kaptam tőle leveleket írni, melly örökös passzióm.
Csak 1767-ben került vissza szülei házához Regmecre (Abaúj vm.), ahol egy Késmárkról hozott lutheránus deáktól tanult latinul és németül. 1768-ban a német nyelv elsajátítására Késmárkra küldték donatistának (előkészítő osztályba), a következő évben pedig Sárospatakra, ahol a görög nyelvet magától tanulta úgy, hogy Anakreon fordításáig vitte. 1773-ban a szónoklati osztályba vették fel. Ezen év decemberében részt vett egy hivatalos küldetésben: gróf Beleznai Miklós tábornokot neve ünnepén a pataki oskola nevében, egy küldöttség élén, bugyii jószágán üdvözölte. (Ezért áll ott Kazinczy szobra.)
1774 márciusában meghalt atyja, ki fiát ugyan katonának szánta, de szívesen látta írói hajlamait és azért sürgette első munkájának kiadatását, melyet már csak 1775-ben az özvegy édesanya teljesíthetett. 1775-től a kollégiumban jogor és teológiát is hallgatott. Ekkor került oda egy francia tiszt, akitől a francia nyelv elemeit tanulta meg. Közben szorgalmasan olvasta a görög és latin klasszikusokat, német és magyar szerzők műveit. Első irodalmi kísérletei egy kis Geographia (1775) és mindjárt utána Bessenyei egy német regényének fordítása: Az amerikai Podoc és Kazimir (a napimádó atya és fiú története, kik szigetükről az ó-világba kerülvén, megismerkedtek a mohamedán és keresztyén vallással s az utóbbira térnek) voltak.
Írói kedve korán megnyilatkozott, de ehhez sok szerencsés körülmény közreműködése is kellett, hogy oly tulajdonságokat fejlesszen ki benne, amelyekre akkoriban irodalmunknak nagy szüksége volt: nyugati műveltséget, finom ízlést, művészi törekvést és eszményi irányt. Első benyomásait nagyatyja és atyja házának művelt körében szerezte. Korán tanult idegen nyelveket s nemesíthette ízlését a külföld íróin; a magyarok közül is az ízlésesebbek nyerték meg tetszését s ifjan feltette magában, hogy a „Báróczi koszorúja után fog törekedni”. (Az mi?)
A képzőművészet remekeivel jókor megismerkedett Bécsben, a színházzal s tudományosságunk akkori előkelő férfiaival – köztük Rádai Gedeonnal és Orczy Lőrinc főispánnal – Pesten. Ez utóbbi 1784-ben őt nevezte ki Abaúj vármegye tiszteletbeli jegyzőjévé.
Két évvel utóbb gróf Török Lajos mellé, a kassai kerület nemzeti iskoláinak felügyelőjévé nevezték ki, amely azonban II. József halála után megszűnt. Ezért Kazinczy 1791-ben anyja házához, Regmecre vonult vissza, minden idejét írói munkálkodásra fordította.
1787 novemberében Kassán Barótival és Batsányival szövetkezve, megindították a Magyar Múzeumot. De Batsányi, annak önkényeskedése kedvét szegte, ezért a folyóiratnak második negyede befejeztével (1789) visszavonult és Széphalmi Vincze névvel Kassán egy új folyóiratot alapított, az Orpheust (1790), melyből 8 füzet jelent meg két kötetben.
1789. május 31-én, amikor Szepesből visszatért, ideglázba esett. Ám Kassa híres orvosának, Viczaynak nappali s éjjeli gondjai s anyjának ápolása dacára, a gyógyulás reménye is elenyészett, lemondtak életéről és Kassán halottnak hirdették! Miközben az irodalom emberei elhunytát gyászolták, betegsége jobbra fordult, és mondhatnók: feltámadott! Erről ezt írja Pályám Emlékezetében: „Ifjú erőm és a kassai prédikátor könyörgése a templomban megtartott.”
*
Kazinczy ekkor már tekintélyes és hatásos helyet foglalt el kisded irodalmunkban: az említett folyóiratai és lírai költeményei, a rendkívüli tetszéssel fogadott Bácsmegyeije (egy Werther-fajta csekély értékű német regény átdolgozása), s főleg szinte lázas buzgalommal, de nálunk addig példátlan műgonddal készült fordításai által: Shakespeare-t (Hamlet), Gessnert, Goethét (Stella, Testvérek, Clavigo, utóbb Egmont), Molier drámákat, (Kénytelen házasság; Botcsinálta doktor), Klopstock Messiását, Herdert, Lessinget, Webert, Wielandot fordított. Mit mondhatni erre? Csinos kis névsor!
Ily rendkívüli tevékenység közepette, a Martinovics-féle összeesküvésbe bonyolódva, 1794. december 14-én éjjel Regmecen, anyja házánál elfogták és az újhelyi fogadóba szállították, majd december 29-én bíróság elé állították. Azzal vádolták, hogy a Hajnóczy nevében Szentmáriay Ferenctől neki küldött reformkátét leírta, sőt mással is közölte, utóbb pedig elégette ugyan, de feladni elmulasztotta. 1795. máj. 8-án a királyi, 16-án a hétszemélyes tábla pallosra s jószágvesztésre ítélte, ezen ítéletet azonban a király fogsággá enyhítette.
*
Itt végződik Kazinczy pályájának első fele. A második a fogságról szól, vagyis Kunfsteinről, amelyet részletesen megírt a Fogságom naplójában. Nemes Nagy Ágnest idézem: „Nos, tisztelt olvasó, aki nagyra becsülöd a magyar klasszikusokat, aki műveltségedet kívánod gyarapítani Kazinczy által, inkább ne vedd kezedbe a Fogságom naplójá-t. Ha viszont valami izgalmasra vágyol, ami minden ízedet megmozgatja, valami átmenetre a krimi és a tragédia, a történelmi filmsor és a fénylő magasirodalom között, akkor csak olvasd, olvasd a Fogságom naplójá-t. Nyisd ki.”
Ez történt Nemes Nagy Ágnessel is. Bevallása szerint egyvégtében elolvasta, úgy hogy közben fel sem állt! Mert egy filmet látott olvasás közben, izgalmas jelenetekkel, helyszínekkel, melyek közül többet Kazinczy rajzban is közölt.
Nemes Nagy Ágnes joggal állapítja meg, hogy nehéz számot adni arról, mivel is éri el e könyv „valószínűtlen gazdagságát”, drámaiságát, feszültségét. „Ez végül is Kazinczy titka marad” – írja szép esszéjében. De befejezésként még – mint egy kivizsgálást befejező és receptet felíró orvos – megfogalmaz egy javaslatot: „A Fogságom naplója csöppet sem leverő olvasmány. Van benne valami felfrissítő, ahogyan egy keskeny vállú, egyáltalán nem hőstípusú személy elviseli, ami ráosztatott. Sőt van benne valami mosolyféle is, nem, nemcsak a bőségesen hintett, fanyar tragikomikum miatt. Ez valami más, nem mondhatnám, hogy vidám mosoly, talán az emberi dolgok ismeretének öreg mosolya, ugyanakkor majdnem öntudatlan, mint egy kíváncsi gyereké. Vannak ilyen híres, titokzatosnak nevezett mosolyok a világművészetben. De nincs belőlük sok. Kazinczy könyve mögül – úgy érzem – egy ilyesféle ritka, árnyékos mosoly fordul felénk. Kivételes ajándékként az olvasónak.”
*
Kazinczy hat év múlva, 1801-ben, 2387 napi fogság után királyi kegyelemmel szabadult.[2] Teljes nyugalmat azonban, melyre vágyott, kiszabadulása után sohasem élvezhetett. Anyagi gondok, terhek nyomták egész életében, hihetetlen nélkülözésekkel küszködött, anélkül azonban, hogy a sorscsapások és emberi csalárdság nagy lelke derűjét elhomályosítani, fáradhatatlan munkakedvét meglankasztani képesek lettek volna. A szüleitől örökségként rámaradt Zemplén vármegyei Bányácskára vonult, melyet Széphalomnak nevezett el. 1804-ben pedig megházasodott: feleségül vette egykori elöljárójának, gróf Török Lajosnak leányát, Zsófiát.[3] Innen indította el azután a nyelvújítás munkáját: innen vezette, kormányozta, lelkesítette sokáig úgyszólván az egész irodalmat roppant mennyiségű leveleiben. És itt készítette irodalmi dolgozatainak legjavát. Amikor először kerestem az egyik levelét az Eötvös Könyvtár polcain lévő művek között, nem akartam hinni a szememnek: ugyanis a levelezését 23 önálló kötetben jelentette meg Váczy János 1890-1921 között!
Hol alkotva, hol harcolva[4]
A nyelvújítás zászlaját legnagyobb bátorsággal és határozottsággal Kazinczy Ferenc tűzte ki, fogságából való kiszabadulása után. Méltóságot, hajlékonyságot és kifejező rövidséget akart kölcsönözni nyelvünknek az újon alkotott szavakkal, szokatlan szófűzésekkel és vonzatokkal.
Az újítás elleneit különböző írásaiban, de főleg a Tövisek és Virágokban (1811) élesen megtámadta. Mindez nagy forrongást, sok helyen megbotránkozást idézett elő. De Kazinczy éppen ezt akarta: hogy a nemzet figyelme önnön nyelvére irányuljon, és harc legyen innen és túl, melyből a magyar nyelv megszépülve és megifjodva kerüljön ki. Úgy is lett. Különösen az ifjabb írók, Kazinczy tanítványai: Kölcsey, Szemere Pál, Szentmiklóssy, Helmeczy, Schedel (utóbb Toldy) Ferenc lelkesedéssel csatlakoztak hozzá s ki-ki tehetsége szerint támogatta, hol alkotva, hol harcolva.
E buzgó csapat, a neológok, néha túlságos merészséggel, nyelvünknek egész anyagát bevonta mintegy az újító, átalakító munkába. Sok, divatból kiment régi szót (ál, ádáz, ihletés) újítottak föl és sok tájszót (csalit, pagony) tettek irodalmivá; az elvont szógyököket (mosoly, csáb, dics, rom, sóhaj) főnevekként használtak. Az addig ismeretlen összetételeket alkottak túlságos kedvvel (bájzengzet, varázskéz, lángelme), új szavakat képeztek meglevő gyökökből (erény, virány, hajlam), némely kevésbé használt alakokat (történeti múlt, feltételes jövő) terjesztettek. És a szóvonzat és szórend tekintetében nagyobb szabadságot vettek igénybe.
E messze terjed átalakítás jogosultságát így védte maga Kazinczy: „Az írónak minden szabad, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelvnek természete világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, és a szükség múlhatlanúl parancsol.”
Amint azonban Kazinczy és társai a nyelvújítással nyelvünket az enyészettől akarták megmenteni, igen sokan a merész, rögtöni, nem ritkán gondatlan s a magyar nyelv természetével nem egyező átalakításban nagy veszedelmet láttak. Nyelvtudósaink majdnem kivétel nélkül ellene voltak, azt ellenezték, a régibb írók is, de a közönség nagy része is kárhoztatta. Hamarosan az egész országra kiterjed harc indult meg az ortológusok (maradiak) és neológusok között.
*
Érdemes tudni, hogy az irodalmi, nyelvi, stilisztikai vitáknak nagy hagyománya van a magyar nyelv és irodalom történetében. Ezek a viták – még ha olykor kíméletlenül személyeskedők voltak is – erőssé edzették irodalmunkat abban a korban, amikor nyelvünk puszta léte is fenyegettetve volt, amikor nemzeti irodalmunk és anyanyelvünk belső szuverenitásának megóvásáról, sőt bizonyos tekintetekben megteremtéséről volt szó. Ezek a szókimondó, semmilyen tekintélyt, érzékenységet figyelembe nem vevő, súlyos sebeket osztogató viták hagyományt teremtettek, és amit Révai Miklós és Verseghy Ferenc kezdett, amely Kazinczy révén erősödött fel és vált ismertté. Ennek a küzdelemnek – amely sokak szerint máig tart! – egyik szép példája a MONDOLAT, amely sok bővítménnyel és egy kiegészített új szótárral együtt, „Angyalbőrbe kötve” DICSHALOMban jelent meg 1813-ban.
A Kazinczynak címzett, az ortológusok részéről érkezett gúnyirat, a Mondolat, már évek óta ismeretes volt a neológusok között, mígnem 1813-ban Somogyi Gedeon nyelvész nyomtatásban is megjelentette. Egyébként a Mondolat alapja egy olyan kézirat volt, melyet dr. Szentgyörgyi József debreceni orvos, Kazinczy jóbarátja állított össze még 1808 körül, a német Schulz, az új németséget gúnyoló munkájának mintájára, „a nyelvújítók korcs szavaiból, idegenszerű és affektált stílusában”. Maga Szentgyörgyi később csodálkozva vette tudomásul, hogy paródia-szótára bekerült a könyvbe, és nem győzte kimenteni magát Kazinczy előtt, hogy az ő ártatlan játékát ilyen gonosz célra használták fel az ortológusok.
Somogyi kezében ugyanis a Mondolat teljesen átalakult: ajánlást, jegyzeteket és előszót írt hozzá, a szótárt pedig jelentősen kibővítette, úgyhogy körülbelül ezer szót foglalt magába. Somogyi elsősorban az ízléstelen újítókat gúnyolta, de kárhoztatta ugyanakkor a régies kifejezések, a tájszavak, és a szokatlanabb idegen szavak használatát is.
A könyvet rövid idő alatt elkapkodták, az ortológusok pedig örültek a diadalnak. A neológusok azonban belátták, hogy rosszul áll a szénájuk, s hogy az olvasókat a maguk pártjára állítsák, azonnal munkának láttak, és felkészültek a válaszra. Ezt Kölcsey és Szemere Pál írta meg a Feleletet a Mondolatra címmel, amely 1815-ben jelent meg.
Megtorlásul az ósdi stílust parodizálják, és Somogyit teszik szánalom és nevetség tárgyává. Az egy évtizedig tartó vitát Kazinczynak az Orthologus és Neologus; nálunk és más nemzeteknél című tanulmánya zárta le: „Jól és szépen az ír, a’ ki tüzes orthologus, és tüzes neologus egyszer’ smind, ’s egységességben és ellenkezésben van önmagával.”
Ennek a harcnak, mert az volt, a végeredménye szokatlan: nem kárt okozott, hanem szinte egy csapásra tízezer szóval gyarapította a magyar szókincset. A Mondolat szótárát olvasva azon is elámulhatunk, hogy mennyi olyan szót találunk benne, amelyekről ma már álmunkban sem jutna eszünkbe, hogy valaha megütközést keltettek és egyáltalán, hogy magyarázatra szorultak.
*
Szép nyelvbővítés: népségedelem, s evevittés,
Százszaka, művödelem és veteményedelem.
A gobócs, ifjoncok, a rence, körönce, vadoncok.
És a társadalom, könyvecs, uralkodalom.
Tetsziceség, hadrász, Tábirász – már a hideg is ráz –
Püspökségedelem – Rossz falat, el se nyelem!
Csabai A.[5]
*
Toldy Ferenc írja, azelőtt a megyék is nyugtalankodtak a nyelvújítás miatt, ám 1825-ben már „az országgyűlés szónokai széltében éltek annak vívmányaival. Az ügy diadala teljes volt.” Ettől azt várnók, hogy Kazinczy a siker embere lett, ezzel szemben az az igazság, hogy az 1820-as évekre valóban jelentős változás történt az életében, de ez azt jelentette, hogy az „irodalmi mindenes” magára maradt. A kortárs irodalom fölébe nőtt. Elhidegült tőle a volt tanítvány Kölcsey is. A széphalmi Mester elszigetelődött és az irodalom vezéréből levéltáros lett.
„Zemplén vármegye engem arra parancsolt, hogy rendetlenségbe jutott levelestárját tekintsem végig, s hozzam helyre” – számolt be 1821-ben barátai egyikének. A jelzés, amit levelében küldött, csak a tényt közölte, s nem azt a nyomort, ami kiváltója volt a megalázó munkának. Vállalta, noha tudta, ereje már fogyóban van. Egy évtizeden át szorgalmasan járt Széphalomról Újhelybe. Már évek óta taposta az utat a két helység között, amikor Kis Jánosnak szánt levelében kegyes öncsalással így számolt be napi sétálásairól: „Széphalom ide csak egy óra, gyalog megyek, s oly erőben, hogy sehol meg nem kelle pihennem, pedig október 27 én belépek a 67. évembe…”
Ez a munka nem sok örömet adott. Ellentmondó vallomásokat tett erről. Egy helyütt így írt: „Sok gyönyörűséget is ad, megismertetvén a régibb időkkel.” Másutt viszont panaszkodott: „Belécsömörlöttem ezen munkámba.” Azt hisszük, hogy az örömről szóló mondatába betoldott módosítószó arról árulkodott, hogy a gyönyörűség ritka vendég volt e szemet-lelket ölő foglalatosság közben. Méltatlan is volt hozzá. Ám az ország egyik legnagyobb írójának szüksége volt az érte kapott kicsinyke napidíjra. Hisz élete utolsó néhány évében anyagi gondok is őrölték. „Sok mindent megpróbált, hogy kilábaljon kínos szegénységéből. Még a lottérián is megkísértette a szerencsét. Nem ment. Sorsukat keserítette feleségének, Sophie-nak évek óta tartó pereskedése öccsével. Utolsó éveit meg is rabolta ez a bírósági ügy. Igaz, így juthatott el Pestre gyakrabban, sokszor hónapokra, és ha mindez gonddal, keserűséggel járt, amíg a tárgyalóteremben igazáért kellett veszekednie, egyúttal valamiféle menekülést is jelentett számára.”
*
Ha van vízválasztó a magyar irodalom történetében – és ennek tudjuk pontos helyét és idejét –, az a nyelvújítás, amelynek harcosa és vezére Kazinczy volt. Szerepét és irodalomszervező tevékenységét – már életében is – majd’ mindig vagy pozitívan, vagy negatívan ítélték meg. És még ma is így van. Kosztolányitól tudom, aki lelkes híve volt, hogy például a tinta készítésére is Kazinczy tanított meg minket. De, fűzi hozzá, majd mindenre ő tanított meg. „Mindenekelőtt a hitre, a lelkesedésre, mely tollunkhoz fűz.” De kortársait más egyébre is megtanította: „az irodalmi mértékre, az irodalmi ízlésre és az irodalmi lelkiismeretre. Széphalom, ahol csak húsz ház állt, a magyar Weimar lett. Onnan kormányozta veretlen tekintéllyel az irodalmat.”
Élete végén, 1831 tavaszán, amikor ismét fellobbant benne a szépíró tüze, barátait meglátogatta a Dunántúlon. Hosszú, öt hónapi távollét után, 1831 nyarán Szemere kíséretében indult haza. Miskolc táján egyre riasztóbb hírek keringtek a kolerajárványról. Sárospatakon vált el Szemerétől. „Már másnap – írta barátjának – Újhely elzáratott, és ha huszonnégy órával később jövök, el voltam volna rekesztve házam népétől.” Otthon volt újra, de elzártan. Így csak a tollára hagyatkozhatott. Másfél hónap alatt számtalanszor írta le életének e drámai eseményét, a kolerajárványt és az annak nyomában támadt felkelést.
A nagy szervező és levelező utolsó levelét 1831. augusztus 20-án csak megkezdte, de befejezni már nem tudta. Ott maradt íróasztalán. Pár nap múlva került rá néhány sor leánya kézírásával: „Mély bánattal kell jelentenem a szegény atyám halálát, mely augusztus 23dikán nekünk nagy szomorúságunkra történt, a rettenetes kolera betegségbe esett 21dikén, s harmadnap múlva elhagyott bennünket örökre az áldott…”
Kazinczy 72 éves korában Széphalmon halt meg. Itt is van eltemetve. Széphalom Magyarország egyik leglátogatottabb irodalmi emlékhelye. A magyar nyelvújítás vezér- alakjának egykori lakhelyét és a család sírkertjét tíz- és tízezrek keresik fel évente. Valóságos zarándokhely, ahová nemrég felépítették a Magyar Nyelv Múzeumát is.
A képen látható, 1859 és 1873 között épült neoklasszicista emlékcsarnok terveit Ybl Miklós készítette. Egy kicsinyített Pantheon, ahol csak lábujjhegyen illik közlekedni.
[1] Az életrajz Z. Szabó László: Kazinczy Ferenc. (Nagy Magyar Írók) Bp., 1984. című könyve, illetve Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése (1890) és Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái (1891–1914) alapján készült.
[2] „Írói szenvedélye a fogságban sem hagyta el; téntához nem jutván, Ossiánt rozsdával írva fordítgatta s vérével jegyezgetett.” Ezt olvasva elgondolkodtam, hogy ki kellene próbálni: rozsa még csak volna, de lúdtollat honnan vegyek?
[3] A házasságukból nyolc gyermek született:
Kazinczy Iphigenia (1805–1806)
Kazinczy Eugenia (1807–1903). Férje, krajnikfalvi Krajnik Imre (1803–1859).
Kazinczy Thalia (1809–1863). Férje, Hrabovszky Sándor.
Kazinczy Emil (1811–1890), császár és királyi huszárőrnagy. Nőtlen és gyermektelenül hunyt el.
Kazinczy Antal (1813–1879). Nőtlen és gyermektelenül hunyt el.
Kazinczy Anna Iphigenia (1817–1890). Férje, becskeházi Becske Lajos (1811–1887).
Kazinczy Bálint (1818–1873). Neje, korompai és homoki Homoky Matild.
Kazinczy Lajos (1820–1849), honvédezredes, a szabadságharc vértanúja. Nőtlen és gyermektelenül hunyt el.
[4] „S a versenygőket nem békére vontam, / Hanem hevesb és még makacsb vitára. / Ki nyugtot óhajt, harcra kél…” (Kazinczy)
[5] In Pennaháborúk. Bp., 1980. 463.
Kazinczy Ferenc Múzeum , Sátoraljaújhely
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 3. – Mészöly Miklós →
OPEN 1. – Vörösmarty Mihály →
